Megjegyzés: Ez a novellám a Rajongásból valami más… -nak a folytatása. Egy rövid trilógiát tervezek, aminek tehát ez a 2. darabja. Aztán ki tudja mi lesz belőle, lehet hogy egyszer saját történetté fogja kinőni magát. Minden esetre jó olvasást!

Válaszút

Hűvös éjszaka köszöntött a Roxfort elsötétült épületére. Csupán néhány ablakból szűrődött ki még fény ezen a kései órán. A hold vékony sarlója előtt időnként felhők vitorláztak át, a sziporkázó csillagok mégis tisztán kivehetők voltak a fekete bársonyon. A hollóhátas diákok közül egynek furcsa álma volt.

Seleste magáról lerúgva a takarót aludt. Álmaiban újraélte a Sarah eltűnésétől számított lassan több mint egy hónapot. Most éppen Dumbledore irodájában járt, ahová majd egy hete sietősen toppant be. Bár majd megbolondult, hogy ott kellett hagynia Dracot egy tóparti fa alatt, fontosabbnak tartotta, hogy elveszett barátnője előkerüljön végre. Nem titkolhatott az igazgató elől egyetlen információdarabkát sem. Úgy érezte, az öreg varázsló már órák óta figyeli őt félhold alakú szemüvege mögül. Látszott rajta, hogy az imént hallottakat mérlegeli.

- Tehát ez lett volna a fogadalmatok lényege. Biztos vagy benne, hogy lehetséges lehet ez az eshetőség, és nem Voldemort fogta el?

- Ha megengedi igazgató úr, szerintem minden lehetséges. Ez az eset éppúgy, mint a többi feltevés. Én mégis úgy érzem, hogy ez áll a legközelebb a megoldáshoz, és ezt úgy hiszem, a képességem mondatja velem. Az pedig még sosem csapott be.

- Igen, tudok arról a képességedről, ami felismeri az igazságot és rá is vezet, ha tanácstalan vagy. Rendben, hiszek neked. Intézkedem, hogy ezen a téren folytassák a keresést, de csak megfigyelőként. Nem szeretnénk ugye, hogy akár Sarah-nak, akár újdonsült mentorának baja essen.

- Köszönöm igazgató úr!

A kép változott. A kétségbeesés és Sarah hiánya újra feltört benne, látta magát, ahogy az ablakpárkányon ülve aggódik barátnője biztonságáért. Majd ismét a tóparton állt Dracoval. Mélyen az álmaiban járó testét pillanatok alatt elöntötte a forróság, amint ismét érezte a hűvös ajkakat felhevült bőrén siklani. Az álomban ott folytatódott a jelenet, ahol a valóságban abbahagyták. Szinte felfalták egymást csókjaikkal. A fiú keze bebarangolta teste minden egyes hajlatát, miközben már a még mindig illatos fűbe hanyatlottak le. Látta magukat kívülről amint testük összeolvad és egyre hevesebb ritmussal száguldanak a beteljesülés felé.

Nem volt ismeretlen számára ez az álom, ugyanis szinte minden éjjel újraálmodta. Még Sarah miatt sem tudta elűzni magától Draco érintésének emlékét. Ha csak rágondolt, testét elöntötte a vágy és a sóvárgás az újabb csókok és becézgetések után.

- Draco… - suttogta álmában, majd pár pillanat múlva lassan kinyitotta a szemét.

Oldalra pillantva egy másodpercre úgy tűnt, mintha a szőke fiú ténylegesen mellette feküdt volna, de a káprázat gyorsan szerte is foszlott. Mélyet sóhajtva fordult ismét a plafon felé. Már három napja nem látta a fiút, és a szünetekben is hiába kereste tekintetével. Azóta az este óta alig látták egymást, csupán futó pillantásokra futotta. Nem tudta, hogy ez a véletlen műve, vagy szándékosan kerüli őt. Persze, biztosan rájött, hogy rám nem érdemes az idejét pazarolnia. Hol fogok én valaha is felérni az aranyvérűekhez. Jobban is illik hozzá Pansy. Gazdag, elismert családból származik, szép, és amúgy is odavan Dracoért. Seleste, nézz végig magadon! Téged például soha nem fogadna el Lucius Malfoy, mint a fia barátnője. De nem is mernék a szeme elé kerülni, az biztos. Elég egy pillantása, és én megfagyok! Csak azon csodálkozom, hogy Draco hogy-hogy más? Az ő szemében még egyszer sem láttam azt a hideg, fenyegető nézést… Az igaz, hogy Potterékre szinte mindig gúnyos lenézéssel, vagy haraggal néz, de akkor is hiányzik belőle ez a tulajdonság. Talán mert az apja tapasztaltabb, több borzalmat látott már halálfalóként, mint ő. Igen, ez lehet az oka. Remélem Draco nem fog Lucius nyomdokaiba lépni! Az borzalmas lenne!

Már majdnem ismét elnyomta a buzgóság, mikor halk neszt hallott az ablak felől. Hirtelen odanézett, de csupán az üvegtábla előtt elúszó távoli felhőket látta. Mégis úgy érezte, hogy valaki van ott. Két szobatársa mélyen aludt. Mellettük akár kolompolhatnának is, akkor sem kelnének fel… A negyedik ágy üresen állt Sarah eltűnése óta.

Seleste ismét hallotta a neszezést, majd egy halk, suttogó hang a nevét visszhangozta. Óvatosan felkelt megragadva pálcáját és az ablak felé araszolt. Amint kinézett, halk sóhajjal nyugtázta, hogy senki nem les rá az ablakpárkányon. Épp visszafordult, amikor meglátta az ágyán ülő, árnyékba burkolózó alakot. Elfojtott egy sikolyt. Olyan ismerős… Csak nem?

- Sarah, csakhogy végre itt vagy! Már vártam rád – suttogta.

- Látom, eszedbe jutott a fogadalmunk.

- Igen, de… de hogyan…

- Hogyan lettem vámpír? Nos, tudom, hogy addig úgysem hagynál nyugton, amíg el nem mondom… Egyik este a Tiltott Rengetegbe mentem a titkos főzetemhez beszerezni az utolsó hozzávalót. Ezzel a bájitallal magamhoz tudtam volna csalogatni azt a vérszívót, akit egyszer a Három Seprű környékén láttam. De ő megelőzött. Az erdőben várt rám és mikor már kellőképp bent jártam, elém toppant.  Először azt hittem, hogy meg fog ölni, de ahhoz képest egész kedves volt velem. Egy tisztáson sokat beszélgettünk. Megkérdezte, hogy miért akarok vámpír lenni és elmagyarázta, hogy milyen is az életük. Például, hogy gyakran kell továbbállniuk egy helyről. Mondta, hogy ő viszonylag feltűnésmentes, mivel soha nem iszik annyit az emberekből, hogy meg is haljanak. Miután legalább három órát átbeszéltünk, megkérdezte, hogy még mindig vámpír akarok-e lenni. Igennel válaszoltam.

- És mi volt az a „félzombi” kivonulásod a kastélyból, amit a Reggeli Próféta is megírt?

- Seleste drágám, tudod nagyon jól, hogy az az újság ott cifrázza a történteket, ahol csak tudja. Nem volt semmiféle hasonló kivonulásom. Engedd meg, hogy elmagyarázzam! Miután visszatértem a Rengetegből, még nem voltam vámpír, csupán ivott a véremből egy kicsit. Emlékszel, akkor mondtam, hogy vérvételen voltam a gyengélkedőn. A sápadtságom és az erőtlenségem alá is támasztotta ezt a kis hazugságom. Jogosan kérdezhetnéd, hogy miért nem avattalak be téged is… Nem, nem az önzőségem miatt. Az igazat megvallva féltem. Féltem, hogy csapda az egész, hogy nem olyan lesz, mint elképzeltem, és nem akartalak téged is belerángatni. Na meg persze Larten sem örült volna neki, hogy odacsődítek mindenkit. Így is nehéz volt rábeszélnem, hogy átváltoztasson. Két napra rá este hallottam, hogy hív. Addigra lelkiekben is felkészültem, és elindultam. Ekkor látott meg néhány évfolyamtársunk, akiknek nem válaszoltam a kérdéseikre, olyan nagyon Larten hangjára figyeltem, ami a fejemben visszhangzott. Az erdő szélén újra találkoztunk. Megfogta a kezem és bevezetett a sűrűbe. Ott még egyszer megbizonyosodott róla, hogy kész vagyok elfogadni őt társamul, majd vámpírrá tett. El akartam mondani Dumbledore-nak, de sietnünk kellett. Vissza ugye semmiféleképp nem jöhettem, meg amúgy sem tudtam volna megállni a saját lábamon, ha Larten nem tanított volna. Soha nem láttam még ilyen kedves „embert”, talán Lupin professzorral tudnám egy lapon említeni, de a professzor sokkal visszahúzódóbb. Nem azt mondom, Larten is csendes és visszafogott, de ő azért magabiztosabban forog az emberek között és szigorúan is fel tud lépni, ha kell. Tehát idáig folyamatosan együtt voltunk. Most el kellett mennie pár napra. Ezt kihasználva jöttem hozzád.

- És eddig miért nem, ha szabad kérdeznem? Legalább egy baglyot küldhettél volna, hogy jól vagy! Halálra aggódtam magam miattad!

- Igazad van, bocsáss meg, de annyira lebilincselt és kitöltötte minden percemet ez az új világ, hogy semmi másra nem tudtam gondolni, csak hogy még jobban, még többet megismerjek belőle. Sajnálom, hogy fájdalmat okoztam! – hajtotta le a fejét megadón.

- Jó, jó, megértelek. Valószínű én is ezt tettem volna a helyedben.

- Na és akkor el is értünk jövetelem okához… Én betartottam a fogadalmunkat, és visszajöttem, hogy felajánljam a halhatatlanságot a rövid élet helyett. Nos, velem tartasz? – állt fel és nyújtotta barátnője felé hófehér kezét.

Seleste-nek most volt először alkalma belenézni a homályban földöntúlian világító zöld szemekbe, amik már most rengeteg titkot ígértek, de még mindig ugyanannyi melegséget és szeretetet sugároztak. A barna hajú lány pár percig gondolkodott. Próbálta feldolgozni az imént hallottakat, de még mindig kicsit érezte magában a sokkot. Biztosan ugratás az egész! Sarah valamivel megbűvölte magát, hogy így nézzen ki. Sokszor játszottunk ilyet, de akkor egyszer sem tűnt el ennyi ideig!

- Nem ugratlak Seleste. Ez most egy igazi ajánlat. Mit válaszolsz?

- Sarah, ez nekem most túl gyors. Nem tudnál egy kis időt adni, amíg átgondolom a dolgokat?

- Mi történt? Egykor habozás nélkül igent mondtál volna. De rendben, holnap visszajövök ugyanekkor.

Mire Seleste egyet pislogott, már el is tűnt. A lány kimerülten roskadt le az ágyára. A hajnal első sugara még mindig ébren találta.

Aznap az egyórányi alvás után mindegyik órán teljesen szétszórt volt. Egyre csak Sarah ajánlatán gondolkodott. Bájitaltanon még Piton professzor is kiszúrta magának. Mivel aznap a hatod éves Griffendélesek és a Hugrabugosok Madam Pomfrey -nál voltak a szokásos félévi vizsgálaton, így Pitonnak be kellett érnie a Hollóhátasok szekálásával. A saját házát csak nem fogja pontlevonásokkal „jutalmazni”.

- Miss Lorin, amint látom, a barátnője eltűnése miatt érzett szokásos búskomorsága mellé immár fáradtság is társul. Ideje lenne összeszednie magát! Akkor talán nem rontaná el harmadszorra egymás után a bájitalát. Tizenöt pont a Hollóháttól, és örüljön, hogy ennyivel megúszta. Több figyelmet kérnék az óráimon! – fejezte be élesen.

A Mardekárosok felől kárörvendő nevetések hallatszottak, de Seleste-hez csak nagyon homályosan jutottak el még a bájitaltan tanár mondatai is. Éppen ezért azt sem látta, hogy Draco szeme talán életében először mérgesen villant a bájitalok mesterére.

Seleste-et nem túlzottan érdekelte háztársainak ingerült sutyorgása. Épp Dracon járt az esze. Vajon mi lesz velünk? Vagy egyáltalán lesz-e köztünk valami a jövőben? Ez a jobb kérdés. Egy pillanatra hátrafordult, hogy találkozhasson a tekintetük, majd az óra végén sietősen távozott. Ebéd után már azt hitte megfájdul a feje a sok gondolkodástól.

Hála az égnek, már csak két óránk lesz! – sóhajtott fel amint az egyik folyosón haladt pár hollóhátastól kicsit lemaradva. Álmodozva nézett ki az ablakokon, amik mellett elhaladt, majd kelletlenül ismert fel egy affektálós hangot. Pansy Parkinson és idétlen barátnői kellették magukat a mardekáros fiúknak. Pansy főként Dracora akaszkodott rá, aki csöppet sem figyelt oda a lány mondandójára.

Seleste enyhe nyomást érzett a szíve tájékán. Szóval igazam volt. Pansy lett a „befutó”. Bár azért kíváncsi lennék Draco magyarázatára. Persze ezt nem kérhetem tőle. Gondolom segített a „döntésben” Pansy ledérsége is… Ezzel legalább már tisztában vagyok.

- Nézzétek csak, a kis sárvérű még mindig a barátnőjét siratja! Hát nem szánalmas ennyit bánkódni feleslegesen? – kacagott fel. A többiek nevettek.

- Hagyd abba Pansy, épp eleget kapott már – szólalt meg a szőke fiú csendesen, mire mindegyikőjük megrökönyödve bámult rá. Seleste nem mert megfordulni, hogy lássa azokat a kék szemeket. Így is a hátán érezte, hogy a fiú őt nézi.

- De Draco, csak nem megvéded ezt a kis…

- Menjünk, inkább Potteren szórakozzunk – mentette a helyzetet.

- Igazad van, erre még a szó is kár… - karolt bele a szőke fiúba.

Seleste ökölbe szorult kézzel hallgatta, ahogy továbbálltak. Egy könnycsepp gurult végig az arcán, de gyorsan le is törölte. Még pár percig nem is érzékelte az ablakon túli tájat.

Draco gyorsan eltolta Pansyt, mielőtt az egy puszit nyomhatott volna az arcára.

- Menjetek előre, én otthagytam valamit – szólt a többieknek.

- Ne menjek veled segíteni? – kapott az alkalmon a lány.

- Nem, maradj csak, mindjárt itt vagyok – azzal gyorsan elindult visszafele a lépcsőn.

Seleste még mindig ugyanannál az ablaknál állt. El tudom dobni a napfényt, a madarak trilláját, a tó szikrázó vizének a képét magamtól? – kérdezte magától mélázva. Hirtelen érezte, hogy megragadják a kezét és az egyik árnyékot adó oszlop mögé rántják. Az éhes ajkak máris lecsaptak. A lány halkan felnyögött és a szőke hajba túrt. Draco az oszlopnak szorította a karcsú testet és ő is a selymes tincseket markolta.

Már annyira várta, hogy újra csókolhassa a lányt. Kínszenvedés volt neki minden egyes nap, amikor nem tudott vele beszélni. És mindig közbejött valami! Annyiszor akart odamenni hozzá, megvigasztalni, amikor látta rajta a szomorúságot. Fogalma sem volt róla, hogy részben ő is az oka volt ezeknek a hangulatoknak. Ma is majdnem Piton nyakának ugrott, amikor csak úgy pontokat kezdett el levonni a lánytól. Az az este is folyton kísértette. Éjjelente nem volt egy nyugodt perce sem. Újra és újra érezte a lány édes illatát, simogatását, ajkainak ízét. Maga előtt látta a könnymaszatos arcot, a csillogó barna szemeket… Alig hagyta levegőhöz jutni Seleste-et. Érezte, hogy szenvedélye egy pillanat alatt fellángol. Keze mohón végigsiklott a lány testén. De ő megállította. Finoman a fiú mellkasának nyomta a tenyerét és kicsit eltolta magától. Miután némileg csillapodott zihálása, vádlón megszólalt:

- És mi van Pansyval és veled?

- Mi? Nincs olyan, hogy „Pansy meg én”, csak ő szeretné - válaszolta pár értetlen pillantás után. Csak nem féltékeny?

- Aha. Attól függetlenül jót mulattatok rajtam. – Tudta, hogy nem mond igazat, hisz hallotta, hogy a fiú védte meg őt.

- Mi a baj? – simított végig az arcán. A lány felnézett a szemébe, de csak megrázta a fejét. A további faggatózást az óra kezdetét jelző csengő szakította meg. Draco még egy gyors, szenvedélyes csókot adott a lánynak.

- Majd beszélünk – azzal elsietett.

Seleste addig nézett utána, amíg el nem tűnt a sarkon. Mosolyogva indult tovább.

Este türelmetlenül várta, hogy szobatársai elaludjanak végre. Éjfél után nem sokkal érezte az enyhe fuvallatot, ami az ablak felől érkezett. A nyitott ablakban Sarah ült egyik felhúzott térdén pihentetve karját.

- Nos mi a válaszod?

- Tudod, rengeteget gondolkodtam. Azt tudod, hogy imádom az éjszakát. Mindig is éjjeli bagoly voltam, de azt hiszem, hiányozna a nap fénye, a megszokott zajok, a madarak… Tudom, hogy az éjszakának is megvannak a gyönyörű hangjai, de elbizonytalanodtam. Meg itt van az iskola is, azt is szeretném befejezni. Dumbledore nem örülne, ha én is eltűnnék, nem is beszélve a szüleimről. Meg gondolom Larten sem tud pontosan erről az akciódról, és nem hiszem, hogy repesne az örömtől, ha ilyen hamar használnád az erődet, hogy egy újabb vámpírt alkothass…

- Ezt miből gondolod?

- Ugyan már, ismerlek nagyon is jól! Ezer közül is felismerem a szemedben, ha valamit titokban csinálsz.

- Igazad van. Én csak meg akartam adni az esélyt neked is. De ha jól sejtem, van itt még egy nyomós ok… - mosolygott a hirtelen elpiruló lányra.

- Hát… Szóval amíg nem voltál itt… szóval Draco és én…

- Összejöttetek? – vigyorodott el.

- Nem, azt nem mondanám, csak alakulóban van a dolog, és azt hiszem csak napok kérdése és szerelmes leszek belé.

- Menthetetlenül?

- Menthetetlenül. Szeretném, hogy tudd: irtóra lelkifurdalásom volt, amiért a hátad mögött zajlottak az események. Persze nem voltál itt, én meg rettentően magányosnak éreztem magam…

- Nyugi, nyugi! Semmi baj. Örülök neki, hogy végre sikerült megtörni a jeget! Igazság szerint én magamban már rég „lemondtam” Dracoról a javadra. Még a Lartennel való találkozásom előtt.

- Huh, nem is tudod mekkora kő esett most le a szívemről!

- Tehát, akkor továbbra is ember szeretnél lenni. Megértelek (egy ilyen jó pasit én sem hagynék itt). De hogy tudd, ez az ajánlat mindig fenn fog állni, csak gondolj rám nagyon erősen és érted jövök.

- Sarah, de ugye sokszor fogunk találkozni?! Nem szeretnélek elveszíteni, mint barátot!

- Ha a közelben járunk, mindig meg foglak keresni. Tessék, fogd ezt az amulettet! A belsejében egy kis fiola van a véremmel. Ha nagy bajban vagy, akkor csak idd meg, úgy gyorsabban hallom meg a hívásod – nyújtotta át az apró rubintokkal ékesített medált, majd felállt, hogy távozzon.

- Várj! Dumbledore-nak azért ugye elmondhatom, hogy mi történt veled? Gondolom, nem lenne jó érzés, ha állandóan a nyomodban lennének.

- Persze. Köszönöm. Most mennem kell, Larten már keres. Vigyázz magadra!

- Te is. Szeretlek! – suttogta, majd átölelte barátnőjét.

A következő pillanatban már az üres ablakpárkányra támaszkodott és hallgatta szobatársnői halk szuszogását. Remélem, nem történik baja! Lassan visszamászott az ágyába és nyakig betakarózott. Azt hitte, hogy az egész csak álom volt, de a hideg amulett a nyakában az ellenkezőjét bizonyította. Majd holnap elmegyek Dumbledore-hoz. Majd holnap elmondok neki mindent… Holnap…

Utolsó gondolata mégis Draco volt, és hogy most már semmi sem állhat az útjukba, ha a fiú is folytatni szeretné ezt a furcsa kapcsolatot.

2004.11.07.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés