II. rész

Csillapíthatatlan csecsemősírás töltötte meg a tanári szobát.

- Mrs. Fillmore, én felelősnek érzem magam a történtekért – szabadkozott Lamerin Olivia édesanyjának, aki pár nappal később meg is érkezett az iskolába. – Olivia velem beszélgetett a Griffendél asztalánál. Draco Malfoy és bandája nem igazán kedvel engem, és félek, az ön leányán töltötték ki az irántam érzett gyűlöletüket.

A nő bölcsőben fekvő kisbabájára pillantott, akit Stainthorp és Honeybourne próbált meg álomba ringatni, kevés sikerrel.

- Ugyan, ön nem tehet róla – simogatta meg végül a fiú szomorkás arcát. – Az viszont megdöbbent, hogy egyes diákok ilyen kevés tiszteletet mutatnak házvezető tanáraik és saját háztársaik iránt. Nem kell mondanom, a Mardekár lenne az utolsó, ahol ilyen viselkedést vártam volna – mondta emelkedettebb hangon.

Perselus jól tudta, mire gondol.  

A Mardekár évszázadok óta adott otthont a legnemesebb aranyvérű máguscsaládok csemetéinek. Ezek saját származásukat, anyagi helyzetüket és feltételezett előjogaikat szem előtt tartva végezték a varázslók iskoláját. Ha egy-egy félvér diák bekerült közéjük, nem vetették ki, mert úgy vélték: senki sem kerül cél nélkül egy ilyen hírhedt házba. A diákokat – akárcsak legtöbbször pökhendi, aranyvérű szüleiket is – az összetartás jellemezte. Míg a felnőttek az egymás közt házasodás félig bűnös, félig szükségszerű szokását űzték, gyermekeik hasonlóképpen tettek az iskolapadban. A mardekáros diákok nem barátkoztak különösebben más házak tanulóival, saját házon belüli kapcsolataik azonban annál szorosabbak voltak. Feljegyzések sem emlékeznek arra, mikor volt utoljára viszály a Mardekáron belül.

Piton sóhajtott.

- Talán engem bánt a legjobban, hogy a tanulóim ilyen kevéssé tisztelik házunk erkölcsét – mondta, távolba révedő szemekkel. – Ugyanakkor… Azt hiszem, egyre kevéssé tudom betölteni a házvezető tanár szerepét elfogultság nélkül. Saját gyermekem miatt nem tudok ellenszenv nélkül tekinteni bizonyos diákokra, noha azokat nem apáik vétkei miatt kellene büntetnem.

- Jól tudom, mire céloz – komorodott el a nő arca is. – Mi, Fillmore-ok aranyvérűek vagyunk ugyan, de mindig is távol tartottuk magunkat a fekete mágia minden szikrájától. És tudom – mondta nyomatékosan -, hogy számos olyan diák tanul itt jelenleg, kiknek nemzői az Azkabanba kerültek, mert eltévelyedésükben a Nagyurat szolgálták. Nehéz lehet… - tette törékeny, hófehér kezét Piton vállára – szenvtelenül tűrni ezen ifjak és leányok sorozatos kihágásait. Főként házvezető tanárként. De változás van a levegőben… Ha a Mardekár új nemzedékének az kell, hogy más házaknál találjanak támogatást a jó úton maradáshoz, hát őrizze meg őket ezen az ösvényen – mondta immár halkabban.

Perselus testét egészen furcsa borzongás járta át a gondolatra. A jámbor nő szavai egyfajta új célként lebegtek a szemei előtt, megmagyarázhatatlan ösztönző erővel bírva. Haloványan elmosolyodott.

- Olivia! – kapta a szívéhez a kezeit a nő, mikor Rowena és Remus bekísérték a már gyógyulófélben lévő kislányt. A tanári kar többi tagja is szinte teljes létszámban felvonult. Hellyel, teával és süteménnyel kínálták egymást, a vendéget és a kislányt. Mrs. Fillmore vetett még ugyan egy aggódó pillantást kisbabája felé, akit immár Adelaide és Lucinda, a két minisztériumi tanárnő is pátyolgatott, majd engedett a meghívásnak és leült.

A négy minisztériumi oktató bizarr magánszámmal szórakoztatta a kisgyermeket, aki idétlen gügyögésüktől, legyezgetésüktől, trillázó hangjuktól és gyöngyöző kacajuktól egyáltalán nem tudott megnyugodni. Honeybourne feladta, hogy mókás grimaszokkal próbálja megnevettetni. Arcának izmai már sajogtak, így új módszer után kellett nézniük.

- Nektek, férfiaknak, semmi érzéketek nincs a kisbabákhoz – legyintett Lucinda becsmérlően. – Gyere, kicsi szentem! – mondta csücsörítve. – Mrs. Fillmore, ugye megengedi, hogy kivegyem a bölcsőből?

Az anyuka viszolyogva bár, de áldását adta a dologra, így a fiatal dáma felemelte a babát. Nő létére mégis úgy tartotta, mint valami idegen testet, üveget vagy porcelánt, amely bármikor összetörhet a kezei közt.

- Nahát, milyen nagyok vagyunk! – kezdtek el újra gyerekes nyafogni mind a négyen. – És ha majd megnövünk… Ó!

A beszélgetők egy emberként fordultak feléjük. Nem történt különösebb baj, csupán a baba összepisilte az őt ajnározó négy tanárt. Azok sipítozva nézték a ruháikon esett foltokat. Mindenki kérdőn nézte őket, egyesek, ahogy McGalagony is, alig tudták visszafogni a kuncogást. Végül Perselus szánta meg a szerencsétlen csecsemőt, és átvette Lucindatól.

- Várj, csavard ebbe! – nyújtott át Rowena egy tiszta kendőt.

Perselus ideiglenesen bebugyolálta a kisdedet. Ám mielőtt visszatette volna a bölcsőbe, fura meghittség ölelte át a szívét. Hosszú évek óta nem tartott kisbabát a kezeiben. Fia mosolyogva nézte hátulról. Óvatosan a karjaiba zárta a kisfiút, és hunyorogva, szinte atyaian mosolyogva gyönyörködött benne.

A baba elhallgatott, hogy végre szakavatott kezekre talált, és vidáman gőgicsélni kezdett, apró szemeivel fürkészve a körülötte lévő dolgokat. A tanárok is megnyugodtak, hogy végre abbamaradt a sírás, és néhányan odaballagtak hozzá, hogy megnézzék maguknak a csöppséget.

Lily Potter testetlen valóját újból elöntötték az anyai ösztönök, és olyan mosollyal szemlélte a babát, amilyen gyermektelen nőt nem is jellemezhet. Párja és Sirius inkább a fiút tartó Perselust vizslatták, aki mintha teljesen meg is feledkezett volna a külvilágról.

- Milyen szépen megnyugodott, ahogy megfogtad – lépett oda eléjük Rowena, csodálkozva méregetve a csecsemőt.

A gyermek parányi ujjai a mutatóujjára kulcsolódtak, és rázni kezdték, akár egy csörgőt. A tanárnő elpirult, és csillogó szemekkel nézett Perselusra. Az elmosolyodott.

- Cirógasd meg az arcát – tanácsolta sejtelmesen.

Rowena puha ujjaival megérintette a baba pufók orcáját, mire az rávillantotta legédesebb mosolyát, és csak őt nézte egy hosszú percig. A nőnek a torkában dobogott a szíve, és egész testében elöntötte a gyönyörűség. Hol a gyermeket, hol Perselust nézte, hálásan az eddig még sohasem tapasztalt élményért. A szemei szinte könnybe lábadtak, ahogy kettejük teste közt a csecsemő gügyörészett. Forrón egymást nézték, leheletük egymás arcához ért, és alig vették észre a körülöttük mászkáló kollégákat, akik szintén látni szerették volna a mosolyt.

- Hadd… hadd tegyem tisztába – nyúlt közéjük Mrs. Fillmore tétován.

Erre már mindketten feleszméltek, és elléptek egymástól. Egyesek követték a tekintetükkel a gyermeket, de mások, főként a Tekergők számára egyértelmű volt az a pár meghitt másodperc.

Ugyan nem derült ki, ki volt ténylegesen a felelős Olivia Fillmore bántalmazásáért, Malfoy és egész bandája egy héten keresztül büntetésben csücsült, a kivétel kedvéért McGalagonynál. Az igazgatóhelyettes nem azért vállalta magára a hálátlan feladatot, mert Piton alkalmatlannak bizonyult. Tudta, hogy a mardekáros diákok túlságosan immunissá váltak az évek során mindenfajta szigorra, mely házvezető tanáruktól érkezett. Jórészt azért, mert alig volt részük ilyesmiben. Ő azonban el akarta rettenteni a rendbontókat.

Háborogtak is csoportosan a kollektív büntetés ellen, azzal érvelve, hogy semmi sem bizonyítja a bűnösségüket. Olivia csupán annyit tudott mondani, hogy felsőbb évesek bántották, és a hangok Malfoy követőiére emlékeztették. Mivel a hetedévesek közt nem voltak különösebb gonoszkodók, a tanári kar egyöntetűen a rossz hírű, hatodéves bandát tette felelőssé a történtekért.

A tanárok kiemelten kérték a többi ház diákjait, hogy ne izgassák a kedélyeket azzal, hogy felelevenítik az év különböző rémtetteit. Mint mindig, most is elejét próbálták venni az újabb összetűzéseknek. Más sem hiányzott volna az iskolának, mint folyamatos bandaháború, mikor ez az év amúgyis botrányokkal tűzdeltté vált.

Lamerin a kopott szőnyeg szélét kapargatta cipője orrával, a Griffendél portrélyuka előtt várakozva. Se közel, se távol egy griffendéles sem volt a látóhatáron, akitől megkérdezhette volna a jelszót. Türelmesen várt már egy jó ideje, mikor végre hangokat hallott a túlsó oldalról. Rögtön felpattant, és leste, ki is bukkan majd fel a portré mögött. A festmény lassan kinyílt.

- És akkor csinált egy ilyet, hogy… Kénköves pokol! – káromkodott Ron. – Muszáj így megijesztened? – förmedt rá Lamerinre.

- Ne haragudj – vigyorgott az. – Fent van Harry? Bemehetek hozzá?

- Persze – vonta meg a vállát Ron, végigmérve az ifjabbik Pitont, majd odébbállt.

- Köszi – sunnyogott be az a lyukon.

- Miben sántikál? – kérdezte Ron rosszallóan Seamustól, akivel a nagyterembe igyekezett.

Lamerin jól megnézte magának a klubhelyiséget. Most nem voltak vele az ikrek, akik kalauzolták volna. Felbaktatott a fiúk lépcsőjén. Onnan tudta, hogy helyes úton jár, hogy a feljáró nem dobta le őt a lábairól. Fred mintha mondott volna valamit, hogyan kell kijátszani a bűbájt, ami a lányokat védi, de már csak ködösen emlékezett rá.

Megismerte Harryék ajtaját, mert Seamus papírlapja még mindig ott csüngött – igaz, ki tudja, hanyadik változatban. Úgy tűnt, Hermione nem igazán díjazta a dolgot. Az ajtón apró pöttyök és rajzszögek jelezték, hova volt már kiragasztva a felirat, és honnan lett letépve. Elmosolyodott, és bekopogott.

- Ron, mondtam, hogy most nem vagyok éhe… - nyitott ajtót Harry, de elakadt a szava, mikor Lamerint megpillantotta.

- Helló. Bejöhetek?

- Ja – bólintott Harry, nem igazán értve, mit akarhat tőle a fiú.

Furán érezte magát, ahogy visszatért a takarításhoz. Ládájából mindent az ágyra dobált. Jól megtörölgette, mert elég sáros volt már a külseje. Aztán igyekezett mindent szépen, összehajtogatva visszapakolni. Ron feleslegesnek ítélte meg a dolgot: úgy vélte, egy-két nap sem kell, és minden ugyanolyan rendetlen és gyűrt lesz, mint azelőtt.

Miközben egyik mugli farmernadrágját hajtogatta, alig észrevehetően oldalra sandított. Látta, hogy Lamerin körbe-körbe járkál a szobában, minden apró részletet megbámulva. Nem értette, mi tetszhet neki ennyire, de aztán eszébe jutott, hogy ő maga is hasonló ámulatot érzett, mikor először megpillantotta ezt a hálószobát.

Különös volt, hogy tulajdonképpen most volt először kettesben azzal a fiúval, akire Pitont annyi éven át emlékeztette; aki annyit szenvedett eddigi rövidke életében; aki miatt a nyáron borzalmas fájdalmakat kellett kiállnia, mert összetévesztették vele; aki… lánynak öltözve olyan megmagyarázhatatlanul…

- Mit tehetek érted? – kérdezte inkább.

Lamerin kihívóan a szemeibe nézett. Igézni tudott volna azzal a két varázslatos drágakővel, melyek szemeknek talán már túl szépek is voltak.

- Beszélni szeretnék veled. Mint férfi a… férfival – vigyorodott el, mikor meglátta, hogy Harry elpirul. – Hiszen akaratlanul is összeköt minket egy csomó minden. Tulajdonképpen már hamarabb sort kellett volna kerítenünk erre…

Harry egyetértően bólogatott.

- Seggelj le valahova – intett az ágyak valamelyikére, és megpróbált oldottnak tűnni. Lamerin kuncogva lehuppant Neville ágyának szélére.

- Szerettem volna elmondani, mennyire sajnálom, hogy a nyáron miattam bajba kerültél. Tudom, elég rémisztő lehetett…

- Hát, inkább fájdalmas volt – sóhajtott Harry.

Felhúzta a derekán az inget, nadrágját kicsit lejjebb tolta, és megsimogatta a szúrás helyét.

Lamerin megborzongott.

- Nem semmi, öregem… Kész csoda, hogy megmaradtál…

- Volt már részem egy s másban – legyintett Harry.

A villongó szavakkal ellentétben az ilyen és hasonló balesetek valóban szinte kezdtek mindennapossá válni számára.

- Tudod, míg fogva tartottak, meg utána, hogy kiszabadultam, sokat agyaltam azon, vajon ki is lehetsz… Mármint, hogy kivel téveszthettek össze. De sohasem gondoltam volna, hogy pont Piton professzor fiáról van szó…

- Egyvalamit tud, de azt nagyon: titkot tartani – bólogatott Lamerin egyetértően. – Szinte még azt is titkolja, hogy szeret.

- Ne csináld! Kimondhatatlanul boldog, hogy visszakapott. Előtte teljesen más volt. Nem… mosolygott ennyit; nem beszélt ennyit, csak ha valakit meg akart leckéztetni… Még az öltözködése is más volt! Ne röhögj, tényleg! – mosolygott immár Harry is.

- Látom, elég jól ismered az apámat.

- Hát, a nyáron volt alkalmam alaposan kiismerni őt. Szerencsére – sóhajtott Harry. – Édesapád lényegében jó ember. Az élet… meg az én apám – vonogatta a vállait bűnbánóan – elég mocskosul elbánt vele. Attól válhatott ilyenné. Ne hidd, hogy utál téged… - dobott be egy nyakkendőt a ládába. Majd két zoknit kezdett összegöngyölni. – Csak szokatlan neki, hogy ilyen nyitott vagy. Hogy tele vagy érzelmekkel.

- Gondolom, nehéz lehet neki átállni erre. De azért jó úton halad. Tulajdonképpen ezért is jöttem ide – állt fel Lamerin. – Azt hiszem, mutatnom kell valamit. Ráérsz most?

- Ühüm, ja. Hova megyünk?

- Nem messze. Csak lógunk egy kicsit a kastélyban.

Harry belebújt egyik talárjába, begombolta azt magán, és biccentett.

- Mehetünk.

Harry zsebre tett kézzel bandukolt újdonsült társa mellett. Szeme sarkából végig a fiút figyelte. Ahogy apja, Lamerin sem volt túlságosan magas alkat, épphogy átlagos. Emiatt kettejük magassága alig tért el pár centivel. Talán a napsütésnek köszönhette, talán a szerelemnek, de Harry jó pár centit nőtt a nyáron. Igencsak megnyúlt, alkata végre kezdett férfiasodni. Ha kihúzta magát, már majdnem olyan magas volt, mint egy felnőtt.

Tekintete Lamerin hosszú, ébenfekete hajára siklott, majd felpillantott saját, bozontos loboncára, mely ugyanúgy éjfekete volt. Bőrük normális színű volt, egyaránt fakuló, kezdett veszíteni a nyári barnultságából. Járásuk ugyan egészen más tempójú volt, de ezen, és ragyogó szemeik színén kívül nem sok különbséget talált kettejük között.

- Tényleg hihetetlen, mennyire hasonlítunk…

Köhintett egyet.

- Te figyelj, tulajdonképpen…

Lamerin azonban lefékezett, és csendre intette. A folyosó elkanyarodott előttük. Lamerin kilesett a sarkon, Harry pedig lekuporodott a földre, és talárja alatt előre bújva szintén kipillantott.

Meghökkent, mikor az átriumos folyosó kőpadjainál Piton professzort és Rowenat pillantotta meg.

- Ez mi ez? – pillantott fel kérdőn Lamerinre.

- Erről kellene nekünk beszélnünk – intett a két tanár felé amaz, majd visszahúzta mindkettejüket a kanyar rejtekébe. – Nézd, tudnom kell, hogy valójában miként vélekedsz Dareling professzorról.

Harrynek összerándult a gyomra. Már csak ez hiányzott. A klubhelyiségben sikerült túlélnie két napot anélkül, hogy bárki is rákérdezett volna a gyengélkedős incidensre. Még két legjobb barátja sem zaklatta ezzel. Erre most…

Az elkeseredés kiülhetett az arcára, mert Lamerin sietett megmagyarázni a kérdést.

- Nem a pár nappal ezelőtti látomásos dologra gondoltam. Nem akartalak vele felzaklatni, ne haragudj. Csak arra vagyok kíváncsi, hogy… Hogy mit érzel iránta. Hiszen mégiscsak a keresztapád menyasszonya…

Harry pislogott egyet. Majd még egyet.

- Hát… nem igazán értelek…

- Te… bánnád – próbálta meg finoman leírni a helyzetet az idősebbik fiú -, ha… Dareling professzor esetleg… megtalálná a boldogságot… másnál?

Harry továbbra is szemöldökét ráncolva töprengett. Majd kivirult az arca.

- Ja! Úgy érted…! – de nem folytathatta, mert Lamerin tenyere a szájára tapadt.

- Megvesztél? Halkabban!

- Bocsi. Szóval azt akarod mondani, hogy az édesapád és ő… izé, szóval… komolyan? – vigyorodott el.

- Hát… egyelőre lövésem sincs. Mint mondtam, apa ügyesen titkol mindent.

Újra kilestek a sarkon.

Perselus a nő mindkét kezét óvatosan szorongatta, homlokuk összeért, de csak forrón meredtek egymásra.

- Édesek – jegyezte meg Harry. – Miért nem csókolja már meg?

- Miattad.

Harry majdnem hanyatt vágódott.

- Ezt meg hogy érted?

- Mindketten attól tartanak, hogy te kiborulnál, ha tudomást szereznél a kapcsolatukról.

- Honnan veszik ezt a sületlenséget?

- Ezek szerint tényleg nem bánnád? – esett le nagy kő Lamerin szívéről.

- Miért tenném?

- Sirius Black a keresztapád volt, akit te nagyon szerettél… és akit az én apám jobban utált, mint bárki mást. Viszont az emlékét, mely benned és Dareling kisasszonyban él, mélyen tiszteli. És nem akar fájdalmat vagy csalódást okozni nektek.

- Ez… eszembe se jutott volna… - döbbent meg Harry.

- Fél, azt hinnéd, hogy ez egyfajta bosszú Blacken, az apádon… meg minden.

- Badarság!

- Csendesebben! – legyezgetette Lamerin veszettül.

- Bocsesz! Figyelj, én nem mondhatom meg neki, de te sugallhatnád, hogy nekem semmi kifogásom a dolog ellen. Dareling professzor és én nem vagyunk rokonok, sőt, semmilyen törvényes kapocs nem köt össze minket. És kötve hiszem, hogy emiatt megszabhatnám egy felnőtt nőnek, hogy kivel legyen boldog. Ehhez egyedül Siriusnak lenne joga. De… ő már nincs itt, hogy beszólhasson – fordult Harry keserűen újra a pár felé. Halk sóhaj röppent tova ajkairól.

Lamerin együttérzően a vállára tette a kezét.

- Nézd! – mutatott a tanárok felé Harry.

Perselus és Rowena óvatos csókban forrtak össze pár pillanatra, majd sóhajtva váltak el egymástól. A két fiú távol volt, hogy láthassa az arcukra kiülő röpke zavart és pírt, ami elöntötte őket. Piton oltalmazóan homlokon csókolta a nőt, aki a nyakába fúrta a fejét. Némán álltak az oszlopok közt beszűrődő esti napfényben.

A fiúk egymásra néztek és elvigyorodtak.

- Mit szólnál hozzá, ha a Pitonok és a Potterek ezentúl haverok lennének? – ajánlotta Harry.

- Próbáld apát meggyőzni ezzel a dumával – kuncogott Lamerin. – Én mindenesetre benne vagyok.

Másnap reggel kopogtattak a Piton-lakosztály ajtaján. Lamerin majd hasra vágódott, úgy igyekezett kinyitni az ajtót. Egy tetőtől talpig fekete mugli ruhákba öltözött, hosszú, fekete hajú, gyanúsan vigyorgó sráccal találta szemben magát. Kuncogva körbenézett, majd beljebb invitálta a fiút. Az átnyújtott neki egy fekete vászontáskát: olyat, amilyet ő is viselt, keresztben átdobva a vállain. Lamerin elsompolygott a hálószobája felé, ott hagyva a jövevényt, aki bámészkodva körülnézett a lakrészben.

Kisvártatva Piton bukkant fel, arcát törölgetve. Látszólag éppen borotválkozott.

- Mész valahova? – kérdezte kedvesen csemetéjétől.

A fiú megfordult, és rávigyorgott. Piton arcáról azonban eltűnt a mosoly. Csodálkozva magához szorította a törölközőt.

- Te meg ki vagy?

- A fenébe – sóhajtott Harry, bosszúsat csettintve.

- Harry! Szóval te vagy az! – fakadt ki Perselus, kissé zavarban. – Megváltoztattad a külsődet!

A fejmosást azonban nem fejezhette be, mert egy szakasztott olyan alak bukkant elő fia hálószobájából.

- Mi a… ? – a bájitalok mestere hunyorogva méregette a két fiút. Olyan egyformák voltak, akár két tojás. – Halljam! Mit jelentsen ez?

- Ugyan, apa, csak megyünk lógni egy kicsit! – szólt az egyik.

- Ne is reménykedj. Mi ez az álca? Még a ruhátok is egyforma!

- Ó, professzor, csak egy kis játék az egész…

- Látom, élvezed, hogy szórakozhatsz a saját apáddal – húzta fel az orrát sértődötten Perselus. – Nem is törődsz vele, hogy én mit érzek, hogy szeretlek és… mi olyan vicces? – mosolygott a kétrét görnyedő fiúkra.

Azok a könnyeiket törölgették, úgy kacagtak.

- Én is szeretlek, apa – lépett oda az egyik fiú.

- Én is, én is! – lelkendezett a másik, kinek hangjában Perselus Harryt vélte felismerni.

- Nagyon humoros – rázta meg a fejét, de nem tudott rájuk igazából haragudni. – Mire készültök?

- Csupán egy kis csínyre. Elárulod, mi a jelszó a mardekáros klubhelyiséghez?

- Miért tenném? – sandított rájuk a professzor undok mosollyal.

- Mert szeretsz minket!

- Elég rátok nézni, máris nyilvánvaló, hogy rosszban sántikáltok. Mi van a táskáitokban? Fogadjunk, hogy megint valami trágyagránát! Én tudtam! – magasodott diadalittasan föléjük, mikor azok megszeppenve bámultak a szemeibe. – Elegem van az ilyen bűzös tréfákból, Harry! A Mardekár folyosói büdösebbek egy istállónál! Akárhányszor idejön valaki a Minisztériumból, lesül a bőr a képemről, olyan rettenetes szag terjeng mindenhol! Ha neked kellene egy éjszakát ilyen helyen töltened, ne félj, kétszer is meggondolnád, mikor veszel a kezedbe legközelebb ilyen vackot!

- Hát igen, a magaslati levegő valóban kellemesebb – töprengett el Harry.

- Most nem trágyagránátozunk, apa. Meglátod, jó lesz! Feltéve, ha nem árulsz be minket. De ilyesmit… azért nem tennél, ugye? – simult hozzá fia.

- Naa!

- És cserébe szabad vagy egész délelőtt! – mosolygott sunyin Lamerin.

- Nem szeretem, amikor így nézel…

- Rád emlékeztetlek?

Piton megforgatta a szemeit.

- Maleficum – nyögte ki végül.

- Köszönjük! - futott kifelé a két fiú.

- Ezért hozunk neked pár üveg vajsört, apa!

- Mi? - csattant fel a férfi. Utánuk szaladt, de azok már eltűntek a folyosóról.

Némán állt az ajtóban, a két félfának támaszkodva, és mosolyra görbülő ajkakkal nézte az utat, melyet a két fiú választhatott. Lemondóan megrázta a fejét, majd visszatért szobájába.

- Csodás egy találmány ez a köpeny, Harry! – lelkendezett Lamerin.

A láthatatlanná tevő köpönyeg alatt siklottak hangtalanul, egyre lejjebb, a diákok szállása felé.

- Milyen finom a tapintása! Valami állatszőrből van, ugye?

- Lövésem sincs…

- Na és ezek a minták! Lenyűgöző!

- Látom, nagyon tetszik…

- Iszonyat jó! És remekül el lehetne játszani vele a késes gyilkost! Tudod, mint a „pszichóban”!

- Mi?

- Tudod!

Előkapta a pálcáját, kidugta a kezét a lepel alól, és úgy tett, mintha le akarna sújtani valakire.

- Te nem vagy észnél!

Harry azt hitte, megszakad a röhögéstől.

- Miért, tök jó tréfa lenne!

- Ssssht! Jön Hannah!

A hugrabugos prefektuslány elől félrehúzódtak, egészen a falig, és megvárták, míg elkanyarodik.

- Szerinted jó jelszót adott meg apád?

- Hát melegen ajánlom! Különben csipesszel az orrunkon fogunk aludni!

Harry nem tudta visszatartani prüszköléshez hasonló kuncogását.

- Itt van!

- Voltál már benn?

- Csak egyszer, négy éve. Ronnal sikerült bejutnunk. Hermione főzött nekünk százfűlé-főzetet. Ron és én felöltöttük Crak és Monstro alakját, és Malfoy szépen bevezetett minket.

- Remek! Akkor már ismered a járást!

- Nos nem igazán… a hálószobákban nem jártunk – beszélt Harry egyre halkabban, ahogy a portréhoz közeledtek.

- Nem baj, majd megtaláljuk valahogy.

- Maleficum! – suttogta Harry a portrénak.

Az szemmel láthatóan megrémült, hogy valaki kimondta a jelszót, szemei elől mégis rejtve maradt.

- Ki az? Mutassa magát!

- A francba! – hallott tompa suttogásokat. – Nem akar kinyílni!

- Eszembe se jutott, hogy akadékoskodni fog… Ismerve, milyen sötétek ezek mind…

- Most mi lesz? Hogy jutunk be?

- Ki az? – kérdezte egyre sápadtabban a festmény.

- Tiszta amatőrök vagyunk, komolyan! Van B terved?

- Szerinted, ha kivágjuk a keretből, bejutunk mögé?

Azonban mindketten elnémultak, mikor a portré sikoltozni és jajveszékelni kezdett iszonyatában. Úgy megdermedtek, hogy még levegőt is elfelejtettek venni.

- Gyilkosok! GYILKOSOK! – zokogta a kép, fellármázva az összes többi festmény lakóját.

Ekkor megnyílt a fal, és bentről mardekárosok özönlöttek ki a folyosóra.

- Mi a nyavaját óbégatsz, te agyament? – förmedt rá Monstro.

- Meg akartak ÖLNI! – bömbölte panaszosan a portré megállíthatatlanul.

Még szerencse, hogy maguk a mardekáros diákok is kuncogni kezdtek őrzőjük ostobaságán, mert Harryék alig bírták visszatartani a hahotázást. Egyesek legyintve a nagyterem felé indultak, ott hagyva a szűnni nem akaró sírás-rívást. Így a lepel alatt rejtőző két fiú könnyedén beosonhatott. Alig maradtak páran az egész házban. Mindössze két harmadéves és három ötödéves lány, de azok is mind elvonultak a szobáikba.

- Most vagy soha – súgta oda Lamerin.

A lányokkal ellentétes irányba lépkedtek, nesztelenül.

- Csinos… - jegyezte meg Harry.

- Kicsoda? A csaj a képen?

- Dehogy! – mosolyodott el Harry. – A házra értettem. Nagyon szép, díszes, meg minden.

- Szerintem kicsit túl csicsás…

- Nézd! – mutatott Harry az egyik ajtón függő, díszes fémtáblára.

D. Malfoy, B. Zabini, V. Crak, G. Monstro, T. Nott

- Ejha – füttyentett Lamerin. – Nem semmi összeállítás…

- Befelé!

Lenyomták a kilincset, és óvatosan belökték az ajtót, mintha az csak véletlenül nyílt volna ki. Szerencséjükre senki sem volt odabent, így beosontak.

- Le a köpennyel.

- Remélem, nincs lezárva a ládájuk… - vett elő Harry egy pár kesztyűt.

Odalépett a D.M. feliratúhoz.  

- No, lássuk, Draconius, mennyire tiszta a szennyesed…

Míg Lamerin Crak és Monstro ládáinál foglalatoskodott, Harry felnyitotta Malfoy bőröndjét. Igyekezett úgy turkálni benne, hogy annak ne maradjon nyoma. Egy külön, kisebb fiókban rálelt a fiú alsóneműjére.

Nagyon gonosz mosoly kúszott fel ajkaira.

- Au, ez most a lábam volt…

- Bocsesz. Hova függesszük?

- Szerintem a nagyteremmel szembeni falra. Ott…

- Vigyázz, vigyázz! – rántotta mindkettejüket a falhoz Lamerin.

Késő éjszaka volt már, egy lélek sem tartózkodott a folyosókon – a tanárokat, a járőröző prefektusokat és a kísérteteket kivéve. Hermione és Anthony épp akkor kukkantottak ki az egyik folyosóról. Mivel nem láttak senkit, visszamentek a második emeletre.

- Most majdnem lebuktunk. Hermione tud ugyan a köpenyről, de Goldstein nem… Magyarázkodhattunk volna…

- Rendben, rendben. Akkor most ülj a nyakamba!

- El fogsz bírni? Elég nehéz vagyok…

- Nem nehezebb, mint én… Te biztos nem tudnál megtartani. Na gyerünk!

Lamerin leguggolt, Harry pedig a vállaira ült. Inogva állt fel vele, de sikerült megtartania. Igaz, a lepel alól Lamerin derékig kilátszott, de a sötétben ez alig volt feltűnő.

- Pálcát elő! - suttogta.

Ő is előkapta a sajátját.

- Vingardium leviosa! – suttogta, és egy finom kelméből készült alsónadrág a levegőbe emelkedett.

- Most te jössz! Gyerünk!

- Magifixszel vagy Eternifixszel?

- Eternifixszel! Eternifixszel!

- Megzakkantál? Hogy nézne az ki? Örökre itt lógna Draconius nacija!

- Hányinger!

- Gondolj bele! Itt rohadna el a falon! Szép kis látvány lenne! Ahogy belép az ember, ezt látná meg és…

- Jól van, jól van, meggyőztél! Csak csináld!

Harry elvégezte a Magifix bűbájt, mindent rögzítve vele, amit csak kell.

- Kész!

- Pucoljunk!

- Longbottom! Azonnal álljon meg! Tilos a folyosón futkározni!

- Neville, szedd a lábad! – kiáltott hátra Dean.

- Ezt látnotok kell! – kurjongatott legelöl Seamus.

A nagyterem bejáratánál már kisebb csődület gyűlt össze. Harry nem rohant úgy, mint barátai. Kézen fogva, kényelmesen ballagott Ginnyvel, aki felvette az egyik kedvenc fekete szerelését. Talárja alatt alig látszott, hogy nem az iskolai szoknyája van rajta.

Épp egy vicc poénján kacagtak Harryvel, mikor elérték a tömeget.

- Mi van itt? – állt lábujjhegyre a lány. – Mit néz mindenki?

- Nem tudom… - leskelődött Harry is, megjátszott ártatlansággal. 

Az első sorokban állók már fetrengtek a röhögéstől, és egymást terelgették közelebb a falhoz, hogy mindenki részesüljön az élményben.

A falra egy puccos anyagból készített férfi alsónadrág volt erősítve. Aranyfonállal Malfoy monogramja volt beléhímezve. A ruhadarab alatt azonban volt még valami. Egy pergamenen a következő sorok álltak, kackiás betűkkel:

Felmondok!

Gondatlan és pökhendi viselőm

csúf tomporát nem akarom

többé látni!

Hűséges szolgálatok fejében

új gazdát keres

egy

elárvult

Alsónadrág

- Mi ez a sokadalom? – érkezett meg Piton, Remus és McGalagony társaságában.

Mikor meglátta az „üzenetet” a falon, tátva maradt a szája. Tekintete persze egyből Harryre siklott, aki ártatlanul nézve megvonta vállait. Fia körülbelül ugyanilyen bociszemekkel állta ragadozókhoz méltó pillantását. De ujjaival mosolygásra intette apját.

- Mi folyik itt? Utat! – lökött Malfoy arrébb két másodikos hugrabugost.

Sápadt képe paprikavörösre váltott, mikor meglátta alsóneműjét a falon csüngeni, az alatta lévő szöveget szinte észre sem vette.

- Leszedni! Leszedni! – ordibált hatalmas csatlósaival, akik egymásnak bakot tartva próbálták elérni a holmit, de mindig eldőltek egymás súlya alatt. A tömeg pedig csak kacagott tovább.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés