|
4. fejezet - Privet Drive 7. - part 2
2005.12.20. 01:12
Az egyik reggelre virradólag a Szent Mungót ellepték a mérges kígyók. A Minisztérium által kiküldött varázsbaj-elhárító osztag két napjába telt megtisztítani tőlük az épületet, mert a csúszómászók bevették magukat a bútorok alá, az ágyneműk közé, tekergő, lüktető, színes folyondár voltak, élő, változó mintájú perzsaszőnyeg. A kórház aulájában kifeszített hatalmas címeren új alakzat jelent meg a keresztbe tett varázspálca és lábszárcsont együttese felett: egy vigyorgó koponya. Dedós kalózzászló, valaki vicces kedvében volt, gondolhatták volna. Mordon fél tucat átkába telt, mire elpusztította az egyik hatalmasra nőtt, fekete áspiskígyót, ami makacsul rátekergőzött a címer fatáblájára. Amikor megdöglött, ernyedten lezuhanó teste megakadt a frissen bevésődött koponya egyik kiszögellésében, és úgy lógott le, lifegve, himbálózva, fejjel lefelé. Az emberek néma rettenettel dermedtek meg a hallban, kiguvadt
szemekkel követve a kígyó lengő, lapos fejét, a koponya csorba fogait, a fekete vonalakat; most nem zöld volt, jaj, de olyannyira hasonlít, ez nem lehet véletlen. Mordon végül cafatokra átkozta a kígyó vaskos testét. Nem lehetett másnak tulajdonítani az eseményt, sem banális közhelyekkel elintézni, ahogy az újságok akarták. A pánik kiömlött a Szent Mungó ablakain, és most már a Gringottsén is. A Nagyúr csak jelzett ezzel: ím, itt vagyok, lássátok és féljétek a hatalmamat; a terveiben nem sok része lehetett egy olyan öncélú riogatásnak, mint a kígyótámadás.
- Kitűzték Malfoy tárgyalásának az időpontját - jegyezte meg Lupin.
- Mit kell ezen tárgyalni egyáltalán? - Zana el sem fordult az ablaktól. - Tehát valaki zsebébe csak utat talált végül Malfoy pénze.
- Mikor lesz? - emelte fel a fejét most Piton is.
- Szeptember másodikán reggel.
- Olyan soká? Miért várnak vele ennyit? - nézett most Lupinra Zana.
- Egyértelmű - válaszolt Lupin helyett Piton. - Ez Caramel újabb trükkje. Másodikán elkezdődik a tanítás a Roxfortban. Biztos azt szeretné, ha Dumbledore nem jelenne meg Malfoy tárgyalásán.
- Tavaly is megpróbálta eljátszani ezt Potter kihallgatásán - helyeselt
McGalagony.
- Talán csak van annyi esze, hogy ne mentesse fel! - vonta össze a szemöldökét Lupin. Senki sem biztatta. Odakint feltámadt a szél, a nap egyetlen keskeny karéjjá karcsúsodott a dombok
felett.
Piton a szeme sarkából Zanát nézte, ahogy újra a nyitott ablak felé fordul, profilját bíbor tussal festette meg a nap, a sűrűsödő szürkületben mégis tompák voltak a vonalak, eltűntek a vonások, a színek, mintha festetlen viaszbábu lett volna, vagy régi, kopott, szemcsés festmény. Mint a merevített jeleneteket ábrázoló, mozdulatlan alkotásokon a muglik világában. És épp az a gondolat, az az érzés ragadta meg, Zana éppen olyan volt, mint azok a névtelen modellek, akik képei mellett a festmény címét hordozó fehér kis kőtáblákról leolvashatta: Az ablakon kitekintő nő, vagy hasonló, és egyszerre halvány kíváncsiságot érzett azzal az ismeretlen nővel kapcsolatban a maga csupasz titokzatosságával, akinek egyetlen percébe mintha bepillantást engedett volna a festő - ki ez, mi jár a fejében, honnan jött...
- Maga is itt tanít szeptembertől? - kérdezte végül, amikor a szoba másik felében McGalagony és Lupin érdektelen vitába kezdtek a Wizengamot tagjainak megbízhatóságával kapcsolatban. Ő maga továbbra is a pergamenje fölé hajolt, de magán érezte Zana kutató tekintetét.
- Én, dehogy...! Talán hallotta, hogy Dumbledore felajánlotta a bájitaltan tanári állást? Nem volt kedvem elfogadni, megnyugodhat - tette hozzá.
- Kétlem, hogy felajánlotta volna - nézett fel gúnyosan Piton a nő szemébe mélyedve.
- Micsoda önbizalom, azt hittem, azt félti...
Piton nem felelt. Tehát mégsem ő tanítja majd a sötét varázslatok kivédését.
Nagyon helyes, tehát nyár végén elmegy, és újabb őrült várható az állásra. Egy huszárvágással a lényegre akart térni - ő nem Bimba, hogy köntörfalazzon.
- Azt mondta a múltkor, öt további évvel kipótolta a szokásos hetet Karkarov mellett. Talán ilyen rossz tanuló volt? - tekintetük megint összeakadt, Piton magához láncolta a nő pillantását, hogy aztán megrettentse, ledöfje, a kettejük szeme közti láthatatlan hídon a férfi kivont dárdái masíroztak, azt hitte, most letör minden ellenállást, ki viseli el a tekintetét, és mégsem. Zana állta a pillantást, és megadta magának azt az elégtételt, hogy őt kérdezni kényszeríti, magától semmit sem szólt, így egészen olyan volt, mintha olyan kihallgatáson lenne, amiről bármikor távozhat a vádlott. A nő arcán halvány mosoly derengett, mintha kegyből megajándékozta volna a válaszaival. Nem kért volna belőle, ha nem akarja igazolva látni a feltevéseit.
- Szellemes.
- Tanított?
- Azt az öt évet nem a Durmstrangban töltöttem.
- Hát hol?
- Változó. Utoljára Romániában, de gyakran találkoztam Igorral, ha épp ez érdekli.
- És mit csinált Romániában?
- Van egy boltom, muglik és varázslók számára egyaránt.
- Boltja? És mégis mit árul egyaránt, zöldséget? - horkantott lenézően Piton.
- A mugliknak amulettet, tarotkártyát, csupa olyasmit, amit a muglik is ismernek, bájitalokat, persze a muglik számára kevésbé hatékonyt, nehogy gyanút fogjanak...
- Miféle bájitalokat? - szegezte neki cinikusan a kérdést Piton, és pimaszul végigmérte a nőt. Volt egy elképzelése, milyen főzeteket árult.
- Nos... általában veszélyteleneket.
- Tehát szerelmi bájitalokat - mordult fel megvetően. A bájitalkészítés szégyene az ilyesmi.
- Többek között - vágta rá Zana megfeszült állal. Az ütés talált.
- És ki készítette őket?
- Én, természetesen. Talán olyan elképzelhetetlen, hogy nem maga az egyetlen, aki ért hozzájuk?
- Nem így van? Micsoda csalódás!... És Karkarov a megrendelője volt? Neki melyik volt a kedvenc portékája? Biztosan nem a bátorító elixír.
Lehet, hogy Karkarovnak egy nagy adag ajzószerre volt szüksége, húzta el a száját Piton. Na igen, aki fiatalabb korában alaposan kiélte magát... A nőből meg kinézte, hogy bürök helyett éppen valami más, nyugtató hatású hozzávalót kevert a bájitalba...
- Régiséget is árulok, és Igornak egyébként sincs köze mindehhez!
A színtiszta önérzetet hallották, hölgyeim és uraim. Piton merően nézte a nőt. Az bizonyult a leggyengébb pontjának, amerről a nő a megismerkedésükkor támadott: Karkarov és a hozzá kötődő múltja. Karkarov sohasem bánt finoman a nőkkel, megkínzott szeretők, halott szeretők... Az élők meg hanyatt-homlok menekültek eszerint.
- És amikor nem Romániában, akkor merre élt?
Zana hallgatott. Különösnek tetszett előtte Piton hirtelen jött érdeklődése. Erről a témáról nem akart mélyebb értekezést folytatni, főleg nem a férfival.
Megvonta a vállát, mintha a válasz magától értetődő lenne:
- A Karkarov-birtokon.
Piton elégedetten bólintott, az elmélete alátámasztva. Az a két-három év tökéletesen elégnek bizonyult, hogy kiismerje Karkarovot. Belőle kiindulva nem volt nehéz kikövetkeztetnie, milyen alakokkal szereti körülvenni magát. A kisasszony pedig bizonyára lenyűgözve állt a birtok, és így talán a gazdája láttán is; Pitonnak volt ugyanis némi elképzelése arról, miket harácsolhatott össze az évek során Karkarov.
- És hogy tetszett?
Zana egy pillanatra lehunyta a szemét. Egy kívülállónak ez csupán egy átlagos, udvariassági szempontból már-már kötelező mondatnak tűnt volna, de ő tudta, sok minden, annyi sík, annyi kettősség, annyi más, ki nem mondott kérdés lapult ebben a három szóban.
- Hatásos volt. - A válaszban sem kevesebb.
Azok az évek ott, a birtokon valóban döntő hatással bírtak az életére. Igazi szobrászműhely volt az, ahol ő állt a talapzaton, vésők nyomával a testén, Igor összeszűkült, jéghideg vagy tűzforró, de sohasem semleges tekintetének kereszttüzében, ahogy körbejárta őt, kritikusan szemlélve, itt-ott leütött egy-egy kiugró márványdarabot, ami nem illett a képbe, és ez a márvány olykor vérzett, a szobor rezdült, és a kalapács szaporábban csapott le rá. Én vagyok a Teremtőd...
Piton elnézte a nőt, férfiszemmel, Karkarov szemével; a hófehér, viaszöntvény bőrt, a zavarba ejtően tiszta, kék szemeket, bár most nem láthatta a sötétben, de valamikorról emlékezett rá, aranypettyek táncolnak a sötét pupilla körül. Tömött, mogyorószín haja volt, fénytől függően olykor vörösesebb, olykor szőkésebb, szépen ívelt, telt ajkak, karcsú alak, főleg abban a mugliruhában, amiben a Private Drive 7-ben kuksolt - a lenge, világos ingblúz többet láttatott a talárnál. Na igen, nagyon is el tudta képzelni a végtelenségig öntelt és önimádó Karkarovot, amint fiatal, szép szeretőjével kérkedik. Nem tudta hibáztatni érte, nem volt nehéz kitalálni, mit evett rajta Karkarov. De hogy fordítva? Bár ehhez sem kellett túlerőltetnie a képzeletét. Sejtette, miről volt szó: személyes tanítvány, persze! Igor a nagy mámorban kikotyogott egy-két dolgot a dicső múltjáról, hetvenkedett, esti meséket farigcsált, szórakoztatta az unatkozó, buta fruskát. Bizonyára épp csak annyit mesélt el neki, hogy ne legyenek álmatlan éjszakái. Ugyan, mit akar ez a nő? Ha csak felét látta volna annak, amit például ő maga tett húszéves koráig, soha többé nem is akarná lehunyni a szemét! Ez kellett Karkarovnak: egy gyönyörű, ostoba nő, aki tátott szájjal figyel a szavaira, és megnyalja a kezét, ahogy az jó ölebhez illik. Most megkapta; Zana Goldwynnak ahhoz mégiscsak volt annyi esze, hogy ügyesen elhagyja a vén majmot, valószínűleg egy csinos kis széffel valamelyik bankban - hogy legyen miből körbeutazni a Földet. A következő agyalágyult, gazdag áldozatig - vigyorgott magában. Hát ő máris kiesett a körből, ha eddig esetleg vérmes reményeket táplált volna egy rövid affér iránt. Vérszívó kis pióca, aki nem válogat az áldozatok között. Remek, Karkarov, ezt igazán kiérdemelted. A Föld legposhadtabb, legocsmányabb lényei közé nyugodt szívvel besorolta volna az ilyen nőket, mint Zana Goldwyn. Milyen jó, hogy még vannak a világon olyan láthatatlan erők, amelyek összehozzák a zsákot a foltjával!
- Megtudhatom, miért néz ilyen élesen? - hallotta a nő hangját.
Felriadt. Ritkaság volt, hogy észre sem vette, a gondolatai kiültek az arcára.
- Azon tanakodtam, mikor csukja már be végre az ablakot. Vagy megvárja, amíg az összes pergament lefújja a szél?
Tehát titok, fordított magában Zana, mégis fölényes mosollyal fordult a férfi felé. Piton összevont szemöldökkel figyelte: furcsa volt a szép ívű ajkakon ezt az idegen cinizmust látni.
- Azt hittem, tud varázsolni - vetette oda Zana, és anélkül távozott a szobából, hogy akár egyetlen pillantást pazarolt volna az ablakra.
*
- Mit szólnátok egy romantikus, gyertyafényes vacsorához? - kérdezte vidáman Tonks, és mintha észre sem vette volna a felé lendülő pálcákat, vagy az ijedt arcokon átsuhanó szemrehányást.
Zana és Lupin fejcsóválva nézték az aurorlányt, ahogyan öblös kosarából az asztalra halmozott egy kisebb rakás zöldséget. Tonks olyan váratlanul jelent meg a Private Drive-on, hogy a két hallgatag, majdhogynem szendergő őrszemre a frászt hozta.
- Hogy kerülsz ide? - találta meg előbb a hangját Lupin, és értetlen tekintettel követte Tonks mozdulatait a konyhabútornak támaszkodva. - Mármint miért? A Minisztériumban kellene lenned.
- Mára végeztem ott. Tudom, milyen borzasztóan unalmas itt szobrozni, konzerveket zabálni és állva aludni, úgyhogy arra gondoltam, biztos örülnétek egy jó kis meleg vacsorának.
- Azt hittem, nem nyúlhatunk a muglik dolgaihoz - emlékeztette a férfi homlokráncolva.
- Nyugi, visszapakolunk mindent!
- Ez kedves ötlet tőled - lépett közéjük Zana. - És te is fogod megfőzni?
Tonks arcára most mintha egy kis zavar ült volna ki, és szerényen mosolyogva pislogott a másik nőre.
- Nos... reménykedtem benne, hogy besegítesz.
Zana a tarkóját dörzsölve somolygott magában, és Lupin mintha a konzervek előnyeiről elmélkedett volna - hamar kívül is találta magát a konyhán. Zana hálás volt Tonksnak ezért a kis intermezzóért: bármi jobb volt, mint csendben várakozni arra, hogy történjen valami, miközben az lenne a legjobb, ha nem történne semmi. Főzni... Micsoda eszement ötlet! Tonks szinte folyamatosan beszélt, többnyire a suta kalandjairól, és Zana hagyta zsongani, bár tisztességtelennek érezte, hogy csak alkalomadtán figyelt oda a szavaira. Volt ebben valami szomorú: neki olyannyira hiányoztak az életéből az ilyen szombat esténként egy tálca teasütemény felett előadható mókás történetek, hogy most hirtelen nagyon kicsinek, jelentéktelennek és színtelennek érezte magát Tonks mellett. Színtelennek, igen. Az eddigi élete mintha végig azzal telt volna, az a kimondatlan vágy és szükséglet hajtotta volna, hogy találjon valakit, aki kiszínezi őt. Fekete-fehér képregényfigura síkbeli élettel. Kínosnak érezte, hogy nem szórakoztathatja viszont az aurorlányt. Tonks tudta, érezte, hogy nem figyelnek rá teljes odaadással, de nem számított. Szívesen hallgatta volna Zanát, az idegen földek szeleinek suttogását, de Zana sohasem beszélt sokat, és inkább ez az üres fecsegés, mint a csend közöttük. Csak zavart csendet ne! Azt remélte, ha beszámol magáról, valahogy sikerül megnyitnia a másik nőt is, mert igenis néha voltak rezdülések, amelyekből úgy érezte, mintha csökkent volna köztük a távolság. De csak rezdülések.
A folyosón Lupin ingázott rendíthetetlenül a konyha és a nappali között, sunyi mosolya nem volt épp önbizalom-növelő hatással a két szerencsétlenkedő boszorkányra.
- Na, mi lesz a menü? Mondjatok már valamit! - dőlt hanyagul az ajtófélfának és belekortyolt a bögréjébe, amin az Arsenal, egy londoni futballcsapat vörös, ágyúval díszített címere virított. Negyedszerre sem kapott választ, csak sejtelmes motyogást, ami szépen, szinkronban táncolt a levegőben keringő gőzök között. Tonks orra megnyúlt, mint a csúf banyáké a mesékben, és minden ijesztő boszorkánykonyhává változott körülötte. Akármikor sétált errefelé, csupa zagyvalék hallatszott ki a konyhából:
- Sárgarépa, üröm, zsálya, döglött kappan hízott mája...
És Zana végtelen természetességgel csatlakozott Tonkshoz, mint akik összebeszéltek. Újabb rezdülések.
- Árokszéli csalánkóró, bazsalikom, citrompótló...
- A tepsibe csuka mája, így lesz könnyű a tésztája...
- Tölteléknek őrölt spenót, keverj hozzá avas diót, legkevesebb három kilót...
Lupin nevetve csóválta a fejét.
- Ilyen pocsék szakácsokat még nem láttam, már elnézést a szókimondásért.
- Tudom - jelentette ki dacosan Tonks, és az orra visszahúzódott piszére, sértettre. - Ez Molly feladata szokott lenni. Én legfeljebb a homokozóban kutyultam a sarat.
- Én meg utoljára anyámmal sütöttem mézeskalácsot - forgatta a kezében a fűszerek kis dobozát Zana, és a tűzhelyen fortyogó lábas fölé hajolt. - Aprószentek ünnepén a nők és gyerekek legfőbb elfoglaltságának számított. Valami régi, havasalföldi hagyomány is kötődött hozzá. Nem emlékszem, milyen régen volt...!
- És már nem szoktad betartani? - csapott le a témára Tonks. Zana arca elhomályosodott a fazékból kitörő párában.
Egy csipet őrölt feketebors, késett a válasz.
- Nem. Mióta anyám meghalt, nem.
- Ó, sajnálom - húzódott vissza Tonks. - És édesapád nem költözött utánad?
Só, ízlés szerint. A bánat rotyogott a fazékban, és hallgatást gőzölgött.
- Nem. Anyám mellett fekszik.
Tonks bosszúsan sóhajtott. Sikerült beletenyerelnie a kényes téma közepébe.
- El fogod sózni - figyelte csendesen Zanát.
Senki sem szólt, csak Lupin arsenálos bögréje koppant az asztalon tompán.
- Egyidősek Pitonnal? - nézett a varázslóra Zana hirtelen.
Lupin kényszeredetten bólintott. Tonks szomorúan nézte a kezei alatt bumfordi szeletekre hulló sárgarépát: ma minden kerülendő témára rábukkantak. Mennyi minden van az emberek között, csupa halál, csupa csalódás, vágott bele az ujjaiba. És fájdalom.
- A Roxfortba jártunk, de nem egy házba - motyogta Lupin.
Zana szeméből kitűnt, neki nem sokat jelent ez a kiegészítés. Persze, a messzi földről jöttek mindig ugyanezt a közömbösséget tanúsították a házak harcával kapcsolatban, ami pedig egy roxforti diáknak szinte végigkísérte az életét, és megadta a kezdőhangját évezredes rezgésű hangvillaként. Mégiscsak szerencsésebb lett volna az időjárással kezdeni.
- Megtudom végre, mi várható? - ült le Lupin az asztalhoz, és mint a gyerekek, az egyik kezébe markolta a villát, a másikba a kést.
- Már csak a csukamájolaj hiányzik - nézte széles mosollyal Tonks és megterítette az asztalt.
- Békalencse-főzelék... - húzott konyhakesztűt Zana mosolyogva.
- ...roston sült ökörnyállal - szedett magának Tonks.
- Desszertnek sütemény varjúhájas tésztából...
- ...a kalandosabb kedvű boszorkányoknak és varázslóknak igény szerint máglyarakás.
- A tűzifa a ház mögött van.
- Huhh, ez jól hangzik - szusszantott Lupin. - Már megijedtem, hogy valami normális kaját akartok belém tömni.
*
Másnap Lupin a tarkója mögött összefont ujjakkal hevert hanyatt az ágyon. Tagjaiban sűrűsödött a fáradtság és megkötött, mint az asztalra lefolyt gyertyaviasz; mintha vízzel teli tömlők lettek volna a lábszára helyén. A Private Drive 7. emeletén az utcára néző szobában feküdt, ami valószínűleg egy gyereké lehetett, mert az ágy rövid volt, jócskán lelógott róla a lába. Este kilenc felé járt az idő, Harrynek egy napja a színét se látták, legfeljebb a nyitott szobaablakán keresztül. Lupin fél óra pihenőt kért Zanától: kezdett úrrá lenni rajta az alattomosan kúszó álmosság, nem bírta volna az előtte álló éjszakát. A hold lassan kiteljesedett ugyanis.
Egyre öregebbnek érezte magát minden közeledő átváltozással, és még ennél is öregebben, összetörtebben keveredett ki belőle. Ez lesz a háromszázötvenkilencedik. Egyszer régen, még diákkorában megnézte a roxforti könyvtárban, hány holdtöltét bír el átlagosan egy vérfarkas szervezete, de már nem emlékezett rá. Akkoriban még a nyolcvanat sem érte el, így a levegőben lógó számadat nem sokat mondott neki. Pedig őneki aztán igazán nagy szerencséje volt ebben a borzasztó kórságban: Piton bájitalaival nem viselte meg annyira, mint amennyire anélkül tette volna, és az a három gyönyörű év, amikor negyedmagával csatangolhatott Roxmorts környékén...
Valahol a feje felett egy óra ketyegett egész halkan, észrevétlenül; csak amikor tudatosult benne az ütemes tik-tak, akkor kezdett figyelni rá, és már nem tudta kizárni a tudatából. Elbágyasztotta ez az egyhangúság, és rövid, villanásnyi félálmok és eszmélések váltakozó sorozatába süppedt. Ezekben az öntudatlan révületekben újra kisfiú volt, és ugyanígy hanyatt fekve számolta a kerítéslécen átugráló bárányokat, ahogyan édesanyja suttogta lefekvés előtt a fülébe, és ő akkor, alig hétévesen azt hitte, azért kell éppen bárányokat számlálnia, mert farkas lakozik benne. Gyűlölte a bárányokat, szívesebben foglalkozott volna hangyákkal, például. Később értette meg, hogy ezt minden ártatlan gyermeknek előadják, és akkor meg azt gondolta, micsoda visszásság rejlik ebben, ő, a farkas számlálja az álomhozó báránykákat - valahogy tisztességtelennek érezte a világ gyermekeivel összevetve; neki nem jár, nem járhat ki mindaz a tisztaság, ami a többieknek. Évekig kutatott a homályba veszett kiskori emlékei után, nem értette, mi bűnt követett el, amiért ezt a büntetést kapta - a szülei következetes erkölccsel nevelték: ha jót tett, dicséretet kapott, a szófogadatlanságért járt a megrovás. Valahol az élete mélyében vétkeznie kellett - töprengett mindig, aztán felnőtt. Akkor már tudta, olyasmit keresett, ami nem létező: az igazságot. Az igazság is csak olyan furcsa figurája volt a gyermekkorának, mint a sóból gyúrt torz, felismerhetetlen alakok meg a fogpiszkáló-végtagú gesztenyebábúk, amiket szülei szeretetteljesen helyeztek vitrin mögé, kiállítási tárgy volt az is: íme, jöjjenek, egy régen kihalt fogalmat láthatnak itt, csak ő hitt benne még, hiszen minden mese erről regélt.
Minduntalan felriadt arra, ahogy félrebillent a feje, és megint a ketyegést kezdte hallgatni. Aztán észrevétlenül új és új álom- és emlékképek kusza fonalgombolyagába keveredett; madáretetőt ácsolt, teste anyagtalan köddé vált egy mozdony füstjében, emberként farkastorkot marcangolt és szétvetett tagokkal hevert a hóban, a szaladva terjedő vér angyalszárnyakat festett köré, öt liternyi van az erekben, és ha ütőér lyukad, húsz méter magasba is fellövellhet a vér - jutott eszébe különös módon; aztán csigalépcsőn szaladt egyre feljebb és feljebb, míg végül a Grimmauld tér 12. szalonjában találta magát, a falakon fülsüketítő lármával, teljes disszonanciában, egymáshoz képest nüansznyi késéssel órák tucatja, százai, ezrei zakatoltak, kattogtak, ketyegtek végig a szalon falán, a mennyezeten, a padlón állóórák sorakoztak aranyfejű ingáikkal, holmi lakájok, úgy festettek mozdulatlan komorságukban, de ketyegtek, a mutatók száguldva hagyták maguk mögött a római, arab és héber számok rovátkáit, hogy újrakezdjék a keringőt. Befogta a fülét, de az ujjai között dübörögve beszűrődött az idő rohanása. Nincs a világon semmi, ami ilyen zajosan haladna az útján - villant az eszébe, és akkor ő hirtelen rádöbbent, milyen gyorsan öregszik, s mikor ez tudatosult benne, mintha megereszkedett volna a válla, megroggyantak volna a térdei, és újra azokat a vizestömlőket érezte a lába helyén. A számlapok kirobbantak, a rézmutatók kecses nyílként suhantak át a szobán, beleálltak a falakba, padlóba - felkiáltott, ahogy kettő hátulról belefúródott a sarkába, átmetszve az inakat, reccsent a csont, és ő úgy érezte, belehal, mint az a hős a görög mitológiában.
Felpattantak a szemei, és rögtön ráeszmélt a kusza álom titkára: az ágy fakerete olyan nagyon nyomta a lábát, hogy már kisebb árkot szántott a bokájába. Felhúzta a térdeit és a falnak döntötte. Felette a mennyezetről függve egy X-szárnyú repülő apró makettje himbálózott a levegőben. Falak, szobák, mennyezetek képei váltakoztak a fejében, a gyengélkedő, a szülői ház, a Szellemszállás, romos albérletek, ahol rövid hetekre meghúzta magát, a helyiségek, ahol ugyanilyen gyengén és fáradtan kínlódta végig a teliholdakat megelőző és követő napokat, legtöbbször egyedül, mindig egyedül a testi nyavalyával, egyedül a mocsokkal, amit ilyenkor érzett. Egy ilyen este emléke ugrott be neki, málló tapéták mögül a penész figyelt zöld szemekkel, milyen fiatal volt akkor, huszonegy éves, és mégis milyen öreg, háta mögött komor elutasításokkal, ujjal mutogatással; nem voltak illúziói, sohasem voltak. Akkor hogy vágyott a barátait látni, összetörten az átváltozás után, de semmi nem volt a régi. Közéjük állt Voldemort, közéjük állt a RAVASZ-vizsgák sorozata, a baldachinos ágyak alól kilökődtek a Roxfort jótékony anyaméhéből, odakint farkastörvények uralkodtak, ő didergő magzatnak érezte magát és tudta, hogy az ártatlanság kora leáldozott négyük számára. "Hol van az éj, amikor még vígan szürkebarátot ittak a fürge barátok a szépszemü karcsu pohárból?" - idézgette a régi sorokat.
Üvegcsendülésre rezzent fel hirtelen, és először azt hitte, bagoly ütközött az ablaküvegnek, ahogy azon a tizenöt évvel azelőtti éjszakán riadt fel félálomból, de csak Zana matatott a földszinten. Még a bagolyra is emlékezett: mindjárt tudta már a szél borzolta tollakról, a sötétben rémisztően világló szemekről, hogy roxforti iskolabagoly ül a párkányán - soha nem rettegett még úgy állattól, mint akkor. Dumbledore küldött neki levelet, és akkor le kellett ülnie egy székre percekig szorongatva a gyűrött pergament anélkül, hogy feltörte volna a pecsétet.
Egyszer kapott addig életében levelet az igazgatótól, de az megváltoztatta az életét, s akkor úgy érezte, törvényszerűen ez az újabb is megváltoztatja majd. Az elsővel felvételt nyert a Roxfortba minden közveszélyes, gyűlöletes kórjának ellenére, pedig élete első nagy lemondása a Roxfort lett volna. A borítékból a hajdani Tekergők fekete, borzalmas végzete hullott ki; az első darabja egy rettenetes ábrájú mozaikképnek: James és Lily meghaltak. Akkor rászakadt valami komor meggyőződés és bizonyosság, hogy valami elkezdődött, hogy ezzel nincs vége, és valahol mindig várta, tudta, hogy eljutnak egyszer ide. Akkor teljes súlyával ránehezedett négyük balsorsa, a dicsőké; sárfolyamra építettek várat, hol rontották el. Úgy, azon mód, szakadtan, összekarmolászva, holtfáradtan, sápadt-lázasan érkezett a Roxfortba, akarta és menekült Dumbledore magyarázata elől, mert azt még a fejét megülő iszapon át is érzékelte, hogy Sirius neve nem szerepelt a levélben. Tudta, hogy ő is elveszett, ha önként árulta el Jamest, azért, ha kínvallatással, hát azért.
Nem tudott figyelni McGalagony megrendült szipogására, Dumbledore hümmögésére, sem az én figyelmeztettem-ekre, az igazgató is csak sötétben tapogatózott. Sirius eltűnt.
A Roxfort egyik eldugott szobájában töltötte azt az éjszakát, árnyéka volt önmagának, mit érdekelte Voldemort, mit érdekelte a világ jövendője, olyan szánalmasan festett, hogy megrémült a tükörből visszanéző arctól. Reggel rögtön Dumbledore-hoz indult, de akkor olyasvalakibe ütközött, akire a legkevésbé sem számított: Piton volt az. Fölényesen, feketén, mint régen, nézett végig rajta, felvont szemöldökkel, egek, milyen rég volt, mennyit vétettek egymás ellen, és megint úgy járják ezeket a folyosókat, mint egykor; ellenségesen, de egy az egy ellen. Az idő körben forog, fantáziátlan és szenilis. Mennyit vétettek.
- Nicsak, micsoda kellemes meglepetés. Dumbledore megint ingyenkosztot osztogat? - mérte végig az a tizenöt évvel korábbi Piton semmivel sem váratlanabb undorral, mint a tizenkét évvel későbbi, amikor Lupin legközelebb az iskola falai közé lépett, immár tanárként. Úgy látszott, élete nagy fordulópontjai valamiképp mindig a Roxfortba vezérelték, vagy onnan indultak.
- Nekem sem kisebb, Perselus - felelte ő szárazon, de rosszindulat nélkül.
- Ki hitte volna, ugye? Mi lett Griffendél Godrik dicső lovagjaiból? Az egyik hősi halott, a másik gyáva halott, a harmadik áruló gyilkos, a negyedik meg... beteg szegény...
Észre sem vette a sértést, hallott már cifrábbat is, Pitontól is, mástól is.
- Miről beszélsz? Hogy érted?
- Ó, hiszen te nem is tudsz róla? Ezen változtatni kell, nem hagyhatlak ekkora tudatlanságban, ezt te sem vitathatod! - csillantak fel a fekete víztükrök Piton szemében, és a kezébe gyűrte a friss Reggeli Prófétát és egy pillanatig szinte gyönyörködve bámulta őt, ahogy a címlapra mered, aztán búcsúzóul csúfondárosan végigmérte: - Az újságot megtarthatod, Lupin, ajándék. Ahogy elnézlek, nem nagyon futja neked ilyesmire. Milyen sokra vittétek mind!
És igaza volt Pitonnak. A Roxfort folyosóján a kezében tartott újsággal, amiről Sirius vicsorgott rá eszelősen, hogy alig ismert rá, ott állt mindannyiuk romjain, évek romjain, emlékek romjain. Ami tömör, időtálló márványszobornak tűnt, kiderült: gipszből van csupán és belül üreges.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés