Lupin a Roxfort Expresszen

"Gyerünk, gyerünk. Már mindjárt ott vagyok!" – hajtom magamat tovább a muglik forgatagán keresztül. Sietnem kell, hogy időben kiérjek a King’s Crossra. Így is később érek a Roxfortba, mint terveztem. Nem kockáztathatom meg, hogy lekéssem a vonatot.

Már alig állok a lábamon a fáradtságtól, de azért lassan csak odaérek a 9 és ¾ -ik vágányhoz vezető falhoz. Gyorsan körbe pillantok, aztán viharvert bőröndömet kicsit erősebben markolva nekidőlök a vaskorlátnak és a falnak, amik a következő pillanatban elnyelik vékony alakom. Ismerős érzés csiklandozza végig a bőröm, amint a testetlenné vált falon átkelek. Eszembe juttatja, amikor diákként mentünk át Jamesékkel a peronra, hogy aztán a vonaton a következő csínytevéseinket eszeljük ki.

Összehúzom egy pillanatra a szemöldökömet, hogy elhessegessem az emléket, de egy pillanatra mégis megtorpanok, amint szemem elé tárul a Roxfort Expressz látványa. A gőzmozdony méltóságteljes fekete-piros testéből szürke füstöt pöfögtetve várja, hogy 11-kor végre útnak indulhasson.

"Talán jobb lesz, ha az utolsó kocsiba megyek. Nem lenne jó, ha feszélyezve éreznék magukat a diákok a jelenlétemben. Na meg rám férfne néhány óra alvás is." El is indulok hát a kiszemelt kupéba, majd miután letelepedek a legfélreesőbb sarokba, az ablakon át még néhány percig nézem az egyre több boszorkányt és varázslót, akik gyermekeiket még pár utolsó tanáccsal látják el.

Szelíden elmosolyodom. Nekem sajnos nem volt túl sok részem a könnyes búcsúkban. De nem marad több időm ezen gondolkodni, ugyanis végre elnyom az álom. Bár nyugtalan képek úsznak el lehunyt szemeim előtt, biztos vagyok benne, hogy ezen a holdtöltén sem bántottam senkit. Álombéli félelmem tehát alaptalan. Főleg most, hogy Dumbledore egy bájitalról beszélt, amit az iskolában fogok kapni, hogy nehogy veszélyeztessem a diákokat, amíg ott tanítok. Hát igen, megint csak elcsodálkozom Dumbledore jószívűségén. Nem gondoltam volna, hogy engem kér fel a Sötét Varázslatok Kivédése tantárgy oktatására. Már azt is kisebbfajta csodának tartottam, hogy annak idején egyáltalán felvett a Roxfortba tanulni. Kevés igazgató vállalta volna a kockázatot, hogy egy vérfarkas járjon az iskolájába. Sőt, talán egy se, ha nincs Dumbledore. Sosem tudtam, hogyan tudnám meghálálni ezt, ezért próbáltam minél jobban tanulni, hogy bebizonyítsam: megérdemeltem a bizalmát. Talán ezért is voltam úgymond mindig én a „visszatartó erő” a Tekergők bandájában, ha már túl durva tréfákon járt James és Sirius feje. Na igen, Sirius. 

Álmomban ismét hallom a mugli bemondó szenvtelen hangját, amint beszámol a szökéséről:

„Felhívjuk kedves nézőink figyelmét, hogy Sirius Black, az elvetemült fegyenc egy szigorúan őrzött börtönből megszökött. Feltételezések szerint lőfegyver is van nála. A rendőrség nyomatékosan kéri a lakosságot, hogy ha lehet, minél kevesebbet tartózkodjanak sötétedés után az utcán… a felhívás hangsúlyozza, hogy Black rendkívül veszélyes. Aki látja őt, azonnal jelentse a megadott telefonszámon.”

Na persze, mert őt aztán nagyon érdekli, hogy sötét van-e vagy világos. Tizenkét éve nem fér a fejembe, hogy hogyan követhette el azt a tömeggyilkosságot! Tizenkét mugli és Peter! Ráadásul minden ok nélkül? Ez nem vall Siriusra. Igaz, hogy nagyon is forrófejű volt mindig, de ok nélkül sosem támadott senkire – csupán néha Perselusra. Az a nevetséges feltételezés pedig, hogy Voldemort hűséges híve volt, és azért rendezte a vérfürdőt, hogy megbosszulhassa az urát, egyserűen abszurd. Csak azért, mert a családja köztudottan a sötét oldalt szolgálta, még nem kellett volna őt is egy lapon említeni velük! Régóta ismertem már akkor is Siriust és teljességgel kizártnak tartottam ezt az egészet. Mégis… legnagyobb szégyenemre lassan kételkedni kezdtem a barátomban! Szörnyű lelkiismeret-furdalás gyötört, de miután láttam, ahogy Sirius még csak nem is ellenkezik az ellen, hogy elvigyék és mást se csinált, csak nevetett… bevallhatom, hogy másképp néztem rá. Teljesen olyan volt, mintha megőrült volna. Azelőtt sose láttam ilyennek! Hiába vettem végig minden lehetséges eshetőséget magamban, illetve Dumbledore segítségével, egyszerűen nem találtam semmi magyarázatot. A varázslóvilág ugyan még mindig ünnepelte Voldemort eltűnését, én még évekig feltettem a kérdést: „Miért tetted ezt Sirius?! Miért árultál el minket?!” Szegény Lily és James! Nem ezt érdemelték volna. Ráadásul Harry is alig volt egy éves… Hányszor mentünk el hozzájuk látogatóba és mennyit játszottunk azzal a kis csöppséggel. Nem hiszem, hogy Sirius elárulta volna őket, hiszen akárhányszor Harryre nézett, boldog mosoly játszott az arcán…

"Miért pont most kellett újra feltűnnöd a színen? A sors iróniája, hogy mindketten a Roxfortba tartunk? Pont most, mikor én is ott leszek. A minisztériumban arról pusmognak, hogy Harryt akarod megölni. Hm. Nem tudom higgyek-e nekik. Azt sem tudom, hogy mi a te célod, de én ott leszek. Ott leszek és várni foglak. Reménykedem benne, hogy nem kell bántanom téged. Túl fájdalmas lenne."

Látod, még mindig kétségek közt gyötrődöm. Tizenkét év után is. Az Azkaban biztosan megváltoztatott téged. Nem tudom, hogy mit fogok érezni, ha ott fogsz állni velem szemben. Mert érzem, hogy találkozni fogunk. Keresni fogsz engem, és én nem fogok elzárkózni. Már csak régi barátságunk miatt sem. És persze szeretném megtudni, hogy mi történt igazából abban az utcában. A te szádból akarom hallani, még ha azt mondod is, hogy bűnös vagy.

Még mindig magam előtt látom a Reggeli Próféta címlapját, ahonnan mindenkire rávicsorogsz. "Az nem te vagy." Még ha csak az újság lapján keresztül is, de láttam a szemedben valami furcsa, szomorú csillogást. "Mi történt veled, Sirius?" Ha a képedre nézek, csupán egy koszos, gubancos hajú, fáradt rabot látok. Már nem csillog olyan huncutul, rosszalkodásra készen a szemed. Már a hajad fekete fürtjei sem puhán, selymesen keretezik az arcodat. Ó, egykoron minden lány odavolt arcod szépségéért, zengő, incselkedő hangodért, de te csak játszottál velük. Nem hibáztattalak, bár nem néztem jó szemmel. Furcsa, de még azután is a barátomnak tartottalak, miután olyan nagy fájdalmat okoztál nekem. Amikor kiderült, hogy kedvesem is elcsábult. Emlékszem, hogy akkor nagyon összevesztünk. Hónapokig nem szóltam hozzád, hiába kértél számtalanszor bocsánatot. Akkor nagyon megsebeztél. Ti hárman tudtátok egyedül, hogy milyen hatalmas fájdalmat okoztál nekem azzal, hogy elvetted tőlem az egyetlen lányt, aki elfogadta, hogy vérfarkas vagyok. Érdekes, hogy ez az emlék akkor fel sem merült bennem, amikor letartóztattak téged…

Halványan áthatol a tudatomig, hogy valakik bejöttek a kupéba, és fojtott hangon beszélgetni kezdenek, még egy pillanatra, mintha a saját nevemet is hallottam volna, de még túl fáradt vagyok ahhoz, hogy ellenálljak az álomnak. Újabb emlékképek gyötörnek a múltból feltartóztathatatlanul.

Érzem az állatias, vad erőt, ami egyre csak hajszol előre, hogy vért és húst ízleljek… Egy ág csapódik az arcomba, de nem törődöm vele, csak futok a telihold fényében. Négy lábam szinte nem is érinti a földet… Aztán változik a kép… kisfiúként játszom az erdőben, aztán valami mögöttem morogni kezd… a következő pillanatban már vérző karral fekszem a fűben, a vérfarkas pedig megpróbálja még jobban belém mélyeszteni a fogát, aztán elveszítem az eszméletemet… Valami halk, búgó és sipító hangot hallok ezért halkan felmordulok álmomban.

*

- Remus, segítened kell! Mondd meg mit tegyek? Még csak rám se akar nézni önszántából, és ha hozzá is szólok, abból mindig veszekedés lesz!

- James, talán ne játszd a menő fogó szerepét.

- De hát a kviddicset mindenki szereti!

- Ez igaz, de nem minden lány van oda a nagyképű játékosokért, akik folyton a képességeiket mutogatják – főleg nem Lily Evans.

- Azt akarod mondani, hogy nagyképű vagyok?

- Egy csöppet. Talán kicsit természetesebben kellene viselkedned a jelenlétében. Akkor talán nem hagyna ott minden alkalommal, amikor hozzászólsz.

- Lehet, hogy igazad van…

- Remusnak mindig igaza van…

- Téged nem kérdeztünk Sirius!

*

- Ugyan már, Ron, ne beszélj badarságokat! Black képes volt vérfürdőt rendezni a nyílt utcán! Komolyan azt gondolod, hogy megfutamodik, csak azért mert mi ott vagyunk?

"Már megint Sirius… Úgy látszik, a mellettem ülőket sem hagyja nyugodni a szökése… most ráadásul valami állatot is elengedhettek. Érzem a tekintetét…" De mire a mondat végére érhetnék, fejemet a másik oldalra hajtva ismét elnyom a buzgóság. Furcsa dolog a vérfarkasok álma. Hiába vagyok halálosan fáradt, az álmom mindig éber. Még arra is fel szoktam figyelni, ha csak lábujjhegyen bejönnek a szobámba.

*

- Már megint őt néztétek ki magatoknak? – kérdezem egy fásult sóhaj kíséretében.

- Ugyan már Remus, egy kis szórakozás nekünk is kijár!

- Sirius! James! – szokás szerint süketnek tettetik magukat, ezért inkább elindulok a tópartra.

Kicsit elegem van, hogy állandóan csak a szórakozáson jár az eszük! Tanulhatnának egy kicsit többet is ahelyett, hogy Pitont szekálják… Kár, hogy nem sok mindent tudok tenni a féken tartásuk érdekében. De száműzöm borús gondolataimat, hiszen olyan szépen süt ma a nap, és holdtölte is csak három hét múlva lesz… Ma nem érdekelnek a zűrös dolgaik. Az egyik elmaradhatatlan könyvem most is velem van. Hiába, készülni kell a vizsgákra. Épp a Sötét Varázslatok Kivédését kezdtem tanulni, mikor közeledő léptek zajára lettem figyelmes. Lassan felnéztem és ott állt Ő…

- Szervusz Remus! – int felém vékony kezével és egy gyönyörű mosolyt is küld.

A gyomrom hirtelen akkorát rándul, hogy egy kicsit össze is görnyedek ültömben. Azt veszem észre, hogy már nem is hallom olyan hangosnak a madarak csivitelését. Annyira kiszárad a szám, hogy csak bólintani tudok neki. Tudom, hogy nem akar zavarni, ezért ül le a tó partján, nem messze tőlem. Én percek múltán is megbabonázottan nézem, ahogy a szél játszik hosszú hajával, miközben ő mosolyogva figyeli a parthoz közel merészkedett pici csikóhalakat. Nagy nehezen összeszedem magam és odasétálok hozzá. Ő mosolyogva néz fel rám.

- Szép időnk van, igaz? – kérdezem hátam mögött a könyvem szorongatva. Ő csak mosolyog az üres kérdésen, én pedig szidom magam, hogy más nem jutott az eszembe. Ő int, én pedig leülök mellé.

Hosszú csend áll be közénk, majd lassan megindul a beszélgetés is köztünk. Én zavaromban a tanulásról beszélek, ő figyelmesen hallgat, aztán egyszer csak minden álmomat felülmúló dolog történik: megcsókol. Azt sem tudom, hogy mit csináljak, még levegőt is elfelejtek venni. Őt nem zavarja bizonytalanságom, csak megmosolyogja azt, utána pedig tovább csókol…

*

- Öhm… professzor úr… Bocsánat… Professzor úr?

"Jaj csak ne most! Mindig a legszebb álmomból… Igen, igen… ha éhes leszek, előre megyek… hogyne… a mozdonyvezetőhöz…"

Ezért nem jó dolog vonaton aludni. Az emberek mindig túl hangosak… főleg ha gyerekekről van szó… de nem baj, már eleget aludtam… jó lesz nekem félálomban is.

"Mi? Malfoy? Biztosan Lucius fia. Ha az apjára ütött, akkor… Valaki tényleg Harryt mondott? Csak nem? Na most meg mi történt, miért álltunk meg? Már ott lennénk Roxfortban?"

Végre sikerül kinyitnom a szemem, de abban a pillanatban kialudnak a fények. Hallom a diákok mocorgását és a bizonytalan kérdéseket, de látni csupán a körvonalaikat látom.

- Csend! – szólok rájuk rekedten, aztán elővarázsolok egy maréknyi lángnyelvet, hogy megvilágítsam a fülkét.

"Merlinre! Kísértetet látok?! Teljesen úgy néz ki az a fiú az ajtónál, mint James! Még a tartása is ugyanolyan! Kétség sem férhet hozzá, hogy az ő fia! Harry Potter..." De észbe kapok, és gyorsan pislogok néhányat, hogy eltüntessem a rakoncátlan könnyeket, majd határozottan kinyújtom a lángokat tartó kezemet és elindulok az ajtó felé.

- Maradjatok a helyeteken!

Hirtelen eszembe jut Lilyék meggyilkolása. Látom magam előtt élettelen testüket. A fülemben cseng a kis Harry panaszos sírása… Ó ne! Dementorok. Számíthattam volna rájuk… Gyorsan a gyerekekre pillantok. A többség csupán reszket, de látszik rajtuk, hogy szenvednek. Most Harry felé fordulok. Nála a legrosszabb a helyzet, a szemei befordultak és mintha fulladozna a hidegtől. "El fog ájulni" – ismerem fel a helyzetet. A következő pillanatban ez be is következik.

- Egyikünk se rejtegeti Sirius Blacket a köpenye alatt. Távozz! – szólok a dementorhoz. Most meg miért makacsolta meg magát? Hát legyen… - Expecto Patronum!

*

"Jól van, nem esett túl nagy baja Harrynek, már magához is tért."

- Jobban vagy? – kérdezi tőle a vörös hajú fiú.

Miközben hallgatom a beszélgetést, gyorsan egy nagy tábla csokit veszek elő és elkezdem tördelni, majd egy jókora darabot Harrynek adok.

- Tessék, edd meg. Jót fog tenni.

- Mi volt az a csuklyás lény? – kérdezi tőlem.

- Egy dementor. Az azkabani dementorok egyike. – Látom, hogy várják a folytatást, de inkább összegyűröm és zsebre vágom a csokipapírt. – Egyetek. Jót fog tenni. Én megyek és beszélek a mozdonyvezetővel.

*

"Hallatlan, hogy a gyerekeket ilyeneknek teszik ki!" – még magamon is meglepődök. Nem szoktam ilyen hamar kijönni a sodromból. Talán James fiának a rosszulléte miatt van. Talán jobb is, ha előreküldök egy baglyot McGalagonynak…

"Csodás, a mozdonyvezető sem tud semmit, csak hogy egyszer csak megjelentek a dementorok, miszerint Siriust keresik a vonaton… Ilyen abszurd dolgot! Miért pont így akarna Sirius eljutni a Roxfortba?!" Amint visszaérek a fülkébe, mosolyogva látom, hogy a gyerekek még mindig szorongatják a csokijukat. Nem csodálkozom, én se fogadnék el egy idegentől semmit. "Ó ha tudnád Harry, hogy én voltam az apád egyik legjobb barátja…" Biztosan sokat fog kérdezni tőlem.

- Nem mérgeztem meg a csokoládét… Tíz perc múlva megérkezünk. Minden rendben Harry?

- Igen – süti le a szemét.

*

Amint leszállok a vonatról viharvert bőröndömmel és folt hátán folt köpenyemben, ismét megrohannak az emlékek. A peronon zsibongó izgatott diákok, Hagrid ismerős alakja, és persze a kastély látványa mélyen belemarkol a szívembe… Legutóbb akkor voltam itt utoljára, amikor Siriusról beszélgettünk Dumbledore-ral. Még mindig hihetetlenül gyönyörű a kastély! Mégis olyan furcsa érzés újra itt lenni. Megint azokon a folyosókon fogok járni, ugyanazokban a termekben fogok körülnézni, vagy tanítani, ahol mi is jártunk és tanultunk. Összeszorul a szívem, ahogy arra gondolok, hogy hiába lesz ismerős a hely, mégis minden más lesz James, Sirius és Peter nélkül. Főleg Ágas és Féregfark fog hiányozni, hiszen ők már soha nem tehetik be a lábukat Roxfort kapuján…

Lassan elindulok egy üres fiákert keresni és elhomályosult tekintettel figyelem, ahogy a száz meg száz ablak fényei táncolnak a szemeim előtt.

- Te is elájultál, Weasley? Betojtál a csúnya, öreg dementor bácsitól? – hallok nem messze egy gúnyos hangot, miután kiszállok a fiákerből.

- Valami gond van? – kérdem szelíden.

- Nem, nincs semmi gond, öhm… professzor úr – mér végig szemtelenül a szőke fiú, majd elindul a kastély felé két fogdmegjével.

Csak nem Draco Malfoy, Lucius fia? Lám, lám… nem esik messze az alma a fájától.

Halványan elmosolyodok, mikor Harryék zavartan továbbindulnak.

Hát igen. Újra itt vagyok. Még mindig alig akarom elhinni, hogy a hajdani kedvenc tantárgyamat fogom tanítani. Ha ezt látnák a többiek! Ha tudná James, hogy milyen bátor fia van… ha tudná, hogy milyen megtiszteltetés lesz őt tanítanom… ha tudná, hogy mennyire hiányzik nekem ő is… meg Lily is… "Azt hiszem mindig hiányozni fogtok, és akárhányszor Harryre fogok nézni, mindig titeket is magam előtt foglak látni…"

Nehéz szívvel, mégis boldogan és várakozásteljesen indulok az utolsó diákok után miközben letörlök két könnycseppet az arcomról…

2004. 12. 26.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés