Írta: Brigi

Korhatár és figyelmeztetések: 14 éven aluliaknak nem ajánlott

Chloe

- Úgy tűnik, a felnőtteknek egészen más félelmei vannak, mint a korunkbelieknek… - töprengett Hermione, miközben ő és Harry a nagyterem felé sétáltak. Szokatlanul halk volt mostanában.

Két hét telt el a mumusos eset óta, és ha a közvélemény csillapodott is, ő és Harry egyáltalán nem feledték el, amit láttak. A lány nem tudta levetkőzni azt a sanda gyanút, hogy Harry sejti a mumus alakjának okát, csak nem akarja neki elmondani. Hallgatni azonban kellemesebb volt, mint beszélni róla, ezért inkább nem erőltette a dolgot.

- Megint hétfő – sóhajtott Harry. – Hihetetlen, mennyi órát kihagytunk… Még a vívásról is lemaradtunk…

- Gondolom, azt sajnálod a legjobban.

- Bár az lenne ma, és nem Trelawney… - sóhajtott a fiú.

- Miért nem adod le azt a hülye jóslástant? Semmire sem mész vele!

- Áh, nem tudom… - fintorgott Harry. – Amióta a jóslat itt őrködik felettem, valahogy egészen másképp viszonyulok a dologhoz… Odafigyelni persze még mindig nem tudok, de…

- Csak nem azért jársz, hogy esetleg elcsípj egy újabb IGAZI jóslatot attól a nőtől? Szerintem akkor mehetsz még pár kört, megbukhatsz egyszer-kétszer… Talán összejön…

Harry elvigyorodott.

Beléptek a terembe, és leültek az asztalukhoz, ahol a ház fele már evett.

- Hermione – hallotta meg a lány Anthony Goldstein hollóhátas prefektus hangját. – Ide tudnál jönni egy picit? Kaptunk egy pár utasítást a gondnoktól, mint prefektusok… Ron hol van? – kérdezte a fiú, összevonva a szemöldökét.

- Sakkozik Seamusszel, azt hiszem. Mindjárt jönnek.

- Mindegy. Gyere, nézd, itt van…

Harry már nem hallotta, mit beszélnek, mert átmentek a Hollóhát asztalához. Így hát inkább nekilátott a finoman gőzölgő reggelinek. Hörpintett egyet a töklevéből, mikor meglátta Pitont, amint fekete talárjában magasztosan belibben a terembe. Most nem szokásosan feketében virított: sötétzöld, szépen hímzett mellény volt rajta, a haja pedig megint hosszú volt – Harry először látta, hogy a professzor mindenki előtt így mászkál. Felbukkanására persze elnémultak egy pillanatra, és összesúgtak az asztaloknál a diákok. A férfi azonban kifejezéstelen arccal vonult a helyére. Leült szemben a diáksereggel, akik mind őt bámulták. Maga Remus is oldalra fordult, de nem igazán mert szólni semmit. Harry részvétteljes pillantást küldött feléje, de a bájitaltan tanár mintha csak kifelé nézett volna a fejéből.

- Harry – ráncigálta meg talárját Seamus, aki végre befejezte Ronnal a sakkozást.

- Mivan?

- Tudod, mit hallottunk a hugrabugos Summerstól és Lauratól? – mutatott előre két ifjabb növendékre, akik egészen közel ültek a tanári asztalhoz.

- Azt mondják, olyan két hete Piton kapott valami küldeményt – súgta Parvati.

- Emlékszel? Szabályosan kivágtatott a teremből!

- Biztos megint a minisztérium küldött neki valamilyen figyelmeztetést! – kuncogott Dennis Creevey.

- Na és… Lehet tudni, hogy mi volt abban a levélben?

- Laura azt mondta, nagy alakú boríték volt… Mintha két rajzot láttak volna.

- De bármi is volt – harapott nagyot Colin egy körtébe -, nagyon felzaklatta Pitont.

- Szóval azt mondjátok, hogy valaki levélben molesztálja Pitont? – suttogta Lavender.

- Miért nem nekem jutott eszembe! – emelte az égre a tekintetét Victoria Frobisher, aki előző évben majdnem őrző lett. A mellette ülő Neville szemei felcsillantak, jelezvén, hogy neki is tetszik az ötlet.

- Bárki is az, aranyba kellene foglalni a kezeit! – vonta le a konklúziót Dean.

Harry nem lelkesedett annyira a dologért, mint házának társai, de igyekezett vigyorogni.

- Baglyok! – rikkantotta a hugrabugos Moon.

- Na, most meglátjuk, kap-e megint valamit! – kacsintott át hozzájuk Justin.

Amíg mindenki látszólag a postájával volt elfoglalva, sokan titokban, a pletyka hatására Pitont is kémlelték. A professzor azonban fel sem pillantott, úgy fogyasztotta reggelijét. Egy barnás tollazatú postabagoly azonban megcélozta egy küldeménnyel, mely egy, az előzőhez hasonlóan nagy alakú borítékból állt. A férfi hátrahőkölt, mikor a levél az előtte lévő kenyeres kosárba pottyant. A címzés szerint megint az övé volt, letette hát kanalát, kimérten megtörölte a száját egy kendővel, és fanyalogva, de felbontotta.

- Nézzétek! – intett a fejével Luna halkan a másik oldalról. – Megint kapott valamit…

- Megint nagy alakú boríték… - suttogott Padma.

- Két knútban fogadok, hogy megint…

- POTTER! – kiáltott fel paprikavörösen Piton.

Az egész terem összerezzent a hangjára. Görcsösen szorongatta az imént kapott boríték tartalmát, felállt a helyéről, és a Griffendél asztala felé tartott.

- Harry! – suttogtak asztaltársai.

- Azt ne mondd, hogy te voltál!

- Komolyan te küldted neki azokat a… - lelkendezett Colin.

Amint tanáruk odaért Harry mellé, elcsendesedett az egész terem. A férfi szó nélkül elrángatta az asztaltól Harryt, aki csak botladozva tudta követni toszogatását, majd mindketten kimentek a teremből, otthagyva a többieket.

- Aú! Mit…?

- Fogd be a szád, és menj előttem! – lökött rajta egy nagyon Perselus.

- Na de…!

- Azt mondtam, hogy FOGD BE A SZÁD! – rivallt rá a férfi, és tovább lökdöste a Mardekár pincehelyisége felé. Ott berontottak a tanári szobába, Piton elvágtatott az íróasztaláig.

Az egyik fiókból előszedett egy-két másik pergament, majd kitaszigálta a fiút onnan. Ahogy haladtak az egyre világosodó folyosókon, Harry rájött, hogy az igazgató irodájához vezet az útjuk.

- Száraztészta! – mondta sietősen a jelszót a professzor, mire a bejáratot őrző szobor forogva feltárta a csigalépcsőt.

Mindketten előrelendültek, majd kopogás után bementek az irodába.

Harry nem tudta, mi ütött tanárába. Annyira durva volt, és dühös, amilyennek csak ritkán látta eddig. Arcán néma őrület tükröződött, bőre szinte elfakult a méregtől.

Sirius, aki nem tudta megállni, hogy ne kövesse őket két szellem-társával, tajtékzott a dühtől. Legszívesebben nekiesett volna ősi riválisának, amiért az így bánt szeretett keresztfiával.

- Áh, Perselus – pillantott fel asztala mögül Dumbledore.

- Igazgató úr – szedte össze magát egy pillanatra Piton. – B-bizonyítékaim vannak ez ellen a… a diák ellen, hogy levélben, visszataszító módon zaklat engem! Olyasvalamivel, amivel egészséges elméjű ember sohasem okozna fájdalmat másnak! Ez a gyerek beteg! – kiabálta.

- Perselus, kérem…

- Megbíztam benned! – üvöltötte Piton. – Azt hittem, tartani fogod a szád! Megtámadtál! Többször is! Az emlékeimbe is betörtél, de én minden alkalommal szemet hunytam ezek felett, mert azt hittem, más vagy, mint az a semmirekellő apád!

- Én… én nem… - dadogta Harry reszketve. Az volt a szörnyű érzése, hogy Piton ott helyben nekiesik és megfojtja.

- Perselus! – állt fel a székből Dumbledore.

- Ugyanolyan pokolravaló, szánalmas alak vagy, mint ő meg a keresztapád! Hogy… - csuklott meg a hangja dühében – hogy merészelted?!

Az igazgató asztalára dobta a korábbi levéllel érkezett két rajzot, és a mostaniakat. Az egyiken egy békésen égő kandalló volt, előtte egy gyermek játékaival, a másik azonban már sokkal rettenetesebb. Egy nagy lángokkal égő házat lehetett látni, igaz, a sok vörös és narancssárga vonaltól nehéz volt kivenni a körvonalait is. Harry remegő kezekkel fogta meg a pergameneket, sorra végignézte őket, majd ijedt szemekkel nézett tanárára.

Az elkapta a gallérjánál, és közel rántotta magához.

- Csak te lehettél, senki más, hiszen csak te tudsz erről ennyit! És tudom, hogy van az évfolyamotokon egy rajzban tehetséges diák, az a Thomas! Gondolom, ő dobta össze neked ezeket a förmedvényeket! Biztos azért fényképezget mostanában ilyen sokat, hogy ne tűnjön fel, milyen ügyesen rajzol! Hány embernek még mondtad el? A fél iskola azon röhög, hogy Per…?

- Perselus! – zengett fel Dumbledore figyelmeztető hangja. – Elég! Harry, add ide a rajzokat!  - kérte el a pergameneket.

A bájitaltan tanár még mindig nem engedte el Harry talárját. A fiú azonban már tudta, miről van szó. Visszatért önbizalma, hiszen érezte, hogy igazságtalanul vádolják.

Az igazgató hümmögve tanulmányozta a képeket, majd komoly arckifejezéssel Pitonra pillantott.

- Honnan vannak ezek?

- Kettő a mai postával érkezett, kettő pedig pár héttel korábban.

- Valami információ a feladótól?

- Semmilyen üzenet – felelte Piton, de gyilkos szemekkel Harryre meredt.

- Hát rendben – köhintett Dumbledore, majd felemelte a pálcáját. – Legillemens!

Harry némán figyelte, ahogy az igazgató tanára elméjében kutat. Semmilyen ellenállást nem tapasztalt Pitonnál. Mikor végeztek, Dumbledore csodálkozó szemei döbbenten pattantak fel, és égetően meredtek Harryre. Perselus is elégedetten fordult felé. A fiú érezte, hogy elsápad, és nyelt egy nagyot. Hiszen minden bizonyíték ellene szól…

- Harry, válaszolj kérlek őszintén. Te küldted Piton professzornak ezeket a leveleket?

- Nem! – rázta meg a fejét Harry. – Én sohasem tettem volna ilyet! – még Dumbledore is Piton mellé állt!

- Ne hazudj, te kis… - kapott utána Perselus, de megvillanó zöld szemek elnémították. Fájdalmasan nézte az egykor oly ismerősnek tűnő arcot, majd zavarodottságában félrepillantott, és a szőnyegre meredt.

- Nem én voltam… Én sohasem tudnék ilyesmiből gúnyt űzni… - suttogta Harry, óvatosan megfogva a férfi talárját. – És esküszöm, nem mondtam el senkinek! Nagyon nehéz magamban tartani, de… Senkinek nem beszéltem erről. Ha – szipogott egyet, és egy gyors mozdulattal megtörölte a szemeit, amire még Piton is felkapta a fejét -… ha nem bízott bennem… miért nem hajtott rajtam végre valamilyen felejtésátkot?

- Ártatlan, míg be nem bűnössége be nem bizonyosodik – szögezte le Dumbledore, kissé fellélegezve.

Perselus nézte a nagy, remegő, zöld szemeket. Felemelte a múló idegességtől még reszkető, kezeit, és bő talárjával óvatosan megsimogatta a fiú arcát, felitatva annak könnyeit.

- J-jól van… - mondta halkan. – Jól van… - sóhajtott, mikor Harry odalépett hozzá, és átölelte. – Sajnálom – suttogta meglepetten, borzalmas önváddal a hangjában. Megölelte a fiút, megsimogatta annak kócos haját. – Sajnálom…

- Debbi paj – hallatszott Harry tompa hangja. Mikor újra elvált tőle, megtörölte az orrát, és alig láthatóan elmosolyodott.

James szinte szörnyülködve nézte, hogy a bőregér a fiát ölelgeti, azok után, amiket a fejéhez vágott. Ha tehette volna, ott helyben megátkozta volna Pitont, hogy az soha többé ne bánthassa gyermekét. Lily azonban közelebb lebegett az asztalon heverő négy rajzhoz, melyek most az igazgató előtt hevertek, egymás mellé téve.

- Ki küldhette ezeket a képeket? – kérdezte Harry végül.

- A Rend iskolán belül dolgozó tagjait kizárhatjuk. Én nem voltam, és kétlem, hogy McGalagony professzor ilyesmire vetemedne. Kupor már nem él, Mordon pedig teljes szívéből sohasem hitte el a történetet, még ha ő is fogott el, Perselus.

A férfi bólintott, jelezvén, hogy egyetért az eszmefuttatással.

- Rossz, hogy a varázslók levelein nincs pecsét… - töprengett Harry. – A mugli borítékokra mindig tesznek pecsétet, így abból ki lehet következtetni, hol adták fel…

A két felnőtt mágus felvillanó pillantást váltott.

- A bagoly! – mondták ki egyszerre.

- Bagoly?

Dumbledore hátradőlt a székében.

- A posta szolgálatában lévő baglyok meg vannak gyűrűzve. Ez a jelzés tartalmazza a tulajdonos posta adatait. Ha meg tudnánk kaparítani a madarat…

- Megtudnánk, hol adták fel… - fejezte be a gondolatmenetet Piton.

- Talán… azzal a bagolyhívó bűbájjal, amit a nyáron tanított nekem…

- Az nem jó, akkor az összes bagoly felém repülne…

- Um! Én összeszedhetem a négy ház fogóját, hogy álljanak készenlétben. És közösen megkergetnénk a madarat. Valaki közülünk biztosan elkapná!

- Kergetni egy baglyot? – fintorgott Piton.

- Nem lehet nehezebb, mint a cikeszt! – vágta rá Harry, egyre jobb hangulatban. – Beszervezem a hollóhátas Cho Changot, meg a hugrabugos William Stebbinst, de Malfoyról önnek kell gondoskodnia, mert vele nem állok szóba.

Perselus némán Dumbledorra pillantott.

- Attól tartok, mást nem tehetünk…

- M-melyik napra szervezzem be őket?

- Eddig mindkét levél hétfői napon érkezett…

- Akkor… jövő hétfőre?

- Jövő hétfő, Harry.

- Szólni kellene majd Frics úrnak, hogy engedje meg, hogy seprűt vigyünk a nagyterembe…

- Emiatt ne aggódj – bólintott az igazgató. – És Harry. Az ügy, a kiszivárgott információk ellenére még mindig titkos.

- Nehéz lesz titokban tartani, uram. Így is… így is mindenki tudja már, hogy valaki zaklatja Piton professzort… a hugrabugosok látták, hogy az első levélnél is milyen mérges lett… ma hallottam a többiektől…

- Reméljük, másnak nem jut eszébe hasonlóan „remek” ötlet – sóhajtott Dumbledore -, mert akkor bizony nehéz lesz megtalálnunk az igazi tettest. Ma, azt hiszem, többet már nem tehetünk. Harry, menj órára a többiekhez. És ne feledd a hétfőt.

- Igenis, uram…

Mind ő, mint Piton elhagyták az igazgató irodáját. Némán ballagtak a kihalt folyosókon. Az órák már rég elkezdődtek, mindenki a tantermekben tartózkodott. Az egyik sarkon Harry váratlanul leült egy padra.

- Mi a baj?

- Legalább… egyszer szeretnék büntetlenül lógni jóslástanról vagy mágiatörténetről… jóslástanról – pillantott az órájára mosolyogva, látva az időt.

Perselus megállt fölötte, és lehajtott fejét figyelte. Nem néz a szemébe, gondolta. Észrevétlenül sóhajtott egyet, megforgatta a szemeit, és szóra nyitotta ajkait.

- Nem szükséges bocsánatot kérnie még egyszer – előzte meg Harry, ami meglepte. – Én… nem haragszom…

A férfi megkönnyebbülten leült Harry elé a földre. Felnézett annak nagy zöld szemeibe, amin a fiú kissé meglepődött. Ragyogóan sötét íriszei csillogtak, ahogy tanítványa arcát fürkészte.

- N-nem haragszom – mondta Harry megilletődve -, csak… csak ne bántsa többet az édesapámat… én… olyan szörnyű ilyesmit hallani róla…

- Bocsáss meg, kérlek – mondta Perselus egészen különös, sugárzó arccal.

Harry óvatosan elmosolyodott, és bólintott.

- Van… van ötlete, kitől jöhettek a rajzok?

- Természetesen van, de lehetetlennek tartom…

- Nem is reménykedik? Egy picit se?

- Megtanultam az évek alatt, hogy ilyesmiben reménykedni botor dolog lenne…

- Lehet, hogy… hogy…

Piton megrázta a fejét.

- A fiam akkoriban még nem tudott rajzolni. Túl kicsi volt ahhoz.

- Akkor hát… nem lehetséges, hogy… később rajzolta? Évekkel később? Hogy… túlélte a szerencsétlenséget?

- Kár ilyesmiben reménykedni… Biztosan valamelyik azok közül, akik ott voltak, és… azt tették… talán megtudták, ki lakott ott, és…

- De… miért vártak volna ennyit?

Nem kapott választ. Harry érezte, hogy tanára maga igyekszik megcáfolni minden apró lehetőséget, elvág minden új szálat, nehogy illúziókba ringassa magát. Ezáltal óvja meg magát a csalódásoktól…

- Én azért remélem, hogy ő az – mondta határozottan. – Remélem, hogy Lamerin az.

Piton nem szólt, csak mosolyogva megtörölte a fiú maszatos arcát.

- Na?! – fakadt ki egy emberként a Griffendél torony, mikor Harry belépett a klubhelyiségbe. – Mi volt?

- Maradhatok – felelte Harry halkan. – Nem fognak kirúgni…

- Itt nem is az a kérdés! Te voltál?

- Tényleg te küldted azokat a leveleket, Harry?

- Dehogyis! És az igazgató üzeni, hogy senki meg ne merje próbálni hasonló módon zaklatni a professzort. Vegyétek komolyan, tényleg, mert… - hallgatott el, mert látta, hogy szavain csak mosolyogni kezdtek a többiek, néhányan még legyintettek is – mert… mert azzal csak engem kevertek bajba – hazudta.

Erre már mindenki felfigyelt.

- Micsoda?

- Figyelni fognak, hogy én csinálom-e… - folytatta a csúsztatást Harry. Gyűlölte, ha barátainak füllentenie kellett, de a cél érdekében most le kellett állítani az elvetemült osztálytársakat. Néhányan biztos el mertek volna küldeni valamilyen zaklató levelet.

Barátai felhördültek azon, hogy milyen jogon gyanúsítják őt, és bosszúsan a kandallóba dobták a már elkészült leveleket.

Harry elvigyorodott. Sikerült. Ebből a házból senki sem fog merni írni, és így a fogóknak is könnyebb dolga lesz majd.

- Padma – lépett oda Parvati hollóhátas ikerhúgához. – Elvinnél a házatok klubhelyiségébe? Beszélnem kell Choval…

- Mit akarsz te Chotól? Azt hittem, nem bírjátok egymást – horkant fel Ron.

- Semmi komoly…

- Persze, gyere csak! – kacsintott a lány.

Harry sohasem járt még a Hollóhát klubhelyiségében. Az odavezető utat is csak hellyel-közzel ismerte, jelszó híján azonban jó sokáig álldogálhatott volna a Merlint ábrázoló festmény előtt.

- Heuréka! – szólt Padma, majd feltárult előttük a kép. Egy rövidke sötét folyosón mentek végig, majd megérkeztek az ízlésesen berendezett, lila fali kárpittal borított klubhelyiségbe. Az ott lévők kicsit furcsállták, hogy egy griffendéles van náluk, és össze-összesúgtak a háta mögött.

- Szia Luna – köszönt zavartan Harry az egyik székben csücsülő lányra.

- Óh… Harry – mondta búgó hangon Luna. – Mit keresel itt?

- Én… Chohoz jöttem…

- Áh, értem…

- Felmegyek a szobájukba, és szólok neki – ajánlotta Padma.

- Köszi.

Cho Chang csodálkozva dugta ki a fejét az árnyékból.

- Harry? Padma azt mondta, engem keresel…

- Ö… igen. Beszélhetnénk? – pillantott körbe a zsúfolt teremben. – Kettesben?

- Persze – pirult el a lány. – Gyere… menjünk…

Kiléptek a folyosóra, és Cho már alig várta, hogy Harry megfogja a kezét, vagy kicsit közeledjen hozzá, de semmi ilyesmi nem történt. Helyette:

- Tudod, merre van a Hugrabug klubhelyisége?

- Öh… - mondta egy kicsit csalódottan a lány. – I-igen, persze.

Hogyne tudnád, hisz Cedric is hugrabugos volt, motyogott magában Harry, kissé mérgesen. Szerencséjük volt, mert épp az egyik prefektusba botlottak.

- Hannah! De jó, hogy pont itt talállak! – lélegzett fel Harry. – Tudnál szólni a fogótoknak?

A lány bólintott, és egy perc múlva már ki is küldte Stebbinst.

- Harry, mire véljem ezt az egészet? – kérdezte kicsit sértődötten Cho.

- Mindent elmesélek, csak gyertek velem!

(...)

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés