Egy Boronkays belsö örlödései 

Ismét vége egy hétvégének. Ez már a harmadik a nyári szünet vége óta, nekem mégis olybá tűnik, mintha tegnap lett volna az a bizonyos 3 napos Köböl-party Mesmernél. Az agyam még mindig nehezen áll rá a tanulásra és a dolgozatok gondolatától még a hideg is kiráz.

            Sokat változtunk a nyáron, ez az osztályon is érződik. Rengeteg tapasztalattal gazdagodtunk. Végre kiélhettük magunkat, bár ezt nem mindig látjuk így. Sokszor mondogatjuk a tanárainknak, hogy „jó volt a szünet, csak rövid”. Ezt legtöbb esetben így is gondoljuk, de azért jó volt újra látni az osztálytársakat. Főleg a közelebbi barátokat.

            Persze furcsa volt újra beleszokni a mókuskerékbe, azaz a koránkelésbe, a házi feladatok megoldásába… A második évünket kezdtük ebben az új épületben, kint a Szérűskertben. Ez a környék Vác legkihaltabb, és legnehezebben megközelíthető területe. „Persze a diákok benépesítik” , de hiába van itt a Madách és a Keri is, mégiscsak más idekint, mint bent a centrumban. Itt függünk a buszoktól, amik önkényesen hol jönnek, hol nem. Hozzá kellett szokni a tülekedéshez, a nyomorgáshoz, a rohanáshoz. Az előző épület tehát sok szempontból jobb volt, de nekem mégis az az ódon elegancia, egyesek szerint a „kriptahangulat”, tetszett benne. És igen, azoknak a folyosóknak, lépcsőknek volt patinájuk, hangulatuk… De most nem emléket akarok állítani annak a szeretett helynek (azt már megtettem, amikor kiköltözött a suli), hanem a furcsaságokkal szeretnék számot vetni, amiket lassan-lassan egyre inkább észreveszek.

             Tehát a másik dolog, ami megváltozott az a Boronkay új épülete a város szélén és a benne tanuló illetve tanítók személye. Minden hétfőn kezdek úgy belépni (a beléptető-rendszeren átverekedve magamat) az aulába, hogy „vajon milyen szokatlan dolog történhet még velünk?!”. Egyre több a megmagyarázhatatlan dolog, ami kiszúrja a szemem. Sokszor meg sem merek szólalni, nehogy Mesmer komplett idiótának nézzen, bár már most is kételkedhet épelméjűségemben… :)

            Nézzük csak! Ugye itt van az első dolog, amit észrevettünk Messzel: Gelniczkyné Teiszler Mária, az irodalom tanárnőnk. Mes hívta fel a figyelmemet arra, hogy szerinte tiszta McGalagony az említett tanerő. Nem külsőleg, hanem inkább úgy mond „van benne valami” alapon. Mes említette, hogy simán el tudná képzelni a Roxfortban mint tanárt. Talán ezt nem kellett volna kimondania hangosan, és akkor most nem tartanánk ott, ahol tartunk. Ugyanis ezután a kijelentés után minden a feje tetejére állt!

            „Fogadott fiunk”, Ákos* rá is kontrázott, hogy persze, most már a tablóképek is el fognak tűnni, mint a varázsvilágban. És amint Messzel egyik szünetben nézelődtünk a büfé felé haladva, bizony elég sok kép hiányzott a helyéről… Persze ezt mindig azzal magyaráztuk, hogy rosszul voltak odaragasztva, vagy a költözésnél valami úton-módon nyomuk veszett, de mi van akkor, ha miután elcsendesedett minden, és senki nem jár a folyosókon, akkor életre kelnek a fotók és eldiskurálgatnak egymással?!?!

            Na jó, lapozzunk! A következő eset ezen a héten történt. Mesmer és én a „fiunkkal” álldogáltunk nagyszünetben az első emeleten, a büfé közelében (ahol mindig a legnagyobb az élet), és néztük, amint az egyik kedves takarító néni egy nagy, régi szőnyeget kezd el porszívózni alattunk az aulában. (Az a tipikus perzsaszőnyeg utánzat volt a kacskaringós mintákkal, ami sok helyen előfordul.) A szünet vége felé már elkezdtünk poénkodni, hogy már 20 perce porszívózza azt a szerencsétlen szőnyeget, mikor az már a koszosnál tisztább úgyse lesz soha… (Persze én személy szerint azért díjaztam szegény takarító néni kétségbeesett próbálkozásait a szőnyeg szebbé tevését illetően. Azért látszott rajta, hogy szereti a munkáját… :) ) Figyelmünk két-három másodpercig elkalandozott, talán pont egymásra néztünk, és mire ismét visszanéztünk az imént még javában porszívózgató nénire, nagy meglepetésünkre ő már egy kisebb, fakóbb szőnyeget vett kezelésbe, aminek pár pillanattal azelőtt még nyoma sem volt. Homlokráncolva meredtünk hol egymásra, hol az „új” szőnyegre, ami nem volt kevésbé megviselt a társánál. A szünet hátra maradt pár percében különféle teóriákat gyártottunk a problémánk megoldására, de mégsem tudtuk lezárni a témát, mert következett egy kellemes kis német, illetve Ákosnak angol óra, ami újabb izgalmas, de hétköznapi eseményekkel szolgált.

            Ha már a gondolatmenetem elején az épületekről esett szó, akkor mindenféleképp meg kell említenem a „romos épületet”, ami a suli előtti út másik oldalán a Keri és a mi kis „bevásárlóközpont stílusú” Boronkaynk között álldogál elnyomott törpeként a modern épületegyüttesek között. Valamikor egy katonai ebédlő, vagy előadóterem lehetett, de mára szeméttel és az ifjúság reggeli cigicsikkjei által telített padlójú, málladozó, ablak nélküli kis épület sok-sok szobával és graffitivel. Mes felvetette az ötletet, hogy mi lenne, ha az lenne a Roxfort álcázva?! Végülis nem lenne hülyeség, hisz a muglik szeme elől rejtve maradt. Hogy mi miért látjuk ugyanúgy romosnak? Na erre én gyártottam azt a magyarázatot, hogy a mi teljes varázserőnk csak a 18-adik szülinapunk után szabadul fel rendesen. És persze Roxfortból azért nem kaptunk még levelet, mert Jerry O’Conell még mindig szorgalmasan írtja a baglyainkat az időcsúszkáknál. (Igazán leállíthatná már valaki! ® Erre mondaná az ifjabbik Malfoy, hogy: „Májd az apám jóul elintéjzi!” – csak úgy szaftos tájszólással. :) )

            Hmm… ha már a Malfoyoknál tartunk, akkor említsük meg a legfőbb tényezőt, azaz személyt, aki nyomós okot szolgáltatott már csak puszta létezésével is arra, hogy eldönthessük a bennünk motoszkáló kérdéseket… „Nagy D”, alias Draco.

            Az alapszitu a következő: Szerdán nem volt első óránk, de Messzel bejöttünk, mivel elterveztük, hogy megírunk egy erotikusabb Piton-novellát. Le is ültünk a büfé mellett a falnál lévő lehajthatós székékre. Nehezen kezdtük el az írást, de 1-2 mondat után oldódni látszott reggeli kómánk, és épp belelendültünk volna Pitonunk tökéletes testének sokadszori kielemzéséhez, amikor erős késztetést éreztem arra, hogy felpillantsak…

            És akkor megláttam Őt! Az egész nem tartott tovább pár másodpercnél, de a felismerés rögtön ordítani kezdett a fejemben: „Ez a srác pont olyan, mint Draco Malfoy!” Tanácstalanul Mesmerkémre sandítottam, aki még mindig a következő mondattal foglalkozott gondolataiba merülve. „Elmondjam neki, vagy ne?! Most már biztosan totál zakkantnak fog tartani. Ilyen hülyeség is csak nekem juthat eszembe!” Gondoltam inkább előbb megbizonyosodom róla, hogy nem csak a szemem káprázott-e, úgyhogy elmentem venni egy joghurtot. Így el kellett haladnom az asztal mellett, ahol pár osztálytársával üldögélt a korláthoz a legközelebb.

            „Semmi kétség, ez a srác kiköpött Malfoy!”

Izgatottan ültem vissza barátném mellé. Döntöttem. Ha már egyszer így is tudjuk egymásról, hogy megvannak a magunk hülyeségei, akkor miért ne lehetne még eggyel több a számlámon?!

- Nézd már, az a srác tökre hasonlít Dracora! – mondtam hirtelen.

- Hol? – hallatszott a bizonytalan kérdés.

- Ott a korlátnál.

Mes nem látta onnan, ahol ült ezért kicsit arrébb mozdult, majd mikor ő sem akart hinni a szemének, felállt és a korláthoz sétálva megbizonyosodott igazamról.

- Tényleg! – ült vissza mellém vigyorogva.

Piton és a szexis novella ezek után el volt felejtve. Próbáltuk azért tovább írni, de tekintetünk valahogy mindig „Draco” felé tévedt. (A poén, hogy még a száját is úgy tartja!) Zavarunk akkor hágott a tetőfokára, amikor egyik ismerősünkkel (mint kiderült „Draco” osztálytársa) a szemben lévő korláthoz sétált. Ekkor még csak cinkos pillantásokat váltottunk Mesmerrel, de amikor a szóban forgó személy kitolta fenekét (magyarul bepucsított), szaporábban kezdtük venni a levegőt és „Aztakurva, de jó segge van!” féle mondatokkal kapaszkodtunk a mappánkba. Már azt hittük, hogy túl vagyunk a rázós részen, amikor „Draco” gondolt egyet és hátat fordítva a korlátnak szembe került velünk. Enyhén zöldes farmerkabátja alól kilátszott ZÖLD pólója, és totálisan „Draco” vigyorral a fején hallgatta Ditkét – (Editet, volt „barátnőnk” (Magda) osztálytársa és barátnője). Mindketten zavartan vigyorogtunk, és éreztük, hogy ég az arcunk. Pillanatok alatt úgy éreztem, hogy legalább 50 fokos hőség van.

            Régóta voltam fiú miatt ennyire zavarban. Nem értettem teljesen a reakciómat, hiszen tudtam, hogy nem azonosíthatom Dracoval csak azért, mert hasonlít rá! Az meg végképp megzavart, hogy Mesmer is hasonlóképp viselkedik.

            Alig bírtuk egymást elrángatni onnan. Sok volt ez nekünk.

Csütörtökön nem láttuk, valószínű a tanüzemben voltak, de a péntek teljes mértékben kárpótolt minket. Azt hiszem, lassan le fogja vágni, hogy mi az ábra. (Persze azt nem, hogy miért nézzük, de hogy bejön nekünk, azt biztos. De lehet, hogy még élvezi is, mivel volt pár olyan szitu, mintha tudta volna, hogy őt keressük a tekintetünkkel, és ezen csak vigyorgott! Ez már kicsit Draco-s vonás, nemde?! :) )

            Mes is és én is tisztában vagyunk vele, hogy kissé gyerekesen viselkedünk, de néha jól esik mindkettőnknek, hogy nem kell állandóan a komoly emberkét játszani. Nekünk ez is egyfajta kikapcsolódás. Fura, de szórakoztató. Legalább van valami/valaki, akiért érdemes bejárni a suliba.

            Na de kanyarodjunk csak kicsit vissza! Mi ez az egész bolondok háza? McGalagony, Dumbledore (alias Herbert- Mesmer nevelőapja), egy házi dementor (azaz Mesmer anyukája), furcsa dolgok egyre gyakoribb előfordulása… és most Draco is egyszerre ránk zúdulva elég kaotikus állapotot eredményez!! Mi van itt?! Mit titkolnak előlünk? A Boronkayba járunk egyáltalán?!

VAGY A BORONKAY A ROXFORT??!!

2004. 10. 03.

*  Vele is szorgosan olvastatjuk kissé elmebeteg novelláinkat, úgyhogy képben van a perverzióinkat illetően. Egyébként Mesmer az „anyja”, én a „keresztanyja” vagyok.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés