Szokatlan nap virradt a Roxfortra. Piton professzor kómásan ült fel ágyán és hunyorogva próbált kezével védekezni az ablakon beszűrődő napsugarak ellen. De amint francia ágya bal oldalára pillantott, hatalmas hiányérzete támadt.

-         Marian! – kiáltott fel a meggyűrődött lepedőn végighúzva egyik kezét. „Megint megbánthattam valamivel. Esküszöm, jóváteszem, csak jöjjön vissza!”

Kapkodva felöltözött és sietősen a nagyterem felé vette útját. „Biztos Potterék keze van a dologban!” – gondolta dühösen. Fekete talárja sebesen lobogott utána. A folyosók üresek és kihaltak volta; kevés diák maradt az iskola falai közt a téli szünetben. Piton annyira ideges volt, hogy mikor befordult az egyik sarkon, majdnem nekiütközött Dumbledore professzornak.

-         Ah, Perselus! Mi járatban ilyen korán? Csak nincs valami baj? – kérdezte a tekintetét fürkészve az idős varázsló. Piton nyelt egyet és próbált higgadtságot erőltetni magára.

-         Semmi gond, Albus. Csak nem tudtam aludni és úgy gondoltam, hogy benézek az üvegházba. – hangzott a felelet. Dumbledore nem kérdezősködött tovább, tudta, hogy ennél többet úgysem húzhat ki a férfiből.

-         Rendben. Ha valóban ennyiről van szó, akkor nem is tartalak fel. További jó napot! – mondta, majd alakját hamarosan elnyelte a balladai homály.

Piton hosszan nézett utána. Tudta, hogy Albus az egyetlen, aki segíthetett volna neki. De nem volt képes büszkeségét ilyen egyszerűen sutba dobni és őszintén bevallani Marian eltűnését. Azzal csupán lebuktatta volna magukat. Amint feleszmélt, tovább folytatta útját a sötét, nyirkos folyosón. Titkon belesett a szobrok mögé, remélve, hogy imádottja nyomára bukkanhat. „Marian Farnon! Miért teszed ezt velem?” – nagyon aggódott, hogy valami baja esett. „Nem szokásod, csak így eltűnni! Az egész az én hibám! Ha este nem lettem volna olyan önző, akkor még most is érezhetném a bársonyos illatod! Esküszöm, hogy nem állok jót magamért, ha megtudom, hogy Potteréknek valami közük van ehhez a dologhoz!” Gyanúja nem volt alaptalan, hiszen Harry és barátai voltak az egyetlenek, akik a kastély falai között töltötték az ünnepeket. Ráadásul a „világ többszörös megmentője” tegnap benyitott a bájitaltan terembe és látta, amint puszit adott Marian arcára. A fiú zavart mosollyal igyekezett hangtalanul visszacsukni az ajtót, de Pitonnak ennyi is elég volt ahhoz, hogy észrevegye. Hiába futott utána, Harrynek addigra nyoma veszett. A prof tudta, hogy reggelre már a tanári kar is ismerni fogja Marianhez fűződő gyengéd érzelmeit. A benne tomboló düh szikráival rontott be a nagyterembe. Gyanúsítottai éppen vidáman fecsegtek reggelijük fölött, de amint meglátták a csöppet sem nyugodt bájitaltan tanárukat, nyomban lefagyott arcukról a mosoly. A néhány jelenlévő tanár is kíváncsian várta az eseményeket. Piton fölényesen magasodott a társaság fölé.

-         Potter! Beszédem van veled! – hadarta ellenkezést nem tűrő hangon. Harry kétségbeesetten pillantott társaira, akik tanácstalanul pislogtak. Nagyot sóhajtott, majd követte tanárát, aki az előcsarnokban keresett maguknak egy csöndes helyet.

-         Ülj le. – utasította ridegen. A fiú hang nélkül engedelmeskedett, majd Piton is helyet foglalt a mellette lévő széken. – Potter! Kinek mondtad el, amit tegnap láttál? – fenyegetően közelebb húzódott.

-         Senkinek. – hangzott a kurta felelet.

-         Ne hazudj! Tudnom kell! – sziszegte.

-         Mondom, hogy senkinek! Nem rám tartozik. – vágta rá egyre idegesebben Harry.

-         Tudod mire való ez a bájital, Potter? – húzott elő talárja zsebéből egy átlátszó folyadékkal teli fiolát. A fiú megrázta a fejét. – Ez az igazságszérum. Ha nem beszélsz, véletlenül megremeg a kezem! – fenyegetőzött.

-         Higgyen nekem! Tényleg nem meséltem el senkinek! – kelt ki magából.

-         Jól van, Potter. Egyelőre hiszek neked. De ha megtudom, hogy eljárt a szád, nagyon-nagyon mérges leszek… - szavai még akkor is visszhangzottak Harry fejében, mikor visszatért társaihoz a nagyterembe. Kíváncsian faggatták, de ő mindvégig makacsul hallgatott.

Piton eközben kiment a szabadba, gyógyírt keresve sebeire. Sehol sem találta Mariant, mintha egyszerűen a föld nyelte volna el. Elkeseredetten sétált a tóparton. Magányosnak és üresnek érezte magát nélküle. Sokáig emésztette magát, míg a hideg és a sötétség miatt, komótosan visszament szobájába. A kandallójában égő tűz melege szinte lezsibbasztotta átfagyott végtagjait. Szomorúan és letörten ült ágya azon részére, ahol még nemrég Marian törékeny teste feküdt. Csend ereszkedett a szobára, amit nem sokkal később a távoli hegyekben élő magányos farkas éneke tört meg (♪♫ „Ha 20-as vagyok, az a baj, ha 30-as vagyok, az a baj, ha 70-es vagyok az is baj, ha 80-as vagyok, az nem lehetek, az is baj…” ♫♪) [1] Piton remegő kézzel nyitotta ki szobája ablakát és dühösen kiüvöltött:

-         Csend legyen odakinn!

A farkas nem akarta a hamis szólóját abbahagyni, ezért Piton drasztikusabb eszközhöz folyamodott. Talárja zsebéből elővette a legújabb modellű aknavető fegyverét és a zaj felé irányítva, elsütötte. A hatalmas robbanástól egy kissé megremegett a kastély, és az omladozó kődarabok néhány munkást agyonnyomtak, de a kornyikálás legalább abbamaradt. A férfi végighúzta kezeit nyúzott arcán, majd becsukta az ablakot és a leült a kandalló előtti fekete bőrfoteljába. Hátraszegte fejét és Marianre gondolt. Visszaemlékezett közös éjszakáikra, amikor szorosan összebújtak, mikor halkan becézgette és puszilgatta. Ahogy tekintete végigsiklott a szobán, hirtelen felpattant és az ágyához sétálva, leguggolt és matatni kezdett alatta. Boldogan felkiáltott, amikor valami puha dolgot érzett ujjai közt.

- Marian! Hát itt vagy?! – kihúzta ágya alól Teddy maciját, és szutyongatni kezdte. – Azt hittem, örökre elvesztettelek! – szavainak egy hatalmas puszival adott nyomatékot. – Szeretlek! – suttogta, majd hüvelykujját szopogatva bemászott ágyába és maciját ölelgetve álomra hajtotta fejét.

The End

A hülyeséget Mesmer követte el. A novella megjelenése óta keresik tetemét…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés