Nehéz lesz áttörni ezt a falat, de meg kell próbálnom! Tudom, hogy Elune bent van. Hallottam a fák kétségbeesett siralmait. És kilőttem a nyilat. Csak reménykedtem benne, hogy elég erős volt a varázs, amit ráolvastam. Igen, szétnyílt a fal. Ereimben egy pillanatra megfagyott a vér, ahogy megláttam őt a földön csúszni! Mennyit szenvedhetett!

- Azonnal takarodj a közeléből te szörnyeteg! – kiáltottam rá a démonra. "Vajon ő lenne Daraneor?"

"A nyíl eltalálta. Nem tudja kiszedni. Most kell lépni!" – gondoltam, majd intettem barátaimnak, akik követtek a tűzbe. Nem akarom elhinni, amit mond. Hogyan lehetne Elune élete a kezében? De úgy tűnik igazat mondott. Elune szemei nem hazudnak. De miért ilyen tompa és megkínzott a pillantása? És a gyönyörű arca is csupa seb!

- Nem tud beszélni. – suttogta Aragorn.

Igen, ezt én is észre veszem és hihetetlen mértékű harag önti el a szívemet. Ezt általában nem szoktam engedni, de most nem teszek ellene semmit. "Méghogy ne menjek közelebb?"

De miért mutogat Elune a démon nyaka felé? Talán az a szokatlan kisugárzású medál a megoldás? Minden esetre meg kell ölnünk a démont, addig nem tudok segíteni rajta.

***

Már csak azt láttam, ahogy nekirontanak. Éreztem, ahogy a tűz belekap a ruhámba. Hát így fogok meghalni. Elégek, akár a fa. Most még jobban megértem a fák félelmét a tűztől, de én nem tehetek ellene semmit. Túl fáradt vagyok már ehhez… De ekkor váratlan segítség érkezett. Az eső elkezdett zuhogni. Megállíthatatlanul. A fák harcias kiáltásokat hallattak. Utolsó erőmmel megköszöntem nekik a segítséget, hiszen tudtam, hogy ők idézték az esőt.

"Most már ledőlhetek." – gondoltam, majd a medence peremének dőltem és kicsit lehunytam a szemem. Ahogy ott feküdtem csukott szemmel, azt vettem észre, hogy egy kis erő visszaszállt belém. Egy utolsó szikra vágy fogott el, hogy még egyszer arra a kedves arcra, alakra nézhessek. Hogy őt vigyem utolsó képként a túlvilágra.

Figyeltem, ahogy harcolnak Daraneorral. Időnként rám pillantott. De ezek a pillantások egyre aggodalmasabbak lettek, ahogy látszott rajtam, hogy gyengülök. Tudtam, hogy minnél hamarabb be akarja fejezni a harcot, hogy meggyógyíthasson. "Ne foglalkozz velem! Csak őt öljétek meg! A hatalma veszélyezteti egész Középföldét. Velem ne törődjetek, nekem már úgyis eljött a végső pillanat."

A csata zaja csak tompán jutott el tudatomig. Szemem könnybe lábadt, ahogy figyeltem kecses tagjait, ahogy összehangoltan koncentráltak az egyetlen célra: eltörölni a föld színéről azt, aki engem bántott. Óráknak tűnő percek után éles fényt láttam felvillanni, majd Daraneor dobhártyarepesztő üvöltése szaggatta a fülemet. A föld megremegett, ahogy eldőlt a hatalmas izomkolosszus. Győztek. Legolasék legyőzték a démont, aki most próbált menekülni a túlvilág szellemei elől, de ők elfogták, és gonosz lelkét beleolvasztották az üres feketeségbe.

Mégse tudtam örülni neki, ugyanis fájdalom hasított minden tagomba. Elviselhetetlen kín, ami a mellkasomban volt a legfájdalmasabb. Némán ordítottam és vergődtem a földön, végül összekuporodva merevedtem meg. A kín nem távozott, csak tompult. Eggyé vált velem, belém olvadt, de folyamatosan ott lüktetett minden rostomban.

Éreztem, hogy megemelik a hátam, és végigsimítanak az arcomon. "Vajon a szellő az, vagy csak álmodom?" Egy halk hang beszélt hozzám kétségbeesetten. Roppantul ismerősnek hatott. Lassan kinyitottam a szemem és most már hallottam, hogy nem suttogott, hanem kiabált. "Legolas! Sajnálom, hogy így kell itt hagynom téged, de nekem csak ennyi adatott meg. Sajnálom, hogy nem érezhettem többször kezed melegét a testemen, csókjaid ízét az ajkaimon."

- Most már nem halhatsz meg! Most már itt vagyok melletted! Fel fogsz épülni, és én örökre vigyázni fogok rád! – mondta könnyes szemmel. Még sosem láttam sírni, de ő így is földöntúlian szép volt. "És most értem sír." Lassan fölemeltem a jobb kezem és megsimogattam az arcát. Ő elkapta a csuklómat és belecsókolt a tenyerembe. – Sajnálom, hogy nem tudtam hamarabb ideérni! Túl messze voltam tőled! Azért hálát adok a fáknak, hogy értesítettek! Ők mondták, hogy Daraneor elfogott. Akkor már erre tartottunk egy ideje, mert megtudtuk az egyik szökött orktól, hogy ő bérelte fel őket, hogy vigyenek el hozzá téged… - hirtelen elhallgatott.

Engem a fájdalom majdhogynem elvakított, de nem mutattam ki, csupán hangtalan nyögéseim és testem folytonos megrándulásai árulkodtak. De már az sem zavart, ha gyengének lát. Egyedül a csókját akartam utoljára érezni…

- Bocsáss meg, de megrepedt. Ezt akartad visszakapni, ugye? – csúsztatott valamit a kezembe. Ujjaim rákulcsolódtak a fekete medálra, amit lassan a mellkasomhoz szorítottam. Lehunytam egy pillanatra a szemem. Ismét két könnycsepp indult útjára, majd kedvesemre néztem. Olyan hibátlan volt minden egyes nemes vonása. Szemkápráztató volt szépsége. Nem tudtam betelni vele, de lassan éreztem, hogy eljön az időm. Sípoló tüdővel levegő után kaptam. Tudtam, hogy milyennek lát. Testem csupa seb volt. Szakadt ruhám és kócos hajam átázott és összeragadt a vértől, egykor szikrázó szemeim pedig egyre halványabb fénnyel tekintettek fel rá. Éreztem a fájdalmát, ami a szívét szaggatja belülről és… és éreztem ezzel a mindentlátó szemmel a szerelmét. A tiszta, igazi szerelmet. Boldog voltam. Nagyon boldog. Mosolyogva magamhoz húztam és ő végre megcsókolt. Pár másodpercig újra érezhettem selymes ajkait az enyémeken, aztán vége lett. Örökre lehunytam a szemem, miközben azt suttogtam: "Szeretlek."

***

- NEM!!! Nem halhatsz meg! Elune! Gyere vissza hozzám, kérlek! Hogy éljek nélküled? Most, hogy megmondtad, hogy szeretsz? Én is szeretlek! Hallod?! Tiszta szívemből! – kiáltotta bele az éjszakába a tünde.

Barátai csak álltak nem messze a gyászoló tündétől és a gyönyörű, halott hercegnőtől. Aragorn megszorította Gimli vállát, mikor közelebb akart menni, hogy vigasztalja Legolast. Belátta, hogy az embernek igaza van, így csak némán álltak egymás mellett. Hirtelen a közelükben földöntúli ének hangzott fel. A fekete tűzfal eltűnt és az árnyelfek körbeállták a teret. Csodálatosan szomorú és fájdalmas hangjukon, a fákkal együtt siratták Elune -t.***

Legolas szemeiből megállíthatatlanul folytak a könnyek. Fejét halott kedvese mellkasára hajtotta, miközben a lány bal kezét szorongatta. Még mindig nem tudta elhinni, hogy elvesztette az egyetlen nőt, akit valaha szeretett hosszú élete során. Sajnálta, hogy nem ismerhette jobban, hogy olyan kevés időt tölthettek együtt. Eszébe jutott, mikor először találkoztak. Ahogy birkóztak a tisztáson. Már akkor rabul ejtette az a szikrázó tekintet. Azóta a nap óta alig tudott mása gondolni. Szomorúság töltötte el mindig oly nyugodt lelkét, hogy már nem láthatja a lányt mosolyogni, nem csókolhatja meg őt, nem simíthat végig a haján. Rettenetesen fájt a szíve. És ha arra gondolt, hogy az elkövetkezendő századokban is nélküle kell bolyongania a világban, méginkább elkomorodott.

"Olyan leszek, mint egy otthontalan kísértet, aki a fák között kószál egész hátralevő életében. Milyen gyönyörű ez az ének… Igazán illik Elune –hoz. Őt siratják. Az Őrzőt."

Szemeit ismét elöntötték a könnyek, a könnyek, melyek a megrepedt nyakékre hullottak. Amit ez megtörtént, furcsa fény kezdett derengeni a fekete medálon. Mire Legolas ismét odanézett, a nyakék már nem fekete, hanem hófehér volt, kékes derengéssel körülvéve. És ez a fény egyre erősödött. Mindkettőjüket körbevette. Legolas úgy érezte, ismét melegség költözik a szívébe, és ez a melegség a szerelme volt, mely minden tagját jólesően bizsergette. Azt vette észre, hogy Az Öröklét Forrásának medencéje fölött lebegnek. Szorosan tartotta kedvesét. "Olyan gyönyörű, mintha csak aludna…"

A nyakék egyre vakítóbban világított. Egy pillanatra Legolasnak is be kellett hunynia a szemét, de mikor ismét Elune –ra nézett, elakadt a lélegzete.

***

"Hol vagyok? Mi ez a melegség? Olyan ismerős…" Kinyitottam a szemem és Legolast láttam. Elmosolyodtam. Azt hittem, hogy álmodom, vagy a túlvilágon vagyok, de akkor tudatosodott bennem, hogy ismét élek! Szeretett édesanyám szelleme jelent meg mellettünk, és kedvesen mosolyogva elmondta, hogy még nem jött el az időm, kedvesem annyira ragaszkodott hozzám, hogy nem engedett túllépni. A szerelme visszahozott. Kimondhatatlanul boldog voltam. Hozzáhajoltam és megcsókoltam, aztán a fény feljebb emelt, kiszakított karjaiból. Kétségbeesetten kapott utánam, de a következő pillanatban már lent állt a medencében.

A víz ismét örvényleni kezdett körülöttem, de újra ezüstszínben játszott, és most egyáltalán nem bántott. Sőt! A nemrég még sebző vízsugarak most gyengéden gyógyították be testemen a számtalan sérülést. A szakadt ruhát is levágták rólam, helyette pedig egy egyszerű, de csodálatosan szép, ezüst selyemruhát kaptam a Hold Istennőjétől. Az amulett lassan kirepült kezemből, és ha lehetséges volt, még szikrázóbb fényt bocsátott ki magából, ahogy kiszállt belőle halhatatlan lelkem, hogy visszatérhessen a testbe, ahová tarozik.

Amint ez megtörtént, minden emlékem, fájdalmam, örömöm és szerelmem megrohant. Ismét a régi voltam, és kimondhatatlanul boldogan ereszkedtem le kedvesem mellé, aki némán figyelt engem, mintha egy jelenés, vagy kísértet lennék. Odaléptem hozzá és megfogtam a kezét. Kék szemei végigsiklottak rajtam, majd lassan átkarolt és a fülembe súgta: - Annyira hiányoztál nekem! – Mást nem mondott, csak megcsókolt, de csókja többet mondott mindennél.

***

Velem maradt, ahogy ígérte. Egy darabig a palotában éltünk nővéreimmel. Barátai korábban elbúcsúztak tőlünk, hiszen Aragornnak vissza kellett térnie Gondor trónjára, tünde-felesége mellé, Gimlinek pedig testvéreihez a hegyekbe.

Boldogságom határtalan volt. A Bölcsek kivételt tettek velünk. Megengedték, hogy együtt legyek Legolasszal, hiszen főként neki köszönhetjük, hogy megmaradt a világunk olyannak, amilyen mindig is volt. Így már tudtam, hogy kézen fogva sétálhatunk az öröklét erdeiben, ahol nem kell félnünk semmitől, hiszen mindig vigyázni fogunk egymásra.

2005. 02. 13.

* P. B. Shelley: Óda a nyugati szélhez (részlet)

** Szürketünde. Otthonuk Lindon, Szürkerév, Lórien, Bakacsinerdő. Egyszer már elindultak a Tenger felé, hogy elhajózzanak Középföldéről, de aztán mégis megálltak. (Ha egyszer feltámad bennük a tenger utáni vágy, akkor már nem tudnak ellenállni és elhajóznak.

*** Ajánlott dal: Dead Can Dance: The Host Of Seraphim (a Passage in time albumról)

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés