II. rész

- Remek meccs volt ez a tegnapi!

- Ron, végre úgy játszol, ahogy egy Weasleyhez illik! – veregette meg öccse vállát George.

- Mit szólnátok mondjuk egy finom teához nálam, ma délután? – ajánlotta a kisebb csődületnek Rowena.

Perselus és fia mosolyogva rábólintottak – Lamerin talán kicsit túl hevesen. Remus is örömmel fogadta a meghívást, és a két prefektus, Ron és Hermione sem ellenkezett. Ginny úgy érezte, rá is vonatkozik a meghívás, ezért ő is csatlakozott hozzájuk. Harry, aki eddig mögöttük kullogott, nem szólt semmit.

- Harry, ugye jössz te is? – kérdezte Hermione.

- Én… nem hiszem – motyogta a fiú.

- Ne csináld! – húzta fel az orrát Fred. – Holnap megyünk vissza a boltba! Olyan lesz, mint egy kisebb búcsúpart!

- Persze a klubhelyiségben attól még lesz buli… - kacsintott George. Mikor azonban bátyja megbökte a könyökével, elhallgatott.

Harry azonban csak állt, szemben velük, és szigorú tekintettel figyelte a tanárnőt, aki meg őt fürkészte.

- Harry… csak nincs valami baj? – kérdezte megkomolyodva.

- Én csak… beteg vagyok, és nem akarok megfertőzni senkit – mutatott a torkára.

- Ó, az nem gond – mosolyodott el a nő újra. – Van egy nagyon finom gyógyteám és…

- Nem, köszönöm – sziszegte Harry. A hideg kirázta a nőtől, amióta meglátta a szimbólumot, ami minden reggel kirajzolódik a tó jegén.

Elég mogorva lehetett a válasza, hiszen Remus furcsa pillantást vetett rá.

- Minden rendben? – kérdezte.

- Igen – mondta Harry halkan.

- Nem érzed jól magad? – lépett még közelebb Rowena. – Mutasd a homlokod, hadd nézzem, nincs-e lázad! – nyújtotta szép kezét a fiú felé.

Harry viszont tett egy lépést hátrafelé. A tanárnő meghökkent, őszintén csodálkozó arcot vágott. Azért csak nyújtotta tovább a kezét, Harry azonban félreütötte.

- Ne!

Döbbent csend telepedett a társaságra. Perselus vizslató tekintetével méregette Harryt, mert sejtette, hogy valami nincs vele rendben. Rowena azonban elsápadt a döbbenettől.

- Ne… érjen hozzá a sebhelyemhez – mondta halkan Harry, csak hogy kivágja magát a kellemetlen szituációból.

- Már megint fáj a sebhelyed? – nyögte Ron.

- N-nem, csak… nyár óta elég… érzékeny… - utalt a vonaton történtekre Harry. – Nem szeretem, ha fogdossák…

- Ó… - mondta Rowena bólogatva, de még mindig megrendülten – ezt nem is tudtam. Ne haragudj…

Harry bólogatva félrelépett.

- Jó szórakozást – mondta, majd megfordult és elindult a klubhelyiség felé.

Remus már nyitotta a száját, hogy maradásra bírja, de megakadt a szeme három barátjának szellemalakján, akik ugyanolyan utálkozva néztek Rowenara. Kérdőn rájuk sandított, de Sirius nem szólt semmit, csak Harry után eredt.

Szobájukba érve Harry dühösen becsapta maga mögött az ajtót. Belerúgott a ládájába.

- Nem azért végeztem el a bűbájt, hogy mind az oroszlán barlangjába menjenek teázni! – suttogta mérgesen.

Levetette magát az ágyra, és újra előszedte az ágy alól a könyvtári könyveket.

- Valamit biztos elnéztem! – mondogatta magának. – Biztos átlapoztam, vagy nem néztem meg rendesen a rajzokat!

Felcsapta az első könyvet, ami a keze ügyébe akadt. Sorra tanulmányozni kezdte az ábrákat és leírásokat, összehasonlítva az immár maszatos ceruzás rajzzal, amit ő készített. Szerette volna a védelmező szimbólumok között megtalálni a jelet. Tényleg szerette volna. Hogy végre leküzdhesse magában ezt a gyomorszorító érzést, és ne kelljen többet a nőt vádolnia. De azokban a könyvekben, amiket sikerült átnézni elalvás előtt, semmit sem talált. A második könyv után elnyomta az álom…

Fehérséget, homályos, felhőszerű foltokat látott, és úgy vélte, lebeg. Ugyanakkor gyengéd kényeztetést érzett ágyékánál, ami kéjes forrósággal töltötte el testét. Meg-megremegtek tagjai, arcára mosoly kúszott fel.

- Marie… - suttogta hívogatón.

A csípőjét érő csintalan matatás abbamaradt, helyette távoli kacajt hallott. Egy lány nevetését, ám tompán, mintha valami kút mélyéről jönne. Azonban egyre jobban tisztult, kagylószerű zúgása is elmúlt, végül pedig ráismert benne kedvese kuncogására.

- Marie – nyitotta fel a szemeit Harry.

Ám hiába nézett körül, semmit sem látott, csak a felhőket – mert, ahogy magában megállapította, valóban a felhők közt lebegett. Az itt-ott átszűrődő kékség alatt lent, nagyon mélyen zöld síkság terült el, látszólag lakatlan vidék. Mikor Harry álló helyzetbe lebegtette testét, körbepillantott. Még sohasem tapasztalt ilyesmit. Csönd és béke honolt körülötte, meghitt volt és szinte már túlságosan is idilli. Valami nem stimmelt saját magával sem. Végignézett a testén, meglepetten nézte hófehér, pehelykönnyű ruháit, melyeket mintha a felhők fehér fonalából szőttek volna. Nagyobbnak és idősebbnek érezte magát, mintha sokkal magasabb lett volna. Olyan messze voltak a lábai…

Elnézett a lábfeje mellett, le a zöld mezőre, ekkor azonban rántást érzett. Mintha szélsebesen letaszították volna, úgy száguldott. Azt hitte, azonnal szörnyethal, hogy szétkenődik a lankák valamelyikén, vérével és gusztustalan belsőségeivel bemocskolva a csodaszép tájat. Ám ugyanolyan hirtelen szűnt meg a száguldás, ahogy jött. Lefékezett, mielőtt becsapódhatott volna. A szíve szaporán vert az izgatottságtól.

- Hol… vagyok?

Ám mielőtt új szót formálhattak volna ajkai, újra a szél süvítése csapta meg a fülét. Ezúttal vízszintesen haladt előre, de oly gyorsan, hogy a képek idővel elmosódtak a szemei előtt.

- Elég! – kiáltotta.

Szava mintha parancs lett volna, mert lassan csökkent a halálos iram tempója. Ligeteket pillantott meg, ahogy elsuhant mellettük, majd itt-ott kisebb, fehér falú épületeket.

- Hol vagyok? – kérdezte újra.

Ismerősnek érezte a tájat, a nagyobb, átriumos építményt is, ami éppen bekerült látómezejébe. Épületek, emberek, gondolta. Mégis, annyira idegen volt a környezet: a növényzet mindenhol erőteljes zöld, sehol átmenetek, a fák egyformán buják és szerteágazóak, a levelek mindenhol ugyanolyan egészségesek… Sehol egy korhadó farönk, egy kivágott fa csonkja, egy fenyő vagy ritkuló lombú tölgy… A természetellenes tökéletesség jeges borzalommal töltötte el. Újra meghallotta a női nevetést, de ezúttal mintha nem egyedül nevetett volna valaki. Több különböző hangot hallott: vidáman játszadozó, fiatal lányok boldog kacagását.

A hatalmas átrium füves pázsitján több tucat lány játszadozott, nagyok és kicsik, vele egyidősek és valamivel fiatalabbak. Mind fekete-fehér iskolai egyenruhát viseltek, mely Harryt legjobban az apácanövendékek uniformisára emlékeztette. Nevelőik, fekete csuhás apácák és meleg tekintetű tanítónők köztük sétálgattak. A lányok közül voltak, akik szürke körhinta körül szaladgáltak, egymást hajtva, míg mások nagyokat lendültek a hintákkal. Mosolyuk festői volt, szinte már kínosan erőltetett. A mozgásuk pedig… hiába tűnt életszerűnek, lassú volt, mint egy lassított felvétel. Harry kezdte magát egyre kényelmetlenebbül érezni.

- Marie? – suttogta, és kicsit ódzkodva körbepillantott.

Ám borzalommal töltötte el a tudat, hogy saját mozgása is ugyanolyan lassú, mint a többieké. Legszörnyűbb gyerekkori rémálmaiban fordult csak vele elő ilyesmi. Gyűlölte azokat az álmokat, mert cselekvésképtelennek és sérülékenynek érezte magát. Mindig elveszített valamit, mert nem ért oda idejében, vagy meghalt, mert nem tudta megvédeni magát…

- Marie! – kiáltott fel, mikor meglátta kedvesét az oszlopok mentén sétálni.

A lány érettebbnek, nőiesebbnek, minden tekintetben felnőttebbnek tűnt annál a képnél, ahogy az emlékeiben élt. Magasabb volt, keblei teltebbek, lábai hosszabbak, arcáról pedig eltűnt a kislányos báj, átadva a helyet az érzéki vonásoknak. Ajkai azonban még mindig szép vörösek voltak, és teltek, szemei titokzatosan ragyogtak. Szép, hosszú haját óvatosan lengette a friss szellő.

Harry szívét elöntötte a boldogság, és kitárt karokkal suhant a lány felé, aki látszólag egyedül volt. Ám az egyik kanyarban felbukkant mellette egyik nevelője. Marie mosolyogva, biccentéssel üdvözölte a nőt, és kedélyes csevegésbe kezdett vele, noha Harry nem hallotta, mit mondanak. Csak némán mozgó ajkaikat látta. A nevelő a lány hajára mutatott, mire Marie szabadkozva elővett a zsebéből egy fehér szalagot. Ráharapott a szalagra, míg ujjaival igyekezte összeszedni rakoncátlan hajszálait, hogy összeköthesse őket. A tanárnő kuncogva legyintett, és mögé lépett, hogy majd segít neki. Ám elnézett a lány válla fölött, és sejtelmesen izzó szemeivel egyenesen Harry képébe bámult. Arca riasztóan gonosz mosolya mentén eltorzult. Harry érezte, hogy baj van.

- Marie! – kiáltotta, és kapálózva próbált előrejutni, vagy legalábbis gyorsítani a suhanásán. Ám még így is nagyon nagynak tűnt a közöttük lévő távolság.

A nő segített összefogni a tincseket, majd szép masnit kötött a lány hajába. Az kába biccentéssel megköszönte, de szemei elfátyolosodtak, amikor nevelőnője ujjaival a nyakát kezdte cirógatni.

- Ne! – kiáltotta Harry.

A nő kiélvezte Harry tehetetlenségét, és az utolsó pillanatokig halasztgatta a cselekvést. Mikor Harry már egészen közel ért hozzájuk, lekapta felfedőjét és félrehajította. Megragadta két karjával a lány fejét, és egy erőteljes rántással elroppantotta a csigolyáit.

- Ne! – kiáltotta Harry hosszan, mikor Marie a fájdalomtól eltorzult arccal, holtan a földre hanyatlott.

Remegve odahuppant mellé, a karjaiba fogta, és megemelte a mellkasát. Reménykedve szólongatta és rázogatta, de ezzel csak azt érte el, hogy az instabil nyakon lifegő fej ide-oda gördült. Könnyei akkor eredtek el igazán, mikor belenézett a lány távolba révedő, üres szemeibe.

Testéből kétségbeesett hörgések és nyögések szakadtak fel, ahogy magához ölelte az élettelen lányt. Irtózott is a holttesttől, de a fájdalma nem engedte, hogy letegye. Könyörögve nézett fel a gyilkosra, aki még mindig ott állt felettük, és a kezén esett vágást babrálta. A fehér márvány padlónál is sápadtabb lett, mikor meglátta, hogy Rowena az…

- Nem! – üvöltött fel hadonászva és kapálózva. De érezte, hogy több erős kéz is az ágyhoz szorítja. – Nem!

Fulladozva csuklotta fel a könnyeket, és tiltakozni próbált a szorítás ellen.

- Harry, nyugodj meg! – hallotta Ron ijedt hangját.

Köhögve lökött el magától mindenkit, és végre ki merte nyitni a szemeit. Fekete foltok egész tömkelege tornyosult föléje. Ő kievickélt féltő kezeik alól, és egészen ágyának háttámlájáig hátrált. Megborzongott, mikor dereka hozzáért a hideg, gyengélkedőben álló fémágy rácsainak. Őrült módjára felhúzta a lábait, átkarolta őket, és ziláltan nézett a körülötte állókra.

- Harry, minden rendben, nem bánt senki! – nyúlt feléje Remus simogató karja, de a fiú sziszegve félrelökte azt, mintha fájna az érintése. Ginny, Hermione és Madame Pomfrey holtra váltan álltak az ágy végében, de még Rowena arca is elszürkült a látványtól. McGalagony professzor, akit az állandó, zűrös események teljesen leamortizáltak, levegő után kapkodva meredt tanítványára.

- Potter… az ég szerelmére… - suttogta.

Dumbledore ott állt közvetlenül mellette, Piton és Lamerin társaságában.

- Harry, nyugodj meg, kérlek, a gyengélkedőn vagy. Bármilyen veszély is leselkedett rád, megnyugtatlak, már vége, biztonságban vagy.

A fiú nem szólt, csak egyre szaporábban mozgó mellkassal, gyorsuló szívveréssel Dareling professzort bámulta.

- Harry… mikor visszamentünk a teáról, épp süteményt akartunk neked felvinni… - nyögte Ron, egész vékony hangon. – Mikor kinyitottuk az ajtót, üvöltözve rohangáltál a szobában…

- Nekiszaladtál a kályhának a szoba közepén és… gondolom, megüthetted magad, mert elvesztetted az eszméletedet… Mi meg azonnal szóltunk a tanároknak – fejezte be Hermione.

Harry szemei azonban dühösen ragyogni kezdtek. Így is csillogtak az előtörő könnyektől, de most egészen fenyegetővé váltak. Karja libabőrös lett, arcának apró izmai bizonyos időközönként rángatóztak. Rémisztő látványt nyújtott, akár egy tébolyult.

- Nem… - suttogta, eltakarva a kezeivel a fejét. – Nem…

- Mi történt, Harry? – kérdezte Remus aggódva. Nagyot nyelt és Pitonra nézett, szemeivel tudakolva, vajon Voldemort újabb támadásával állnak-e szemben, vagy valami mással. Perselus azonban kétkedve megrázta a fejét, de nem tudta levetkőzni rossz előérzetét.

- Ne… ne… - ismételgette Harry zokogva.

- Mi történt? – kérdezte Rowena.

Hangja azonban nem várt agressziót váltott ki a fiúból. Rögvest felpillantott, és vicsorogva köpte magából a szavakat.

- Megölte! – a nő jobb tenyerére nézett, és mikor látta, hogy az sebtében be lett kötözve valamivel, még hangosabban üvöltött. – Megölte!

- Micsoda…? – kérdezte mindenki döbbenten és halkan.

- Megölte Marie-t! Láttam, megölte Marie-t! Ott voltam! Láttam, hogy eltörte a nyakát! Megölte! – sikoltozta hisztérikusan. – Kitörte a nyakát!

- Harry, Merlinre, miket beszélsz? – fakadt ki Piton.

- Ez a nő egy mocskos köpönyegforgató! – kiáltotta a képükbe Harry.

A javasasszony ijedten hátrált, és szétnézett, nincs-e más is rajtuk kívül a kórteremben. Gyorsan bezárta az ajtókat.

- Minden reggel megújítja az átkot, mellyel gyengíti a Roxfortot! Minden reggel kimegy a jégre! Azért táncolt a vízen, hogy mindenkire rontást küldjön! Egyedül az akadályozta meg ebben, hogy befagyott a víz, hiszen nem tudott korcsolyázni! – kacagott hisztérikusan. – Ezért volt olyan sürgős, hogy megtanulja! Hogy újra meg újra megátkozhassa az iskolát és benne mindenkit! – hadarta Harry. – Láttam a jelet! – mutatott a nőre. Minden szempár Rowenara szegeződött, aki először falfehér lett a döbbenettől, majd látszott, hogy szóra nyitja ajkait, de Harry nem engedte beszélni. – Minden reggel beleivódik a birtok földjébe a rózsaszín szem meg csigavonal! Minden amiatt történt! Ginny megverése! Az én vívóbalesetem! A dementorok támadása! Áruló! Voldemort ringyója! És most… - csuklott meg a hangja – megölte… megölte Marie-t is! Láttam!

Szavait néma csend követte, és mindenki elborzadva nézte a szépséges tanárnőt.

- Kitörte a nyakát… - ismételgette Harry, reszkető kezeivel a hajában turkálva, mint aki eszét vesztette.

- Én nem… én nem… Igazgató úr, tudja, hogy ez nem igaz! Én sosem…!

Ám Dumbledore felemelte a tenyerét, elnémítva ezzel Rowenat.

- Kitörte a nyakát… meghalt…

- Harry…

- Meghalt… nincs többé… kitörte a nyakát…

- Harry, tudnod kell, hogy ugyanúgy megbízom Dareling professzorban, mint Perselusban vagy Hagridban…

- Akkor most az egyszer téved! Ez a nő hazug, és gyilkos! – állt fel az ágyban Harry.

- Potter, nyugodjon meg!

- És most meg fog halni! – kiáltotta a fiú, felkapva az éjjeliszekrényről Remus pálcáját.

- Harry! – kiáltották egyszerre többen is, könyörögve.

A fiú szemei azonban vakítóan világítani kezdtek, és a zöld fény felkúszott a homlokára is, végigfutva a villám alakú sebhelyen. Szinte szikrázott körülötte a levegő, ahogy egy ismeretlen átkot kántált.

- Dilapido Confectum!

A pálcából először vad szélvész, majd baljós vörös fény tört elő, kavarogva törve utat magának.

- Protego! – kiáltotta Rowena, de a pajzsbűbáját egyszerűen felemésztette a feléje csörtető, romboló, tüzes hurrikán. – Protego!

- Protego! – csattant fel egyszerre több bűbáj is. 

Hasztalan próbálkozott mindenki. Fawkes, aki dallamos rikoltozás és heves szárnysuhogás kíséretében érkezett a segítségükre, fellángolt és elhamvadt, mielőtt lenyelhette volna az átkot.

Rowena életét végül az mentette meg, hogy Perselus a derekánál fogva félrerántotta, és arrébb ráncigálta.

A bűbáj azonban nekicsapódott a falnak, és kirobbantotta azt, felemésztve mindent, ami útjában állt. Az ágyak maradéka elszenesedve hevert szétszórva, füst és égett szag töltötte be a levegőt. Mindenki köhögött és fuldokolt a felszálló pernyétől.

Harry elejtette a pálcát, és rémülten összekucorodott. Zokogva borult felhúzott lábaira. Barátai és tanárai egy pillanatig megkövülten álltak, szánakozva figyeltél őt.

- Megöltem a főnixet… - suttogta. – Megöltem a főnixet…

-… benne olyan erő lakik, amit a sötét nagyúr nem ismer…- ismételgette Dumbledore merev arccal, Harryt figyelve. – Olyan erő…

- Ó Harry! – szipogott Hermione.

- Megöltem a főnixet…

Perselus talpra segítette Rowenat, majd fiára pillantott, csak hogy lássa, minden rendben van-e vele. A nő mit sem törődve kormos, szakadttá vált fehér ruhájának uszályával, botladozva Harry felé araszolt. Néha megbicsaklott a lába a törmelékben, de csak odaért a fiú ágya elé. Remegve ült le a szélére, megsimogatva Harry fejét.

- Ne… ne… - nyöszörögte az.

Rowena azonban nem engedte. Magához húzta a fiút, aki az ölébe temette az arcát. A nő átkarolta őt, és a fejét, haját, hátát simogatta.

- Sírd csak ki magad – mondogatta neki. Hangja megviseltnek tűnt, mégsem csengett benne vád vagy harag az iménti gyilkossági kísérlet miatt.

Csillogó szemekkel nézett fel ő is a többiekre.

- Harry nem járt messze az igazságtól – kezdte remegő hangon. – Valóban… minden reggel kimenten a tóhoz, hogy bűbájt bocsássak az iskolára… De nem ártó szándékút, hanem védelmezőt. Az Aegidis bűbájjal még a Durmstangban ismerkedtem meg… Hozzáértés és nagy varázserő szükséges hozzá, de hatása hálás: megvédi azokat, akik az oltalma alá kerülnek. Jól, van, jól van – túrt Harry hajába.

- Kitört a nyaka…

- Shhht… Minden rendben lesz… Sajnos nem tudok korcsolyázni rendesen, így mikor Perselus befagyasztotta a tavat, egy ideig nem tudtam megismételni a bűbájt… Ha visszaemlékszel, Harry, pont ekkor történtek a balesetek… A dementorok ellen meg azt hiszem, még én sem védhetnék meg senkit… - mosolyodott el keserűen.

- El volt vágva a keze… láttam… - rebegte Harry, kétségbeesetten kapaszkodva mindenbe, amitől hitelesnek tűnt a látomása.

- Az… - szólalt meg Ginny félénken – akkor történt, mikor mosogattunk… Beleejtettük az egyik csészét a mosogatóba… Elvágta a tanárnő kezét…

- Uramisten – zokogta Harry.

Rowena lehunyta a szemét, és halkan felsóhajtott. Szeretettel nézte a mellette fekvő fiút.

- Nagyon kivételes diák vagy… jobb és tehetségesebb mindenkinél, akivel eddig találkoztam…

Harry felkönyökölt, majd félig ülve, félig térdelve feléje fordult.

- Rá fogják kényszeríteni, hogy megtegye… meg fogja tenni – suttogta hüppögve. A szemei már kipirosodtak a sok bőgéstől.

A professzor azonban két keze közé fogta könnyáztatta arcát.

- Ha bármikor… kényszer alatt megpróbálnék ártani neked… vagy azoknak, akiket szeretsz, szabadon elpusztíthatsz… - mondta lágyan. – Inkább haljak meg, minthogy miattam mások szenvedjenek… - csókolta meg a villám alakú sebhelyet.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés