Magnolia köz

„Meg kell találnom! Csak egy pillanatra akarom látni! Vajon tényleg annyira hasonlít Jamesre? Több időt nem vesztegethetek! Elég volt ez a nyomorúságos tizenkét év! De… de még mindig alig hiszem el, hogy szabad vagyok! Szabad! Olyan ez a szó, mint egy újra és újra elillanó álom, de most ez az álom valóra vált! Ugyan a dementorok a nyomomban vannak, de akkor is…! Friss levegőt szívhatok annyi év után! Hihetetlen!"

Ha egy mugli hallotta volna az iménti gondolatokat, igencsak elcsodálkozott volna, ugyanis azok nem egy embertől, hanem egy nagy, fekete kutyától származtak. Persze a látszat néha csal… Ez a kutya sem volt igazából az, aminek látszott! Egy híres-hírhedt animágus bújt ezen álca mögé. Sirius Black, aki a mágustörténelemben először szökött meg a varázslók borzalmas börtönéből, az Azkabanból…

A kutya nem nagyon törődött az őt megbámuló emberekkel. Ösztönei jelezték volna, ha veszély fenyegeti, így csupán úti céljára koncentrált, mégpedig a Privet Drive 4-es számú házra.

"Már itt van a közelben! Emlékszem a helyre, egyszer Lilyvel és Jamesszel sétáltunk erre. Lily mutatta, hogy abban a házban lakik a húga és újdonsült férje. Mindannyian tudtuk, hogy a Dursley házaspár mágiaellenes felfogását semmiképp nem lehet megingatni. Nem is merészkedtünk közelebb a házhoz. Soha nem értettem, hogy Petunia hogyan tagadhatta meg a nővérét, hiszen Lily… Lily olyan kedves volt mindenkivel - már aki megérdemelte! És ha egyszer az a savanyú nő úgy utálta őt, akkor miért vállalta el, hogy felneveli Harryt? Bár gondolom ebben Dumbledore keze is vastagon benne volt…"

A fekete kutya befordult a sarkon, és végigtekintett az egyformára épített házakon. Minden ugyanolyan volt. A kert, a felhajtó, az ablakok száma, a házak színe… Siriust elkedvtelenítette ez az egyhangúság. Az összképet csak az a néhány kicsi, de annál színpompásabb virágágyás dobta fel, amik a kis előkertekben voltak.

"Hogy lehet ilyen helyen élni? Borzalmasan egyhangú! Bár még mindig messze van az azkabani cellák egyhangúságától…" - komorodott el. Mióta megszökött, gondolatai még mindig sokszor nyúltak vissza a magányban eltelt hosszú évek emlékeihez. Ilyenkor olyan búskomorság ereszkedett rá, mintha egy dementor szivattyúzta volna ki belőle az életkedvet. De most is megrázta magát, mint mikor hasonló gondolatok nyomasztották és arra próbált gondolni, milyen is lesz újra szabadon élni. Persze tudta, hogy addig bujkálnia kell, amíg nem tisztázza az ártatlanságát. Néha úgy érezte, hogy kilátástalan a helyzete, és rettegett attól, hogy senki sem fog hinni neki.

De igazi célja mindig ott lebegett a szemei előtt. Ez adott neki erőt a túléléshez: megölni a barátai gyilkosát! Akárhányszor eszébe jutott Peter Pettigrew, elhatalmasodott rajta a harag. Hihetetlen mértékű indulat borította el az elméjét, ha a kis árulóra gondolt, akit befogadtak, aki a barátjukká vált, akit megvédtek a gúnyolódásoktól – be kellett azért ismernie, hogy néha azért ő is ugratta a fiút. Peter… Legszívesebben tört-zúzott volna ennek az egy névnek az emlékétől, de ő mégis kivárt. Mint ahogy most is. Várta, hogy mikor pillanthatja meg szeretett keresztfiát.

"Valószínű, hogy nem is tudja, hogy egy szökött rab a keresztapja… Vajon mit fog szólni?"

Sokáig nem történt semmi. Hosszú órákat várt az út túloldalán, a 4-es számú házzal szembeni bokrok között. A meleg délután lassan eltelt. Sirius már épp indulni akart, hogy kicsit közelebbről körbejárja a házat, mikor a kihalt utcára egy autó hajtott be.

"Ez Dursley, semmi kétség. Olyan dagadt, hogy szinte szétfolyik a kocsiban… A francba, vendéget is hozott. Ez a valaki teljesen úgy néz ki mint, az a hájpacni, csak nőben… Hihetetlen egy család! Remélem Harry nem lett ekkora! Bár, nem ez a lényeg."

Mikor a két terebélyes ember már a lépcsőn állt egy meglehetősen csúnya kutyával, Sirius hegyezni kezdte a fülét és kicsit közelebb mászott, hogy jobban lásson. Nem is kellett sokat várnia, az ajtó kinyílt, de legnagyobb sajnálatára csak két vékony lábszárat, és egy kócos kobakot látott, ugyanis a Dursleyk hegyekként takarták el Sirius elől a „kilátást”. De neki már ennyi is sokat jelentett. Mikor meglátta a szanaszét álló, fekete tincseket, szíve nagyot dobbant. Felismerni vélte egykori barátja rakoncátlan fürtjeit…

"Nyugalom szív! Még nem jött el az idő…" - nyugtatta magát. Úgy gondolta, hogy megmozgatja kicsit elgémberedett tagjait. Tudta, hogy egy darabig senki sem fog kimozdulni a házból.

A közeli játszótér környékén kóborolt. Elgondolkodva ült le az egyik pad mellé, egy fa árnyékába. Csupán egy-két gyerek játszott a homokozóban, vagy a hintáknál. A tikkasztó levegőről mindenki a házak védelmébe menekült. Siriusnak is melege volt. Aprókat lihegett, hogy valamelyest hűtse a testét. Ugyan szeretett kutya alakban lenni, de most mégis legszívesebben átalakult volna emberré, noha tudta, hogy ezzel csak saját magát sodorná veszélybe. És tudta, hogy ezt most már főleg nem teheti meg, hiszen már várt rá valaki. Mostanában ha valami meggondolatlanságot akart csinálni, egy mosolygós, ugyanakkor komoly női arc jelent meg előtte… Annyira új volt neki a helyzet, hogy még mindig nehezen fogadta el, hogy az a pár hete megismert furcsa, kicsit különc lány most már egyre többször veszi át a gondolatai felett a hatalmat. És persze az sem fért a fejébe, hogy egy ilyen szép lány hogy lehet ennyire kedves egy „börtöntöltelékkel”. Lelki szemei előtt megjelent a fekete hajú, magas, törékeny lány alakja, amint a szemközti hintában ül és őt nézi csillogóan fekete szemeivel.

"Estrelle… Mondd, miért kell mindennek ennyire bonyolultnak lennie? És miért vágyódom utánad még mindig olyan hevesen?"- A képzeletbeli lány pár perc múlva odalebegett Siriushoz –aki hirtelen úgy tűnt, ismét emberi alakban gubbaszt a fűben- és finoman, légiesen megcsókolta őt. A férfi mire ismét kinyitotta a szemét, nagyot sóhajtva ocsúdott fel ábrándozásából. Észre se vette, hogy már ennyire elszaladt az idő. Idejét látta annak, hogy visszanézzen a Dursley-rezidenciához.

Mikor még csak közeledett, már akkor érzett valami furcsát a környezetében. A feszültség fodrozódott a levegőben, és ez csak egyre fokozódott. Sirius valahonnan ismerősnek találta a helyzetet. Rövid gondolkodás után rájött, hogy a visszafojtott mágiát érzékeli Tappmancs alakjában.

"Remélem Harry nem csinál semmi ostobaságot! De az is lehet, hogy még nem ura teljesen az erejének… Ha továbbra is ilyen ideges lesz, akkor nem fogja tudni visszafogni magát…"- gondolta, miközben olyan közel merészkedett a házhoz, amennyire csak tudott. Egyre jobban bosszantotta, hogy sehonnan sem látja Harryt. Ismét hosszas várakozásra kényszerült. Amíg csigalassúsággal teltek a percek, sok minden megfordult a fejében. Például, hogy mit fog mondani a fiúnak, és ha nem sikerül, akkor hogyan fog elmenni Roxfortba, hogy meggyőzze Dumbledore-t az ártatlanságáról, miként fogja véghezvinni a bosszúját…

"Remusszal mi lehet? Olyan rég láttam… Emlékszem, hogy mennyire sebzett és kérdő volt a tekintete, mikor a halott muglik mellől veszettek el a Minisztérium emberei. És én nem voltam képes másra, csak a fájdalmas kacagásra! Nevettem, hogy ilyen könnyen át tudott ejteni az a kis féreg, és hogy milyen agyafúrt tervet eszelt ki arra, hogy eltegyen engem az útból! Tudta, hogy addig nem fogok nyugodni, amíg meg nem találom és végzek vele! Az árulása égbekiáltó bűn volt! De Holdsáppal mi lehet? Vajon van azóta családja? Vagy ugyanúgy félt, hogy megharap valakit, mint diákkorunkban?"

Aztán gondolatai ismét visszatértek a nőhöz, akivel pár hete találkozott a barlangban, ahol meghúzta magát üldözői elől…

"Hogy meglepődött, hogy ott talált engem! De mégsem félt. Azt éreztem volna. Sőt, még el is látta a sebemet, amit az a medve okozott, amivel az egyik erdőben összeakadtam. És milyen kedvesen, megértően csillogtak a szemei… Még mindig nem értem, hogy honnan tudja, hogy ártatlan vagyok! Már az első percben érezte, pedig nem mondtam neki az ellenkezőjét! Annyira boldoggá tesz, hogy vannak még ilyen emberek! Akik úgy is hisznek bennem, hogy nem kell semmit bizonygatnom nekik… Istenem, miért kellett ezt a nehéz szerepet rám osztanod? Néha kedvem lenne csak ülni és bámulni ki a fejemből. Nem gondolni semmire, csupán hallgatni a madarak énekét, a fák susogását… Sirius, Sirius, úgy tűnik az Azkaban kissé érzelgőssé tett! – nevetett magán. – Hol érdekelt téged egykor a természet és az ő csodái? Mikor akartad te a csendet élvezni? Nem, te habzsoltad az életet! Ó, emlékszem, milyen szoknyavadász voltam… Hihetetlen milyen rég volt! Ahogy végigmentem a folyosókon és majd’ minden lány utánam fordult! Na igen, a régi szép idők… Rettentő jó kis csapatot alkottunk akkoriban. „Az iskola zsiványai”. És Jamesszel mennyi csínyt kitaláltunk! Remus sokszor veszekedett is velünk miatta a maga csendes módján…"

Tekintetével unottan követte egy fecske alacsony röptét.

"Persze ő is tudott nagyon haragos lenni. Főleg Emily elcsábulása után… Soha nem bocsátottam meg magamnak, hogy kihasználtam a barátom bizalmát! Ha tehettem volna, a föld alá süllyedek, mikor kiderült a dolog és Remus vallató, ugyanakkor szívbemarkolóan szomorú tekintetét rám szegezte. Tudtam, olyan fájdalmat okoztam neki ezzel a csábításommal, ami nagyon mély sebet okozott neki. Hónapokig nem állt szóba velem. Nem is hibáztatom! Egy aljas kis mocsok voltam! Az egyik legjobb barátom barátnőjét elcsábítani borzalmasan szégyenletes dolog volt! Vajon megbocsátott valaha is?"

Ahogy a földön feküdt mancsaira hajtott fejjel, egyszer csak érezte, hogy valaki simogatja a fejét. Amint felnézett, egy négyévesforma kislányt látott.

- Emma, gyere onnan! Hagyd azt a kutyát kiscsillagom! Már ezerszer megmondtam, hogy idegen állatokat ne simogass, mert megharaphatnak!

- De Mami! Ez a kutyus nem bánt!

- Akkor is gyere! Nem látod, hogy már most tiszta kosz lettél? Amúgy is mindjárt esik. – Ahogy ezt kimondta a fiatal anyuka, nagy cseppekben kezdett hullni a meglepően hideg csapadék.

Sirius szomorúan nézett a futva távolodó anyuka és gyermeke után.

"Hát persze, el is felejtettem, hogy milyen könnyen koszossá válhatok ebben az alakban… De milyen kedves volt ez a kislány! Hasonlított Estrelle-re. – Amint ismét eszébe jutott a lány, melegség öntötte el a szívét. – Mit csinálhat most? Vajon keres engem? Megint szó nélkül léptem le. Sirius, erről leszokhatnál! De nem baj, majd ha visszamegyek, akkor…"

Nem tudta befejezni a gondolatot, mert hangos kiáltozás ütötte meg a fülét. Csak sejtette, hogy mi válthatta ki a riadalmat. Vernon Dursley artikulálatlan ordibálása még a csukott ablakon is kihallatszott. Ugyan Sirius nem értette, hogy mit kiabál, de annyit leszűrhetett, hogy Harry csinált valamit a varázserejével. Érezte az apró kisüléseket a ház körüli levegőben, amik enyhén borzolták vizes bundáját. A kiabálás percek múltán sem csillapodott, de akkor már egy fiatal fiú hangja is csatlakozott hozzá:

- Megérdemli – zihálta rekedten – Megérdemli, amit kapott. Ne merj a közelembe jönni! Elmegyek. Elegem van belőletek!

Mire az ajtó kinyílt és megjelent Harry Potter dühtől szikrázó szemekkel, addigra a nagy, fekete kutya már ismét a bokrok oltalmába húzódott vissza. A délutáni meleget hűvös levegő váltotta fel az est leszálltával. Az utcák ugyanolyan kihaltak voltak azzal a különbséggel, hogy most minden vizes volt a közben elállt esőtől.

Sirius szíve a torkában dobogott, ahogy a gyorsan távolodó fiú után nézett. Nem bírt megmozdulni, annyira letaglózta a látvány.

James…

Talán ő volt az egyedüli személy Harry életében, akit ennyire szíven ütött a hasonlóság apa és fia között. De ez talán érthető, hiszen Sirius állt a legközelebb Jameshez, a bátor griffendéleshez, a kviddicsbajnokhoz… a legjobb baráthoz… Sirius tudta, hogy ha nem indul a fiú után, akkor nem vethet gátat könnyeinek. Lassan, óvatosan indult el a bokrok takarásában. Így ugyan csak Harry hátát látta, de ő ezzel is megelégedett. Ez is barátjára emlékeztette.

"Úristen, még a tartása is ugyanolyan! Hihetetlen! Teljesen olyan… James… ha látnád, ha… ha láthatnád!"

Vadul kalapáló szívvel gyorsította meg lépteit, hogy egy pillantást az arcára is vethessen, de ekkor a fiú megtorpant, mint akit gondolatai állítottak meg. Leroskadt egy alacsony kőfalra a Magnolia köznél és sokáig mozdulatlanul ült. Sirius az egyik garázs és egy kerítés közti keskeny átjáróban állt meg, és onnan figyelte a tanácstalan kamaszt. Rögtön átlátta a helyzetet. Harry reményei szerint végleg otthagyta Dursleyéket.   

"Ó, milyen ismerős ez az érzés! A tanácstalanság. Egyszer valamikor régen én is így ültem nem messze a házunktól, mikor azt hittem végleg otthagytam a Black famíliát… Talán én is ennyi idős lehettem… Nem tudom, már olyan távolinak tűnik."

Csendben figyelte, ahogy Harry kinyitotta az utazóládáját és kotorászni kezdett benne. Csupán pár pillanatig tartott ez a tevékenysége, ugyanis a következő másodpercben már nyugtalanul körbefordult, mint aki érzi, hogy figyelik. Sirius tudta, hogy nem láthatja őt az ifjú varázsló, ezért nem mozdult. De amúgy sem tudott volna, hisz teljesen elmerült Harry arcának tanulmányozásában.

"Igen, Ágasra ütött… csupán a szeme más. Olyan élénk smaragdzöld, mint Lilyé volt! Akár az ő szemeibe is nézhetnék…"

A következő pillanatban aprócska láng gyúlt Harry varázspálcájának végén, ami megvilágította a kettesszámú épület kavicsos vakolatát, és a garázskaput is. Sirius tudta, hogy lelepleződött. Már épp indult volna keresztfia felé, mikor ő ijedten hátrálni kezdett, majd saját ládájában megbotlott és egyensúlyát vesztve a járdaszegély tövében landolt. Az animágus már mozdult, hogy segítsen neki, mikor fülsértő robaj hallatszott, és vakító fényár öntötte el az úttestet…

"A francba, a Kóbor Grimbusz! Ennek is pont most kellett megjelennie! Jobb lesz, ha eltűnök, mielőtt még felismernek. Látszott, hogy így is rendesen ráijesztettem Harryre… Hát persze, mit is gondoltam?! Hogy majd előtte szépen visszaváltozom emberré és bemutatkozom: „Szia Harry! A nevem Sirius Black és a keresztapád vagyok. Bocs, hogy eddig nem találkozhattunk, de az Azkabanban raboskodtam, most pedig szökésben vagyok.” Nevetséges. Néha annyira meggondolatlan tudok lenni!

De a fő, hogy végre láthattam őt! Nem túloztak az emberek, tényleg olyan, mint James. És azt hiszem ez a gondolat még sokáig fog visszhangzani a fejemben… De ne félj Peter, meg foglak találni, mint ahogy megtaláltalak azon a képen a Reggeli Prófétában az egyik Weasley gyerek vállán is… és nem úszod meg a büntetésedet. "

A kutya ügetve futott, miközben hosszú, fekete bundáján ezüstösen csillogó könnycseppek futottak végig.

"Lily, James értetek!"

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés