Az Őrszem

"Erre, erre!"

Hallom amint az évszázados bölcs fák hívnak. Engedelmeskednem kell nekik, nem tehetek mást, hisz ilyen a természetem. Elindulok hát a sötét erdőben, ahova csupán a Telihold fénye hatol be. Az ezüstös, csodálatos Telihold, melyből népünk az erejét meríti.

"Kövess minket! Kövesd a szelet!"

Egyre szaporázom a lépteimet. A hívás már minden sejtemben ott van. Futni kezdek. A szél végre belekap sötétkék, szinte fekete hajamba, mely a hátam közepéig ér. Lábam szinte nem is érinti a földet. Egyetlen fűszál sem hajlik meg talpam alatt, egyetlen ág sem reccsen utam során. Teljesen összhangban mozgok a lombkorona leveleivel, az erdő csodás állataival.

Nem félek a sötétben, hiszen régi ismerősöm, barátom. Kevesen látnak olyan jól az éjszakában, mint mi. Hű kísérőim, az árnyékok, követik, vigyázzák minden lépésem, ahogy közeledek célom felé. Mert valami célja van őrült száguldásomnak. Valamiért sürgetnek a fák. Most nem értem mit akarnak, pedig hosszasan el szoktam velük beszélgetni. Most titokzatoskodnak, mint mikor nemrég a Sötétség ismét felütötte fejét, és Szauron maga köré gyűjtötte seregeit. Sokan sajnos közülünk is feléje húztak és elhagyták a számunkra oly biztonságos erdőket. Őket soha nem értettem. Talán megfertőzte őket a Gonosz Sötétség, amit mi a Holdfény gyógyító erejével űztünk ki falvainkból.

"Siess! Itt jár! Köztünk jár… Közeledik!"

Vajon kiről susognak ilyen izgatottan? Nem szoktak ilyenek lenni. Még soha nem hallottam így őket… Ez a hívás nem olyan, mint mikor az orkok nyomultak be közéjük, hogy kivágják ezeket az ősi fákat, melyek még Középfölde történelmének hajnalán bontották első virágukat, eresztették gyökereiket a dús föld mélyébe, melyet még nem szennyezett be a gonosz. És a tudatlan orkok tüzelőként akarták használni őket. De mi megmentettük a fákat. Vadásztársaimmal a lombok rejtekéből lenyilaztuk őket egytől-egyig. Felocsúdni sem volt idejük.

A Holdfény és a természet adta erőnkkel pedig meggyógyítottuk a még megmenthető fákat. Ekkor kötöttem velük még szorosabb barátságot, nem mintha kicsiny koromtól nem velük nőttem volna fel. Lombkoronába rejtett házunk előtt a bölcsőben feküdvén parányi hegyes fülecskéimmel is őket hallottam meg először. Anyám szerint felnevettem, ahogy meghallottam halk suttogásukat. Ő mesélte, hogy gyakran énekeltek nekem gyönyörű szép altatókat, ha vakítóan kék kristálypillantású szememet elkerülte az álom. De ez már több mint száz éve történt.

Nem értem miért idéződik fel bennem ez a sok-sok emlék. Talán, hogy tiszta képet kaphassak arról, milyen szorosan kötődöm a természethez? Minden esetre nem állok meg kedvenc dombomnál, melynek teteje a fák lombkoronái fölé emelkedik pazar kilátást adván az őt körbe fogó erdő és a távoli magas hegyek képéről.

Már én is érzem, hogy valaki a fák között járt. Épp azon az ösvényen, ahol most én haladok, csupán fél óra eltéréssel. Még érzek egy furcsa, friss illatot, amit azelőtt még soha. Lelassítom lépteimet. Innentől csak óvatosan haladhatok. Hiába keresek azonban idegenre utaló jeleket, egyetlen bokor ága sem tört le az arra járó miatt, sehol sem látok egyetlen lábnyomot sem, és ezt nagyon különösnek találom.

Talán itt lenne az ideje, hogy előhívjam családunk familiárisát, az éjfekete baglyot, hogy az ő szemével is felmérhessem a terepet. És igen, kis koncentrálás és pár varázsszó után elröpül mellettem. Tudja mi a dolga. Felderíti a terepet és leszáll egy fára, ahonnan kikémlelheti a betolakodókat. Amíg várok, elgondolkodom és felteszem kérdésemet az erős szélben hajladozó fáknak: "Miért csak nekem szóltatok ó bölcs fák? Hol vannak társaim, ha veszély fenyeget?" Nem válaszolnak. Megvan az a néha bosszantó szokásuk, hogy elhallgatnak bizonyos dolgokat, ha olyan a kedvük. Most is hiába kérdezem őket, csak leveleik susognak, mintha nevetnének.

***

- Valaki közeledik. Róla suttognak a fák… - törte meg a csendet a szőke tünde lágy hangja, amint eltávolodott a fakéregtől, amihez eddig hosszúkás fülét szorította. Szeretettel végigsimított még egyszer a törzsön, majd barátaihoz fordult.

- Ártó szándékú? – kérdezte a pipázó ember.

- Nem vagyok benne biztos. Valamiféle sötétség veszi körül, ahogy hangtalanul közeledik. Már nincs mesze.

- Akkor készüljünk fel! – pattant föl a törp, aki eddig szalonnát falatozott.

- Nem. Tegyetek úgy, mintha mi sem történt volna, én körbenézek a fák között.

Az ember bólintott, majd folytatta kardja élesítését. A tünde pedig már el is tűnt a piciny tisztás szélén a sötétben.

-  Nem tetszik nekem ez az erdő. Olyan, mint amiben szellemek járnak.

- Azok is járják. A fák szellemei. Nem hallod, ahogy susognak a szélben? – válaszolta fel sem nézve a poros úti köpenybe burkolódzott férfi és úgy tett, mintha nem vette volna észre az éppen a mögötte álló fa egyik ágára leszálló, tiszteletkörét befejező fekete baglyot.

***

Legyek hárfád, mint hárfád a vadon,

Hulló lomb vagyok én is, ne kimélj!

Ha vad zenéd felzúdul szabadon,

Lomb s lélek hadd kisérje őszi, mély

Dallal, mely édes, bár fáj, - óh, te zord

Lélek, légy lelkem, én s te: egy személy!*

A tünde addig állt a patak szélén, míg a lombok be nem fejezték éneküket. Percekig hallgatózott, de nem folytatták, ő pedig nem tudott rájönni, hogy mire céloztak dalukkal. Tudta, hogy oda kéne figyelnie minden neszre, de ebben az erdőben olyan érdekesek voltak a fák. Hosszú utazásaik során sajnos egyre kevesebb olyan erdővel találkozott, ahol a fáknak igazi lelke is volt és azok harmóniában is éltek, nem pedig ártó szándékkal fordultak az utazók felé. De a tünde az ilyen fákat is megértette. Annyi fájdalmas fejszecsapás után nem csoda, hogy ellenségessé váltak az ismeretlenekkel szemben.

Furcsa érzés fogta el, ahogy a hűvös nyárvégi szellő belekapott hosszú, szőke, fonatokkal díszített hajába. A környezetéből áradó tökéletes harmónia eltelítette érzékeit. Hallotta ahogy az éjszaka, az erdő lélegzik, ahogy az éjjeli állatok mozgolódnak. Látta a csillagok és a Hold fényét, amint végigsimítanak a kis patak csobogó vízcseppjein. Lehunyt szemmel állt meg teljesen elmélyülve a szépségben.

***

Mielőtt folytathatnám utamat, érzem, hogy baglyom megtalálta a betolakodót. Az ő szemeivel látom a kicsiny tábortüzet. Egy pillanatra elönt a méreg („Hogy merészelt tüzet gyújtani a mi erdőnkben, a fákból?”), de aztán tudatosul bennem, hogy csupán az amúgy is lehullott ágaktól lobog vidáman az apró tüzecske. Amint körbe pillantok észreveszem, hogy többen vannak. Egy barna hajú ember, aki épp a kardját élesíti. Nem látom az arcát, mert háttal ül, de a vele szemben ülő törpét tisztán ki tudom venni a tűz fényében. Morcosan húzza össze bozontos szemöldökeit, de nem szól semmit, csupán megtömi pipáját és rágyújt.

Valaki még biztosan van velük, mivel három ló áll kipányvázva az egyik fatörzsnél és még egy köpeny van leterítve a tűz közelében. Furcsa egy köpeny, alig lehet észrevenni. Elindulok, hogy megkeressem a harmadikat. Nem kell messzire mennem, hallom, ahogy megreccsen nem messze tőlem egy aprócska gally.

Itt van, itt van…

A fák is segítenek. Az egyik ág lejjebb hajol, hogy felmászhassak rá, majd elbújok a levelek mögött. Hangtalanul kihúzom hüvelyéből mithrilből készült tőrömet, melynek markolatán ezüstösen csillogó Holdsarló látszik ősi rúnákkal körülvéve. Hegyezem a fülemet. Pár pillanat múlva már látom is kibontakozni a sötétségből magas, sudár alakját.

"Miért takarjátok el előlem az arcát?"- kérdezem a fáktól és az árnyékoktól. "Mit tudtok, amit én nem?" Megint nem válaszolnak. Örülök, hogy nem az íjamat választottam, azzal a felerősödött szélben úgysem tudtam volna halálosan pontosan célozni. Már csak pár méterre van. Ismét érzem azt a friss illatot… "Igen, gyere csak! Mindjárt a fa alá érsz… Most!"

Elrugaszkodom a faágtól és egész súlyommal nekivágódom az idegennek. De úgy tűnik, számított a támadásra, ugyanis karjaival átfonja a derekamat és addig birkózik velem, amíg maga alá nem gyűr. Percekig egymás szemébe mélyedünk. Én dühös vagyok, amiért nem úgy sült el a támadás, ahogy kellett volna, ő mintha visszafogottan mulatna haragomon. Ezt nem engedhetem! Bal karomat felemelem és érzem, ahogy a pengém áthatol a húsán. Csak egyet kiállt, majd ismét a szemembe néz, mintha ennyi lett volna a fájdalma. Lassan kitisztul a kép és már nem csak égkék szemeit látom…

- Tünde! – mondom meglepetten.

- Árnyelf – suttogja a másik az én nyelvemen.

Tovább nem jutunk, ugyanis két társa, az ember és a törpe alakja tűnik fel, majd felsegítik szőke társukat. "Most kell eltűnnöm!" – villan át az agyamon, de a másik kettő megragad kétoldalról és megkötöznek. "Balgák! Mit árthat nekem egy kötél?" De amint szabadulni próbálok, a kötél nem enged. "Tündekötél, hát persze! Ironikus, hogy pont egy tündekötél fordul ellenem…" Abbahagyom a szabadulási kísérleteket és hagyom, hogy a táborhelyhez vezessenek. Közben a fák segítségét kérem, hogy hívják ide pár társamat.

Leültetnek a tűz mellé. A szőke szép arca egy pillanatra megrándul az átsuhanó fájdalomtól. Barátai csak most veszik észre, hogy a tőr még mindig a lapockájába van fúródva. Kárörvendően elmosolyodom. A tünde végig a szemembe néz. Barátai ellenségesen pillantanak rám. Az ember előhúzza hüvelyéből szépen díszített kardját, amin megcsillan a fény. A velem szemben ülő elf mintha álomból ébredt volna erre a hangra.

- Ne – szól az emberre csendesen.

- De hát megtámadott… - szól közbe a törp, de a barna szemű férfi rögtön megáll.

- Ő egy Sentinel, vagy más néven Őrszem. Ez a dolga.

- Mi? Hogy megöljön minden erre járót? – horkan fel a törp.

- Nem. Csupán az erdőt és az Öröklét Forrását őrzik.

- Honnan tudjuk, hogy ő nem állt át Szauron oldalára, mint annyi társa ezekből az erdőkből?

- Ezt csak úgy tudhatjuk meg, ha megkérdezzük. Beszéled a közös nyelvet? – kérdezi tőlem tündéül.

- A helyedben inkább a sebeddel foglalkoznék, ugyanis a tőr mérgezett. Hiába vagy halhatatlan, elég sok ideig ki tud ütni, ha még sokáig nem távolítod el. Ismered a mérgeinket, ha nem tévedek… - válaszolom úgy, hogy a másik kettő is értse. Még mindig gúnyosan mosolygok, holott belülről bosszant, hogy ilyen könnyen elfogtak. Nem értem miért nem tudtam elillanni a kezük közül. Egyszerűen nem ment. Azok az átkozott kék szemek! Most is érzem magamon, ahogy nyugodtan végigmér.

- Hercegnő vagy – jelenti ki egyszerűen miközben hagyja, hogy az ember lassan kihúzza a tőrt, én pedig meglepődöm.

- Honnan veszed? – kérdezi a törp.

- Az arca két oldalán lévő sötétebb lila festésnek látszó, a magasabb rangú családokra jellemző tetoválásból, és ott van a homlokán a hercegnők által viselt holdsarlót formázó lánc, amely törzsük jelképe, és persze a hajába font levelek is árulkodóak, bár azokat többen is viselik. Igazam van? – fordul vissza hozzám.

Egész eddig tökéletes profilját és lágyan mozgó száját figyeltem, de most ismét a szemeibe nézek és lassan bólintok. Dühös vagyok magamra, hogy ilyen könnyen le tudtak leplezni.

- Ő Aragorn és Gimli – mutatott az emberre, majd a törpre. – Én pedig Legolas vagyok.

Tovább nem jut, mert lehunyja szemeit és végigdől a füvön. A méreg megtette hatását. Társai aggódva indulnak feléje. "Most nem szalasztom el az alkalmat!"  Azzal testemet pillanatok alatt fekete árnycsápok veszik körbe és lecsúsztatják rólam a tündekötelet. Mire felocsúdnak, én már az egyik fa koronájában keresek menedéket, onnan figyelem a megzavarodott törpét és a még most is higgadt embert. A Legolas nevezetű tünde még mindig öntudatlanul fekszik és egyre rendszertelenebbül veszi a levegőt.

***

Hirtelen elrugaszkodtam és átugrottam egy másik fára, onnan pedig az illatos fűre. Biztos voltam benne, hogy megöltem a tündét. A mi mérgeink egy halandóval öt másodperc alatt végeztek volna, egy tündénél attól függ, hogy milyen erős és mennyi tapasztalata van. Na és persze az élni akarása is számít. De még egy tündének is halálos adag lehet ennyi ideig magában hagynia egy mérgezett tőrt. Furcsán éreztem magam, ahogy futottam egyre messzebb a kis tábortól. Kérdeztem a fákat, hogy miért vezettek hozzájuk, de ijesztően hallgattak. Hozzá szokhattam volna az ilyen viselkedésükhöz, de most szinte vádló volt szótlanságuk.

Miután hazaértem fáradtan másztam fel tetőnkre, ahol mindig megnyugodtam. Most itt sem sikerült. Főleg miután megtudtam társaimtól, hogy senki sem szólt nekik, hogy bajban vagyok. Most rajtam volt a neheztelés sora. Nem akartam elhinni, hogy az erdő, amit egész életemben védelmeztem és szerettem, elárult. Rettenetes fájdalom töltött el emiatt, és ha ez nem lett volna elég, még a lelkiismeretem sem hagyott nyugodni. Folyton magam előtt láttam azt a tökéletes profilt és sajnáltam, hogy többé nem nézhetek bele azokba a nyugodt, kék szemekbe.

Fájdalmam nem akart csitulni. Körülöttem minden az árulásra emlékeztetett. Többé nem bíztam a fákban. A Sötét Erdő fái rengeteg halandót veszejtettek vagy árultak el, de én soha nem gondoltam volna, hogy egyszer ellenem fordulnak. Hiába kérdeztem őket vádlón, hogy miért, ők továbbra is hallgattak. Már semmi sem volt ugyanaz. A szellő bántóan csípős lett, a levelek és gallyak cibálták a hajamat és a ruhámat, holott addig mindig utat engedtek nekem.

- Most büntettek?! – kiáltottam el magam végső elkeseredettségemben. – De miért?!

Nem bírtam tovább köztük maradni. Reméltem, ha elhagyom ezt a vidéket, nyugalomra találok. Elbúcsúztam édesanyámtól, aki fájó szívvel ugyan, de utamra engedett. Apám rég elesett egy sárkánycsorda elleni csatában. Nem is nagyon emlékeztem rá. Nem volt kedvem a palotában élni az erdő mélyén, a nyüzsgés közepén, holott hercegnőként elvárták volna tőlem, de apám halála óta anyámmal erre a nyugodt környékre költöztünk. Féltestvéreim így is ellátták a hercegnők feladatait. Nem volt köztünk harag, noha nem szerették anyámat. Mivel apám hajdanán a király volt, ezért a nép nem közösített ki, de szegény anyámat nem kedvelték túlzottan. Azt hiszem őt hibáztatták a királynéjuk haláláért, holott ő maga mondott le a halhatatlanságról annak idején és vetette le magát egy szikláról.

 A mi falunk közelebb állt az erdő széléhez, amolyan előőrs -féle volt, ami figyelmezteti veszély esetén az erdő legsötétebb mélyén lévő várost, aminek főterén az Öröklét Forrása gyűjti magába a Hold fényét mágiával ajándékozva meg a körülötte élőket. Én csak egyszer ittam a vizéből, mely olyan volt, akár a folyékony ezüst. Akkor kaptam egy kupával belőle, amikor Őrszemmé avattak. Így tettek minket ellenállóbbá és erősebbé társaimmal, akik közül csak néhánnyal ismerkedtem meg közelebbről.

Mindig is magányos lélek voltam, aki szereti egyedül járni az erdőt, figyelni a változásait, hallgatni a csendet. Épp ezért ritkaságszámba ment, ha valakit közel engedtem magamhoz. Ettől függetlenül azonban jóban voltam mindenkivel a környezetemben. Az Őrszemek közül csupán egyvalaki tiltakozott az ellen, hogy elmenjek, pedig rajtam kívül már mindenki átesett azon, hogy más vidékeken próbál szerencsét. De Daraneor nem akart elengedni. Tudom, hogy nem csak féltésből. Érzem, hogy már egy ideje vonzódik hozzám, de én mégsem szeretnék tőle semmit. Jó barátnak tartom, de ennyi és nem több. Még ő sem tudott meggyőzni észérvekkel. Hátrahagytam addigi életem és elindultam, hátha máshol megbékélhetek.

***

Még sokáig azokat a szikrázó gyémántszemeket láttam álmomban. Tisztán fel tudtam idézni a halványlila bőrt, ami az árnyelfek sajátossága, ujjam alatt éreztem a kék haj bársonyosságát, a karcsú test ruganyosságát, ahogy a fűben birkóztunk…

Miután magamhoz tértem a mérgezésből Aragorn és Gimli segítségével, még mindig nem tudtam kiverni a fejemből azt a szépséget, bár ezt nem mutattam ki barátaim előtt. Ők csak azt fedezhették fel rajtam, hogy a szokásosnál is zárkózottabb lettem és alig lehetett a hangomat hallani. De mindezt az előttünk álló csatának tudták be, ami megpecsételheti egész Középfölde sorsát.

***

A csata kíméletlen volt. Mindannyian Frodóban reménykedtek, aki végül az utolsó csepp remény elveszte után mégiscsak elpusztította a gyűrűt. Még a távoli erdőben is látni lehetett a villanást - ami Szauron vesztét jelentette – ahol épp felkapta a fejét egy magányos árnyelf-lány.

***

- Arra ment! Utána! – hallatszott egy reszelős, kellemetlen hang. Gazdája, egy nagytermetű ork, aki maréknyi csapatát irányította (akik túlélték, vagy „véletlenül” elszalasztották az utolsó ütközetet), várakozón összedörzsölte a kezeit, majd ő maga is futásnak eredt a bokrok között. – Megsebesült a lába, így nem tud lerázni minket. Ki kell fárasztanunk és akkor a miénk lesz!

A lány futott, ahogy csak nyílvesszővel átfúrt bokája engedte, de tudta: már nem bírja sokáig. Minden egyes lépésnél ha nekiütődött valaminek a nyíl, lábában elviselhetetlen fájdalom indult gyengítő útjára. Hiába voltak kevesen az orkok, nyolcukkal sebesülten vajmi kevés esélye volt. Hasztalan próbálkozott azonban elbújni, annak az erdőnek a fái nem mutatták, hogy tudnának-e beszélni. Összeszorított fogakkal futott tovább, de azon vette észre magát, hogy egyre lassul.

"Csak a vízesésig érjek el! Ott talán le tudom rázni őket… Bárcsak velem lenne az íjam, akkor nem lennének ilyen bátrak! Ez az átkozott nappal is! Ilyenkor nem tudok az árnyékok közé rejtőzni…"

Miután kiért a fák közül, pár méteren keresztül nyílt terepen kellett haladnia, hogy odaérhessen a lezúduló víztömeghez. Egyre jobban zihált és gyengült a vérveszteségtől, de nem kockáztathatta meg, hogy akár egy pillanatra is megálljon, hogy kiszedje a nyílvesszőt és ruhája egyik zsebéből elővegye azt a kis üvegcsét, ami enyhíthetné a fájdalmát.

Ellenfelei vadul fölordítottak, amint meglátták a vékony alakot botladozni. Már a markukban érezték az árnyelfet, akit új uruk parancsára követtek, hogy aztán elfogják és elvigyék neki. Bár sértetlenül kellene megérkeznie hozzá, a vezető úgy vélte, hogy ez a kis lábsérülés még belefér. „Nem volt más választásuk”, ugyanis mikor már majdnem elcsípték a lányt, az három társuk torkának nyilat küldött, de a közelharcban hátra kellett hagynia az íját és a kardját. Csupán két tőr és pár üveg méreg volt nála, amiről persze az orkok mint sem tudtak. Ők azt hitték, hogy fegyvertelen a préda, ezért mentek olyan lelkesen utána.

A lány egyre feszültebben figyelte néha-néha hátra pillantva, ahogy lassan az orkok elérik azt a pontot, ahol ő kilépett a széles folyópartra. Azt viszont már nem látta, hogy a bokrok és cserjék hirtelen akadályozni kezdték az üldözők útját.

"Ez az, végre sikerült! Már csak egy alkalmas búvóhelyet kéne találnom legalább addig, amíg meggyógyítom magamat."

Reménykedett benne, hogy a vízfüggöny és a pára jótékonyan eltakarja őt, és hogy a zubogó víz mögött egy barlang is található. Mielőtt kicsit is megnyugodhatott volna, üldözői szentségelései egészen közelről hallatszottak.

- Itt van, bekerítettük! Nem bújhat el sokáig a pára mögé. – kiáltotta egyikük.

A lány éles szeme látta, amint szorosabbra fonják a kört a vízesés körül. Ő maga egy sekélyebb részen állt egy lapos kövön. Amilyen gyorsan csak tudott egy szikla mögé bújt és egy jókora követ emelt fel, amivel halálra is sújtott egy figyelmetlenebb orkot.

"Csodás, már csak heten vannak."

A következő áldozatát megmaradt tőrével szúrta le, de addigra a többiek már olyan szorosra fonták a kört a lány körül, hogy muszáj volt a magas sziklafalhoz hátrálnia. Hat vérben forgó szempár figyelte árgúsan minden egyes mozdulatát, hat ocsmány test közeledett kivont karddal a kecses alak felé. Már azt fontolgatta, hogyha már meg kell halnia, akkor legalább egy mocskot vigyen magával, bár fogalma sem volt róla, hogy miért üldözték őt ennyi ideig.

Jobb lábára helyezte testsúlyát, hogy sebesült lába kevésbé vonja el a figyelmét a közelharcról, majd támadó testtartást vett föl bal kezében az egyik halott ork kardját, a jobban pedig saját tőrét tartva.

- Gyertek csak, én nem félek a haláltól. – suttogta alig hallhatón. Inkább olyan volt a hangja, mint a szélben susogó fáknak. – Ki lesz az, akit magammal viszek a túlvilágra?

- Várj, mi nem akarunk megölni. – emelte meg kezét a vezér.

- Akkor meg mit akartok tőlem? Nincs semmim, amit elvehetnétek. – sziszegett vissza.

- Nem is nekünk kellesz, hanem Urunknak.

Mielőtt azonban megkérdezhette volna, hogy ki az és mit akar tőle, egy nyílvessző szelte át a levegőt, és a vezér holtan esett össze. A többiek ide-oda kapkodták a fejüket. Egyikük az árnyelf felé indult, aki rögtön fejvesztéssel jutalmazta a meggondolatlanul cselekvő rondaságot.

Mire a lány újra körülnézett, már csak két ork indult meg nagy iramban az erdő felé. Az elf fáradtan rogyott le a sziklafal tövében, lábai már nem bírták tartani testsúlyát. Már nem érdekelte, hogy ki jön, fájdalma lekötötte minden idegszálát. Azonban mikor elcsigázottan felnézett, egy pillanatra elakadt a lélegzete.

- Te? – csak ennyit tudott kinyögni a feléje közeledő tündére nézve.

- Azt hitted meghaltam, igaz? – a beszédéből ugyanaz a nyugodtság áradt, mint minden egyes mozdulatából.

A lány pár percig nem tudott mit mondani, szemeiben azonban hirtelen harcos szikra lobbant. Addigra Aragorn és Gimli is visszatért.

- Az egyik meglógott, a másikkal végeztünk. – közölte a törp.

- Hát ez fantasztikus! Most majd elmondja az urának, hogy mi történt és még többen fognak jönni! – mordult fel az árnyelf.

- Szívesen. Tudod általában meg szokták köszönni, ha valakinek megmentik az életét. – nézett rá az alacsony, szakállas férfi.

- Hagyd Gimli. – intette Legolas csöndre barátját. – Miről beszélsz?

- Arról, hogy most varrtatok a nyakamba egy sereg orkot! És amúgy is el tudtam volna bánni velük!

- Nekem nem úgy tűnt… - jegyezte meg halkan Aragorn.

- Csupán azért, mert megsebesültem, ne becsüljetek le! – sziszegett.

- Igaza van. Az árnyelfek nagyon büszkék a harci képességeikre. De…

- Ha nem hiszed, akkor állj ki ellenem! – szakította félbe most már a szőke tündét.

- Nem lenne egyenlő közdelem, ha egy sebesülttel harcolnék.

- Szóval visszautasítasz? Csak nem megijedtél?- csillant fel gúnyosan a szeme.

- Nem. Nem ijedtem meg, csupán okosabbnak tartom, hogy előbb biztonságosabb helyre menjünk.

- Mi előre megyünk felderíteni a terepet. – intett az ember a törpnek.

Miután ketten maradtak, a lány még mindig haraggal a szemében nézett fel az előtte állóra. Bár maga sem értette heves ellenszenvét és ellenkezését. Tudta, hogy hálásnak kéne lennie, hogy megmentették, de büszkesége nem engedte, hogy ezt be is vallja.

A tünde mozdulatlanul figyelte a méregtől villogó szemű nőt. A belőle áradó szépség úgy kúszott a bőre alá, mint a lágy, tavaszi szellő.

- Most meg mit nézel úgy rajtam?

- Semmit. De azt hiszem a sebedet el kéne látni. – hajolt le lassan a férfi.

- Köszönöm, de nem kell a segítséged, boldogulok egyedül is.

- Igazán?

A lány nem válaszolt. Benyúlt egyik zsebébe, hogy kivegye a gyógyító holdfényt tartalmazó üvegcsét, de csalódottan vette észre, hogy az a menekülés közben eltört.

- Hogy az a… - mérgében a földhöz vágta a törött üveget, és megpróbált egyidejűleg talpra állni és elhúzódni a tünde elől. De ezzel csak azt érte el, hogy fájdalmasan visszazöttyent a fűre.

- Hadd segítsek…

Az árnyelf kelletlenül bólintott, de továbbra sem vette le a szemét a másikról. Legolas először óvatosan megvizsgálta a sebet, majd egy határozott mozdulattal letörte a nyílvessző végét, majd ki is húzta azt, és közben nem próbált arra a jóleső érzésre gondolni, ami akkor öntötte el, mikor a lány erősen belekapaszkodott a vállába fájdalmában.

- Még nem is mondtad hogyan hívnak. – törte meg a csendet, miközben néhány gyógynövényt vett elő és tett rá a sebre. A lány sokáig nézte mozdulatlanul mielőtt válaszolt volna.

- Elune.

- Szép név. Ha jól sejtem, az istennőtökről neveztek el.

- Igen. Köszönöm a segítséget, most már magam is boldogulok. – vágta el a további beszélgetést határozottan és megpróbált talpra állni.

Mire végre sikerült, teljesen kimerült. Lassan elindult a fák felé, de pár lépés után a lába felmondta a szolgálatot. Mielőtt felocsúdhatott volna, keze egy erős vállban kapaszkodott meg. Tekintetét hirtelen a férfi szemébe fúrta, amiben csupa féltés és nyugalom játszott. Ez a nyugalom és az az egyedi friss illat, ami a tünde bőréből áradt teljesen elterelte a figyelmét.

Minden sejtjével tiltakozni akart az ellen, hogy átfogják a derekát, mégse tudott semmit mondani. Szó nélkül tűrte, hogy a férfi finoman végigsimítson a kezén, amivel még mindig görcsösen kapaszkodott a másikba, és hogy lassan maga felé húzza az az égkék tekintet.

Mire feleszmélt, már egy bársonyos száj tapadt finoman az ajkára. Legnagyobb megdöbbenésére pedig nem ellenkezett a finom csók ellen. Legolas felbátorodva kicsit erősebben szorította magához. De mielőtt folytatásra került volna a sor, Elune egy határozott mozdulattal eltolta magától.

- Ez most mire volt jó? – fordult el dühösen. Igazából megint magára volt mérges. Nem értette a melegséget, ami a csóktól öntötte el.

Legolas csak halványan elmosolyodott. – Jobb lenne, ha egy kicsit még leülnél, hogy a seb begyógyulhasson. Én megkeresem a többieket. Majd a fák értesítenek, ha valami veszély közelítene.

Elune gyorsan bólintott. Minnél kevesebbet akart a tünde közelében lenni. +Hogy engedhettem? Mi történt velem? És ami a legfontosabb: miért öntött el forróság a csókjától?! "

***

A párbajra egy héttel később került sor egy alkonyi órán. Ugyan felépülésem után tiltakoztam, hogy velem jöjjenek, de végül addig erősködtek, amíg bele nem törődtem, hogy elkísérnek egy darabig.

Aznap hamar alkonyodott. A tisztáson, amin felálltunk egymással szemben, nem volt rajtunk kívül senki. A fák izgatottan susogtak az egyre erősödő szélben. Mindketten kivont karddal méregettük a másikat. Figyeltük az ellenfél minden egyes mozdulatát. Aztán támadásba lendültünk. Tündekard csattant tündekarddal. De míg az ő pengéje világos szikrákat vetett, addig az enyém sötéteket. Az arcán nem látszott semmilyen érzelem a szelídségen és a koncentráláson kívül. Igen, még most is természetfelettien gyönyörű volt, ahogy szőke hajába belekapott a szél, ahogy könnyedén, kecses mozdulatokkal kitért pengém elől…

Sokáig harcoltunk. És egyenlő erős ellenfeleknek bizonyultunk, hiszen egyikünk se bírt a másikkal. Körbe-körbe jártunk a tisztáson. Az alvó erdő csendjét acélok csengése törte meg, melyek lustán visszhangoztak a fák között. Kezdett elönteni az indulat, holott tudtam, hogy emiatt akár veszíthetek is. De egyszerűen nem tűrhettem, hogy legyőzzenek. Nem, még egyszer nem!

***

II. rész

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés