Lecke

Milyen szép, ahogy így fekszik a hasán. Tipikus diáklány. Elbűvölő, ahogy olvasás közben lóbálja a lábát és egyik tincsét csavargatja mutatóujjával! Olyan tökéletes teste van az alatt a rövid top és a fekete bugyi alatt. Hm… kedvem lenne ismét végigsimítani azon a bársonyos bőrön…

Elképesztő, hogy milyen természetességgel foglalja el az ágyamat. Mintha ezer éve együtt lennénk, mintha nem állna fenn a veszélye, hogy lelepleznek minket. Gondolom még Albus sem venné jónéven a tanár-diák kapcsolat túllépését. De ha egyszer hagytam magam elcsábítani… Utána nem volt visszaút, magával ragadott ez a kis boszorkány az érzelmek örvényébe. Többé nem tudtam parancsolni a testemnek. Néha meglepődök a viselkedésemen, olyan vagyok, mint egy tizenéves kamasz fiú, akit a hormonjai irányítanak. És igen, valamilyen szinten tényleg ilyennek is érzem magam. Nem tudom megfogalmazni a bennem kavargó érzéseket. Túl régen éreztem már hasonlót ahhoz, hogy ez könnyen menjen.

Sötéten csillogó szemmel figyelem, ahogy fél kézzel hátradobja hosszú, zavaró tincseit. Úgy festhetek itt a karosszékbe süppedve, mint valami baljós árnyék, vagy ragadozó, aki a friss áldozatára les a megfelelő pillanatot várva.

Egy pillanatra elmosolyodik, mintha mulattatná az imént olvasott mondat.

- Az, ragadozó a javából… - motyogja alig hallhatón.

Elképesztő milyen ügyesen olvas a gondolataimban! Ha megfeledkezem magamról, rögtön nyitott könyv leszek neki. Ő nem úgy csinálja, mint hajdanán a Nagyúr, nem. Egyáltalán nincs az a jeges érzés, mintha hideg ujjak tapogatnák a koponyám. Ő képes elbódítani az éberségemet. Nem tudom, hogy a belőle áradó hihetetlen nőies kisugárzás az oka, vagy hogy csak szeretem nézni… Egyszerűen hihetetlen. Nem csoda, hogy elbűvölt már az első percben, az első kiejtett szavával. Engem, a folyton rosszkedvű, zsörtölődő tanárt, akit a diákok általában utálni, vagy kevésbé kedvelni szoktak… (Mondjuk nem is adok okot más érzelmekre.) Fogalmam sincs miért lett ő kivétel.

Mire magamhoz tértem bódulatomból, miután először simított végig arcomon, azon kaptam magam, hogy már azokat az édes ajkakat csókolom. Fogalmam sincs mi ütött belém. Egyszerűen élveztem a közelségét, ugyanakkor tudtam, hogy ez nem helyes. Mégse taszítottam el őt, amikor kellett volna. Nem tudtam. Már nem.

Emlékszem mennyi álmatlan éjszakát szerzett ezek után. Akaratom ellenére is állandóan magam előtt láttam őt. Kínosan ügyeltem távol tartani magamat tőle.

Hatodéves, 17 éves diáklányhoz képest sokkal érettebb volt mind szellemileg, mind testileg a társaihoz képest. Félévkor jött át a Roxfortba. A tananyaggal sokkal előrébb tartott. Csodálkoztam, hogy mennyi mindent tud, ugyanakkor idegesített fölénye. Le akartam törölni azt a mindig az arcán játszó édes mosolyt. Hiába néztem rá a legszúrósabb nézésemmel, amitől például Longbottom már a pad alatt kuksolt volna, ő csak rendületlenül mosolygott rám tovább érdeklődéstől csillogó szemmel. Minden órán próbára tettem, de ő ezeket sorra ki is állta.

Ha gúnyolódtam vele, vagy megjegyzéseket tettem rá, mindig visszavágott. Még az sem fogta vissza a feleseléstől, hogy nem csak őt, a házát is megbüntettem. A többi griffendéles persze nem nézte jó szemmel, hogy minden közös óránkon megnyirbálom a pontjaikat, látszatra mégsem volt senki, aki haragudott volna erre a sugárzó teremtésre.

Szépsége nem csak engem bűvölt el. Ó, láttam én a diáktársai ferde pillantásait. Még a végzősök is megfordultak utána, amit persze nem csodálok. Egyetlen hímnemű lény sem tudta levenni róla a szemét, ha elindult azzal a kecses járásával. Ilyenkor olyan dühre gerjedtem ezek miatt a pillantások miatt, hogy magamon is meglepődtem.

Persze még sokáig tagadtam önmagam előtt is, hogy bármit is éreznék iránta. Egy idő után azonban keresni kezdtem az alkalmat, hogy „véletlenül” büntető feladatra kelljen küldenem. Nem tűnt túl megszeppentnek, vagy szomorúnak, mikor ezt sikerült is elérnem egy hevesebb szóváltás után. Mindenki úgy érezhette, hogy „igazságosan” jártam el, de ő még akkor is csak mosolygott, amikor bekopogott hozzám.

Nem tudom mi járhatott a fejében, de szemei árulkodón csillogtak. Rögtön lehetett érezni a levegőben a várakozást. Ideges ingerültségemben lesodortam néhány javítatlan dolgozatot. Segített összeszedni. Az utolsó lapért egyszerre nyúltunk. Kezem egy percre rajta maradt az övén. Enyhe bizsergés futott végig rajtam. Olyan közelről éreztem finom virágillatát… Zavartan elhúzta a kezét és felállt. „Mi a fenét csinálok?” - korholtam le magam. Kissé élesebb hangon adtam ki neki a feladatot, tegye rendbe a hozzávalókat.

Jómagam dühösen, magamban dohogva kotorásztam íróasztalom fiókjában. „Mit gondoltam? Hogy esetleg nem vagyok neki közömbös? Úgyse lehetne soha semmi köztünk! Ő a diákod! 35 évesen mit akarsz egy ilyen fiatal lánytól?! Ez visszataszító! Perselus, nézz magadra! Kinek kellenél te?” Fáradtan könyököltem lehunyt szemmel az asztalra. Egyszer csak éreztem, hogy gyengéden végigsimít arcomon. Talán így akarta jóvátenni az iménti hirtelen elhúzódását. Lassan felnéztem rá és hálásan megszorítottam a kezét. Majdnem elmosolyodtam.

Nem ismertem magamra. Ez tényleg Perselus Piton lenne? Nem volt rám jellemző a hasonló érzelmek kimutatása. Túl sokáig voltam begubódzódva saját kis világom magányába. Nem hittem el, hogy tényleg én csókolom meg azokat a selymes ajkakat. Már nem is döbbentem meg annyira, mikor csókom viszonzásra talált. Nyelveink sokáig járták vad táncukat. Megrándultam, ahogy éreztem, hogy az ölembe ül. Kimondhatatlanul izgatónak találtam, ahogy finoman hozzám préseli csípőjét.

- Nem tudod, mit csinálsz! Meg fogod bánni… - szakítottam félbe a csókot utolsó szikra ellenállásommal. Teljesen elvette az eszemet elfojtott vadsága.

Egyáltalán nem akart elengedni, sőt miután szenvedélyesen beleharapott alsó ajkamba, áttért a nyakam csókolgatására, miközben egyik kezével végigsimított férfiasságomon. Éreztem, már nem sokáig bírok ellenállni neki. De már nem is akartam. Ruháink hihetetlen gyorsasággal kerültek le rólunk, és már csak az eggyé válás fájdalmasan kéjes rítusa maradt nekünk, ami a teljes beteljesüléshez vezetett.

Napokig nem tértem magamhoz. A tanórákon cinkos pillantása kísért. Nyitott talárja alól kivillanó, kihívóan kigombolt blúza miatt néha bele is zavarodtam egy-két mondatba. Ilyenkor zavarom miatt érzett mérgemet vagy rajta, vagy valaki máson vezettem le. Mindennaposak lettek a nyilvánosság előtti láthatatlan simogatások, érintések. Nagyon óvatosnak kellett lennünk. Barátainak mindenféle kifogást mondott, hogy miért jött le hozzám vagy hogy hova ment, ha kérdezősködtek.

Esténként is lejött, ha tudott. Adtam neki egy hegyikristályból készült függőt a hozzá tartozó ezüstlánccal, ami láthatatlanná tette. Így észrevétlen le tudott lopódzni. Hihetetlenül boldognak éreztem magam mellette, mert egyre gyakoribb együttléteink után érezni kezdtem, hogy ez már nem csak az elfojtott szenvedélyek játéka közöttünk, hanem valami egészen más… Olyan élvezetekkel ajándékoztuk meg egymást, amik mindkettőnk számára többet jelentettek a puszta testiségnél.

Ezen felül gyakran rohantak meg a kételyek kapcsolatunkat illetően. Nem engedhettem, hogy tőlem függjön, hiszen nekem is annyi elkötelezettségem volt mind Dumbledore, mind az iskola irányába. Ezekbe még nem avathattam be őt. Túl nagy terhek voltak még számomra is. Az érzelmeimet megpróbáltam minél tovább nem kimutatni, de ez a kis boszorka megtörte a jeget. Miután elmeséltem a bal karomon található Sötét Jegy történetét, megijedtem, hogy elveszíthetem. Láttam a szemében a tartózkodást, a bizonytalanságot, amit nem tudtam elviselni! Akkor tudatosult bennem először úgy igazán, hogy szeretem őt. Ez mind ki is zúdult belőlem egy szuszra. Nehéz volt, de megérte. Arcán ismét felragyogott az a mosoly, amit annyira szeretek – pont, mint most.

- Min mosolyogsz? Csak nem ilyen humoros az a könyv? – Tisztában vagyok vele, hogy továbbra is olvasott a gondolataimban, hiszen nem zártam el őket előle. - Egyáltalán mit tanulsz?

- Bájitaltant, kedves professzor úr, mi mást… Tudja a tanárunk nagyon szigorú ember, és már előre mosolygok azon, hogy mivel próbál majd túljárni az eszemen.

- Igazán? És sikerülni fog neki?

- Természetesen nem… - fordul felém, majd huncutul kacsint egyet. – De azért igazán elmagyarázhatna egy-két lépést a veloméra-főzet elkészítésében.

- Éspedig? – húzom fel egyik szemöldökömet. Tudom, hogy ezzel mindig az őrületbe kergetem.

- Ha idejön, akkor megmutatom neki… - súgja, majd a hátára fordul és kéjesen nyújtózik egyet.

- Miből gondolja, hogy a bájitaltan tanára időt fog szakítani magára? – teszem fel látszólag nyugodtan a kérdést.

- Hát… szerintem a jutalom, amit adnék az információkért cserébe, igazán élvezetes lenne a számára… - azzal végigsimít saját mellein kicsit feljebb húzva amúgy is rövid topját, majd combjainak belső, hamvas bőréhez ér.

Egy pillanat alatt kiszárad a szám. Ismét elkezdte az ártatlan kislány szerepét játszani, ami mögött igazából bujasága lappang. Lassan felállok és odasétálok halkan sóhajtozó kedvesemhez, aki lábait csábítón kicsit széjjelebb nyitja. Megállok az ágy mellett. Csillogó pillantással néz rám. Ki tudna ellenállni neki? Türelmetlenül magához húz fehér ingemnél fogva, amit bámulatos ügyességgel rögtön le is simogat rólam.

- Nos, hajlandó segíteni egy tudatlan kis diáklányon, professzor úr?

- Mondja csak, mi lehet az, amit kegyed nem tudhat? – a nyitott könyvre mutat, már az elején mosolyogtam az üres indokon. – A mézbe áztatott nadragulyagyökeret utolsó előtti lépésként kell belerakni az üstbe. Ezt igazán illett volna tudnia… - Élvezettel nézem, ahogy megborzong az érintésemtől. Ujjaim hasának selymes bőrén siklanak egyre lefelé. Eközben kecses nyakát harapdálom finoman. „Kicsikarom én belőled a köszönetet drágaságom!” – mosolyodom el. – Mondja csak, tudott a professzor segíteni?

- Igen… Piton professzor… igen! – kiállt fel amint benyúlok a falatka kis anyag alá. Kimondhatatlanul izgató látvány, ahogy teste egyre jobban vonaglik az édes kíntól. De már én sem bírom sokáig…

Hagyom, hogy ismét birtokba vegye számat és fél kézzel gombolni kezdje fekete nadrágomat. Türelmetlenül megszabadítom szűk kis topjától és végigcsókolom a melleit. Egyre szaggatottabban veszi a levegőt. Lassan körberajzolom ujjaimmal medencecsontjait, majd lehúzom a falatnyi akadályozó ruhadarabot. Bőre már szinte perzsel, ahogy hozzám ér. Hagyja, hogy elcsábítsam. De azért kezemet megragadva ismét lefelé irányítja. Megadom neki, amit kér, ő az élvezettől felnyög, és kicsit felemelkedik a párnáról.

- Perselus! – ez az az egyetlen kérlelő szó, amit vártam. Lerántom nadrágomat és egy pillanatig csak nézem a szürkületben világító hófehér bőrét. Nem tudok betelni vele. Talán soha nem is fogok tudni, bár boldogságomra rányomja a bélyegét, hogy nem tudhatom, mit hoz a jövő kettőnkkel kapcsolatban. Arra a boldogságra, amit azt hittem sosem találok meg. Nem tudom, hogy élhettem ilyen sokáig enélkül az érzés nélkül. A lehető legrosszabbkor találtunk egymásra, ezt már rég tudom. Nem csak a fiatalsága, hanem Voldemort készülődő támadása miatt is.

Mintha csak megérezte volna az a féreg, hogy rá gondolok. Fájdalmasan felizzik a bal karomon a Jegy, de most nem foglalkozom vele. Már rég nem tartozom közéjük. Rám nem vonatkozik a hívás. Nekem ez a büntetésem, hogy minden egyes alkalommal, ha magához hívja talpnyalóit, emlékeztet rá, hogy egykor én is közéjük tartoztam.

Meglátja az arcomon átsuhanó fájdalmat. Ösztönösen a karomra néz, majd magához húz, hogy puha öle elfeledtesse velem a borzalmakat. Nem tudom, hogy mennyi idő adatott nekünk, de nem akarom, hogy vége legyen. Minden egyes vele töltött percet kiélvezek. Csupán az zavar, hogy titkolóznunk kell. Bár nem hinném, hogy Dumbledore ne tudna rólunk. Ő mindenről tud, ami a Roxfortban történik. De már ez sem érdekel.

Megtanultam a leckét: nem számít honnan jöttél, vagy milyen sötét a múltad, mindaddig, amíg akad valaki, aki elfogad olyannak, amilyen vagy. És én meg fogom védeni ezt a csodálatos személyt mindentől és mindenkitől, még ha az életembe kerül is! A halál arcába fogok nevetni, ha ezzel megmenthetem őt. Őt, aki megtanított rá, hogy még mindig létezik öröm az én életemben is.

Elenyésznek nyugtalanító gondolataim… sőt minden gondolatom…

- Szeretlek! – hallatszik a sötétben utolsó szavam, miután fáradtan fekszünk egymás mellett.

2004. 11. 02.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés