II. rész

Ott állt a fa, Lupin és Ron együttese, valamint a közeledő Voldemort közt. Arra a helyre nézett, ahol eddig állt.

- Hogyan…? Ide-… idehoppanáltam? - motyogta rémült szemekkel.

- Harry! - kiáltotta Ron, mert Voldemort már előttük magasodott.

Mintha lelassult volna velük az idő, úgy néztek farkasszemet. A két, borzasztó vörös szem, és a smaragdzöld szempár… Úgy tűnt, a nagyúr is meglepődött, hogy Harryt ott találta. Ám vékony, ajaktalan szája diadalittas mosolyra húzódott.

- Ahogy akarod! Velük együtt te is itt pusztulsz!

Karja, melyben a fegyvert tartotta, magasról sújtott le, és hegye végigszántotta Harry mellkasát. A fiú ordított a fájdalomtól, és térdre esett.

- Harry! - nyögte Remus. - Menekülj, kérlek!

De ekkor a kard érdekesen ragyogni kezdett. Vörös fény vette körül újra, akár az első alkalommal, hogy megjelent Harrynek. Voldemort keze remegni kezdett, mintha a fegyver forró lenne, és sütné a tenyerét.

- Mi ez? - kiáltotta, ahogy elejtette. - Miért…?

Ám Harry már fel is kapta a földről, és feléje döfött. Botor dolog lett volna azt hinni, hogy leszúrhatja vele. A nagyúr félrelépett, így Harry elszáguldott mellette, elhasalva öt méterrel arrébb. Gonosz hangon nevette ki a gyerekes próbálkozást, ám hoppanálnia kellett, mert a fiú suhintott egyet feléje, és a támadás mintha bűbájként röppent volna feléje.

Ron lebukott, a vörös nyaláb pedig elmetszette Remus köteleit. A férfi eszméletlenül roskadt a földre.

Harry kocsonyaként remegve tápászkodott fel, és azonnal kézbe kapta pálcáját is. Ruhája a mellkasán ketté volt szakadva, és cafatokban lógott rajta. A kard vágást ejtett ugyan rajta, de szerencséjére nem volt mély. Apró csíkokban folyt sötétvörös vére a csípője felé.

A sebesülései, a kosz, korom és füst, ami a levegőben terjengett, valamint a borzasztó moraj, a mindenfelé röpködő átkok és bűbájok, keveredve a haldoklók hörgésével rettenetes fájdalomként csapódott le a lelkében. Amerre csak nézett, szenvedést és pusztulást látott; rengetegen feküdtek a földön, eszméletlenül, vagy élettelenül, sokan pedig könyörögtek, hogy végre segítsen nekik valaki.

A Weasley-ikrek mozdulatlanul feküdtek ott, ahol a bűbájok eltalálták őket; Ginny is arccal a földnek hevert az egyik töltésnél. Véres keze még mindig a pálcát szorongatta. Iskolatársai is vagy fedezékbe menekülve védekeztek, vagy hősiesen küzdöttek a halálfalókkal, ám bele se mert gondolni, történt-e valamelyikükkel valami végzetes…

Roxmorts lángokban állt, szinte mindegyik házikóra átterjedt már a tűz. A lakók vagy menekültek a fosztogatók és dementorok elől, vagy mozdulatlanul feküdtek a földön. Sokan végső elkeseredettségükben pálcát ragadtak, és maguk is szembeszálltak a támadókkal, ezzel is valamelyest segítve a Rend tagjait, akik igencsak megszenvedték az ütközetet.

A két legidősebb Weasley-fivér is igencsak szörnyűséges állapotban volt. Bill a földön feküdt, köhögve és hörögve a szájából előtörő vértől, míg Charlie ülve próbált hátrébb húzódni egy dementor elől. Nem bírt ráállni a lábaira, így tehetetlenül húzta őket maga után.

Emmeline Vance az egykori földút szélén ült, és egész testében remegett. Mellkasán, bal vállán és felkarján hatalmas égési sérülés húzódott. Úgy tűnt, nincs is teljesen magánál: sokkos állapotban dülöngélt, és próbálta csillapítani fájó testrészeinek remegését, de csak egyre sápadtabb lett.

Perselus fiának karjába omolva nyugodott, szürke arccal, melyről lerítt a fájdalom. Lamerin sírva ölelte őt. Rowena nem messze tőlük párbajozott egy görnyedt hátú, csimbókos hajú nővel, de idegesen figyelte őket, aggódva, mi lehet kedvesével.

Hagrid valamelyest könnyebb helyzetben volt: ő puszta, fizikai erejével képes volt ledönteni támadóit. Úgy tűnt, Kingsley is jó állapotban van még. Kitartóan küzdött ellenfelével, akinek az arcára egyre jobban kiült a pánik, és látszott, hogy menekülő utat keres a szemeivel. Mordon csak úgy szórta az átkokat mindenre, ami megmozdult, így nem ritkán a falubelieknek is menekülniük kellett előle. Elphias Doge könyörtelenül üldözte a dementorokat, amik még mindig borzalmas fenyegetésként lebegtek a fejük felett.

Harry a szemeivel Voldemortot kereste - a saját párját. Nekik egymással kell megvívniuk, tudta ezt. Látta, hogy az légyként pöccinti félre legjobb barátait, DS-es társait különböző bűbájokkal. Arra sem méltatta őket, hogy valamilyen főbenjáró átkot küldjön rájuk: már abban is kedvét lelte, hogy így megalázhatta őket.

Ezt látva, Harry nem akart tovább tétlenkedni.

- Voldemort! - kiáltotta a nevét, amire szinte mindenki felfigyelt. Mivel a varázslók társadalmában csak kevesen merték kimondani a nevét, rögtön feltűnt, ha valaki ezt a szót használta. Társai, még Dumbledore is feléje nézett, lejjebb eresztve pálcáját, mellyel az imént kötözött meg egy újabb halálfalót.

A nagyúr arcán elégedett mosoly jelent meg.

- Még csak el sem futsz. Bátrabb, mint előzőleg.

Ezt hallva a diákok rémülten összenéztek.

- Nézz hát szembe a végzeteddel! - suhintott a pálcájával.

Ám Harry gyorsan egy zagyváló átkot küldött rá, nehogy bármilyen bűbájt is el tudjon végezni. Tudta jól, hogy semmi értelme, ha pálcáik újra összecsapnak. Ugyanaz történne, mint két éve, visszatértekor: a két egyforma magvú pálca összekapcsolódna, megjelennének a fehér gyöngyök, melyek köztük úsznak a levegőben… És megint nem lenne megoldás, nem dőlne el végre ez a sok éve tartó küzdelem.

A tény, hogy egy ilyen bizarr bűbájjal fékezték meg őt, roppant felbőszítette Voldemortot. Remegett a keze az idegességtől, a szemei pedig parázsként izzottak. Oldalra nézett, és intett halálfalóinak, hogy szüntesse már meg valaki az átok hatását, hiszen még egy ellenátkot sem tudott kinyögni. Azok nyomban odaszaladtak hozzá, hogy segítsenek neki.

Harry lenézett bal kezére, melyben Godrik kardját szorongatta, majd felemelte másikat, Voldemort pálcája felé suhintva vele.

- Scipio Sectilis! - kiáltotta.

A feketemágus elfordult az éppen odaszaladó, zilált halálfalótól, és megkövülten nézte, ahogy a pálca sárgán világítani kezd, és önállósítva magát, a levegőbe emelkedik. Utána kapott, de az nem hagyta, hogy újra birtokba vegyék. Úgy tűnt, hatott a varázslat, bár Harry nem is reménykedett benne, hogy ilyen könnyen megy majd. Ellenfele pálcája pulzálni kezdett, jelezve, hogy várja a végzetét. Készen állt arra, hogy a fiú kettészelje.

- Bocsáss meg, Fawkes! - suttogta. - Scipio Scissum!

Azzal meglendítette a kardot, melynek vörös suhintása tovareppent a pálca felé, és a közepén egy ferde vágást ejtett.

- Ne! - kiáltotta Voldemort, amikor a pálca, immár fény nélkül, a földre hullott. - Te…! - hörögte, gyilkos tekintetét ellenfelére emelve. - Te…! Ezért meglakolsz!

Kikapta halálfalója kezéből a pálcát, félrelökve a férfit, és Harryre szegezte.

A fiú most, hogy e komoly lépést maga mögött tudhatta, nem érezte magát kellemesebben. Eddig legalább valamennyire biztonságban volt. Hiszen Voldemort párbajban nem győzhette le a pálcáik rokonsága miatt. Most azonban, hogy a férfi szerzett magának egy másikat, az övétől független darabot, megint nyitottá vált a küzdelem. Abban reménykedni pedig, hogy az új fegyver nem teljesen Voldemortnak való - mivel, Olivander úr szerint, a pálca választja a hordozóját és nem fordítva - hiú ábránd lett volna.

- Ardoris pereptum! - kiáltotta a feketemágus. - Tűz, pusztíts!

Hatalmas lángnyelvek csaptak Harry felé. Az arca elé emelte a kezeit, hogy védje magát, de a karja még így is megégett. Lenyelte a hányingert, amit a fájdalom keltett benne, noha érezte, hogy teste egyre nehezebben tűri a bántalmazást és a vég nélküli igénybevételt. Remegve ölelte magához az égett testrészt, fakó arcáról lerítt, hogy megoldást keres.

- G-Glaius! - nyögte, hogy eloltsa a tüzet, ami körülötte, és talárja szélén táncolt. A lángok jéggé fagyva dőltek el, és törtek szilánkokra. - La-Lamina! - szórt volna pengeszerű, metsző fájdalmat okozó igét Voldemortra, de az egyszerűen visszaverte őket, rá irányítva.

- Contra Lamina!

Harry először felordított, de a harmadik-negyedik vágásnál, mely felhasította a bőrét, már nem volt ereje kiabálni. Nyögve összecsuklott, és kevés kellett volna ahhoz, hogy eldőljön.

- Harry!

- Harry! - kiáltották sokan hátulról, és mellőle, meglehetősen rémülten.

- Védekezz! - kiáltotta Neville, hatalmasat taszítva aktuális ellenfelén, Monstrón.

A fiú felemelte a fejét, és látta, hogy Voldemort ajkai megnyílnak, hogy újabb átkot kiáltsanak. Reszketve emelte pálcáját, és, jöjjön bármi is, elsuttogott egy „Protego!”-t.

Még éppen idejében cselekedett, különben a feléje röppenő „Obstructo!” kegyetlenül eltalálta volna.

Egy pillanatig Harry azt kívánta, bár ne is ő lenne a kiválasztott. Bár Neville lenne az. Hiszen most is olyan jól boldogul… Rájött, milyen borzasztóan önző gondolat is volt ez. Neville-nek ezernyi más szenvedésen kellett keresztülmennie, nem kívánhatja neki még ezt is. Nem, ezt személyesen kell elintéznie… Neki, magának…

Nyöszörögve tápászkodott fel.

- Ennyire telik, Potter? Te lennél a híres kiválasztott? - harsant Voldemort gúnyos kacaja.

A diákok nem értették igazán, mire céloz.

- A kiválasztott, aki legyőz engem? EGY GYEREK? Már azt kell hinnem, tévedtem, mikor azon az éjjelen megjelöltem a homlokodat! Komédiába illő lenne, ha feleslegesen kellett volna megölnöm a drága szüleidet.

Harry úgy érezte, a szíve kettéhasad. Hogy mer ilyen kegyetlenül tréfálkozni halott szüleiről? Szakadt ruhájának szélével megtörölte maszatos arcát és könnyes szemét, hogy tisztábban lásson.

- Rictusempra! - kiáltotta váratlanul.

A bűbáj lökött ugyan valamennyit ellenfelén, de az jól megvetette a lábát, így nem terült el.

- Igen, gyerünk, Potter, még! Hadd lássam, mire vagy képes, mielőtt megöllek! Stupor!

Harry látványosat bukfencezett, és elejtette a pálcáját.

- Invito pálc…

Ám a fiú gyorsan a fegyverért kapott, mielőtt az Voldemort tenyerébe röppenhetett volna. Hason kúszva kiáltotta rá az újabb átkot.

- Petrificus totalus!

A mágus azonban a roxmortsi tér közepén álló szökőkút fedezékébe vetődött a sóbálványátok elől. A szobor mögül, alattomosan szórta az átkot. Harry még sosem hallotta, ezért meglepetésként érte a hatása.

- Strangulo!

A fiú a nyakánál fogva a levegőbe emelkedett: hosszú lábai félméternyire a föld felett kalimpáltak. A láthatatlan kezek úgy szorították a torkát, hogy azt hitte, bármelyik pillanatban elroppanhatnak a csigolyái. Borzalmasan gyötörte a levegő hiánya.

- Harry! - sikoltotta Parvati.

Oldalra pillantott, ahol Dumbledore a sarokba szorította az egyik halálfalót. Az igazgató mintha megérezte volna, hogy figyelik, feléje fordult, és szinte azonnal meglengette a pálcáját.

- Finite incantatem! - kiáltotta mély, dörmögő hangján, és tanítványa a földre pottyant. 

Többen is felsóhajtottak, amikor látták, hogy Harry még magánál van, nem fulladt meg. A fiú mégis úgy érezte, nem bírja tovább. Semmi értelme nem volt dobálózni az újabbnál újabb átkokkal: ő egyre csak gyengült mindegyiktől, ugyanakkor ellenfeléről ez nem volt elmondható. Véget kell vetni mindennek… most… hogy…

Nagy nehezen feltápászkodott, és jó erősen fogva pálcáját, felnézett az égre. Kételkedett abban, hogy sikerülhet. Ilyen kis erővel… kisebb csoda lenne…

Halkan, sóhajtva kezdett bele az ige kántálásába. Máris kirajzolódott körülötte a földön egy zöld fényű karika, a rúnák nyelvén íródott szöveggel a peremén, alulról világítva meg meggyötört, de elszánt arcát. A szemei hasonlóan ragyogtak.

- Mi ez? - lepődött meg Voldemort.

- Igézet, Nagyuram! - borult eléje egyik követője, a kezeit tördelve. - Kérlek, meneküljünk!

- Csak nem képzeled, hogy megfutamodok egy látványos kis bűbáj miatt?! - förmedt rá vezére. - Takarodj a szemem elől, te gyáva! - rúgott bele hatalmasat.

Draco megkövülten nézte, hogy bánik az általa eddig úgy tisztelt nagyúr a követőjével. Pedig az csak figyelmeztetni akarta, hogy ez a varázslat akár veszélyes is lehet…

Egy kéz erősen megragadta a csuklóját, és hátrarántotta. Hermione térdelt a földön, leszorítva őt is, míg egy védőpajzsot varázsolt kettejük elé. Draco olyannyira belefeledkezett az eseményekbe, hogy észre sem vette, hogy egy kóbor átok éppen feléje szalad. Ki akarta tépni a kezét, de a lány ingerülten rárivallt.

- Maradj veszteg! Ez nagyot fog szólni!

Közben Voldemort tovább lökdöste menekülni próbáló talpnyalóit, némelyekre még átkot is bocsátott. Ez Harry hasznára vált, hisz’ összeszedhette az erejét, minden mást kizárva az elméjéből. Egyre többet fordultak feléje, abbahagyva a fárasztó küzdelmet, mert elképzelni sem tudták, mi következhet. Maga Dumbledore is meredten nézte a fiút, aki lassan kezdte érezni, hogy átjárja az erő… Az erő, mely fél éve egyszer már előtört belőle.

Ahogy újra Voldemortra pillantott, hirtelenjében nagyon idősnek és érettnek tűnt. Felnőttnek, egyenlő ellenfélnek… És ez megdöbbentette a feketemágust.

- Nem fogsz legyőzni! Ne is reménykedj!

Harry arcán szánalom jelent meg a gonosztevő láttán, és ez roppant feldühítette. Céltalanul, átkok egész sorát lőtte ki feléje.

- Protego! - kiáltotta Lamerin, Harry mellett állva. Barátja hálásan pillantott feléje.

Az átkok mind lepattantak a védőbűbájnak köszönhetően.

- Hogy merészeltek beavatkozni?! - üvöltötte a nagyúr.

Látva, hogy vezetőjük létszámfölénnyel találta szemben magát, a leghűségesebb halálfalók újra mellé álltak, kivont pálcával. Számtalan átok és ellenátok csattant, és Harry egyszer csak azt vette észre, hogy még talpon maradt barátai mind mellette vagy mögötte állnak.

- Ezek csak gyerekek! Végezni velük!

- Tarts ki! - kiáltotta Neville.

Harry pálcájára pillantott, mely erősen fénylett a kezében, és szinte lüktetett benne az erő. Kinyújtotta hát Voldemort felé, és éles hangon kiáltotta:

- Dilapido confectum!

A nagyúr szinte földbe gyökerezett lábakkal fogadta az átkot, és egyetlen szerencséje az volt, hogy követői harsogva kiabálták körülötte a „Protego!”-kat. Feleszmélt, és ő is védekezni próbált, de érezte, hogy ez túlontúl erős bűbáj. A mellette álló halálfalókat sorra kilőtték, így lassan egyedül maradt a tőle már csak egy méternyire tomboló tüzes szélvésszel szemben.

- Nem! - kiáltotta, ismeretlen nyelven idegen bűbájt mormolva, hogy védelmezze magát. - Nem győzhetsz le!

Ekkor Neville, óvatosan rálépve Harry bűvkörére, egy szokatlanul erős támadóátkot küldött feléje. A fiú szőke hajszálai csak úgy lobogtak, mintha alulról valami ventilátor fújná. Osztálytársai mind őt nézték, és végre Voldemort is rájött.

- Te vagy a másik! - kiáltotta hörögve.

Ám elhagyta ereje, így Harry átka megsemmisítő csapást mért rá. Ordított a fájdalomtól, a teste csak úgy füstölgött, mintha a pokol tüzén égne.

Harry teste összerándult. Nem tudta meghatározni, melyik ponton, de úgy érezte, mintha egy régi kórság lassan felemésztődne a testében, és szűnni kezdene egy másfél évtizedes szenvedés.

Az átok kimerítette, így mikor elfogyott az ereje, az is tovaszállt. Voldemort megtépázva állt, majd hörögve, véresen eldőlt. Reménykedve a sikerben, Harry feléje pillantott, ám elakadt a lélegzete, mikor meglátta, hogy a feketemágusnak mozognak az ujjai. A rémült halálhalók a hóna alá nyúltak, és menekülőre fogták a dolgot. Mit sem törődve a méltósággal, rángatva arrébb húzták vezetőjük testét.

- Ne! - lendült előre Harry.

Lamerin elkapta a derekánál fogva, hogy visszatartsa, de kiverekedte magát a kezeiből.

- Ne! Nem vihetitek el! - kiáltotta kétségbeesetten. - Akkor minden hiábavaló volt…

Az egyik szemfüles alak, hogy segítse társai menekülését, és kínzó átkot küldött az utánuk eredő Harryre.

- Crucio!

- Ne!

A lányok sikoltozni kezdtek mögötte, míg a fiú vonaglott a kíntól, a többiek azonban taszító átkokkal lefegyverezték a támadót, így a bűbáj is megszűnt. Harry hasra esve elterült a földön.

Akik még bírtak szaladni, a menekülők után eredtek, de azok hamar eltűntek egy rögtönzött zsupszkulcs segítségével.

Nem maradt hátra utánuk semmi, csak a pusztítás, amit végeztek. Az emberek lassan kezdtek magukhoz térni rémületükből, felsegítve egymást, és elkezdték vizsgálni a sérülteket. Maga Dumbledore is intézkedett. Minden ki alá, aki a földön ült vagy feküdt, hordágyat varázsolt, illetve útnak indította főnixmadarát, hogy azonnal hozzon segítséget, gyógyítókat a Szent Mungóból.

Harry azonban ott maradt a földön, és barátai már kezdtek félni, hogy baj van. A fiú végül megmozdult.

Megsemmisülten próbált felkelni, de térdelésnél tovább nem bírta magát feltornázni. Mellkasából sírás és köhögés szakadt fel. A vállai csak úgy remegtek a zokogástól. Véres kezeivel belemarkolt a fekete hamuba, amin eddig feküdt, és tehetetlenül szorongatta. Hangosan csuklott az elkeseredéstől, nagyokat szipogva.

- Megtettem… mindent… - dadogta, mint valami sírógörcsös kisgyermek. - Itt voltam és… megtettem mindent… a-ami hatalmamban állt, de… de… Mégsem használt!

Hatalmasat köhögött, mert az ő tüdejét is borzalmasan irritálta a korom, ami a levegőben terjengett. A faluban még mindig nem sikerült eloltani a tüzet.

- Mind… itt voltunk… és együtt harcol-harcoltunk… de még így se…! Nem… tudtuk legyőzni…! Sosem fogjuk tudni… legyőzni… Ez a sok ember… - pillantott oldalra könnyes szemekkel - mind… értelmetlenül halt meg…

A felnőttek, akik még erejüknél voltak, szánakozva nézték. Sokukat elöntötte a szégyenérzet. Egy tizenhat éves diáktól várták a csodát. A csodát, melyre csak ő képes. Azt várták, hogy félretegye a lelkiismeretét, lelkének ártatlanságát és tisztaságát, és öljön meg valakit, mikor erre a felnőttek nagy része sem képes. Most, hogy ott kúszott a porban, zokogva, annyira gyermeknek tűnt még…

Ron megtörölte a szemeit, és még keserűen nézett Lupinra, akit azóta szorongatott a karjaiban, amióta az megszabadult a kötelektől. A férfi vállára hajtotta a fejét, és csendben ő is sírni kezdett.

Hermione, Draco mellett ülve a tenyerébe temette arcát. A szőke fiú üresen nézte őt, a többieket, a jajveszékelő falusiakat, akik szeretteik mellett siránkoztak. Sohasem látott még ekkora pusztítást, soha nem érzett még… ilyen hatalmas fájdalmat.

Lamerin kábán totyogott az apja felé, mikor megpillantotta az ikreket. Tehetetlenül rogyott le melléjük, úgy meredve maga elé, mint akinek kiszakították a szívét a helyéről. A fiúk körül négy-hat halálfaló is feküdhetett. Ugyanaz történt tehát. Ugyanaz, mint nagybátyjaikkal. Prewették is hősiesen haltak meg…

- Jaj, srácok… - nyögte Lamerin erőtlenül. - Ne hagyjatok itt ti is…!

Ráborult a két tetemre, mire egy éles „Jaj!” jött valahonnan alulról. Rögtön felpattant, hogy megnézze, mi történt.

- Merlinre! Éltek? - kiáltotta reménykedve. - Istenem, éltek…! - tért vissza a boldogság a szívébe, mikor látta, hogy mindkét fiú, noha gyengén is, de még lélegzik. - Igazgató úr! - kiáltotta rögtön. - Kérem, segítsen!

Charlie, bicegve ugyan, de összeszedte Ginnyt az árokból, megtörölgetve a lány sáros, vizes arcát. Úgy fogta, mint valami törékeny babát, nehogy még komolyabb baja legyen.

- Életben van, Bill… - súgta oda fivérének, aki vérben-izzadtságban fürödve hevert mellette.

Harry mindezek ellenére tovább sírt. Neville odalépett mögé, letérdelt hozzá, és megérintette a vállát. A fiú felnézett, és egy bíztató arccal szembesült.

- Semmi baj, Harry.

Megsimogatta barátja koszos, törmelékkel teli fekete haját, és mosolyogva felpillantott az igazgatóra, aki megjelent a másik oldalukon. Harry is követte a szemeivel.

- Dumbledore professzor - nyögte lefelé görbülő ajkakkal. Imbolyogva talpra állt.

- Jól van, fiam. Sírj csak…

Harry átölelte az öreg mágus derekát, és folytatta a bőgést.

A füstös levegő és tűz okozta korom közepette egy halovány, patrónusszerű ködfolt gomolygott. Megnyúlt, mint valami torz tojás, majd sebesen pörögni kezdett, emberi alakot formálva. Előbb a lábak és karok, majd az ezeket összekötő törzs és a fej formálódott ki belőle. Az alak előbb sejtelmesen homályos volt, majd halvány színei megerősödtek, és kirajzolódtak Sirius Black végső körvonalai…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés