II. rész

- Most is hallom őket… a hangokat…

- Különös kapu ez - tette a vállára a kezét Dumbledore. - Titokzatos és szomorú építmény… kétségkívül elődeink egyik legértékesebb öröksége. Druida törzsek építették valaha, ahogy oly sok más műemléket országunkban… vonzzák még tudatlan mugli testvéreinket is, akkora erővel bírnak - pillantott hátra a többiekre, ahogy ujjaival megsimogatta a kapu faragványait. - Ez persze nem maradhatott a szabadban, ahová építették… Ahhoz túl hatalmas… Ezért került ide… és lett a Rejtély- és Misztériumügyi Főosztály egyik prominens vendége…

Nagyot sóhajtott, amitől úgy tűnt, nehezére esik beszélnie.

- Oly hatalommal látták el, melyre sok gyarló társunk áhítozik… Mert ez a kapu maga az örökkévalóság forrása. Mindenki, aki átlép rajta, mennyei teremtménnyé válik. De kinek is érné meg…? Erejét elvesztve, szellemként tengődni az élők közt, észrevétlenül és magányosan, míg a világ ideje le nem jár… Szörnyű sors ez, melyet egy halandó sem képes gyötrelmek nélkül elviselni…

Harry akaratlanul is kinyújtotta a kezét a fátyol felé, mintha meg akarná érinteni a láthatatlan kezeket, melyek feléje meredtek: az örök lelkek keservesen vágytak arra, hogy legalább egyszer újra élők közé kerülhessenek.

- Lesz még rá alkalmad - fogta meg a csuklóját Dumbledore, mosolyogva. - Nemsokára. Ez a kapu a titka mindennek. Ideje, hogy nekikezdjünk munkánknak.

Lesegítette Harryt az emelvényről, és visszaballagtak a többiekhez.

Az igazgatón kívül egyikük sem tudta, tulajdonképpen miként vegye ki részét az előkészületekből. Így jobbára Bellatrixot figyelték, nehogy az valamilyen hamis mozdulatot tegyen.

Dumbledore az egyik sarokból eléjük lebegtetett egy kajla oszlopfőnek tűnő, hatalmas mészkődarabot. Eredeti helyén csak a falhoz támasztva pihent, a mágus bűbájának köszönhetően azonban megállt előttük, pár centiméterrel a föld felett lebegve. A teteje sima volt, laposra csiszolták. Dumbledore pálcájának lendítésével egy cseréptálat varázsolt rá, félig megtöltve vízzel. Köréje intett mindenkit. Remus és Perselus megmarkolták Bella köteleit, és felsegítették ültéből. A nő páros lábon ugrálva jutott csak el az oszlopig.

Az igazgató, miután végigmérte őket, Harry számára alig hallható és érthetetlen bűbájt motyogott, melytől mintha megdermedt volna a víz tükre a tálban. Az átlátszó, kékesen ragyogó felület felemelkedett előttük, és mind csodálkozva nézték. Még Bella is abbahagyta az ellenkezést annyira elbűvölte a látvány. Mind összerezzentek azonban, mikor a kerek jéglap végighasadt, és szilánkokra tört. Az apró darabkák tovaúsztak a levegőben, egyfajta mágikus kört alkotva körülöttük. Sebesen pörögni kezdtek, akárcsak a tizenkét ajtós szoba, fehér fénykordont vonva köréjük.

- Most már senki sem hagyhatja el a kört - biccentett Dumbledore. - Szabaddá kell tennünk az egyik kezét - intett Bellatrix felé.

Remus aggodalmas pillantást küldött Rowena felé.

- Semmi pánik, innen már nem menekülhet.

Közös erővel kihúzták a nő jobb kezét a kötelek alól, de testének többi részét továbbra is szorosan fedte a kötél.

A szilánkok közül hat nagyobb darabka lebegett az orruk előtt, és ezeket csak most vették észre. Harry csodálkozva figyelte sajátját, mely gyémántként ragyogott, visszatükrözve azt a fényt, melyet a körülöttük cikázó darabok keltettek. Érezte, hogy meg kell fognia. Ujjai körülötte keringtek, csodálva szépségét, de megérinteni nem merték. Alátartotta a tenyerét, mintha attól félne, hogy az bármelyik pillanatban a földre hullhat, majd felpillantott.

Társai is ugyanígy tettek, ám Dumbledore előttük járt: összezárta tenyerét, jól megszorítva a szilánkot. Markának résein apró vércseppek hullottak a tálba.

- Én ezt nem csinálom! - tiltakozott Bellatrix.

Ám Perselus megfogta a csuklóját, az edény fölé tartva, Remus pedig erőszakosan összepréselte az ujjait. A nő felsikoltott, ahogy a szilánk felhasította tenyerének húsát.

Harry is ejtett három vércseppet, és kissé kínlódva nézett az igazgatóra, aki átszellemülve meredt a tálra. Abban örvényleni kezdett a folyadék, vizet és vért összekeverve.

- Téged szólítunk, Sirius Black - mondta monoton hangon.

Legnagyobb meglepetésükre Sirius megilletődött arca nézett fel rájuk a tálból. Mozgatta az ajkait, de a hangját nem hallották.

Dumbledore motyogni kezdett, mint valami kótyagos vénember, és Harry egy szavát sem értette. Végignézett a többieken, és meglepve tapasztalta, hogy Rowena és Perselus is teljes áhítattal hallgatják, mintha mindent értenének. Az a sejtése támadt, hogy egy olyan nyelven beszélnek, amiről neki halvány fogalma sincs. Ilyenkor átkozta magát, hogy nem járt ő is rúnatanra Hermioneval. A mágus utolsó szavaira azonban újra visszatért az elmélkedésből:

- Hatok szövetségéből szülessen hát meg a hetedik!

Sebes szélvész tört elő az edényből, meglobogtatva hajukat és talárjukat egyaránt. A hatalmas fényáradat el is vakította őket egy pillanatra. Rowena sikkantva a szemei elé emelte kezeit. Harryt kétségkívül lenyűgözte a bűbájjal járó, látványos jelenet, mégis ott motoszkált benne a kétség apró szikrája.

- Honnan tudjuk, hogy működik a varázslat? Mi lesz a bizonyíték?

- Még a bűbájt is hitetlenkedve csináljuk… - mondta Dumbledore ironikusan. - Higgy nekem, Harry, hatásosabb lesz, mint képzelnéd!

A folyadékban homályossá vált Sirius képe, és nem is tisztult ki többet. A körülöttük keringő szilánkok is lelassultak, majd lustán a földre hullottak, így a fényük is kialudt.

- És mikor… mikor teljesedik be a varázslat? Mikor…?

- Nos - jegyezte meg az igazgató kissé bizonytalanabb hangon -, a könyv szerint elég ehhez két óra is. De mivel még nincs tapasztalatunk ezt illetően…

Szinte mind megdöbbentek az idős mágus szavain. Nagyon különösnek tűnt, hogy vannak dolgok, melyekben még ő maga sem biztos teljesen. Ez valamelyest megingatta a hitüket a férfi tévedhetetlenségében.

- És mégis hol fog újra… megjeleni?

- Ez az egy kitétele maradt még a bűbájnak… Azon a helyen fog újra testet ölteni, ahol mind jelen vagyunk. Együtt kell hát maradnunk… és életben.

Bellatrix azonban kihasználta a kínálkozó alkalmat, és egy zsebtolvaj ügyességével elcsente Rowena pálcáját. Lábairól eltüntette a kötést, és, ha sután is, de elkezdett felfelé rohanni, kifelé a teremből. Mivel a szilánkok bűvös köre már egyikőjüket sem tartotta vissza, mint utána vetődtek, hogy megakadályozzák a távozását.

- Nem menekülhet! - harsogta Dumbledore.

Perselus és Remus lélekszakadva rohantak fel a magas lépcsőfokokon, hogy utolérjék.

- Scissum! - kiáltotta lentről Harry.

A nyirbáló bűbájtól a nő szoknyája és koszos talárja hosszában többször is széthasadt, amitől Bella egyre csak botladozott. Folyton rálépett a leszaggatott csíkokra, és ahogy kiért a teremből, hasra is esett. Sokkal nehezebb volt úgy felállnia, hogy egyik kezében a pálcát tartotta, a másik meg az oldalához volt kötözve. Szitkozódva fetrengett a földön.

Remus előrelendült, és hasra vetődve próbálta elkapni a bokáját, mielőtt felállhatott volna, de a nő gyorsabb volt, és bevetette magát a liftbe. Perselus ügyet sem vetett a földön heverő Lupinra: egyenesen a lift felé szaladt, és még épp befért annak záródó rácsain.

A többiek azonban lemaradtak, és bosszúsan nézték, ahogy a fülke lassan emelkedik - nélkülük. Azt nem tudták, Bellatrix és Perselus mit művelhet a felvonóban, csupán dulakodásuk hangjait lehetett hallani, illetve azt látni, ahogy az egész szerkezet kileng emiatt.

- Csak ne essen semmi baja - kulcsolta össze a kezeit Rowena, felelősnek érezve magát a kialakult helyzet miatt.

- Miért nincs még egy felvonó? - bosszankodott Harry tehetetlenül. - Vagy miért nem hoppanáltok? - fordult Remusék felé. - Engem itt hagyhattok, majd felmegyek valahogy!

- Csak a fenti fogadótér engedi a hoppanálást, Harry - mondta Dumbledore, ahogy hozzájuk csatlakozva a himbálózó fülkét nézte. - Minden más emeletet és ügyosztályt bűbájok védenek.

- Meg kell várnunk, míg újra leér a lift…

Egy örökkévalósággal is felért volna az a várakozás, amire a lassan érkező fülke miatt kényszerültek. Ám alighogy kinyílt annak aranyrácsos ajtaja, mind elszörnyedtek.

A lift belseje, a falak és a padló mind vércseppektől voltak tele. Ruhafoszlányok és kitépett hajszálak hevertek szanaszéjjel, és az egyik sötét sarokban Harry mintha egy szemfogat is látott volna - de erre már nem mert volna megesküdni.

- Mit csinált ez vele? - morfondírozott kissé derülten. - Megerőszakolta, vagy mi?

Elképzelni sem tudta, hogyan festhetnek mindketten, de sejtette, hogy erősen megtépázottan. A fenti fogadótér megint katasztrófa sújtotta területnek tűnt, mint legutóbb. Papírok szálltak a levegőben, székek és asztalok hevertek felborogatva, ahogy a fedezékben kuporgó ellenfelek átkokkal bombázták egymást.

- Perselus! - kiáltotta Rowena, kedvesét keresve.

Ám csak Bellát látta, ahogy az sorra borogatja fel a kukákat.

- Hol van? - rikácsolta. - Itt kell lennie! Amivel jöttünk…

- A zsupszkulcs…! - döbbent rá Remus, és maga is keresni kezdte a szemeivel a tárgyat. - A zsupszkulcsot keresi…!

Piton nyögve mászott elő az egyik asztal alól, egy szemetesvödröt tartva, felvonva szemöldökét.

- Ez az? - kérdezte Rowena suttogva, ahogy leguggolt hozzá. A férfi bólintott, és kissé megkönnyebbülve fogadta a nő csókját.

- Kapjuk el ezt a némbert, mielőtt teljesen leveti magáról a hoppanálásgátló kötelet - emelte pálcáját támadásra Remus. - Petrificus totalus! - kiáltotta, ahogy a sóbálványátokkal Bellatrix hátának közepére célzott.

A nőnek annyi ideje sem volt, hogy megforduljon. Telibe kapta az átok, és megdermedve elhasalt. Lupin azonnal odarohant hozzá, és megerősítette a köteleit.

- Azt hiszem, tanácsos lenne, ha indulnánk - pillantott körbe Dumbledore kissé fanyalogva. - Mielőtt még valaki észreveszi, mekkora pusztítást műveltünk.

- Albus! - kiáltott fel egy hang az igazgató talárjának egyik zsebében.

Mind meglepetten keresték a hang forrását. Dumblerore az egyik belső zsebéből egy ugyanolyan oda-vissza tükröt halászott elő, mint amilyet Harry a Rend többi tagjánál is látott.

- Tessék, Minerva.

- Albus, szörnyűség történt! Tudjukki! Itt van…! Itt, a birtokon! Roxmorts lángokban áll! Sorra hoppanálnak az aurorok és a Rend tagjai, de eddig nem sikerült megfékeznünk!

Harry rémülten nézte az igazgató arcán végbemenő változást. Az idős, nagypapaszerű mágus hirtelenjében egy fenevad elszántságával meredt a tükörbe.

- A diákok, Minerva?

- Fékezhetetlenek! Kitört a pánik, ahogy meglátták felszállni a füstöt a faluból! A legtöbben meghúzódtak ugyan a klubhelyiségekben, de egy páran, Albus! Granger kisasszony és a Weasley-testvérek összegyűjtöttek egy pár ötödikest meg hatodikost, és… Merlinre, Albus, ők is be akarnak szállni a küzdelembe!

- Ne aggódjon, remek tanáraik voltak - nyugtatgatta Dumbledore, előbb Lupinra és Rowenara, majd Harryra pillantva. - Azonnal ott leszünk!

- Sikerrel jártak? - kérdezte a nő még gyorsan, mielőtt a beszélgetés megszakadhatott volna.

- Ó, igen… - mosolyodott el az igazgató.

Megfogták a zsupszlulcsot, és megvárták, míg Remus is odavonszolja Lestrange-et. Az, ahogy mind a hatan megérintették, működésbe lépett, és beszippantotta őket.

Míg a kastély felé száguldottak, Harry bensőjét szorítani kezdte egy rettenetes érzés. Már megint szembesülnie kell Voldemorttal. Minden tanév utolsó felében történt valami, ami miatt konfrontálódnia kellett ellenfelével. Noha sejtette, hogy ez idén sem lesz másképp, mégis megtelt a szíve aggodalommal. Nem volt azonban ideje tovább elmélkedni, mert a zúgást követően, mely utazásukat végigkísérte, visszaérkeztek a mardekáros cellasorba, a pincébe. Szinte felkenődött a falra, akkora erővel tette le a zsupszkulcs.

Remus behúzta a foglyot a cellába, lefektetve az ágyra, és megszabadította a kötelektől. Kihátrált onnan, és bezárta annak ajtaját.

- A falu a roxforti birtokhoz tartozik, legalábbis a régi, hűbéres intézmény szerint. Ha mi odalent leszünk is, még mindig egy helyen maradunk vele, feltéve, ha ő nem jut ki innen - jegyezte meg az igazgató.

Mikor minden bűnjelet eltűntettek, meglendítette a pálcáját, amitől az őrök üressé vált tekintete újra életszerű lett.

- Tartsák szemmel ezt a nőt - mondta Dumbledore, mintha ott folytatná a beszélgetést, ahol az abbamaradt. - Bármi történik is odakint, maguknak itt a helyük. Ismerik a feladatukat.

Az őrök kihúzták magukat, jelezve, hogy tudják, mi a dolguk, így a kis csoport elhagyta a pincehelyiséget.

A felnőttek mind a bejárati csarnok felé igyekeztek, így Harry is velük tartott.

- Harry, meg kell, hogy kérjelek, hogy térj vissza a klubhelyiségedbe, míg…

- Nem kérhet ilyet! - csattant fel a fiú. - A barátaim odakint vannak! Szükségük van rám! Ahogy… maguknak is - mondta csendesebben.

Az igazgató lehunyta a szemeit, hiszen fájdalmas volt, ahogy fiú a jóslatra és saját feladatára emlékeztette.

- Nem állíthat meg… Ennyivel tartozik a varázslótársadalomnak… - mondta végül Harry, és futásnak eredt.

- Harry! - kiáltott utána Remus, de a fiú olyan gyorsan szedte a lábait, hogy nem érte utol.

Úgy nézték távolodó alakját, mint szomorú madarak, melyek egy kiröppenő fióka első szárnypróbálgatását lesik. Hamar utána vetették magukat.

Harry sorra dobálta le a sípcsontvédőit és kesztyűit, ahogy a kastély udvaráról a vasútállomás felé szaladt. Egy ideig a Tiltott Rengeteg miatt takarásban volt a kis település, de a távoli füst szagát már elhozta a szél idáig is. Előkapta pálcáját, mintha attól tartott volna, hogy valamelyik bokorból előugrik egy halálfaló. De a vasúti megállónál sem talált semmit - ami rögtön gyanús volt számára. Legalább egy kalauz vagy egy lusta bakter… De senki, mintha szőrén-szálán eltűnt volna mindenki.

Ahogy kiszaladt a falu felé vezető útra, rá is jött, mitől ilyen elhagyatott a környék.

Magát a poklot nem tudta volna borzalmasabbnak elképzelni. Az ég alja nem a hanyatló nap miatt volt vörös, hanem a lángokban álló házaktól. A lángnyelvek csak úgy falták a házakat: a kitört ablakon keresztül nyaldosták a külső falakat is, ha a berendezéssel már végeztek. Nem volt épület, melyből ne gomolygott volna a füst. A levegőben mindenfelé pernye szállt.

A riadt sokadalom vagy a tüzet próbálta oltani, vagy a támadókkal szemben harcolt. Az idősek és kisgyerekek jajveszékelve próbáltak menedéket keresni, de az elvetemült megszállók néha még őket sem kímélték. Harry épp szemtanúja volt annak, miként robbant porrá egy házat egy sötét, kámzsás alak, aminek oltalmába épp beszaladt három, hét-nyolc éves kislány. Elborzasztotta az értelmetlen kegyetlenség, és futtában előreszegezte a pálcáját.

- Petrificus totalus! - kiáltotta, amivel meglepte az alakot. Nem maradt ideje védekezni, ezért megdermedve dőlt el a mocsokban, amit saját társai keltettek.

Harry jobbnak látta megkötözni a férfit, noha még nem ismerte azt a hoppanálásgátló bűbájt, amit a felnőttek szoktak használni. Így behúzta az alakot az egyik romos házba, hátrakötözte kezeit-lábait, hogy az, ha magához tér, ne tudjon újra visszatérni a csatatérre.

- Eggyel kevesebb - állt felette undorodva, ahogy végzett munkájával. Ledobta magáról a talárt, így vörös-sárga kviddicses pulóverében úgy festett, akár egy egyszerű mugli.

Ekkor apró recsegést hallott a háta mögül. Megpördült, és látta, hogy a három főkötős kislány az, akikkel a halálfaló végezni akart. Odaszaladt hozzájuk, és megnézte, nem sérültek-e meg.

- Jól vagytok? Hallotok engem? - kérdezte, mert elég kábának tűntek. Úgy vélte, biztos zúg a fülük a robbanás miatt. - Szaladjatok a vasútállomás felé, onnan pedig fel a kastélyba. Bújjatok el ott! Ott nem eshet bajotok! Nyomás!

Ahogy a gyerekek tovaiszkoltak, ő is előjött a romok közül. Kilépve az utcára látta, hogy mindenfelé taláros alakok rohangálnak. Kiérve a házak közül bevetette magát a tömegbe, és megkezdte élete eddigi legnehezebb küzdelmét…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés