II. rész

Pár nappal később, mikor már mindketten saját, griffendéles ágyukban ébredhettek, Harry hamarabb felkelt, mint a többiek. Felöltözködött, és kiült az ablakba. Nem nyithatta ki túlságosan, mert a hideg levegőre biztosan felébredtek volna a szobatársai. Elégedetten horkantott, mikor meglátta Dareling professzort a tó partján. Azonnal felpattant, felmarkolt egy mugli ceruzát és egy pergament, és kirohant a szobából. Kimászott a portrélyukon, és magára öltötte apjának láthatatlanná tevő köpönyegét. Nem volt tilos reggel a folyosón mászkálni, mégsem akarta, hogy bárkinek feltűnjön a mászkálása. Az asztronómia órákon használatos torony felé iramodott, és lihegve felkaptatott a lépcsőkön. Mire felért a nyitott tetejére, már alig kapott levegőt. Onnan azonban remekül rálátott az egész tóra. Áthajolt a derékmagasságú kőkorláton, és látta, hogy Rowena már az utolsó köröket futja. A professzor, úgy tűnt, valóban elsajátította a korcsolyázás művészetét.

Nagyon sürgős lehetett, ha ennyire igyekezett vele, motyogta magában Harry, rosszat sejtve. Leült, és hunyorogva nézte a jeget. A minden reggel újratermelődő hó teljesen télies hangulatot keltett, noha a fák még csak most kezdték el hullatni leveleiket. A finom, hófehér porból azonban kirajzolódtak azok a sávok, melyeket a korcsolya szántott. A tó vizének sötétkék, már-már fekete színe átsütött rajtuk, így Harry előtt kirajzolódott egy kísérteties szimbólum. Összerezzent és elborzadt a látványtól.

- Tehát erre utalhatott a könyv… - gondolta magában. – Összekapcsolható talizmánmágiával! Még mit nem! Ezzel könnyen rontást alá lehet helyezni az egész iskolát!

Viszolyogva nézte a csigavonalakból, háromszögben pislogó szemekből, körökből és csillagokból álló szimbólumot. Elővette a pergament, és megpróbálta lerajzolni, amit látott.

Mikor Rowena elhagyta a jeget, a jel mintha halványan, rózsaszínű fénnyel megvillant volna, majd egybeolvadt a környezetével.

Harry nem tudta, mit várt. Elvégre nem is merte remélni, hogy a Sötét Jegyet fogja látni, mégis jeges borzongással töltötte el a tudat, hogy a nő valami nagyon titokzatos dolgot művel – mostanában egyre gyakrabban. Ő lett volna az utolsó, akiről valamilyen sötét dolgot képzelt volna, de aztán eszébe jutott, hogy az ilyen ártatlannak tűnő csapdákba már többször is belesétált.

Gondosan elrejtette hát a rajzot, és még legjobb barátainak sem mutatta meg. Nem akarta előttük gyanúba keverni a nőt, amíg nincsenek megdönthetetlen bizonyítékai ellene. Az órákon azonban kevésbé lelkesen viselkedett, és inkább komor, rideg arcot vágott. Ha a nő rámosolygott, nem viszonozta, ami ugyan felkeltette a professzor érdeklődését, de az órákon nem kérdezhette meg tőle, mi a baja.

Szülei és Sirius szellemalakja szintén tudtak a rajzról, és tanácstalanul álltak a dolgok előtt. Egyikük számára sem volt felismerhető a kép, és bennük is ott bujkált az a sejtelmesen baljós érzés, hogy Rowena esetleg rosszban sántikálhat. A legjobban Sirius hökkent meg. Nem is feltételezett volna ilyesmit egykori kedveséről. Noha, emlékeztette magát újra meg újra, ahogy Harry is, tizennégy év a Durmstangban, távol Roxforttól és Dumbledore-tól könnyen megváltoztathatja az embert…

- Mi van veled, Harry? – tett le elé Hagrid egy tányérka süteményt.

Ő, a két prefektus, Ginny és az ikrek teázni voltak a vadőrnél.

- Hogy? Áh, semmi, csak elgondolkoztam.

- Az nem jó jel… - vigyorgott Fred.

- Nem bizony! Komoly betegség tünete lehet…

- Szerintem fordulj azonnal Madame Pomfreyhoz…

- Elég legyen a bohóckodásból! – tolta le őket Hermione. – Harry, mi foglalkoztat ennyire? Napok óta ilyen vagy.

- Talán csak szokatlan volt így visszazökkenni a suliba… - füllentette Harry. Barátai arcáról leolvasta, hogy ez egyáltalán nem győzte meg őket. – Na jól van, azon töprengek mostanában, hogy fogok idén játszani a kviddics-csapatban! – mondta cseppet haragosabban.

- Hm? – komorodott el hirtelen mindenki, ami arra engedett következtetni, hogy bekapták a csalit.

- Megsérült a kezem, és érzem, hogy még mindig nem gyógyult meg teljesen. Fáj, különösen, ha sokat kell írnom, a kardot pedig alig bírom vele tartani. Így nem fogok valami jól játszani… Csoda, ha a seprűn rajta bírok maradni…

- Madame Pomfreynak vagy Piton professzornak biztosan van valami főzete, amivel rendbe hozhatod a karodat, Harry – dörmögte Hagrid.

- Tudom… de nem vagyok benne biztos, hogy mind megengedett… Tudjátok, a teljesítménynövelő bűbájok és bájitalok tiltottak…

- Hm… - merengtek el az ikrek is.

- De nem is csoda, hogy fáj – folytatta Harry, hogy minél messzebbre terülje barátai érdeklődését a valódi problémától. – A mugliknál hónapokig gyógyul egy ilyen seb.

- Ez igaz – bólintott Hermione egykedvűen.

- Nem tudom, mi lesz, ha ez a többi csapat fülébe jut… - sóhajtott Ginny.

- Szerintem az a koszos Malfoy csak azért csinálta, hogy legalább így előnyhöz jusson! – csapta oda Ron a bögréjét az asztalhoz. – A kis szemét!

- Ron, Malfoynak akkor szerintem egészen más dolgok jártak a fejében, mint a kviddics… - pillantott rá megrovóan Hermione.

- De hogy csak ennyivel megússza… - motyogta az óriás bosszúsan.

Mindenki inkább belekortyolt a teába, nehogy mérgében valami illetlenséget mondjon.

Akárcsak Ginny megtámadásából, Harry leszúrásából is hatalmas botrány kerekedett ki. A minisztérium beidézte Malfoyt, valamint szinte minden szemtanút, és mindenkivel többször is elmondatták, mit láttak. A diákok nagy része még sohasem került kapcsolatba a varázslók bíráskodó testületével, így sokan remegve álltak eléjük. Vallomásaik azonban egyértelműen bizonyították, hogy Malfoy szándékosan cselekedett: hiszen miután megsebesítette Harry vállát, láthatta, hogy fegyvere éles és veszélyes, mégsem hagyta abba a vívást. Mivel azonban Harry önszántából vállalta a párbajt, nem lehetett teljes mértékben Dracot hibáztatni. A fiút anyja is támogatta, mindössze annyit hozzáfűzve a történtekhez, hogy „a fia nem tett semmi rosszat”. A testület nem függesztette fel Malfoy tanulói státuszát, de prefektusi jogait megvonták tőle, melyet Blaise Zabini kapott meg helyette.

Utolsóért persze nagyon dühös volt Draco. Eddig minden hatalmát úgy élhette ki, hogy prefektusi voltára hivatkozva sorra osztogatta a parancsokat és büntetéseket. Most azonban semmiben sem különbözött többi diáktársától, így már nem tehetett semmit. Sőt, a hír hallatán azok, akiket régebben folyton megbüntetett, most vérszemet kaptak, és nem ritkán csúfondáros megjegyzéseket tettek rá, ha elhaladtak mellette a folyosón.

- Mindegy – legyintett Harry. – Hagyjuk. Úgyse tehetünk ellene. Ezt a másfél évet meg csak kibírjuk valahogy…

Piton professzor is, úgy tűnt, teljesen megbolondult – legalábbis azok számára, akik nem tudtak fia létezéséről. A bájitalok mestere minden órán máshol járt gondolatban. Kiosztotta az elvégzendő feladatokat, majd hümmögve, mosolyogva sétálgatott, bájital-hozzávalóit szagolgatta, vagy… Vagy legújabb hóbortjának hódolt. A Lamerintől kapott nyulat szinte mindig maga mellett akarta tartani. Az órákon mindent elpakolt a tanári asztalról, kitette ketrecestül az állatkát, és végig benne gyönyörködött. Volt, amikor kiengedte a jószágot, hadd mászkáljon az asztalon, sőt, szinte mindig hozatott neki friss zöldséget a konyháról. Salátával és répával tömte, míg szerencsétlen tapsifüles jó kövér nem lett. Amikor már nem bírt többet enni, leheveredett, és békésen tűrte új gazdájának simogatását.

- Én mondom nektek, szerintem valamilyen kísérlethez akarja felhasználni – suttogta Seamus.

- Ja, biztos jól fel akarja hizlalni, hogy aztán… megmérgezze vagy mi.

- Jaj, szegény! – szipogott Parvati. Ő különösen szerette az ilyen kis rágcsálókat.

- Őt is olyan üvegbe akarja rakni, mint a többit a polcon! – motyogta Lavender.

- Szerencsétlen kis jószág! – jajveszékelt Padma. – Milyen gyanútlanul eszegeti azt a salátalevelet!

Harryék jókat mosolyogtak az ilyen és hasonló pletykákon.

- Harry! – szólította oda magához Rowena a fiút az egyik előkészítő után. Mindenki más már csomagolt, néhányan pedig már el is hagyták a termet, finom vacsorát remélve.

- Igen, tanárnő? – fordult feléje Harry kifejezéstelen arccal.

- Harry… Miért érzem úgy, hogy mostanában kerülsz engem? – sandított rá a nő ellenállhatatlanul.

A fiú azonban megemberelte magát, és azt hajtogatta legbelül, hogy nem fogja hagyni, hogy a nő szépsége elterelje a gondolatait a problémáról.

- Ó… ez… nem is igaz – mosolyodott el kínosan. – Nekem csak… sok a tanulnivalóm… Igen, sokat kell tanulni mostanában – hadarta. – És kicsit fáradt vagyok emiatt…

Rowena összevonta a szemöldökét.

- Biztos? Tudod, hogy ha valami baj van, nekem elmondhatod…

- Öh… biztos – vágta rá. Valahogy nem tudott olyan könnyedén hazudni a nőnek, mint remélte. – Nekem most… - intett az ajtó felé fintorogva.

- Nincs kedved meginni velem egy forró csokit?

- Öh… de… De, majd egyszer beugrom. Ha nem zavarok – tette hozzá Harry sietősen, fura arcot vágva.

- J-jó. Várni foglak…

- Viszontlátásra – rohant kifelé az ajtón a fiú.

Harry, egy pergamennel a kezében idegesen állt meg Remus szobájának ajtaja előtt. Gyűrögette még egy kicsit a papírt, magában elmotyogta, mit is fog mondani, majd kopogott.

- Tessék! – hallotta Remus tompa hangját bentről.

Harry belépett, de amint becsukta maga mögött az ajtót, összeugrott a gyomra. Ron és Hermione ott ültek Lupinnál – és teáztak. Csalódott pillantást vetett rájuk, hiszen azt hitte, ezen már túl vannak. Majd emlékeztette magát arra, hogy nem emiatt van most itt.

- Remus… szia… - mosolygott a férfira, mikor az kedvesen üdvözölte. Egyszerűen nem tudott volna mogorván ránézni. – Kellene nekem egy… aláírás, ide. Nézd csak - nyújtotta át a cetlit.

Lupin tanulmányozta egy ideig a lapot, majd kérdőn felpillantott.

- A zárolt részlegben vannak – mosolygott Harry kínosan.

- Ezek inkább bűbájtan könyveknek tűnnek…

- Igen! Az… előkészítőre kell…

- Hogyhogy nem Flitwick professzort kérted meg?

- A tanáriban azt mondták, elment valahova… és gondoltam, te talán…

- Persze – pillantott Remus hirtelen a két prefektus felé. – Aláírom, semmi gond… - nyúlt a pennájáért.

Harry szemeiben mohó fény csillant, de mikor Lupin újra felpillantott, csak mosolygott egyet, mintha semmi sem történt volna.

- Köszönöm.

- Nem iszol velünk egy teát?

- Öh… nem akarok zavarni… - nézett rajtuk végig kicsit fintorogva.

- Nem zavarnál…

- Sejtem – szusszant Harry. – Megyek is – lobogtatta meg a pergament. – Még dolgom van.

Azonnal a könyvtár felé vette az irányt. Egy csomó végzőst talált az asztaloknál, akik már most megkezdték a felkészülést az év végi vizsgáikra. Egyenesen a könyvtáros pultja elé lépett, és átnyújtotta a listáját. A nő gyanakodva végigmérte, majd beengedte a zárolt részlegre.

Harry odalépett az utolsóelőtti polchoz, ahol a bűbájokkal, szimbólumokkal és jelképekkel foglalkozó könyvek voltak. Sóhajtva jegyezte meg, mennyi különböző kötet sorakozik a polcokon. Leemelte hát az első nyolc darabot, és dülöngélve az egyik asztalhoz cipelte őket. Leült, kihajtogatta maga előtt a rajzot, amit készített, és felcsapta az első kötetet. Gondosan elbarikádozta magát a maradék könyvvel, és sorra vette a különböző ábrákat. Volt köztük néhány igen bonyolult és érdekes szimbólum, két és fél könyv és három óra múlva azonban már kezdte úgy érezni, hogy összefolynak a szemei előtt a betűk és ábrák. Sóhajtva becsukta az előtte heverő példányt, majd felmarkolta a többivel együtt, és beállt a könyvtáros nő pultja előtt kígyózó sorba, hogy lepecsételtethesse és felvihesse őket a szobájába.

Harry feje már sokadszorra hanyatlott hátra a párnára.

- Kidőlök…

A mellette fekvő Ginny elmosolyodott.

- Hamarabb kellett volna elkezdeni – mondta pajkosan.

- No, azért már így is csak öthüvelyknyi hiányzik! – horkant fel Harry. – Ráadásul a tintám is ki fog fogyni… - emelte fel a szinte üres üveget keserű fintorral.

- Majd veszünk a hétvégén Roxmortsban. Most úgyis lemehetünk.

- Addig nem fog kitartani…

- Majd adok, no! Eljössz velem vásárolni?

- Honnan van neked pénzed? – pillantott rá Ron gyanakodva a másik ágy felől.

- Semmi közöd hozzá! Egyébként meg spóroltam – vonta meg a vállait Ginny. – Van, aki nem töri el mindennap a tintásüvegét… Szóval eljössz, Harry? Állítólag nyílt most egy új talárszabászat az írószerbolt utcájában.

- Persze. Konkrétan mit akarsz venni?

- Egy-két fekete szoknyát…

- Miért jársz mostanában mindig csupa feketében? Már annyiszor meg akartam kérdezni – faggatózott Hermione.

- Csak – felelte a lány sejtelmesen. – Mert tetszik.

- Mondjuk, illik is a hajad színéhez – simogatta meg az arcát Harry. – Mehetünk. Ki tudja, még a végén én is találok magamnak valamit…

- Azt hittem, edzés lesz a hétvégén… - morogta Ron.

- Azt hittem, az anyukáddal vásárolni mentek az Abszol útra a hétvégén – vágott vissza Harry, utalva Ron egyik korábbi kérésére. A két prefektust Mrs. Weasley elkérte az iskolából, hogy új talárokat vehessenek, mert Ron olyan gyorsan nőtt, hogy a régiek már a bokáját verdesték.

- Tényleg… - motyogta vörös hajú barátja, de azért hangjába nem kis sértődöttség vegyült.

- Ez mi ez? – kérdezte Ginny kuncogva, egy piros kis könyvet elemelve Harry szekrényéről.

- Ó, tedd csak le – nevetett Harry. – Az nem neked való…

- Hogy érted ezt?

- Tudom, milyen rossz érzés, mikor azt mondják a felnőttek, hogy nem vagyunk elég idősek valamihez, most mégis azt kell mondanom, hogy az még nem a te kezeidbe való…

- De mi ez? – makacskodott a lány.

- Ajándékba kaptam a kedvesemtől… Nem éppen gyerekeknek szóló történetek vannak benne…

- Úgy érted… erotikusak? – jelent meg kacér mosoly Ginny arcán. Rögtön ki is nyitotta a könyvet.

- Te tudod… képekkel illusztrált kiadás…

Ginny kuncogva olvasgatta és lapozgatta, majd egyszer rémülten huhogva becsukta. Fülig vörösödött.

- Én szóltam – közölte Harry vigyorogva, fel sem pillantva a jóslástan házi feladatból.

- Miket adsz te a húgom kezébe? – vetett rá egy morcos, sötét pillantást Ron.

Harry azonban csak mosolygott, és dúdolgatva befejezte az irományt.

- Szóval annak ellenére, hogy kibékültünk, meg minden, még mindig különcködnek – rugdosta a port cipőjének orrával Harry, miközben Roxmorts utcáin sétálgattak. – Pedig most tényleg megemberelem magam. Azt se mondhatják, hogy goromba vagyok. Ennek ellenére a minap megint elkaptam őket, hogy nélkülem teáztak Remusnál…

- Nem csak veled mehetnek teázni Lupin professzorhoz. Ők is ismerik a Rendet, ismerik belőle Lupint, méghozzá nem kevéssé, ott voltak tavaly a minisztériumi küzdelemnél… Lehet, hogy csak őket hívta meg, téged nem.

- Ez akkor is szemét dolog. Annál jobban nem utálok semmit, ha azok a barátok, akik rajtam keresztül ismerkedtek meg, engem mellőzve egyre jobban megvannak…

- Ezt most miért mondod? Lupin szeret téged!

- Biztos szervezkednek…

- Rémeket látsz – sóhajtott Ginny. - Gyere, megérkeztünk!

Harry, mielőtt a lány berángatta volna, elolvasta a kirakati reklámszöveget: „Nyitási akció! A legújabb londoni boszorkány-divat! Két szoknya mellé blúzt adunk ajándékba!”

- Nézd, mennyien vannak! – lelkendezett Ginny.

- Hm… ja… - furakodott előre a tömegben Harry. – Miért ilyen színes itt minden? – fanyalgott.

- Állítólag ez a legújabb divat.

- Nem azt mondtad, hogy mostanában inkább feketét szeretnél hordani?

- De. Hátha van köztük olyan, ami nem annyira szörnyű… Hú, nézd ezt a blúzt! – tartott maga elé egy vállfát, rajta egy félig-meddig áttetsző, fekete csipkéből készült, magasított nyakú, rövid ujjú blúzt. – Csipkekesztyű is van hozzá! – nyüszített a lány a gyönyörűségtől.

- Szép – mosolygott Harry. – Gyerünk, próbáld fel, hadd lássam!

Amíg Ginny elvágtatott az egyik fülke felé, maga is nézelődni kezdett. A férfi részlegnél talált is egy tetszetős modellt. Egy sötétvörös hímzéssel díszített, fekete kabát különösen szimpatikus volt számára. A keresztes-rózsás gombjai még jobban tetszettek, mint az egyszerű, sárgaréz valamik a többi kabáton. A földre tette a táskáját, levetette a talárját, és a trikójára felpróbálta a kabátot. Forgolódva nézegette magát a tükörben, és elégedettséggel töltötte el a látvány. Megnézte, hogy tartozik-e hozzá nadrág, majd azt is leakasztotta.

Ginny ekkor szaladt oda hozzá, teljesen kivirulva.

- Nézd! – pördült meg a tengelye körül. – Na, milyen?

- Gyönyörű… vagy… - dadogta a lány láttán. A szépséges blúz tökéletesen illett rá, kiemelve alakjának előnyeit, kerekded kebleit.

- Ó Harry! Ezt biztos megveszem! És nézd, miket találtam még! – mutatott fel egy pár fekete szoknyát. Némelyik szűk volt, és a combján felvágott, míg a többi könnyű esésű, finom, selyemszerű anyagból volt. – Ott hátul a sarokban van még pár hasonló és… Nahát, hogy ez a kabát milyen jól áll rajtad! – csillantak fel a szemei. – Ezt nézted ki magadnak?

- Hát… csak úgy megtetszett. De hiába áll jól… nem hinném, hogy olyan sűrűn hordanék ilyesmit…

- Ne csináld, Harry! Ha egyszer szép és tetszik, miért ne vehetnéd meg? Ki tudja, mikor lesz kedved vagy alkalmad viselni! Próbáld fel a nadrágot is! – vonszolta a fiút is a fülkék felé.

Mindketten jó fél órán keresztül bohóckodtak a butikban. Harry újra meg újra megállapította, mennyire jól mutat a kabátban és a hozzá tartozó nadrágban. Így tett Ginny is, de neki nagyobb volt a szívfájdalma: annyi pénze nem volt, hogy minden darabot megvehessen, ami csak megtetszett. Szomorúan nézegette hol az egyiket, hol a másikat, mikor az őket kiszolgáló eladónő egy újabb vállfát nyújtott át neki.

- Ehhez esetleg mit szólna?

A szoknya pompázatosabb volt, mint az összes többi együttvéve – legalábbis Ginny szerint. Fekete szatén-rétegeit csak úgy lebegtette az üzletben cikázó huzat, anyaga finom, esése pedig könnyed volt. A lány szinte áhítattal vette át a ruhadarabot.

- Próbálja csak fel! – bíztatta a kedves eladónő.

Ginny keze az árcédula felé siklott, és mikor meglátta az összeget, azonnal az arcára fagyott a mosoly.

- Kilenc galleon? – suttogta maga elé.

- Mi a baj, Ginny? – lépett oda Harry, aki már becsomagoltatta frissen vásárolt öltözékét.

- Köszönöm, talán mégse…

- Miért nem próbálod fel?

- Harry… - suttogta a lány, kínos pillantást vetve a ruhára. – Nekem egy galleonom sincs, nem hogy kilenc!

- Azért csak próbáld fel – intett Harry.

A lány nagy nehezen, de hagyta, hogy betuszkolják a próbafülkébe.

Közben az eladó könyvelni kezdte a már kiválasztott ruhadarabokat, a két csinos szoknya mellé odatéve a csipkés blúzt, ami úgy tetszett a lánynak, plusz még egy inget, amit még ezen felül venni készült. Becsomagolta, és szatyorba rakta, majd mindketten izgatottan várták, hogyan fest majd Ginny a drága szoknyában.

A lány félénken húzta el a zöld függönyt. Harry eltátotta a száját.

- Ez… csodálatos… - mondta mosolyogva.

- Valóban az… de… tudod, hogy nem engedhetem meg magamnak…

- Inkább menj és nézz hozzá valami szép kis cipőt! Legyen egy kis sarka, az illik hozzá! A többivel meg ne törődj! – mondta lelkesen a fiú és már nyúlt is az erszényéért.

- Harry, ezt nem teheted… Nem hagyom!

- Ginny! – lépett oda hozzá Harry. – Figyelj, szeretném megvenni neked ezt a szoknyát… ha már a többit nem hagyod. Azt szeretném, hogy újra szépnek érezd magad. És ha ez csak egy szoknyán múlik, hát nem fogjuk itt hagyni. Biztos vagyok benne, hogy Graham is megvenné neked, ha ő lenne most itt helyettem.

Ginny ajkai remegni kezdtek, majd halkan hüppögve elvékonyodtak. Átölelte Harry nyakát.

- Köszönöm! Annyira… hálás vagyok, meg minden – törölte meg az orrát.

- Na, szaladj.

Újabb fél órával és egy csomó ruhásszatyorral gazdagabban léptek ki az üzletből.

- Van kedved egy vajsörhöz?

- Ühüm – bólintott Harry.

Vidáman baktattak a keskeny utcácskákon, és látták, hogy sok roxforti tanáruk szintén ellátogatott a faluba. Az ikrek épp Piton szemeinek szigorú kereszttüzében bámészkodtak az egyik kirakatnál.

- Helló! – köszönt rájuk Ginny. – Jó napot, professzor.

- Sziasztok – köszönt rájuk egy fiatalos, női hang.

- Tonks! – kiáltottak fel szinte mind. Piton megforgatta a szemeit. – Hát te hogy kerülsz ide?

- Meglátogattam az én imádott vérfarkasomat – kacsintott a nő. – Most még túl sokan vannak a Három Seprűben, ezért úgy gondoltuk, bámészkodunk egy kicsit a többiekkel…

- Jött más is… - halkította le a hangját Harry – a Rendből?

- Csak Rémszem. Itt botladozik valahol – állt lábujjhegyre a boszorkány, mintha keresné. – Egy csomót panaszkodott a kátyúk és pocsolyák miatt…

- Szia – fogta meg a kezeit Remus, egy csókkal köszöntve kedvesét. Rowena végigmérte előbb, majd kezet nyújtott neki. Ám közel sem volt olyan pökhendi és modortalan, mint a két minisztériumi dáma, Adelaide és Lucinda. Ők finom kesztyűjükkel legyezték magukat és szó nélkül odébb álltak.

- Mi van ezekkel? – tűnődött Tonks.

- Hagyd, mindig ilyenek – legyintett Perselus.

- Jól hallottam, hogy mostanában nyulakat nevelgetsz?

Piton meghökkent, és egyből az ikrekre siklott ragadozó-tekintete.

- Nagyon humoros – húzta ki magát végül. – Az a nyúl sokat jelent nekem.

- Perselus a fiától kapta – tette hozzá Remus.

- Hm? Nem is tudtam, hogy van gyermeked – vonta fel a szemöldökét meglepődve Tonks.

Majd sejtelmes mosollyal hozzátette:

- Öregebb vagy akkor, mint hittelek.

- Nem vagyok vénebb, mint Remus – riposztolt Perselus, utalva arra a nem csekély korkülönbségre, ami a boszorkány és Remus közt van.

Lupin sikeresen elvörösödött, így kollegájának elégedett mosoly ült ki az arcára.

- Na és hány éves a gyermeked?

- Tizennyolc múlt a nyáron – mosolygott büszkén a férfi.

- Olyan idős? Akkor nagyon fiatal apuka lehettél… Vajon ügyes bájital-főzésből?

- Nem számít, ügyes-e.

- Na, azért csak örülnél, ha jól menne neki. Elég gáz lenne, ha ügyetlen lenne…

- Azt se bánnám, ha olyan ügyetlen lenne, mint amilyen te voltál. Téged is csak Longbottom köröz le.

- Ez most övön aluli volt…

- Perselus, te tanítottad Tonksot? – kérdezte megdöbbenve Rowena. Ennyire fiatalnak nem is képzelte volna a boszorkányt.

- Ó, bizony – ült ki kéjes vigyor Piton arcára. – Emlékeze…

Ám nem tudta befejezni a mondanivalóját, mert két utcával arrébb rémült sikoltás hasított keresztül a levegőn. Mind felkapták a fejüket, pálcát rántottak, és arrafelé futottak. Harry és Ginny is követte a példájukat, ám már az első sarkon szembe rohanó emberekbe botlottak.

- Dementor! Dementor! – kiáltozta egy vénasszony az ablakból sápadtan.

Az emberek tömegesen rohantak fedezékbe, és barikádozták el magukat a házakban. Mindenki menekült, és, legnagyobb döbbenetükre Honeybourne és Stainthorp is beszaladt az egyik könyvesbolt ajtaján, majd meglapultak a pult mögött.

- Gyáva férgek! – sziszegte Perselus.

- Uramisten, mennyi! – suttogta Tonks, mikor az összes lebegő alakot számba tudta venni. – Több, mint ötvenen vannak!

- Pálcát elő! – dörmögte a hátuk mögött Mordon. Piton összerezzent, majd megcsóválta a fejét, és újra a fenyegető alakokra pillantott.

- Ne távolodjunk el nagyon egymástól! – ajánlotta Rowena. – Gyerekek! – pillantott Harrre és Ginnyre. – Menjetek fedezékbe!

De azok kórusban tiltakozni kezdtek:

- Ismerjük a patrónus-bűbájt!

A nő meghökkent, de nem volt idő több magyarázkodásra.

- Expecto Patronum! – kiáltotta Remus. Pálcájából vakítóan fehér fényalak röppent elő, fel a magasba, és azonnal visszaverte a legközelebbi dementorokat, melyek a háztetőkön és sikátorokban tekergőztek.

- Ginny! – rejtette el Harry a táskáikat egy hordó alá. – Fog menni? Csak gondolj valami nagyon szépre! Erős legyen ez az emlék!

A lány elszántan bólintott és szintén előkapta a pálcáját.

A kis csapat közben párosával kezdte szórni a patrónus-bűbájt az alattomos támadókra. Az ikrek felfigyeltek egy idősebb házaspárra, akiket fél utcával arrébb három példány is célba vett. Vészesen keringtek fölöttük, így a két ifjú a segítségükre sietett. A gyerekek csörömpölésre lettek figyelmesek. Egy kétségbeesett varázsló fejest ugrott az egyik zárt ablakon, csak hogy elbújhasson egy elsuhanó szörnyeteg elől. Voltak azonban bátrabbak, idősebbek és fiatalabbak egyaránt, akik szintén ismerték a bűbájt, és a tanárokhoz csatlakozva igyekezték távol tartani a dementorokat.

- Ginny! Meg kell akadályozni, hogy ezek a bestiák jobban behatoljanak a faluba! Vagy hogy az iskola közelébe merészkedjenek. Vissza kell terelnünk őket!

- Rendben! – kiáltotta a lány. – Vigyázz! Expecto Patronum! – tört elő patrónusa és rontott rá az egyik, éppen feléjük közeledő dementorra.

- Ezt nagyon szépen csináltad! – dicsérte meg Harry.

- Jó tanárom volt – mosolygott a lány.

- Tonks, vigyázz! – kiáltotta Harry a boszorkány nevét, hiszen feléje egy másik alak suhant. – Expecto Patronum!

Ezüstös szarvasa méltóságteljesen szökkent elő pálcája végéből és indult útra, hogy felökleljen pár gonosz lényt. Rowena, aki messziről figyelte a gyerekeket, teljesen meg volt döbbenve attól, hogy azok ilyen nagy erejű varázslatokra képesek.

Mordon hatalmas erejű bűbája szintén elzavart egy adag ellenfelet. Piton sem szerénykedhetett a maga hat dementorával. Épp, amikor Rowena segítségével elűztek még egyet a kocsma kéménye mellől, vette észre, hogy Ginny felé közeledik egy.

- Miss. Weasley! Azonnal menjen fedezékbe!

Több ajak is egyszerre kántálta a bűbájt:

- Expecto Patronum!

Egy nyaláb egy fiatal fiú pálcájából is előtört, akinek hosszú, fekete haját, akárcsak éjszín talárját, csak úgy lobogtatta a szél. 

- Lamerin! – kiáltotta Piton.

A szörnyetegek felröppentek a bűbájnak köszönhetően, és végre mindenki megpillanthatta, miért merevedett szinte sóbálvánnyá Ginny.

Bátyjai hat dementorral viaskodtak, és noha sikeresen alkalmazták a patrónus-bűbájt, ellenfeleik idővel átlátták taktikájukat, és minden oldalról könyörtelenül támadták őket.

- Freed! – kiáltotta a lány, mikor látta, hogy az ikrek elszakadnak egymástól.

George a hörgő hangoktól és a borzongástól elkábult egy pillanatra és a földre hanyatlott. Rögtön négy dementor vetette magát testvérére, aki szintén elterült a földön.

- Fred! – kiáltotta Lamerin és fejvesztve rohant feléjük.

Harry is feléjük fordította a pálcáját.

- Zavard el! Zavard el őket! – kiáltotta a szarvasának.

A patrónus bólintott, és másik négy patrónussal egyesülve megszabadította a Weasley-ikreket a bestiáktól.

Látva a túlerőt a dementorok feljebb emelkedtek és nyugat felé repülve eltávolodtak a falutól.

- Fred! – kiáltozta Lamerin szüntelenül, hiszen a fiú mozdulatlanul feküdt. – Fred! – suttogta, mikor odaért mellé. Letérdelt, átkarolta a fiú mellkasát, és felemelte annak sápadt fejét. George is odamászott hozzájuk. A tanárok közül Piton érte el őket leghamarabb. Letérdelt a fiával szemben, vetett rá egy gyors és aggódó pillantást, majd az eszméletlen ikerhez fordult.

- Ugye… ugye nem…? – remegett George minden ízében.

Harry még sohasem látta őt ilyennek.

- Ugye nincs semmi baja, apa? – kérdezte Lamerin is kétségbeesetten.

Perselus ujjai hidegnek érezték Fred arcának bőrét. Mikor azonban felhúzta a szemhéját, a fiú megrázkódott. Látszott, hogy bántotta szemeit a hirtelen fényáradat.

- Fred, jól vagy? – zokogott Ginny.

- Utat, kishölgy – bicegett oda Mordon is. A faláb hátráltatta egy cseppet. Mágikus szemeit Fredre meresztette. – Hm…

- Jól van? – kérdezte lihegve Tonks.

- Ne halj meg, Fred! – szipogta Lamerin.

- Nem szeretnék… - nyögte az.

Mindenki megkönnyebbülten felsóhajtott, és a földre hanyatlott. Nem törődtek azzal, hogy talárjuk esetleg koszos lesz. Így is olyan mocskossá vált öltözékük a küzdelem során, hogy úgy néztek ki, mint aki iszapfürdőt vett.

Lamerin sírva átölelte barátját, majd hagyta, hogy a többiek is megropogtassák a szerencsés fiú csontjait. Leült a sarkára és kimerülten apjára pillantott, aki még mindig ott térdelt vele szemben. A férfinek remegtek a szemei a még ki nem buggyant könnyektől. Lassan felemelte a kezét, megtörölte a talárjában, majd óvatosan megsimogatta gyermeke piszkos arcát. Cirógatta egy ideig, majd beletúrt szép hajába, kissé felborzolva azt.

- Ó, apa! – vetette magát az ölébe Lamerin, miután Fred egy lebegő hordágyon az iskola felé röppent, eltűnve közülük.

Perselus mindkét karjával jó erősen magához szorította a fiút, fejét a vállába fúrva, és úgy tartotta, hogy az még véletlenül se szökhessen el újra. Meghatottan mosolygott, és a könnyeken kívül nem sok minden tört elő belőle.

Lamerin szipogva, mosolyogva ránézett.

- Nem is… nem is mondasz semmit?

- Egyszerűen… nem tudok… - csókolta meg a homlokát apja. – Amikor… utoljára így a karomban tarthattalak, még… nem is tudtál beszélni…

- Apa… - suttogta a fiú.

- Mennyire vártam, hogy ezt a szót megtanuld… - mosolygott Perselus, finoman ringatva a hozzá bújó fiút. – Annyira… annyira örülök, hogy élsz… hogy nincs semmi bajod…

Mérhetetlen boldogság öntötte el a szívét, és úgy érezte, a melegség, melyet utoljára családja körében érzett, most újra visszatért a lelkébe. 

- Ígérd meg, hogy soha többé nem futsz el… hogy soha nem hagysz itt…

- Megígérem… mindent megígérek…  

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés