II. rész

Harrynek bukfencezett egyet a gyomra, csak azt nem értette, miért. Hiszen tudta, hogy a professzor valamennyire vámpír. A kimondott szavak azonban most mégis rémisztően visszhangoztak a fülében.

- Apáék előtt is?

- Bevallom, az már nehezebb volt.

A férfi hangja bársonyosnak tűnt, szinte megbabonázta Harryt. Az nagy pislogások közepette próbálta leplezni fokozódó izgalmát.

- Ő csak Piton. Ugyanaz a Piton, mint eddig. Nem más! A hangja is ugyanolyan! Miért hiszed, hogy ettől a hülye vámpír-dologtól megváltozott minden? Szedd össze magad! - veszekedett önmagával.

Piton némán nézte egy ideig. Azt próbálta meg kitalálni, milyen hatással van a fiúra, hogy újra a szüleiről van szó.

- Más... tud még róla?

- Dumbledore professzor, természetesen. No meg azok, akiknek ti elmondtátok - jegyezte meg epésen.

- Mi nem szóltunk senkinek! - tiltakozott Harry. - Csak Ron és Hermione tudja!

- Az... nem elég? - sóhajtott a professzor. Komor szemekkel bámulta a szerény kis tüzet a kandallóban. - Nincs jogotok titokban tartani - mondta végül. - Elvégre... én is elárultam Lupint...

- Az más! - tiltakozott a fiú, noha három éve hihetetlenül fájt neki, hogy Remusnak emiatt kellett felmondania és távoznia az iskolából. - Nekünk... semmi okunk ilyen bosszút állni.

Piton nem pillantott hátra. Kezébe vette Lamerin fotóját, melyet a kandalló fölötti polcon őrizgetett.

- És nem csak Lamerin miatt - tette hozzá Harry.

- Sokkal nehezebb dolga lenne, mint most... - simogatta meg az üveget. - A vámpíroknak legalább olyan nehéz munkát találni, és boldogulni az életben, mint a vérfarkasoknak.

A fényképet megölelve tanítványához fordult.

- Nem vagyok vámpír. Nem teljesen. Valóban ilyen vér folyik az ereimben, de még nem vagyok vérszívó.

- Hogy lehetséges ez? - kérdezte az kíváncsian, és úgy érezte, talán mégis jobb lenne leülni.

- Az apám vámpír volt. Rendes, vérszívó vámpír - tette hozzá.

Harrynek eszébe jutott, amiket az okklumencia közben látott. Egy erőszakos férfit, aki elől egy nő védi a gyermekét...

- A feketemágusok közt nem nézik, ki micsoda. Tisztelték a másságát, ezért köztük nem is volt nehéz dolga.

- Ő is... - nyelt újra Harry - Voldemort követője volt?

Piton bólintott.

- Ha nem is közvetlenül a támogatója, de mindenképpen a fekete mágia pártfogója volt. Tőle örököltem ezt a... képességet. Az anyám nem volt olyan, mint ő. Szeretetre méltó asszony volt, mindig megvédett előle. Mert apám azt akarta, hogy én is hozzá hasonlóvá váljak.

- Meg akarta harapni magát? - kérdezte tanítványa döbbenten.

- Már gyerekkoromban, mielőtt iskolába kerültem volna.

- A saját gyermekét...! - motyogta Harry megrendülten. - De hát ez iszonyú!

- Csak anyám leleményességének köszönhetem, hogy nem bántott. Máig emlékszem a szavaira... Elhitette vele, hogy ha megharapna, örökre abban a testben élnék... Nem nőnék tovább. És kisgyermekként nem lennék a Nagyúr hasznára. Ez visszatartotta attól, hogy harapást ejtsen rajtam.

- Az... fáj, ugye?

- Mihez képest? Van, aki ebbe menekül a halál elől. Az elmúlás is fájdalmas lehet...

Harryt mindenesetre nem tudta megnyugtatni a válasz.

- Próbálkozott ugyan többször, de nem sikerült bántania. Az anyám életébe került, de kijártam az iskolát anélkül, hogy vámpírrá lettem volna. Ezután... mint tudod - hümmögött egyet - elkerültem otthonról.

- Elmenekült, ha jól sejtem. Azóta... nem is látta? Nem is tudja, hogy gyermeke van? Hogy... itt tanít?

- Megölték.

- Ó - sápadt el Harry. - Értem. Sajnálom...

- Nem kell... Azóta is átkozom a vérünk miatt. Hiszen a fiamnak ugyanúgy kell ettől szenvednie. Ahogy majd az ő gyermekeinek is kell... Szerencsére, ha nem érinti vér az ajkainkat, el lehet nyomni a késztetést. A bosszúvágy és keserűség sokszor megkísérti ugyan az embert, de az erősek képesek ellenállni. Ha nem válunk azzá, minden új generációval tisztul a vérünk... és egyszer talán már egyikünkben sem lesz meg ez a hajlam.

Harry felnézett rá, és haloványan elmosolyodott.

- Tőlünk... senki sem fogja megtudni. Ron és Hermione tudják, hogy ezt nem szabad elmondanunk senkinek.

- És... Lupin?

A fiú hatalmasat sóhajtott.

- Nem tudom. Mondja el neki maga.

- Én? - kérdezte Piton mélységes megrökönyödéssel.

- Én nem fogom... Az ő titkát is a sírba vittem volna. Nem lenne fair, ha magát meg elárulnám.

A professzor hamiskásan, mégis hálásan mosolygott. Harry oldalra sandított, Lamerin ajtaja felé.

- Alszik?

- Igen.

- Akkor nem is zavarok tovább...

A bájitalok mestere kikísérte őt a külső ajtóig, amihez hozzásimulva még egy utolsót kérdezett Harrytől.

- Miért kutakodtál Honeybourne elméjében?

- Szóval... észrevette? Nos, azért, mert... engedte.

- Nem helyes, hogy csak úgy alkalmazod a legillemenciát minden szembejövőnél...

Harry félrebillentette a fejét, és egy nagyon undok „És ezt még maga mondja?”-pillantást vetett a férfire. Az, úgy tűnt, értette, mire céloz a kölyök, és inkább elhallgatott.

- Mindenesetre rájöttem Voldemort titkára.

- Nagyszerű - dörzsölte meg fáradt szemeit Piton. - Ezért biztos mágiaügyi miniszterré avatnak.

- Nem úgy! - kuncogott Harry. - Arra, miért retteg mindenki attól, hogy hazugságon kapják. A vörös szemei annyira áthatóak, hogy az ember nem is mer pislogni. Fél, mi történhet az alatt az idő alatt, míg behunyja a szemét, és újra kinyitja. Mindenki rémülten néz fel rá, ő pedig ezt használja ki. Hogy még védekezni sem mernek. Csak nagyon különlegesen... nagyon gonoszan kell nézni, és mindenki megadja magát.

- Tényleg? - grimaszolt meglepetten Piton. - Ezt még azért gyakorold egy kicsit. De ha megtudom, hogy így írod a dolgozataidat, esküszöm, szólok az igazgatónak.

- De… maga azért észrevette?

- Kin és mit?

- Hát Honeybourne-on…

- Nem tisztességesek a szándékai, tudom. Attól tartok, a minisztérium még mindig nem bízik az igazgató úrban úgy, mint azelőtt… Légy vele óvatos.

- Szólok Ronnak, hogy figyelje őt órán…

- Úgy tűnik, még tanácsokra sincs szükséged. A véredben van a bajkeverés… Nehogy kiderüljön, hogy utána szaglászol - váltott komolyabb hangnemre Piton. - Sok mindenkit bajba sodornál.

- Végig igazunk volt, James - töprengett Sirius Remus szobájának asztalánál ülve.

- És akkor mi van?! - csattant fel Lily Potter. - Harrynek igaza volt: ha tudtátok, ha nem, undorító, ahogy viselkedtetek. Ezen már semmi sem változtat.

- Bármi is történt a múltban, a jelenre kell koncentrálnunk - vágott vissza Sirius. - Rowena veszélyben van. És Harry is.

- Harry? Őt sosem harapná meg! Most már nem bántaná! Éveken át utálta, mégsem tört az életére! Perselus megbízható! James, mondj már valamit!

- Szerintem Remusnak joga van tudni.

- Azok után, hogy a múltkor majdnem leleplezett minket Harry előtt? - pattant fel a székből Sirius. - Azt mégis hogy képzelte?

Ám Lily nem tudott felelni, mert kinyílt a szoba ajtaja, és belépett rajta barátjuk, Lupin. Letette könyveit egy kis asztalkára, és sóhajtva kibújt cipőiből. Felhúzta kényelmes papucsát.

- Remus!

Lupin olyan hevesen pördült meg, hogy talárja lobogott a vállain.

- Ti meg mit kerestek itt?

- Nem önszántunkból jöttünk! - dörmögte Sirius.

- Igen? Akkor el is mehettek! - rivallt rá Remus. - Semmi szükségem rád, Sirius!

- Te árultál el minket Harrynek!

- Mert már elegem van belőletek! Unom, hogy kényetekre-kedvetekre felbukkantok itt, hívatlanul, és mint valami hírnökök szállítjátok nekem a híreket, akár olyanokat is, amikről nem is lenne szabad tudnom!

- Egy szavadba kerül, és többet semmit sem tudsz meg tőlünk!

- Elég legyen! - kiáltotta Lily. - Hogy beszélhettek így egymással?! Barátok vagytok, a legeslegjobbak! Hagyjátok abba a civakodást!

- Mi romolhatott el? ‑ kérdezte halkan James. Hangja olyan panaszos volt, mint azelőtt sosem.

- Az… hogy ti nem tartoztok ide ‑ sóhajtotta Remus.

Asztalkájának szép, polírozott felületét simogatta, és annak visszatükröződő fényében saját, szomorú arcát vizsgálgatta.

- Ti már nem tartoztok az élők közé. Halottak vagytok… mind. Nagyon nehéz volt ezt akkor is beismernem magamnak, de… most még nehezebb - nézett rájuk remegő szemeivel. ‑ Hiszen nap mint nap látlak titeket, mintha mégis itt lennétek, mintha… élnétek. Amikor elveszítettelek titeket ‑ pillantott Jamesre ‑ azt kívántam, bár utánatok mehettem volna. Szenvedés azóta minden nap, amikor rátok gondolok. Minden nap meghalok egy kicsit, amióta itt vagytok…

- Remus… - lebegett oda hozzá Lily. Ha tehette, átölelte volna, de testetlen valója ezt nem engedte.

- Tényleg elmegyünk, ha ez neked ennyire fáj…

- Úgy érzem, a sorsnak célja van azzal, hogy láthatlak titeket ‑ rázta meg a fejét Lupin. ‑ Félek, csak úgy nem tűnhetnétek el. És azt nem is bírnám ki…

- Szóval szerinted…

- Valami történt. Valami, ami még szerepet szán nektek, és közelebb hozott titeket az élők világához.

- Kíváncsi vagyok, vajon Voldemort áll-e ezek mögött… bármi legyen is az…

- Nála sose tudhatod ‑ jegyezte meg James sötéten. ‑ De ha hatalmamban áll, nem fogom hagyni, hogy újra bántsa a fiamat.

Kis ideig csend telepedett a szobácskára. Remus leoldotta a talárt a válláról, és szépen összehajtva letette az egyik fotelba.

- Valamit mondani szerettetek volna nekem, azt hiszem ‑ jegyezte meg.

Sirius szemei felcsillantak.

- Igaz. Pitonról van szó.

- Már megint? Nézd, nem igazán vagyok kíváncsi a Rowenaval folytatott kapcsolatának minden részletére…

- Vámpír.

- Mi? - sandított rá Lupin úgy, mint aki nem érti egy vicc csattanóját.

- A gyerekek látták - bólintott James. - Biztosak benne, hogy rendelkezik a képességükkel.

- Most vicceltek, ugye? Dumbledore nem alkalmazná, ha…

Ám Remus elhallgatott, hiszen saját fülében is nevetségesen csengtek a szavak. Mióta tartja vissza Dumbledore-t valami olyan apróság, hogy az ember valamilyen különös kórban szenved? Ő is itt tanít, immár másodszorra, mindketten idejárhattak… Nem, Remus úgy döntött, ezen kár lenne meglepődnie.

- Történt valami, ami miatt ez kiderült?

- Állítólag felbukkant valaki, aki régen fogva tartotta a fiát.

- Merlinre, ez igaz? - hőkölt hátra barátjuk. - És mit csinált?

- Semmit. Harry és Ron visszatartották, nehogy rárontson és széttépje…

Remus a szívére tette a kezét, és kifújta a levegőt.

- Jellemző Perselusra - jegyezte meg. - Most hol van?

- Gondolom, a tömlöcökben - vonta meg a vállait Sirius. - De Rowena!

Remus fájdalmasan felnyögött.

- Mi van vele már megint?

- Hogyhogy mi van? Veszélyben az…

- Erénye? - vonta fel a szemöldökét Lupin viccelődve. - Ezért már kicsit késő aggódni, barátom. Nem gondolod?

- Ez nem vicces, jobb, ha tudod - morogta Sirius. - Mi van, ha megharapja?

- Dehogy harapja! - kelt föl lassan és lustán a kanapéról barátja, hogy egy teát főzzön magának. - Miért bántaná?

- Hát mert…

- Nem minden vámpír harap meg csak úgy mindenkit, akivel találkozik. Én se vetem rá magam az első szembejövőre…

- De hát…

- Leszokhatnál már végre a méltatlankodásról - túrt a hajába Remus kimerülten. - Tovább élnél.

Sirius sértődötten kilebegett a szobából.

- Megmondtad neki, hogy semmiképpen sem változhat vérszívóvá? - kérdezte másnap Hermione izgatottan.

- Kötve hiszem, hogy Harry rá tudna parancsolni Pitonra bármiben is - jegyezte meg Ron fintorogva.

- Nem kellett győzködni - magyarázta barátjuk. - Látszott rajta, hogy ő sem akarna vámpír lenni.

- Látszott rajta? - hőkölt hátra a lány. Olyan hangosan adta kifejezésre meglepődöttségét, hogy a folyosón sokan feléjük fordultak. - Harry! Hogy lehettél ennyire felelőtlen?

- Hagyd már, Hermione! - dorgálta párja. - Miket mondott, Harry?

- Csak… mesélt a gyerekkoráról, az apjáról, a rossz emlékeiről, meg minden. Hermione, biztos vagyok benne, hogy mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy normális maradjon.

- De hát az ösztönök…!

Ám a két fiú tiltakozó nyögése hallatán inkább feladta.

Épp megérkeztek a nagyterem ajtajához. A legtöbben már elfoglalták a helyüket az asztaloknál, és megpróbáltak tanulni, noha a viháncoló kísértetektől és a tompa zsivajtól ez nem volt valami könnyű feladat. A Griffendél asztalánál szokás szerint nagy volt a tömörülés.

Látták, hogy Colin Creevey öccse, Ginny, valamint osztálytársai körében az asztalon ül, és nagyon ügyködik valamin.

- Creeveyék mit csinálnak már megint? - horkant fel Ron. A múltkori eset után, mikor Frics irodájából kellett kimentenie őket, rosszallóan figyelte minden ténykedésüket.

Odaballagtak hát a csoportosuláshoz, és lábujjhegyre állva próbáltak átlesni a többiek válla felett.

Colin most leszállt az asztalról. Feltűrte ingének ujjait, és a nyakánál fogva leszorította az előtte heverő szalamandrát. Az kétségbeesetten kiöltötte hosszú nyelvét, és kigúvadó szemeivel menekülési útvonalakat keresett.

- Most már sikerülnie kell, Colin - bíztatta Ginny. - Én is körülbelül ugyanennyi fátyolkát tettem a főzetbe, és Neville varangya szép nagyokat büfögött tőle. Ugye? - pillantott hátra a fiúra, aki most is Trevort babusgatta.

- Mi? Ja, igen.

- Rendben, hát - határozta el magát Colin.

A szipkával felszippantott pár cseppnyit a vörösborszerű főzetéből, és az állat szájába csepegtette.

Az először csak mozdulatlanná dermedt. A fiú el is engedhette, nem futott el. Pár másodpercig nyammogott a bájitalon, nagyokat pislogva. Majd rázni kezdte a fejét, és…

- Fúj! - kiáltottak a diákok egyszerre.

A szalamandra ugyanis fogta magát, és egy szempillantás alatt kifordult, mint egy zokni. A bensőségei szanaszét fröccsentek, bordái pedig visszataszítóan ficánkoltak.

- Merlinre, Colin, te meg mit művelsz?! - borzadt el Ron.

- Ez… ez… állatkínzás! - hüppögött Lavender Parvati vállaira borulva.

- Affene! - motyogta a kísérletező bosszúsan. - És ez már a harmadik… - pillantott oldalra, ahol letakarva már két kupac nyugodott.

- Jesszusom, Colin - vigyorgott Harry. - Csak nem valami bájitaltan-háziról van szó?

- De igen… Holnap kell leadnom, de az istennek se sikerül megcsinálni! Már szinte mindent kipróbáltam.

- Akkor sem itt kellene kísérletezned! - rótta meg Hermione.

- Nem tudtam, hogy ez lesz belőle! A szalamandrák csak fogták magukat, és kifordultak. Valami mellékhatás lehet…

A nagy kacagás közepette nem vették észre, hogy Piton, fia kíséretében szintén megjelent a nagyteremben. Nem ülhetett le a tanári asztalnál, mert Pansy Parkinson odaszaladt hozzá.

- Professzor úr! Professzor úr! A griffendélesek valami gusztustalan dolgot művelnek az asztaluknál!

Piton Lamerinre nézett, aki megvonta a vállait. Remus ekkor lépett mögéjük, és a tőle megszokott, kedves hangon megkérdezte:

- Valami baj van?

A bájitalok mestere óvatosan hátrasandított. Lupin azonban teljesen ártalmatlannak tűnt. Nem tudná talán?

Volt egyfajta különleges csillogás Remus szép szemeiben, de semmi árulkodó jelet nem tapasztalt. Ezért fiához hasonlóan ő is csak megvonta a vállait, majd a Griffendél asztala felé intett. A gonoszan kuncogó mardekárosok követték őket.

Lamerin előrefutott, és felmászott az egyik padra. Harry vállaira támaszkodva nézte a gusztustalan szalamadra-tetemet.

- Helló - nézett az fel rá barátja.

- Üdv - viszonozta Lamerin mosolyogva a köszönést.

- Jobban vagy már?

- Aha - felelte az csendesen. - Tegnap jót tett, hogy aludhattam… Hallottam, jártál nálunk…

- Ühüm. Majd elmesélem - kacsintott Harry.

- Mi folyik itt? - kérdezte Piton, ahogy odaért.

A legtöbb griffendéles úgy elhallgatott, mintha eddig is némák lettek volna. Az állat maradványait azonban már nem tudták eltüntetni.

Remus felvonta a szemöldökét.

- Mi történt ezzel a szerencsétlen szalamandrával?

- Kifordult… - szabadkozott Ginny Weasley. - Csak úgy…

- Creevey itt kísérletezik! - vetette oda Monstro. - Pedig tudja, hogy…

- … tilos, tudom - sóhajtott Piton. - Mr. Creevey…

- Sajnálom - hajtotta le a fejét Colin. - Pedig nagyon igyekeztem… Ginny Weasley szerint a fátyolkával rontottam el.

- Mennyit rakott bele?

- Két kanálnyit - mutatta fal a fiú az evőeszközt. - Ahogy a receptben állt.

- Az egy kicsit nagy kanál… - mosolyodott el a professzor, és meghallotta, hogy Remus kuncog mellette. - Annak a fele is elég lesz.

A fiúnak felcsillant a szeme, és máris előkapta edénykéjét, melyben az említett hozzávalót hurcolászta. A még szűz bájitalba hintette a megfelelő mennyiséget, és megkavarta. A lé színe mintha világosodni kezdett volna.

- Igen! - lelkesedett Ginny. - Ilyen színűnek kell lennie.

- Akkor… jöjjön a szalamandra…

- Még van? - kérdezte Ron hitetlenkedve, és a tetemekre pillantott.

A zöldessárga külsejű hüllő, látva, mi történt előző fajtársaival, immár hevesen ellenkezett, mikor Dennis kivette őt a ketrecből.

- Nem is bírom nézni! - takarta el a szemeit Parvati. Anthony Goldstein azonban teljesen rá volt izgulva a kísérletre.

- Majd mi megfogjuk! - ajánlkozott Ernie Macmillan is.

A két prefektus tartotta az állatot, míg Colin beadta neki az adagot.

- Most már elengedhetitek - közölte Piton.

- Mi lesz a szalamandrával? - kíváncsiskodott Lamerin.

- Mindjárt meglátod.

Nem is kellett sokáig várniuk. Az állat ugyan csámcsogott egy kicsit, de egyszer csak kiöltötte a nyelvét, és egy jó öblöset büfögött.

A diákok kacajától lett hangos a nagyterem.

- De édes! - áradozott Ginny. - Megtarthatom, Colin? - vette az ölébe a kegyetlenül büfögő lényt. Az állatnak már a szemei is kigúvadtak az erőltetett öklendezéstől.

- Ha akarod… - felelte a fiú büszkén, és kihúzta magát. Elégedett arccal pillantott a bájitalok mesterére.

- Ígéretes - szólalt meg végül a professzor.

Ha valaki dicséretet szeretett volna hallani Pitontól, ez volt a legtöbb, amire számíthatott.

- Köszönöm, uram.

- Történt valami? - billegett oda hozzájuk Stainthorp és Honeybourne.

A kis tömeg némán nézett a két férfira.

- Áh, már látom - vigyorgott Stainthorp, amint észrevette a még két kifordult gyíktetemet. - Mindjárt segítünk rajta.

Előkapta a pálcáját, és megérintette annak végével az egyiket.

- Stimula!

Az állat szervei undorítóan mocorogni kezdtek, a csontok pedig úgy ficánkoltak, mintha fejjel lefelé álló lábak táncot járnának. Mégsem változott vissza a szalamandra.

A diákok fintorgása és nyögése jelezte, hogy nincsenek igazán megelégedve a varázslattal.

- Attól tartok, nem volt valami hatásos - jegyezte meg Remus sunyin mosolyogva.

- Persze, hogy nem. Hiszen nem bűbáj okozta ezt az állapotot, hanem bájital - mondta Piton olyan könnyedséggel, mintha jókedvűen cseverésznének. Remus egyetértően bólogatott.

Mindketten előkapták pálcájukat, és szinte együtt kántálták a megfelelő varázsigét.

- Reverso utris!

A három szalamandra egy halk pukkanás kíséretében újra felöltötte egészséges formáját. A két tanár pedig kiérdemelte a gyerekek dicsérő lelkesedését. Fölényes győzelmükben azért még vetettek egy pillantást a megsemmisült Stainthorpra. Piton különösen élvezte a helyzetet, hiszen a minisztériumi oktató eleinte komolyan csapta a szelet kedvesének.

- Ez szuper volt - jegyezte meg Ron, de megforgatta a szemeit, amikor meglátta, hogy Hermione egy kis jegyzetfüzetbe felírja a bűbáj nevét. - Te sosem változol?

- Természetesen nem - jegyezte meg a lány mosolyogva - eltette a tollat meg a noteszt. - Együnk valami gyümölcsöt. Éhen halok!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés