Megjegyzés: Most van a tíz éves évfordulója annak, hogy Depeche Mode rajongó lettem és úgy gondoltam, hogy leírom pár gondolatomat ezzel kapcsolatban. Talán lesz olyan, akit érdekel, hogy miként vált ez az együttes az életem filmzenéjévé, illetve hogy miként jutottam el idáig. Az idézetek a Depeche Mode „The Love Thieves” c. számából vannak, mert a kis tolvajok megkaparintották a szeretetemet, lol.

The Love Thieves

“Beseeching the honor
To sit at your table
And feast on your holiness
As long as they're able”

Az idő olykor olyan gyorsan telik, hogy beleszédülök. Pár napja ráeszméltem, hogy tíz éve körülbelül ilyenkor váltam egész életemre Depeche Mode rajongóvá. Tíz éve! Visszatekintve elképesztő és érzelmileg néha talán túl sok is, amit ez az együttes eddig adott nekem. Na nem mintha panaszkodnék. Voltak jobb és rosszabb idők, de a zenéjük mindig megmaradt. Mi mást kérhetnék még? Nos, azért lenne pár ötletem, de ez a kis visszatekintés most nem erről szól. Ez inkább az utóbbi évtizedről és erről a számomra fontos évfordulóról szól, és mivel írni is szoktam, így úgy gondoltam, hogy ily módon osztom meg pár gondolatomat az esetleges érdeklődőkkel.

Egyszer már részletesen leírtam, hogy miként kerültem kapcsolatba ezzel az együttessel, így most csak röviden összefoglalom részben az emlékeimben való könnyebb elmerülés miatt, részben pedig azért, hogy megmutassam, mennyire mélyen gyökeredzik az együttes iránt érzett elkötelezettségem. Szóval… 2004-ben egy új lány érkezett a középiskolai osztályunkba és hamar legjobb barátnők lettünk az elkövetkezendő pár évre. Ő volt az, aki megismertette velem a DM-et. Hamarosan a Uselessnek köszönhetően beleszerettem a zenéjükbe (így lettem Useless-girl) annak ellenére is, hogy akkoriban egészen mást hallgattam (rockzenét mindenféle stílusban). Miután beleszerettem a zenébe, a következő lépés az együttes tagjainak megismerése volt, és minél többet tudtam meg róluk, annál jobban tiszteltem és szerettem őket. Ezek után következett az első DM bulim, ami annyira intenzív, annyira… más, annyira olyan volt, mint én! Még most is emlékszem, hogy mennyire elszálltam a zenétől és az egész újdonságától. Noha manapság sajnos sokkal kevesebbszer jutok el ilyen bulikra, az az érzés, ahogy egy másik dimenzióba lépsz át miközben az ő számaikra táncolsz még mindig ott van ennyi év után is. Gyakran szoktam mondogatni a barátaimnak, hogy én csak ilyen DM-es bulikon tudom magam teljesen elengedni. A zene és a tánc felszabadítja a lelket, és valóban: a lelkem felszabadul a táncparketten mikor lehunyt szemmel éneklem a dalaikat és elfeledem a körülöttem lévő világot.

Mint sok más DM rajongónak, nekem is vigaszt nyújtott az együttes zenéje a nehéz időkben. A szó szoros értelmében sokat tanultam a dalszövegeikből, hiszen az angol nem az anyanyelvem. De noha tíz év után merem azt állítani, hogy már jobban megértem, hogy miről is szólnak a dalaik, mégsem mondanám, hogy a szöveg minden jelentését, minden finom rétegét értem/felfedeztem. Ez része a DM varázsának, ugyanis az évek során, ahogy te és az életed is változik, mindig újabb és újabb jelentésrétegeket, kapcsolódási pontokat fogsz felfedezni a számaikban. Nem csoda hát, hogy a legtöbb rajongójuk ennyire hűséges hozzájuk. Miután már eltöltöttem némi időt ebben a közösségben, ezt magam is tapasztalhattam, és talán az sem meglepő, hogy idővel a BA-s szakdolgozatomat is a fiatalabb generációkra gyakorolt hatásukról írtam. Nagyon hasznos tapasztalat volt a számomra mikor számos idősebb rajongóval dolgozhattam a kutatásom során. Mivel én fiatalabb vagyok náluk, így nagy érdeklődéssel hallgattam a történeteiket 80-as és 90-es évekből, és noha még a mai napig kicsit bánom, hogy nem akkoriban voltam tinédzser, szívmelengető volt látni, hogy ezek az idősebb rajongók sem felejtették el, hogy mi mindent kaptak az együttestől.

Így visszanézve nem is tudnám megszámolni, hogy hány emberrel találkoztam miattuk. Volt, aki az évek során eltűnt az életemből, volt, aki közelebb került hozzám. Volt, aki bántott, de voltak olyanok is, akik rengeteg mindent adtak nekem… Nem bánok semmit, mert mind a jó, mind pedig a rossz tapasztalatok formáltak azzá, aki ma vagyok és visszanézve a régi és a mostani énemre látom a különbséget, látom, hogy azóta mennyit haladtam/változtam ezeknek az embereknek a segítségével. És a DM mindvégig ott volt a háttérben. Tudom, hogy valószínűleg minden együttes rajongója ezt mondogatja, de nem hinném, hogy szavakkal kifejezhető a fiúk iránt érzett hálám. Ezért történhetett az is, hogy ma, amikor betettem az ULTRA-t (a legkedvencebb albumomat) és megszólalt a Useless, éreztem hogy mindenhol libabőrös lettem és a következő másodpercben már el is öntöttek az érzelmeim és az emlékeim. Még mindig ugyanúgy hatással vannak rám – még akkor is, ha időnként szüneteltetem a zenéjüket az életemben, hogy elmerülhessek más művészek munkáiban is. De eddig mindig visszatértem hozzájuk, és tudom, hogy ez így fog maradni a jövőben is. Túlságosan a részeivé váltak az életemnek, mégpedig olyan mélységekben, hogy azt körülírni sem lehet. Azok számára, akik sosem tudtak ennyire elmerülni a zenében és a művészekben ezek a dolgok valószínűleg túlzónak és furcsának, már-már a fanatizmus határát súrolónak tűnhetnek, de én sosem gondoltam fanatistaként magamra. A mai napig nincs meg eredetiben minden albumuk (noha tervezem, hogy megveszem mindet, amint lesz rá pénzem), a DM-gyűjteményem messze nem teljes, de az anyagi oldala ezeknek a dolgoknak mit sem számít a spirituális oldalhoz képest. A szeretet, amit a fiúk és a zenéjük iránt érzek megmagyarázhatatlan. Egyszerűen csak érzem, hogy milyen mély ez az érzés.

A koncertek természetesen fenomenálisak. Sosem fogom elfelejteni az első DM koncertemet, amire a jegyet a 18. születésnapomra kaptam és nagyon jól éreztem magam rajta. Addig nem is igazán tudtam, hogy milyen egy igazi koncert. Azóta pedig volt szerencsém még négy másik showjukra is eljutnom. Az egyik jobb volt, mint a másik. Büszkén mondhatom, hogy egyszer az első sorban is állhattam, de én szeretem a lelátókról is figyelni őket. Nem igazán számít, hogy honnan nézem a műsort, hiszen a lényeg, hogy ott lehetek, átélhetem, belélegezhetem a varázsukat. Noha épp turnéznak, úgy tűnik, hogy ezúttal nem fognak visszajönni hozzánk, ami azért elszomorít, mert az utóbbi pár turné során elkényeztettek minket a dupla koncertekkel, meg mert nagyon hiányoznak is. Csupán abban reménykedhetek, hogy a jövőben lesz még alkalmam élőben látni őket, mivel semmi sem hasonlítható ahhoz az érzéshez/állapothoz, amit akkor érzek, amikor DM koncerten vagyok.

Elragadták és bele is égették magukat a szívembe és a lelkembe. Ez volt az egyik oka annak, hogy úgy döntöttem, megmutatom a világnak azt, ami bennem lakozik, mégpedig a hátamon az első tetoválásom képében. Nem egy részletgazdag műről van szó. Csakúgy, mint az irántuk érzett szeretetem a tetoválás is egyszerű, nincs túl bonyolítva. Először csak a D betűbe helyezett M volt ott a Sounds of the Universe stílusában, de tavaly kiegészíttettem  (természetesen) a Uselessből vett „Head in the clouds” sorral, ami egyszerűen „olyan én”. Egy nap talán még tovább bővítem a tetoválást, de egyelőre elégedett vagyok vele, mivel tökéletesen kifejezi azt, amit meg akartam mutatni: az együttessel való kapcsolatomat.

A fanfictionök. Valamikor DM rajongásom első éveiben csatlakoztam különféle DM fórumokhoz és hamarosan találtam pár remek fanfictiont is. Az ilyesfajta történetek nem voltak ismeretlenek a számomra, mivel írói képességeimet akkor már próbálgattam a Harry Potter fandomban. De természetesen hamarosan próbára tettem magam a DM fanfiction-írás terén is. Az évek során volt pár írótársam, de az élet közbeszólt és a többséggel már nem tartom a kapcsolatot. Mindenesetre hálás vagyok mind az írással töltött időért, mind pedig a rossz vagy jó tapasztalatokért is, mivel azokból is tanultam. Pont úgy, ahogy attól a maréknyi drága baráttól is, akiknek a segítsége nélkül ma nem írnék és nem is alakulhatott volna ki az írói stílusom sem. Örökké hálás leszek nekik. Nagyon köszönöm, tudjátok, kik vagytok.

Sok kisebb-nagyobb dologról lehetne még írnom, de nem egyszerű megragadni a lényegét annak, hogy mit is jelent számomra (és biztos vagyok benne hogy sok más rajongó számára is) a Depeche Mode. A feladat talán amúgy is lehetetlen, hiszen érzelmeket nagyon nehéz szavakkal leírni. Érezned kell azt, amiről beszélek, különben sosem fogod teljesen megérteni. Csupán annyit tudok még mondani, hogy noha az utóbbi időben az együttes nem volt annyira jelen az életemben, én továbbra is mélyen szeretem és tisztelem őket, és biztosan tudom, hogy akárhány év is telik majd el, mindig is különleges helyük lesz a szívemben. Minden elmondott és ki nem mondott dologért köszönettel tartozom és boldog évfordulót kívánok velem!

“Love will be the death of
My lonely soul brothers
But their spirit shall live on in
The hearts of all lovers”

By: Useless-girl
2014/04/09

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.