Első szenvedős HP novellám Pitonról és Estrelle-ről (saját karakter). Történetemhez ugyan nem kötődik szorosan ez a kis iromány.
Arcomat a kezembe temetem
Arcomat a kezembe temetem. Egyedül ülök szobám sötét falai között. Évek óta élek itt, mégis most minden olyan idegennek tűnik. Csupasznak érzem a falakat, a berendezést. Mintha én is az lennék. Fekete hajam fátylán át nézem az ágyat. Fájdalom szorítja össze a szívemet. Torkomban a gombóc nem akar oldódni.
Ez az egy bútordarab a legkedvesebb a számomra. Neki köszönhetlek Téged. Párnái között ismertük meg egymást igazán. Itt fedeztem fel újra magamban a szenvedélyt és a szerelmet, amik azt hittem már teljesen kihaltak belőlem. Ismertem tested minden egyes porcikáját. Ismertem lelked minden egyes rezdülését.
Nem bírok tovább a bezárt szobában lenni! Kiviharzok a folyosóra, talárom szárnyként úszik utánam. Kilépek a napsütésre, amit úgy szerettél. Persze szeretted te a lágy, kora nyári estéket is. A természet volt a másik szerelmed.
Elvakít a fény, mellbe vág a ragadós meleg, ami napról-napra egyre gyengébb. Közeledik az ősz, az elmúlás hónapja. A hideg éjszakák hetei. Az én üres lelkem tükröződése…
Itt állok a kedvenc fenyődnél a tóparton. Végigsimítok a törzsön ott, ahova téged is odaszorítottalak azon az estén. Akkor néztem Rád először másképp. Többé már nem az az idegesítően öntudatos és makacs fiatal lány voltál… Mintha valami varázslat szállt volna rám. Földbe gyökerezett lábakkal álltam meg nem messze Tőled, és néztelek Téged, a káprázatot. Úgy tűnt különös fény vesz körül. Hosszú hajaddal lágyan játszott a tavaszi szél. Karcsú alakodat talárod óvón fonta körül.
Ugyanott álltál, ahol most én és nézted az alattad elterülő nyugodtan fodrozódó tavat. Akkor sötét volt, most a lemenő nap fénye fürdeti a fákat, de a fenyő ágai alatt árnyékban állok. Mint egész életemben.
Mindig a rossz utat választottam, bár lehet, hogy az életemet nem is én, hanem az apám rontotta el már az elején. Ahogy bánt anyámmal és velem… Rossz rá gondolni. Egyet azonban megtanított. Keményen a fejembe verte a leckét: „Csakis az erős élhet tovább.” Nyomorúságos éveim során ehhez tartottam magam. Fiatalként azonban még nem tudtam józanul gondolkodni. Akkor meg is ittam a levét, de kaptam egy második esélyt immár a jó oldalon.
Évekig játszottam a szerepemet. Ez a szerep volt a túlélésem záloga. Ez mentett meg attól, hogy mindarra a borzalomra gondoljak, amit a múltban közöttük elkövettem. Persze nem volt könnyű, de így legalább nem omlottam össze. Ironikus, hogy pont az apám leckéje alapján sikerült kiszakítanom magam a sötétből. Ez az oldal azonban sokkal nehezebben fogadott be.
Munkát kaptam. Soha nem szerettem a gyerekeket, mégis tanítottam, hogy enyhülhessenek a vérző sebek. És akkor jöttél Te. A tökéletes gyógyír ezekre a sebekre, amiket az idő is csak apránként homályosított el. Amikor veled voltam, az teljesen más volt. Kitörlődött minden ártó, sötét gondolat a fejemből. Az évek óta tartó hideg dermedtségből lassan sikerült kiolvadnom. A sok kis gúnyos szócsata, az igazad megvédése, azok a szúrós pillantások felnyitották a szemem, és azon vettem észre magam, hogy már nem teszek annyi megjegyzést, hogy jól esik, ha mosolyogni látlak… és éreztem azt a furcsa érzést, ami lassan ugyan, de mindenemet átjárta. Már nem is emlékeztem, hogy milyen jó érzés szerelmesnek lenni…
Azt hiszem én voltam a legboldogabb férfi a világon, mikor láttam a szemeidben ugyanazt a fényt; mikor éreztem, hogy megborzongsz az érintésemre és várakozón pillantasz fel rám… Mikor végre nem kellett visszatartanunk az elfojtott szenvedélyt.
Csodálkoztam, hogy mit látsz, mit szeretsz bennem. Én a megkeseredett, a reményvesztett, az érzelmi analfabéta, aki mindenkit elűzött a környezetéből, mert féltem, hogy másokat is megfertőzhetek a keserűségemmel. De Te kitartottál és feltétel nélkül szerettél. Még a Sötét Jegy sem riasztott el. Végigcsókoltad azt is. Sejtettem, hogy Voldemort is megérezheti a belőled áradó szeretetet, amit ő sosem kaphatott meg. Minél többet voltunk együtt, annál jobban kezdtelek félteni. Csupán Dumbledore és Lupin tudott rólunk. Emlékszem milyen dühös lettem, amikor közölted, hogy elmondtad Remusnak. Azt mondtad, hogy a barátod, és előtte nem akarod titkolni. Megbékéltem a gondolattal, hiszen Remus már többször próbálkozott békülni velem. Talán így akart valamennyit enyhíteni a Tekergők ellenem elkövetett bűnein. Láttam a szemén, hogy megbánta a dolgot. Mindig is ő volt a társaság esze. A későbbiekben is próbált hárítani a Black és köztem húzódó gyűlölködésen. Nem sok eredménnyel. Tudtam, hogy az a kis korcs sosem tudta meg, hogy mi volt közted és köztem, de mégis eszeveszettül fájt, amikor gúnyolódni kezdett a viselkedésemen. Nem tudhatta, miért vagyok annyira összetörve. Akkor is Lupin fogta vissza. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer miattam fognak összeveszni… És most már ő is egyedül van. Annak a meggondolatlan Blacknek volt képe itt hagyni a keresztfiát, azt a Pottert, és a legjobb barátját. Megfizette a tartozását. Annak is még csak két hete. A Potter gyerek teljesen kezelhetetlen lett. Most már megértem őt is. Nem tudom miért, de sajnáltam Lupint. Nem, Blacket soha nem szívleltem, de Lupin sokkal többet élt meg mindannyiuk közül.
De feleszmélek és megcsóválom a fejem. Látod, valamit csak sikerült elérned nálam. Sajnálom a régi ellenségemet. Te tettél ilyen „érzelgőssé”. A te érdemed. Visszasétálok a kastélyba. Lábaim maguk találják meg az utat a déli oldal egyik tornyába, ahova szívesen jártál. Ide futottál el remélve, hogy lerázhatod a fájdalmat, amit sokszor és indokolatlanul kaptál. Hányszor öleltelek át itt vigasztalón, ha éppen nem rám voltál dühös…
Felnézek a lassan felbukkanó csillagokra. Hány jó lélek szállhatott már közéjük?! Vajon Te is ott vagy? Ha igen, akkor eszedbe jutok még néha?
Ugyan beszélek itt badarságokat, hiszen meghaltál és elenyésztél! (Vagy mégsem?) Nincs már tudatod, nincsenek gondolataid, már sosem látom az arcodon azt a gyönyörű mosolyodat, amitől mindig jobban éreztem magam! Nem érezhetem, ahogy végigsimítasz az arcomon. Nem ölelhetem át azt a karcsú derekadat. Nem szívhatom be a bőröd édes illatát, és nem csókolhatom rózsás ajkadat. Hogy lehet ilyen kegyetlen az élet, hogy ekkora szépséget elvett tőlem egy pillanat alatt?! Ez jobban fáj, mintha engem kínozott volna meg a Nagyúr és ölt volna meg a végső varázslattal. Ezt a fájdalmat soha nem fogom senkinek megbocsátani!
Homlokomat a hideg ablaktáblához támasztom és hosszan felsóhajtok. A feladataimmal kellene törődnöm, de rájöttem, hogy kevés volt ez a pár hónap, amit Dumbledore adott, hogy nyugodtan gyászolhassak. Még mindig ugyanúgy fáj a hiányod, még mindig ugyanúgy sajog a szívem! Gyenge vagyok, és ezt használta ki azon az éjszakán a Nagyúr. Kiderítette, hogy kivel van tele a szívem és az eszem és elszakított Téged tőlem. Voldemort tudta, hogy áruló vagyok. Bosszú gyanánt szabadított meg Téged az élet terhei alól. És én nem tehettem ez ellen semmit. Túl későn érkeztem. Már csak a megtört tested feküdt a tisztáson. Addigra elmentek. A sebeid még mindig véreztek, de benned már nem volt élet! Még el sem tudtunk búcsúzni! Ordítottam fájdalmamban. Tudtam, hogy szeretsz, hisz annyiszor suttogtad el nekem, de én úgy érzem olyan kevésszer mondtam ki, hogy „Szeretlek”! És most már késő. Már senki nem hozhat vissza. Most már csatlakozhattál Lilyékhez, akiket életedben is szerettél. (Tudom, sokáig gyászoltad őket.) És megint Black nyert. Ő már veled lehet, amíg én itt sínylődöm üres lélekkel. Ez a három hónap olyan volt, mint valami rémálom. Zavaros, homályos és ijesztő.
MIÉRT?! Miért hagytál itt?! Ismét egyedül… És senki nincs, akinek elmondhatnám a fájdalmamat, aki előtt nem szégyellnék sírni! Egyedül Te voltál ez a személy. És most hatalmas űrt hagytál magad után. Az elvesztésed fájdalma három hónapja változatlan hévvel lángol. Ha belépek a szobámba letaglóz a néha érezhető illatod, ami olyan gyorsan elillan, mint ahogy Te tűntél el… Az az illat… Most is itt van a talárom zsebében a parfümöd. Badarságnak hangzik, de ezzel mintha kicsit közelebb éreznélek magamhoz. Szinte érzem, ahogy kezedet a tenyerembe csúsztatod…
Szemem egy pillanatra könnybe lábad. Azt hittem, már rég elsírtam minden könnyemet. Szomorúan gondolok a jövőre. Nélküled már semmi sem ugyanaz. Mintha kívülállóként tekintenék mindenre. Nem érdekel a nagy készülődés az utolsó háborúra. Úgy érzem, rám már nincs szükség. Én megtettem mindent a Roxfort és a mágusvilág érdekében, amit csak tudtam. A kémkedés és a harc korszaka számomra végleg lezárult. Már semmi nem köt ehhez a világhoz. Itt az ideje, hogy Potter és Dumbledore lépjen. Ha Dumbledore amellett a kölyök mellett marad a végső összecsapásnál, nem lehet baj. És még ha el is buknak, az engem már nem fog érdekelni. Nekem csupán egyetlen kívánságom maradt ebben az életben: még egyszer újra látni Téged! És ezt csak egyféleképpen érhetem el, jól tudom…
Rövid keresgélés után megtalálom az apró, fekete üvegcsét a szobámban. Egy darab pergamenre rövid levelet írok Dumbledore-nak. Ő meg fogja érteni.
Még egyszer körülnézek az ismerős szobában. Minden olyan más. Minden holmid ugyanazon a helyen van, ahol hagytad. Végigsimítok a széktámlán pihenő talárodon, a félbehagyott rajzaidon, a könyveiden. Még mindig olyan, mintha bármelyik pillanatban besétálhatnál a szobába. Becsukom magam mögött az ajtót. Utoljára.
Már az erdőben járok. Nem nézek hátra a helyre, ahol életem legboldogabb pillanatait éltem át. Feléd tartok. Az eldugott tisztásra, ahol a sírköved áll. Innen fentről gyönyörű a kilátás a tóra és a kastélyra. Időbe telik, amíg itt megtalálnak. Odalépek a sírodhoz. A neved arannyal írták fel, de még a legnemesebb fém se érne fel hozzád. A kőből faragott angyal szárnyai védelmezőn ölelik körül a sírkövet. Nem sokára én is így foglak tartani újra.
Letérdelek. Előveszem a parfümödet, hogy még egyszer utoljára érezhessem ezen a világon. A varázspálcám mellé teszem a földre a karcsú üveget. A fekete pálca mellé, amit már sosem fogok használni. Kidugaszolom a fekete üvegcsét. Fanyar illat csapja meg az orromat, de tudom, hogy az íze kellemes lesz és nem fog fájdalmat okozni. Nem véletlenül hívnak a bájitalok mesterének. De már ez sem érdekel, mint ahogy az sem, hogy ha valaki ezt a tettemet gyávaságnak fogja tartani. Én nem tartom annak, és Dumbledore sem fogja. Ő - Rajtad kívül - az egyetlen ember, akiben feltétel nélkül megbíztam az életem során. Mérhetetlenül hálás vagyok neki azért az esélyért, amit adott, ezzel lehetővé téve, hogy mi is találkozhassunk…
Erős késztetést érzek, hogy a számhoz emeljem az üveget. Én ezt a késztetést szerelemnek hívnám. Az örökkévalóságig tartó, széttéphetetlen szerelemnek. Gyengéden ráfekszem a sírra, nem akarlak háborgatni. Csupán abban reménykedem, hogy a másik oldalon várni fogsz rám.
Már érzem a jóleső bódultságot a tagjaimban. A szívdobogásom egyre lassul. Gyönyörű, fájdalmas dallam…
- Estrelle, tovább nem kell várnod rám! Jövök – suttogom elhalón.
Aztán már csak a puha fény és szerelmem arca látszódik.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés