II. rész

Lupin összehúzta magán szürke szövetzakóját.

- Már egy fél órája itt kellene lennie - mondta az egyik fa árnyékában. Furcsamód senki sem volt a társaságában, így úgy tűnhetett, magában beszél. - Kezdek aggódni.

Az utca szépen ki volt világítva, a lakásokból is fény szűrődött ki, de elég kevesen mozogtak odakinn.

A férfi idegesen körülnézett. Valahogy nem tudta félretenni rossz előérzetét, és már azon volt, hogy elindul megkeresni Harryt.

Nem vette észre, hogy a háta mögött egy magas, sötét, titokzatos alak ólálkodott. A szél meglebegette éjfekete talárját. Annak bő ujjából előtűnt erős keze, mely egy mahagóni színű varázspálcát tartott. A gyanútlan professzorra emelte, és halkan suttogni kezdett.

- A-da-va...

Ekkor azonban Harry ott termett mögötte. Leugrott a fáról, és egy karnyi vastagságú, hosszú faággal úgy fültövön vágta, hogy az álnok merénylő felordított fájdalmában. Hallani lehetett csontjainak roppanását, és Harry kezére pár csepp vér is fröccsent. A taláros behanyatlott annak a háznak a kicsi kertjébe, ami előtt a jelenet lezajlott, és elvesztette az eszméletét. Lupin olyat ugrott, mint akit megrázott az áram. Rémülten figyelte a homályból lassan kibontakozó fiú alakját. Az csöndre intette, majd felkapott a járdáról egy követ, és bedobta a ház ablakán. Odabentről sikoltozás és kiabálás hallatszott. Ekkor elrikkantotta magát elég vékony hangon:

- Segítség! Szatír! Segítség! Hívják a rendőrséget!

A hang egyre erősödött, és kisebb pánik alakult ki. A kertek mélyén a kutyák dühödt ugatásba kezdtek.

- H-harry? - nézett szörnyülködve Lupin a fiúra.

- Jöjjön! Gyorsan! Ki tudja, hányan lehetnek még itt!

Azzal megragadta a férfi kezét, és mindketten futásnak eredtek. Perceken keresztül megállás nélkül rohantak, közben hátra-hátrapillantottak, hogy ellenőrizzék, követi-e őket valaki. Sok-sok kanyarral később elértek egy forgalmasabb sétálóutcaszerű térre, ahol már elég sokan mászkáltak. A kávézók és sörözők teraszain rengetegen ültek, és élvezték a kellemes nyári estét.

- Itt - zilálta Harry, a térdére támaszkodva és szúró oldalát masszírozva - itt... már... biztonságban... vagyunk... Itt már nem mernének ránk támadni, mert túl sok lenne a szemtanú.

- Harry... hogy nézel ki? - kérdezte csodálkozva Remus.

Végigmérte a fiút. Farmernadrágban, pólóban és farmerkabátban úgy nézett ki, mint egy közönséges mugli-kölyök. A szemüveg hiánya azonban új volt, ugyanúgy, mint az ezüstkarika a fiú fülében, no meg a kócosra vágott sötétvörös haj. Harry elvigyorodott.

- Nem tetszem? Jöjjön, elmesélek mindent! - majd bevonszolta az egyik csendesebb kávézóba.

Leültek az egyik leghátsó sarokba. Harry rendelt tanárának egy kávét, hogy az magához térjen, magának pedig egy forró csokoládét, jó sok tejszínhabbal. Majd belefogott a mondókájába:

- Először is kérem, ne haragudjon, hogy késtem! Így is, ha nem érek oda időben, maga már... maga már.. talán nem is élne... Még belegondolni is szörnyű! De nem saját hibámból késtem! Időben elindultam otthonról. Ám pár sarokkal később, mikor a buszmegálló felé mentem, csoszogást meg suhogást hallottam. Hátrafordultam, de senki sem jött utánam a járdán. Pedig biztos voltam benne, hogy hallottam valamit. Ekkor egy tompa pukkanást is hallottam... mint amikor hoppanál valaki! - látta, hogy Lupin egyre jobban elsápad, és zavartan oldalra tekint, mintha összepillantana valakivel. - Ekkor már tudtam, hogy valami nincs rendben, ezért más irányba indultam. Olyan utcába akartam csalni őket, ahol nem tudnak megtámadni. Igen - bólintott a férfi néma kérdésére - halálfalók voltak. Az egyik forgalmasabb kereszteződésnél aztán bevetettem magam a tömegbe, majd óvatosan elvégeztem egy kis bűbájt, hogy megváltozzon valamennyire a külsőm. Ne aggódjon, nem festettem be igazából vörösre a hajam! - mondta mosolyogva. - Lekoptak rólam, mert nem ismertek fel újra. De nekem már könnyebb volt őket követni...

- Követni? - horkant fel rémülten Lupin. - Harry, elment az eszed? Azonnal haza kellett volna menned!

A fiú behúzta a vállait.

- És akkor hagytam volna meghalni magát? - mondta szemrehányóan. - Álnokul, hátulról akarták megtámadni! No mindegy, hadd folytassam! Ketten voltak, és hosszú, lebegő talár volt rajtuk. Miután nem találtak meg, kiváltak a tömegből, és az egyik parkban próbáltak meg eltűnni. Még szerencse, hogy olyan jól ismerem azt a parkot. Dudleyék mindig ott kergettek meg kiskoromban, meg tudom, milyen tréfákat lehet űzni a járókelőkkel. Van egy fa, aminek lelógó, hosszú, de rugalmas ágai vannak. Dudleyék arra szokták használni, hogy lelökjék vele az embereket a bringáról. Jól hátrafeszítik, és amikor jön a biciklis, elengedik, és az telibe kapja őket a mellkasuknál. Na, valami ilyesmit csináltam én is. Mikor arrafelé jött ez a két jómadár, szépen megsuhintotta őket a fa ága, mint az a fúriafűz, ami a suli udvarán áll. Olyat nyekkentek, hogy öröm volt nézni - mondta vigyorogva. - Mindketten kidőltek, úgyhogy odamerészkedtem hozzájuk. Elvettem a pálcájukat és eltörtem mindkettőt. Aztán olyan összekötöző-varázslattal gúzsba kötöttem őket. De egymással szemben, mintha... szóval mintha valami gusztustalan dolgot csinálnának. Kilebegtettem őket az egyik fényesebben megvilágított helyre, ahol a járókelők megláthatják őket. Jött is egy öreg néni, aki valamilyen apró kutyát sétáltatott. Rögtön elkezdett sikoltozni, meg kereszteket vetni, és hívta a rendőrséget. Úgy megbotránkozott! - kuncogott. - Meg aztán a mugli rendőrök se nagyon szeretik az ilyen közszeméremsértőket...

Lupin szemei elkerekedtek a csodálkozástól. Arcának izmai néha megrándultak a visszafojtott mosolygástól, de a sztori végére potyogtak a könnyei, úgy kacagott, annak ellenére, hogy nem sokkal korábban még veszélyben volt az élete.

- Jaj, Harry - sóhajtott egyet vigyorogva.

- Ezután - kortyolt egyet a fiú a forró csokiból, melyben már elkavarta a tejszínhabot - ezután gyorsan afelé siettem, ahol megbeszéltük a találkozót. Ám rögtön az utca elején megláttam még egy ilyen alakot! Láttam, hogy nagyon lassan haladt, szerintem megpróbálta becserkészni magát. Halkan utána lopakodtam, és vártam, hogy mit csinál. Úgy tűnt, figyeli magát. De aztán láttam, hogy előveszi a pálcáját, és már el is kezdte kántálni a halálos átkot... - csuklott el a hangja. - Úgyhogy gyorsan lecsaptam rá... Jól van? - kérdezte végül, mikor látta, hogy Lupin arca elkomorodik és elsápadt a mondóka végének hallatán.

Figyelte a reakciókat, de a férfi hirtelen átkarolta a nyakát, és megölelte őt.

- Köszönöm, Harry! - mondta remegő hangon.

Majd beletúrt a fiú dús, vörös hajába.

- Nélküled már nem élnék... Ezt... soha nem fogom elfelejteni...

Harry zavartan elmosolyodott.

- Kérem, nagyon vigyázzon magára! Én... nem akarom önt is elveszíteni..! Azt... nem bírnám elviselni.

- Nézze meg az ember... - rótta meg magát üveges szemekkel Lupin. - Lassan ott tartunk, hogy te intesz óvatosságra engem... Ígérem, vigyázni fogok. Nem is gondoltam, hogy követhetnek. Nem is volt rajtam talár...

- Én se értem. Az ön arca szerencsére nem olyan ismert, mint a többieké. Hiszen nem sok helyen tudott eddig dolgozni. Sőt, Roxforton kívül sehol. Mondja el Dumbledore-nak, mi történt.

- Rendben.

Mosolyogva végigmérte Harryt.

- Olyan bátran viselkedtél! Vakmerően, de bátran! Édesapád és Sirius nagyon büszkék lennének rád.

A fiú is elmosolyodott, de látszott rajta, hogy két halott rokonának említése fájdalmas számára.

- Harry, tudom, mi jár a fejedben. De szeretném, ha megértenéd, hogy az életnek mennie kell tovább. Mindannyiunknak fáj Sirius elvesztése.

- Tudom... - felelte Harry halkan. - És tudom, hogy komolyan kellene vennem a feladatomat. Próbálkozom, de nem könnyű. Most is ez a halálfalós dolog... Hogy lehet, hogy ilyen sokan felbukkantak egyszerre? Nem... történt valami az utóbbi időben? Valami fontos, különleges? - puhatolózott, mert remélte, hogy megtudhat valamit Pitonról. - Ahol... esetleg Tonks is megsebesült? - bökte ki végül.

- Sajnálom, Harry, de erről nem mesélhetek...

- Jaj, kérem, ne csinálja már! Nem vagyok már kisgyerek! Legalább ezt az egyet mondja el!

Lupin meglepetten rámeredt, majd megkavarta a kávéját.

- Hát... rendben. Nem sokat sikerült megtudnunk. Voldemort dühöng. Tervezett valami igen nagyszabásút, de úgy tűnik, az kudarcba fulladt. Régóta arra gyanakodunk, hogy külföldről próbál meg segítőket toborozni maga mellé... Sikerült is három alkalommal meghiúsítani a próbálkozásait, de ezúttal valami iszonyúan félresikerülhetett. A kémeink mind azt jelentették, hogy a halálfalói rettegve merészkedtek elé. Voldemort az egyik alkalommal olyan állapotba került, hogy mérgében egy suhintással végzett két segítőjével. 

Harry szíve vadul kalapált. Csak ne Piton legyen az egyik! Csak ne ő!

- A halálfalói meg egymásnak estek, mert azt hitték, közülük hibás valaki. Elkezdték egymást gyanúsítgatni, majd kis híján tömegmészárlássá vált a dolog. Akkor sérült meg Tonks is - épp ő volt szolgálatban.

Harry megkönnyebbülten fellélegzett.

- A Sötét Nagyúr persze keményen megtorolta a rendbontást. Úgy tűnt, kezdenek kiszaladni a keze alól a dolgok, ezért elvonult, nem is látták napokig. Biztos megint valami tervet próbál kovácsolni a füstbe ment helyett. Ráálltunk, de többet nem tudtunk kideríteni...

- És... mi lehetett az, ami úgy felbosszantotta? - kérdezte elhaló hangon Harry. Nagyot nyelt, mert az volt a sanda gyanúja, hogy Voldemortot a vele való elmepárbaj sikertelen kimenetele bosszantotta fel ennyire.

- Remélem, mihamarabb kiderül.

- És... most... éppen ki van szolgálatban?

Lupin összevonta a szemöldökét.

- Miért akarod tudni?

- Cs-csak úgy...

- Arra még nem gondoltál, hogy azért nem akarjuk veled megosztani a Rend titkait, mert félünk, hogy kifecseged Voldemortnak?

Harryt szíven ütötte a mondat.

- Hogy - hüledezett - h-hogy mondhat ilyet? Én... sohasem tennék ilyet!

- Önként biztosan nem. De mivel nem tanultad meg Piton professzortól az okklumenciát, a Sötét Nagyúr bármikor újabb támadást intézhet az elméd ellen.

A fiú gyomra a felére zsugorodott össze. Bizalmatlanok vele. Joggal. Amíg nem veszi valóban komolyan az okklumenciát, addig az elméje valóban kiszolgáltatott Voldemorttal szemben. Lehorgasztotta a fejét, és szomorúan bólogatott.

- P-piton professzor... hogy van mostanában? Ő... ő is a Renden belül tevékenykedik?

Lupin csak hümmögött. Harry sejtette, hogy nem akarja beavatni a részletekbe. De valahol a dolog kölcsönös volt: ő se mondta el, hogy titokban okklumenciát tanul Pitontól.

- Gondolom, azért találkoztunk ma este ennyi halálfalóval, mert vissza akarják szerezni a Sötét Nagyúr jóindulatát - merengett a tanár. - Kézre akarnak keríteni téged. De az, hogy kettesével mászkálnak, nyilvános helyen hoppanálnak, nem vall szervezettségre. Azt hiszem, ezek csak ostoba magánakciók voltak. Vagy tapasztaltad a jelenlétüket máskor is?

- Nem.

- Sejtettem... Mindenesetre mostantól légy még óvatosabb!

- Rendben, megígérem - felelte Harry, és arcára visszatért a mosolya.

- Borzalmasan megváltoztál - mondta vigyorogva Lupin, és még mindig a fiú arcát viselte. - Olyan... nem, nem is tudom mihez hasonlítani... A fülbevaló legalább eredeti?

- Aha. Rejtegetem is eleget, nehogy meglássa Petunia néni. Szerinte nem tisztességes, ha egy férfi fülbevalót hord.

- Férfi! - horkant fel kuncogva a tanár, és kiitta a kávéját. - Messze vagy te még attól!

- Nem is igaz - vágta rá tettetett sértettséggel Harry, majd nagyon kajánul nézett.

- Mesélj nekem erről a lányról.

- Marie-ról? Hát... nem is tudom... még a végén kifecsegi a Renden belül...

Fizettek, és menni készültek. Harry azonban megfogta Lupin karját, és bevonszolta a mellékhelységbe.

- Hajtson végre pár átváltozós bűbájt, hogy ne ismerjék fel. Ha követik és megtudják, hogy hol van a Rend főhadiszállása, nagy bajba kerülhet mindenki. Tudja, mit? Hadd csináljam én! - kérlelte.

- De ne legyen túl bizarr...

- Ne aggódjon. Egész kis repertoárom van már az ilyen varázslatokból...

- Honnan tanultad ezeket... csak úgy mellesleg - kérdezte gyanakodva Remus.

- Hát... készülök a RAVASZ-ra. Az ilyesmit jobb hamar elkezdeni. Amit már tudok, azzal nem lesz bajom. Így koncentrálhatok majd azokra a tárgyakra, amik nem mennek olyan könnyen. Mint mondjuk a bájitaltan... - felelte sejtelmesen mosolyogva a kölyök.

Megköszörülte a torkát, majd egy varázsigével átalakította a férfi ruházatát. Kényelmes, fekete, nadrágba és zakóba bújtatta. A haját is megnövesztette egy cseppet, a végeit szálkásra tépette, majd eltüntette a bajuszát is.

- A lányok összepisilik magukat, ha meglátják - mondta csábosan, mikor végigmérte a művét. - Mint egy szívtipró.

Lupin belenézett az egyik koszos tükörbe, és megcsodálta magát. Bajusz nélkül mintha évekkel fiatalabbnak nézett volna ki. Úgy tűnt, tetszik neki, amit lát.

- Én virágot is vinnék...

- Harry! - dorgálta meg.

- Csak vicc volt! - emelte fel a kezeit védekezően a fiú. - Jöjjön, menjünk!

Sétálva baktattak vissza az utcákon, ahol egyre több ember mászkált. Kezdődött az éjszakai élet, sokan akkoriban indultak szórakozni. Így a tömeg közé vegyülve már biztonságban érezték magukat.

- Mondja... professzor... - kezdte a köntörfalazást Harry. Már régóta a kínálkozó alkalomra várt. - Nem... nem szeretne a nagybácsim lenni? A fogadott nagybácsim, persze! - tette hozzá sietve. - Hiszen... hiszen olyan jóban voltak az apámmal!

Lupin nagyon meglepődött a felkérésen. Meg is állt.

- Ez... - kezdte mosolyogva - manapság már így megy?

A fiú izgatottan várta a választ.

- Nem is tudom... Magáznád a nagybácsidat...

- Az nem baj! - sürgette Harry. - Nem szá...

- Szólíts Remusnak - vágott a szavába mosolyogva a tanár. - Elég öregnek érzem magam már enélkül is. 

Harry szemei felragyogtak.

- Szabad? - kérdezte reménykedve. A férfi megvonta a vállát.

Újdonsült unokaöccse hevesen átkarolta a derekát, és megölelte.

Miközben így, összegabalyodva baktattak a Privet Drive felé, Lupin némán hallgatta Harry lelkes beszédét a reggeli munkájáról, a kedveséről, meg arról, hogy mennyi új ruhát vehetett magának. Szomorúan elmerengett azon, hogy belül mégis milyen magányos és szomorú ez a gyerek. Világéletében csendes, megfontolt volt, kimért a modora, a mostani viselkedés egyáltalán nem rá vall. A fecsegés nem az ő kenyere. Érezte, hogy Harry még mindig szenved barátai, de legfőképpen Sirius hiányától. Kedvesen megsimogatta a fiú kócos haját, majd bólogatott, mintha odafigyelt volna arra, amit mondott...

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés