Írta: Brigi

Korhatár és figyelmeztetések: az erkölcsi kérdések miatt 14 éven aluliaknak nem ajánlott

Megjegyzés 1: ezúttal kevésbé párbeszédes lett, de remélem, attól még jó

Megjegyzés 2: aki úgy hiszi, hogy e fejezet üres lett, vagy hiányzik a lényeges mondanivaló, annak üzenem, hogy a következőben minden szépen ki lesz bontva, ez csak előjátéka annak

Ajánlás: nagyon sok szeretettel Dávidnak.

A tolvaj

A hír, hogy a bájitalok mesterének hirtelen távoznia kellett, meglepetésként hatott a roxfortos diákokra a következő héten. Míg egyeseket, ha nem is kitörő örömmel, de megnyugvásként érte, addig mások kíváncsian kacsintgattak a professzor fia felé, aki szokatlanul egykedvűen járt-kelt. Lamerint nemcsak apja távozása, és annak veszélyes volta nyomasztotta, hanem az is, ami a Weasley-családdal, és barátaival történt. Az ikrek voltak az első igazi barátai, így borzasztóan félt, hogy Fredet sohasem láthatja viszont többé. Mivel nagyjából egyidős volt a fiúkkal, olyanok voltak számára, mint valami testvérek, az idő alatt, míg náluk bujkált. Most, hogy egyikük sorsa különösen bizonytalan volt, úgy érezte, mintha egy részt kiszakítottak volna a szívéből.

Nemcsak őt viselték meg a történtek: a megmenekült, másik iker, George mintha éber kómába esett volna, annyira féltette szeretteit. Nem volt hajlandó beszélni senkivel; eszét vette a szomorúság. Mindkét bátyja miatt aggódott, de mivel ikertestvéréhez érzelmileg és külsőleg is jobban kötődött, önvád is gyötörte emiatt. Némán feküdt a Bill melletti ágyon, és akkor sem volt hajlandó kommunikálni a világgal, mikor Ron és Ginny meglátogatták őket. A két legfiatalabb Weasley szinte minden szünetben lement hozzájuk, hiszen édesanyjuk, bármennyire is szerette volna, nem tudott megjelenni. Mrs. Weasleyt férjével együtt adminisztratív teendők tartották távol: házuk felgyújtásának esetét még mindig vizsgálták. A Minisztérium emberei igyekeztek minél részletesebb jegyzőkönyvet készíteni az odaveszett berendezési tárgyakról, de ebben a házaspár segítségére is szükségük volt.

A Reggeli Próféta két oldalas cikkben hozta le a hírt, sok-sok mozgó fényképpel illusztrálva az esetet. Eltűntként jelölték meg a két hiányzó Weasleyt, illetve megemlítették a két évvel korábbról már ismert Fleur Delacour nevét is, bár szerencsére semmi sem derült ki abból, hogy mindhárman a Rend szolgálatában álltak. Harry sejtette, hogy Dumbledore még azelőtt közbelépett és elkendőzte az igazságot, mielőtt még valamelyik kotnyeles újságíró faggatózni vagy találgatni kezdett volna.

Harry maga, ha kissé csalódottan is, de mindenképpen komoly elhatározásokkal eltelve járt-kelt Roxfort folyosóin. Hálás volt, amiért mindenki elkerülte, és jobbára a Weasley-testvérekkel volt elfoglalva, hiszen így nyugodtan szövögethette magában további terveit.

Miután Piton visszazavarta őt a klubhelyiségbe, és elment, ő korántsem a griffendéles hálószoba felé vette az irányt. Hosszú kihagyás után újra meglátogatta a Szükség Szobáját, ahol megtisztálkodva megpróbált az eltűntekre valamilyen pozitív hatást gyakorolni. Mivel fotó épp nem volt nála, ez egyáltalán nem sikerült neki, és csak azt érte el vele, hogy teljesen kimerült. A félresikerült áldási rituálé először megijesztette: rögtön azt hitte, azért nem megy, mert akiken segíteni próbál, már nincsenek az élők sorában. Miután azonban visszatért a fiúszobába, eltöprengett azon, mit is csinálhatott rosszul.

Izzadtságban fürödve meredt a mennyezetre, és azon merengett, milyen új taktikát kellene alkalmaznia. Azzal tisztában volt, hogy ha még mindhárman életben vannak, semmiképpen sem küldhet rájuk olyan bűbájt, melynek külső jegyei lehetnek. Ha mindannyian foglyok, úgy túlságosan feltűnő lenne, ha egy bűvös, védelmező kör rajzolódna ki lábaik alatt - és esetleg azt eredményezné, hogy mindegyikükkel végeznek. Valahogy másként kellett hát megbizonyosodnia sorsukról… bármi legyen is az.

Ez a „bármi” nyomasztotta a lelkét a legjobban: amikor csak barátait látta, mindig igyekezet lelket önteni beléjük, látva elfojtott szenvedésüket. Néha azonban… Néha, mikor egyedül ült, egy távolabbi iskolapadban, az a gyomorszorító érzés fogta el, hogy mindannyian csak az igazság elől menekülnek. Hogy önmagukat áltatják azzal, hogy még reménykednek, és a három szerencsétlen már rég nincs az élők sorában.

Ez a szomorú felvetés új ötleteket csalt elő belőle, ám meg is rettent tőlük. A halott-idézés semmiképpen sem tartozott a mágiatudomány gyakran alkalmazott, békés ágai közé. Harry azt sem tartotta kizártnak, hogy komoly bajba keveredhetne, ha ilyesmire adná a fejét. Nem csak azért, mert teljesen képzetlen volt e sötét tant illetően, hanem azért is, mert ez akár a Roxfortból való eltanácsolását is eredményezhetné. Piton volt az egyetlen, fekete mágiás múlttal rendelkező tanár a közelében, akitől esetleg tanácsot kérhetett volna, hiszen Flitwick professzorhoz mégsem andaloghatott volna oda, hogy neveljen belőle professzionális halott-idézőt. Viszont a bájitalok mestere is biztosan Londonig kergette volna, ha tudta volna, mire készül.

Másrészről…

Azzal sem volt tisztában, hogyan merne az elhunytak szemébe nézni. Látni homályos alakjukat, megviselt arcukat egyenlő lenne haláluk tényének elfogadásával, amire a lelke egyelőre még nem volt felkészülve. Egy pillanatig… egy rövidke pillanatig eljátszott a gondolattal, milyen lenne, ha saját szüleit is megidézhetné, ha akár beszélhetne is velük… Évek teltek el azóta, hogy hangjukat utoljára hallotta. A dementorok és mumusok támadásakor, illetve két éve, a Trimágus Tusa döntője után már hallhatta őket, ám mindkét alkalommal hatalmas megrázkódtatás érte. Sirius alakja is felsejlett előtte, korának teljes dicsőségében, fiatalon, ápolt külsővel, elegáns talárban… amilyennek mindig is lennie kellett volna. Huncut mosolya, csipkelődő modora, rosszfiús jelleme elbizonytalanították a fiút, és egyre nehezebb volt lemondania a bűbáj megtanulásáról.

Így Harry a kétségekkel eltelve rohant vissza a bájitaltan terembe, ahol, meglepetésére, már hamarabb elkezdődött az óra.

- A későknek büntetőfeladat jár - jegyezte meg Willoughby Honeybourne fagyosan.

Harry az órájára pillantott, és látta, hogy még két perc hátravolt az óra hivatalos kezdetéig. Némán felnézett, felvonva a szemöldökét. A helyettesítő tanár továbbra is kifejezéstelen arccal meredt rá.

- Keresse meg a helyét.

Miután Harry leült Neville mellé, folytatta.

- Mint bizonyára mind hallották, Perselus Piton professzornak a hétvégén sürgősen el kellett utaznia, így távollétében én fogom helyettesíteni őt mind az óráin, mind a pótkurzusain. Néhányatokat már ismerem a saját óráimról, ám a többiekről is szeretnék képet alkotni. Ezért a mai órát egy amolyan szintfelmérő feladatnak szeretném szentelni.  

Elégedetlen morgás jelezte, hogy a diákok nem igazán örülnek ennek.

- Legalább meglátom, valóban olyan jók-e Piton professzor diákjai, hogy ilyen kiemelten, elkülönülve tanuljanak… - tette hozzá a férfi halk hangon duruzsolva, amiről Harrynek rögtön Piton egykori hanghordozása jutott eszébe.

- Na tessék - súgta oda neki Neville. - És én már azt hittem, végre megszabadultunk az ilyen hátborzongató hangú tanároktól…

- Nem beszélgetünk az órán, Longbottom - fegyelmezte meg a fiút Honeybourne, meg sem fordulva.

Harry felkapta a fejét, látva, milyen éber oktatójuk. Szemei szinte tőrként meredtek a férfi hátába, mire az lassan megfordult, és fenyegetően hátranézett.

- Öt pont a Griffendéltől. Az „elit” csapattól is ugyanolyan fegyelmezett munkát várok el, mint saját tanítványaimtól - folytatta fura hangsúllyal. - Ne érezzék kiváltságosnak magukat.

A két fiú jelentőségteljesen összepillantott, majd észrevették, hogy az előttük ülő Dean egy rongyos pergamendarabkát tol eléjük.

Végig ilyen szenya lesz… jobb, ha az első órán visszafogjátok magatokat…

A szomszédos padsorban ülő Crack és Monstro gúnyosan köhintgettek, Pansy pedig gügyögve próbált kuncogni.

- Öt pont a Mardekártól Miss. Parkinson nevethetnékje miatt.

Némaság telepedett a mardekáros társaságra a pontlevonás hallatán. Harry oldalra sandított, és elkapta Draco pillantását. A szőke fiú egészen tisztességes arckifejezéssel ült, látszólag figyelve, ám nagyon is tisztában volt vele, hogy Potter őt nézi. Nem igazán vett részt gorillái csúfolódó mutogatásaiban, inkább elmélázó szemekkel figyelte a katedrát. Volt valami álmodozó az egész ábrázatában, amit Harry nem tudott megmagyarázni. A szünidő óta ez volt az első alkalom, hogy találkoztak: a reggelinél fel sem figyelt rá. Csodálkozott azonban, hogy most semmilyen indulat nem ébred benne a fiú láttán. Régebben, ifjúkori hevességének köszönhetően rögtön őt sejtette volna a Weasleyék elleni merénylet mögött. Ron ugyanolyan undorral tekintett minden mardekárosra, mint azelőtt. Ő maga viszont nem látott összefüggést a történtek és a szőke fiú között. Hiszen most valahogy elmaradt a diadalittas tekintet, a fölényes mosoly, ami máskor az elégedettségét mutatta. Átlagos diáknak tűnt, és ez valahogy nem hagyta nyugodni Harryt.

- Potter?

A fiú olyat ugrott ijedtében, hogy fémkanala nekikoccant üstje falának.

- Nézze, Potter - lépett melléje Honeybourne, kissé lekezelő testtartást magára öltve. - A Minisztérium elvárja a diákjaitól, hogy azok fegyelmezetten viselkedjenek az órákon. Maga viszont nem mutat eddig mást, csak engedetlenséget. Ez… természetesen érthető: a tavalyi jelentések is beszámoltak arról, milyen rendbontásokkal szabotálta egykori igazgatónőjük, Dolores Umbridge óráit, ám…

Harry szemei összeszűkültek.

- … ám úgy vélem, tarthatatlan, hogy továbbra is ilyen fegyelmezetlen magatartást tanúsítson. Ideje megtanulni, hogy ez egy iskola. Ha úgy érzi, nem való ide, léteznek alternatívák. Ne rabolja feleslegesen mindenki drága idejét.

A fiú igyekezett rejteni, milyen csillapíthatatlan dühöt is érez, és remélte, hogy annak egy szikrája sem ült ki az arcára.

- Sajnálom, uram - préselte ki a fogai közt. - Ezentúl figyelni fogok.

- Azt nagyon remélem - indult meg a férfi a tanári asztal felé. Legyintett egyet a pálcájával, mire a fekete táblán megjelentek kackiás betűi. - A feladat világos. Dolgozzanak - fejezte be, majd helyet foglalt Piton székében.

Harry régóta nem dolgozott ilyen gyomorszorító érzéssel bájitaltan órán. Görcsösen szorította ugyan a kanalat, amivel kimérte a csinos kis fiolába az elkészült bájitalt, de vigyázott, hogy ne lötyögtesse ki. Oda kellett figyelnie, hiszen eléggé remegett a keze. Neville-nek kellett megfognia a csuklóját, míg az üveg szájába nyomta a dugót. Egy hálás pillantással köszönte meg a segítséget.

A diákok libasorban járultak a tanári asztal elé, ahol Honeybourne egy csepp fehér löttyöt hintett üvegcséikbe. A főzet elszíneződött, és attól függően, mennyire sikerült pontosan kimérni a hozzávalókat, halvány vagy sötétlilává változott.

Hermione, aki a harmadik volt a sorban, „Kiválót” kapott a halványlila bájitalára, és elégedetten mosolygott kedvesére, és Harryre. Ron főzete elég zavaros volt, így csak egy E-t gyűjtött be. Neville viszont biztos volt a jó jegyben, hiszen Harryvel mindketten pontosan végrehajtották az utasításokat. A fiú Honeybourne elé nyújtotta üvegét, és az ellenőrző oldat a megfelelő halvány színt öltötte fel. Ám Neville mégis csak „V”-t kapott. Először nem értette, miért; és a többiek is tanácstalanul pusmogtak a háta mögött.

- Tanár úr - szólalt meg Hermione mindenkinél bátrabban. - Miért csak egy V-t kapott Neville? Hiszen ugyanolyanra sikerült a főzete, mint az enyém…

- Koszos az üveged, Longbottom - mutatott a professzor egy vízkő okozta pacára az üveg külső falán. Majd a lányhoz fordult. - A Minisztérium úgy véli, hogy jobb nem túldicsérni a tanulókat.

Hermione felháborodott arcot vágott, de a többiek, akik már ismerték a férfi tanítási módszereit, csendre intették.

Neville kicsit csalódottan kullogott a helyére, bár ez a jegy még mindig jobb volt, mint amit öt éven át bármikor remélt volna. Lassan haladtak előre a többiek is, és Harry is sorra került. Egyenesen kíváncsi volt, milyen osztályzatot kap ő, ha a viszonylag balhémentes Neville-t látványosan megszégyenítette tanáruk.

- Ez egy gyenge „Elfogadható”, Potter - írta fel a megjegyzést Honeybourne a pergamenjére. - Csorba a fiolája. Ha inni kellene belőle, elvágná az ember száját. Tanuljon az esetből.

Harry valahogy nem is várt mást. Szó nélkül visszasétált a helyére, hogy eltakarítsa a maradék bájitalt, és hogy egy bűbájjal tisztára sikálhassa a felszerelését.

Míg üstjének belső felét vizsgálgatta, fél szemmel a tanári asztalt figyelte. A mardekárosok sem részesültek kimagasló dicséretben. A tény tehát, hogy a tanáruknak nevezett piperkőc bohóc viszonylag mindenkit egyenrangúként kezel, pozitívnak is tűnhetett volna, mégis volt a férfi viselkedésében valami ellentmondásos, amit Harry nem tudott megmagyarázni magának.

Ahogy Honeybourne Dracora nézett, egészen megborzongott.

- Elégtelen, Malfoy - mondta hűvösen. - Mikor tanulja már meg, hogy ezeket a gyökereket milyen méretűre kell aprítani? Ott lötyögnek a darabkái az üveg alján, mert nem tudtak feloldódni. Következő!

Harry igyekezett nem túl meglepett arcot vágni, ahogy a tálcáján a hozzávalókat rendezgette. Ron már készen volt, és a mostanában tőle megszokott szomorú arccal nézte a padló koszos köveit.

- Nem is mondtad, hogy ez ennyire nem bírja Malfoyt - suttogta oda neki Harry.

- Miért, szerinted bírja valaki?

- Nem úgy értettem - pillantott fel barátja. - Mi van veled? Én elhiszem, hogy aggódsz, meg minden. De a fél Rend a testvéreidet keresi. És biztos vagyok benne, hogy meg fogják találni őket!

- Beszéltem Bill-lel! - fakadt ki Ron olyan halkan, hogy szinte tűként szurkálták szavai Harry bőrét. - Elmesélte, hogy meg akartál szökni!

Harry nyelt egyet, de a fiú folytatta.

- Nélkülem! Már megint önző vagy!

- Önző? ÉN? Csak nem akarom, hogy miattam neked is bajod legyen!

- Ezentúl nincs több magánakció! Vagy velünk - mutatott Hermionera, aki a padjuknál szedelőzködött - vagy sehogy!

- Jól van már! Most sértődj meg ezen a hülyeségen! Te lennél az első, aki csak úgy meglóghatna a Roxfortból! Prefektus vagy! Anyukád pedig szíjat hasítana a hátamból, ha te sem fejeznéd be az iskolát, mint az ikrek!

- Nem érdekel anya! A testvéreimet akarom…

- De érdekeljen! Van fogalmad róla, hogy érezheti magát mostanában?!

- Hermione is mindig ezt mondja! - toporzékolt Ron tehetetlenül, még mindig elég halkan ahhoz, hogy a háttérzajban ne tűnjön fel senkinek. - Szálljatok már le ról-…

- Apropó Hermione - egyenesedett fel Harry, arcán egy aprócska, fiús vigyorral. - Szóval…? - hajtotta félre a fejét bájosan.

Ron pislogott kettőt, majd lassan vörösödni kezdett. Elfordult, és kitrappolt a teremből.

- Hé, Ron, ne csináld! - kapott utána Harry mosolyogva.

- Potter!

Meg kellett torpannia, hiszen tanáruk büntetőfeladatot ígért neki.

- Már azt hittem, meg akar szökni a munka elől - folytatta a férfi sejtelmesen.

Szavai nem voltak olyan kimértek és ostorcsapás-szerűek, mint Piton megjegyzései egykor, Harrynek mégis felállt a szőr a tarkóján.

- Nem, uram…

Honeybourne felvonta a szemöldökét, majd biccentett, és visszasétált a tanári asztalhoz.

A terem lassan kiürült, csak Draco pakolászott ráérősen. Harry a sarkán és lábujjain hintázott, míg a professzor valamit firkált, sandán figyelve a mardekárost. Mikor Draco végre észrevette, fintorogva feléje bökött az állával, némán kérdezve, hogy mi van. Harry megvonta a vállait.

- Itt van a külön házi feladat, Potter - nyújtotta oda a tekercsdarabkát Honeybourne. - Fogalmazás. Péntekig hozza az irodámba - mondta emelkedett, fontoskodó hangon -, különben maga is kap egy elégtelent - vetett egy lenéző pillantást Dracora, mintha a fiú valami gusztustalan, nyálkás puhatestű lenne.

- És pontosan hol található az ön irodája? - kérdezte Harry naivan, ütődött ábrázatot magára öltve.

Látta, hogy Dracoból majdnem kitört a röhögés, ezért szándékosan leverte a kanalát, aminek csörömpölése kellően palástolta prüszkölését.

- Természetesen itt - köhintett Honeybourne, és arcán a zavar rózsaszín foltjai kezdtek megjelenni. - Ne szerencsétlenkedjen már, Malfoy!

- Én úgy tudtam, ez Piton professzor irodája - folytatta a játékos méltatlankodást Harry, szemeit meresztgetve. Remélte, hogy ez majd kizökkenti a férfit a koncentrációból, és esetleg elfelejt pislogni, ami azt jelentené, hogy…

- Nos, mivel Piton professzor jelenleg nem tartózkodik Roxfortban, én vettem át a helyét. Nem csak a katedrán, hanem az irodájában is. Egyébként… legalább hozzászokok - vigyorodott el fölényesen. - Ki tudja, itt lesz-e jövőre…

Harry arcáról lefagyott a buta mosoly, helyette akaratlanul is összepillantott Malfoyjal.

- Magán tartom a szemem, Potter. Nem tűröm a kihágásokat. Most pedig… Elmehetnek.

A két fiú egymás mellett ballagott kifelé a teremből, rekeszeikben össze-összekoccantak az üvegecskék, olyan bizarr szimfóniát komponálva, mely rendesen bántotta a fülüket. Miután Draco becsukta az ajtót maguk mögött, Harry megszólalt.

- Nem is tudtam, hogy ez így szemétkedik veled.

Draco fáradtan megvonta a vállait.

- Te figyelj - grimaszolt Harry -, akarok valamit kérdezni.

- Minek? Máskor sem állsz le velem beszélgetni.

- Most se úri jókedvemből teszem. Meghallgatnál végre?

A szőke mardekáros unottan meredt rá.

- Tehát… Van valami közöd ahhoz a merénylethez, amelyet Ron családja ellen követtek el?

- Hogy lenne? - vonta össze a szemöldökét Draco. - Hiszen akkor már rég a pályaudvar felé tartottunk. Tudod - intett ujjaival elegánsan, úgy magyarázva, mintha egy gyengeelméjűvel beszélne -, valaki nem az iskolában töltötte a szünidőt… De ha ennyire gyanús voltam, miért nem nézted meg este, van-e korom a fülem mögött?

- Ez nem vicces - jegyezte meg Harry sötéten.

- Na ne mondd. Dumbledore emberei ugyanezt csinálják apám társaival. Csak őket nem tüntetik fel merénylőknek.

Látta Harry szemeiben a villanást, ezért folytatta.

- Ne nézd őket hülyének. Mindenki tud a kis Rendetekről. Legalábbis azok, akik nem olyan ostobák, mint Caramel.

- „Rendünkről”?

- Ne színlelj. Hallottam, ahogy beszéltek rólatok. Gondolom, téged, a kis csodakölyköt rögtön felvették.

- Én még gyerek vagyok, Draco - viszonozta Harry az undok mosolyt, amivel a szőke nézett rá. - Nem lehetnék tagja ilyen illegális szövetkezéseknek.

Malfoy lehunyta a szemeit, mutatóujjával megmasszírozta a homlokát, majd vigyorogva újra felnézett.

- Ne fárassz már. Vagy már most a „Megtévesztés” nevezetű auror-vizsgára gyakorolsz?

- Na és te? - kontrázott rá Harry. - Ott vigyorog már a karodon a koponya?

- Dehogyis - kapott alkarjához Draco éberebben. - Megőrültél? - suttogta. - Az egész szünidőt külföldön kellett töltenem anyámmal, mert a Minisztérium emberei folyton utánunk kajtatnak. Így nehéz szervezkedni… - tette hozzá gúnyosan.

- Térj már észhez! - erősködött Harry. - Én tényleg komolyan gondoltam, amiről a szünet előtt beszéltünk!

- Így is jössz nekem eggyel! - bökte meg az ujjával mellkasát Draco. - A nődről egy szót sem szóltam senkinek! Többet én se tehetek!

Harry meglepetten nézett a fiú homályos szemeibe, aki bátran állta a tekintetét.

- Helyes - mondta derűsen.

Draco mérgesen kifújta a levegőt, és megindult nélküle a folyosón.

- Várj már! - iramodott utána Harry, hiszen egy irányba mentek. Lefékezett, ahogy melléje ért, így együtt csörömpölve vonultak végig az üres folyosón.

Mivel a szőke nem szólt, Harry néha köhintett egyet, hátha azzal beszélgetést tud kezdeményezni.

- Nem tudnál… csak úgy csendben maradni? - rótta meg Draco. - Amúgy sem vagyunk beszélő-viszonyban.

- Csak azon töprengtem, vajon mire gondolhatott Honeybourne azzal, hogy „meg akarja szokni” Piton irodáját…

A mardekáros nem felelt; látszólag őt is foglalkoztatta a dolog.

- Remélem, ezzel nem arra utalt, hogy ki akarják rúgni Pitont… Most képzeld el őt, mint a Mardekár ház fejét…

Draco látványosan megborzongott még a gondolattól is.

- Kíváncsi vagyok, bejut-e egyáltalán az irodába - jegyezte meg gonoszkodva.

- Jah! - kuncogott Harry is. - Piton biztos egy sor bűbájjal zárta le!

- Egyébként… hol van?

- Nem tudom… Lamerin azt mondta, a rokonaikhoz ment… valami sürgős dolog lehet…

- Hazudni bűn, Potter, azt hittem, ez tavaly elég mélyen belég ivódott…

(...)

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés