5.     Fejezet

Kitérő

Estrelle elgondolkodva távozott Dumbledore irodájából, ahol hosszasan győzködte az igazgatót, hogy neki pár napra el kellene mennie, hogy rendezze magában az újonnan feltörő érzéseket. Nem lepődött meg, hogy Albus tudta mi történt vele, épp ezért nem tetszett neki az ötlet. Szerencsére úgy tűnt Pitonról nem sejt semmit.

„- Nem tanácsos elhagynia a Roxfort területét. Voldemort és szolgái csak erre várnak. Nem tudom, hogy elég felkészült-e egy esetleges harcra. De ha nagyon muszáj, elengedem.”

Estrelle nem érezte, hogy veszélyben lenne, bízott képességeiben.

Diákként végigolvasta Livius összes könyvét, még a fekete mágiáról és varázslatokról szólókat is, amiket nagy gonddal meg is tanult. Emlékszik arra az emlékezetes párbajra a mardekáros lánnyal. Nem hitte, hogy a vele szembekerülő ellenséggel ne tudna elbánni, ha a szükség úgy hozza.

         Az előcsarnokban elment Piton mellett, de csak kimérten köszöntek egymásnak. A bájitaltan tanár kicsit furcsállotta, hogy Estrelle –nél ott van a seprűje is, de nem tette szóvá. A nő csodálkozott is, hogy semmilyen gúnyos megjegyzés sem hangzott el a feketetaláros férfi szájából.

         Amint elrugaszkodott a földtől és a szél belekapott hajába, máris szabadabbnak érezte magát. Nem bírta, ha rendelkeznek felette és bezárják –mégha egy ilyen impozáns épületbe is, mint a Roxfort. Nem tudta pontosan, hogy hova is akar menni, rábízta magát az ösztöneire. Végül több órás gyors repülés után Magyarországon találta magát. Budapest esti fényei elkápráztatták, de nem szállt le a fővárosban, hanem egy közeli kastély felé vette az útját. A sötétben is tudta, hogy merre kell mennie, hiába árnyékolták le a régi építményt ősöreg tölgyek és fenyők. Amint földet ért és felsietett a lépcsőn, az árnyékok közül két fegyveres vámpír állt eléje.

-         Beszélnem kell Kravennel!

-         Már várja magát a szobájában. – szólalt meg az egyik mély hangján pár pillanat múlva.

Amint belépett a kétszárnyú fa ajtón, legalább három tucat parázsló tekintet szegeződött rá. Tudta, hogy mind vámpír, és hogy senkit nem engednének ilyen könnyen be, de egyikőjük sem indult, hogy elkapja Estrelle –t. Pár pillanatig még ott állt és figyelte a halkan suttogó, cigarettázó és boros poharakból vért ivó vámpírokat, de újra érezte magában a hívó szót, ami a lépcső felé irányította. Tudta, hogy a közelben van Kraven, és a láthatatlan erő feléje húzta megmutatva a hozzá vezető utat.

-         Estrelle, már vártalak. – súgta egy kellemesen mély hang, amint a nő belépett egy elegáns, antik, sötét bútorokkal berendezett szobába, aminek hosszú ablakain csupán a már majdnem kerek Hold fénye és a kastély kinti megvilágítása szűrődött be.

-         Kraven, a segítségedet kérni jöttem.

-         Látom, megkaptad a levelemet, amit még Erdélyből írtam. – lépett elő az árnyékból az elegáns, bordós-fekete bársonykabátot viselő férfi.

-         De honnan tudtam, hogy ide kell jönnöm? Fogalmam sem volt róla, hogy merre járhatsz. Azt hittem, hogy még mindig a Kárpátok hegyei között bolyongsz.

-         Mégis határozottan érezted, hogy merre kell menned…

-         Igen!

-         Emlékszel, hogy hogyan ismerkedtünk össze? És hogy hogyan férkőztél végül a bizalmamba?

-         Persze, hogy emlékszem.

Hát igen, a 69 Eyes énekese (Jyrki) is megihletett. Őt használtam fel Kraven megformázásához… J

*

Borús nap volt, amikor egy nő karcsú alakja tűnt elő a félhomályból. A

faluban érdeklődött… a vámpírokról. Babonás egy nép élt Erdély hegyes vidékein, hiába érte el őket mindinkább a civilizáció és termékei. Még mindig hordták a keresztet, az ajtók fölé pedig fokhagymafüzérek voltak felakasztva. Estrelle belülről megmosolyogta ezeket a szokásokat, de tudta, hogy nem ok nélkül félnek ezek az emberek. Természetesen nem árulta el, hogy varázsló, csupán merész kalandornak, vagy érdeklődő turistának vélték. Anyagot gyűjtött készülő könyvéhez, ami a vámpírokról szólt. Egyik este épp egy szegényes fogadóban szállt meg és letelepedett szobájában, hogy lejegyzetelje az aznap hallott mente-mondákat, amikor az utcáról nagy zajt hallott. Kinézett az ablakon. A falusiak égő fáklyákkal vonultak, majd több csoportra oszlottak, mintha valamit keresnének. Gyorsan felkapta hosszú bőrkabátját, mert ösztönei azt súgták, hogy ez az éjszaka izgalmas dolgokat tartogat neki. A fejét csóváló, de kicsit azért rémült fogadóstól megkérdezte mi történt.

-         Menjen vissza a szobájába kisasszony, és jól zárkózzon be! Bár nekik már a zár se állja útjukat…

-         Kikről beszél? Vámpírokról? – csillant fel a nő fekete szeme.

-         Vámpír-vadászat, már megint vámpír-vadászat! Beláthatnák végre, hogy esélyük sincs, főleg nem éjszaka…

-         Merre mennek?

-         Ne érdekelje kisasszony, mindig ugyanaz van. Valaki mindig meghal. Ha szerencséjük van, ma csak egy után koslatnak.

-         Többen is vannak? Merre?

-         Nem mondhatom meg, sajnálom.

Estrelle nem elégedett meg ennyivel. Megragadta a fogadóst az ingnyakánál fogva és úgy kérdezte újra.

-         A temető és a régi romok felé… keletre…

A nő szó nélkül kilépett az éjszakába. „Őrült…” –hallotta még a férfi hangját. Varázspálcáját szorongatva futott a halványuló fáklyafények után. Félórányi futás után egy sötét völgyben találta magát. Pár lépés után megbotlott valamiben. Lehajolva egy kidőlt sírkövet látott. „A temető. De hol vannak az emberek? Hazudott volna a fogadós? De akkor miért mondta el, hogy merre menjek?” Lassan elindult a sírok és keresztek között. Szeme hamar hozzászokott a sötéthez, mindig is jól látott éjszaka. Egyáltalán nem félt. Végül odaért egy málladozó családi kriptához. Távolról fáklyafény játszott a fák között, és hangok töredékei ütötték meg a fülét. Behúzódott a síremlék belsejébe. Nem tartotta volna szerencsésnek, ha megtalálják, még a végén vámpírnak néznék és megölnék. Feszülten figyelt az egyre közeledő emberekre és kis idő múltán a lélegzetüket is hallani vélte, pedig még jó háromszáz méterre voltak. „Ez meg hogy lehet? Olyan, mintha csak a közelemben mennének el…” Hirtelen egy hideg, fehér kéz fogta be a száját és fogta le a varázspálcáját szorító kezét.

-         Maradj csöndben, vagy átharapom a torkodat! – súgta egy halk és kellemesen mély hang, de amint kitapintotta a pálcát, máris más hangsúllyal kezdett suttogni. – Szóval varázsló vagy? Csak nem a Minisztérium küldött a nyakunkra?

Estrelle megpróbált jelezni, hogy beszélni akar, de a vámpír nem nagyon akarta elengedni. A nő végül egy gyors mozdulattal kiszabadította magát.

-         Segíthetek neked!

-         Igazán? Mégis hogyan?

-         Elterelem a figyelmüket és te addig egérutat nyerhetsz.

-         És miért tennéd meg nekem ezt a szívességet? – a vámpír egyre közeledett a nőhöz, aki már közvetlen a fal mellett állt.

-         Cserébe csupán azt kérném, hogy holnap éjjel a falu szélétől öt percre találkozzunk északon, a szarvas alakú sziklánál.

-         Oh, milyen merész! Örülnöd kéne, hogy nem öllek meg itt helyben!

-         Ha nem vagy hajlandó az egyezségre, akkor jelzek az embereknek mielőtt végezhetnél velem, és akkor ők gyújtanák rád ezt a kriptát. Gondold meg, már csak ötven méterre lehetnek.

-         Jól van, nem bánom, de remélem, nem akarsz átverni. Bárhol megtalállak.

Estrelle bólintott, és kilépett a kis ösvényre, amely a sírkövek között kacskaringózott. Hátán érezte a vámpír tekintetét. Oldalra fordult és egy utolsó pillantást vetett a sötét kripta felé, ahol csak egy világító szempár bontakozott ki a feketeségből. Elindult futva az emberek felé.

-         Erre! Erre jöjjenek! Láttam elfutni a vámpírt! – mutatott a sűrű erdő felé.

Eltelt egy kis időbe mire felfogták, hogy mit akar, aztán hangosan kiabálva futásnak eredtek a mutatott irányba. Mire Estrelle visszaért a sírkőhöz, a vámpír már eltűnt.

Másnap azonban a megbeszélt időpontban és helyen ismét találkoztak.

Először nem látott semmit, de miután az egyre sötétülő égre pillantott, újra az a mély hang szólalt meg, de most a fejében. Mintha gondolatai közé férkőzött volna egy hivatlan vendég. „Hívtál, hát itt vagyok. Nehéz beismernem, de tartozom neked, amiért tegnap megmentettél.”

Estrelle gyorsan körülpillantott és tekintete megállapodott a szarvas alakú szikla tetején, ahol lehajtott fejjel egy fekete alak ült. A nő közelebb lépett és felszegte a fejét. „Menj a gondolataimból!” – üzente hidegen.

-         Hm… figyelemre méltó, mennyire nyugodt vagy. Az emberek, akikhez közeledem, mind bűzlenek a félelemtől, szívük elképesztően gyorsan kalapál, de te… - lassan felállt és izzó szemekkel nézett a nőre, majd egy másodperc múlva már mellette állt. – Mondd csak mit akarsz tőlünk?

-         Mivel úgyis tartozol nekem, arra szeretnélek kérni, hogy mesélj nekem magatokról, a szokásaitokról… stb… Jól jönnének ezek az iformációk…

-         … a készülő könyvedhez. – gúnyos mosoly.

-         Honnan tudsz róla?

-         Egy ideje már figyelünk téged. Eléggé kitűnsz a buta csőcselék közül. Idő kérdése volt csak, hogy mikor…

-         … látogattok meg.

-         Igen. Most jöjj velem, megpróbálok törleszteni a tartozásomon. Nyugodtan elengedheted a pálcádat, nem foglak bántani. – súgta miközben átkarolta a nő vállát, majd maga felé fordította. – Ha nem haragszol, így könnyebb…

Azzal keményen magához szorította Estrelle –t és felemelkedett vele a fák lombkoronája fölé. Észak felé indultak el. A csípős szél élesen vágta a nő arcát, haját és bőrkabátját pedig ide-oda csapkodta. Pár perc múlva azonban újra földet érzett a talpa alatt. Egy eldugott, kőből épült kúria előtt álltak. A sűrű bozótos jótékonyan nőtte be a tornácot és kúszott fel a tetőre. A nő mellett álló vámpír gyorsan felment a lépcsőn és anélkül, hogy kinyújtotta volna kezét, az előtte lévő fekete ajtó kitárult. Bentről halovány fény szűrődött ki megvilágítva Estrelle fehér arcát.

-         Gyere! – nyújtotta a kezét a vámpír.

Estrelle tudta, hogy veszélyes játékot űz. Nem sejthette, hogy odabent hányan lesznek és milyen szándékkal közelednek majd feléje. És persze az is rejtély volt a számára, hogy mit tervez vele a sötéthajú vámpír.

Odabent nem látott, csak két férfit, akik az ajtóban álltak, mégis biztos

volt benne, hogy a ház szobáinak árnyékaiban több vámpír is meghúzódott. Érezte rosszalló tekintetüket, de nem mertek megmutatkozni. Felmentek az emeletre, ahol egy régimódi, poros, mégis elegáns szobába fordultak be.

-         Ne félj, nem fognak bántani.

-         Nem félek. Azért nem támadtak rám, mert tartanak tőled?

-         Hm. Én vagyok a vezetője ennek a kis csoportnak. Nem mernek ellenszegülni, de nem is engedném. Tehát azt akarod, hogy meséljek az életformánkról… Először is, szólíts csak Kravennek. Te pedig ha nem tévedek Estrelle de Lioncourt vagy, nemde?

Estrelle bólintott. A halvány gyertyafényben volt ideje kicsit alaposabban felmérni a vámpírt. Sötétbarna, szinte fekete haja enyhén hullámosan omlott le a hátán, sötétszürke szemében úgy játszottak a fények, mintha csak egy macska szemei lennének. Fehér arcát csak néhol törték meg a ráncok. Estrelle nem tudta volna megmondani hány éves lehetett akkor Kraven.

-         Honnan ismered a családnevemet? A fogadóba álnéven jelentkeztem be.

Kraven ajka szelíd félmosolyra húzódott, amitől meglágyultak merev vonásai.

-         Ismertem édesanyád egyik felmenőjét, aki mellesleg nagyon hasonlított rád. Persze az már réges-rég volt.

Estrelle szíve nagyot dobbant, ugyanis soha senkit nem ismert a családjából a szülei halála után a bátyján és a nagyanyján kívül.

„Teljesen olyan, mint hajdanán Elisa volt. Meghökkentő a hasonlóság, de benne még nem érzem a sötét erőt… majd kiderül, hamarosan.” – gondolta Kraven.

Sokat beszélgettek. Kraven mindent elmondott neki, amit egy halandóval

megoszthatott. Estrelle megtudta, hogy az ükanyja nagy, de sötét varázsló volt. Előszeretettel támadt sárvérűekre és ostoba muglikra, ha valami hasznot húzhatott ki belőlük. Sokan féltek tőle. A Lioncourt név a rettegve kiejtett varázslócsaládok neve közé tartozott.

Több éjszakán keresztül beszélgettek, és lassan barátok lettek. A többi vámpír is néha felbukkant. A hölgy vérszívók feltűnően és félve méregették hosszú haját, kecses alakját, fehér bőrét, de soha nem mentek túl közel hozzá.

Aztán az egyik este olyan dolog történt, amitől Estrelle teljesen másképp kezdte látni a világot…

Kraven újra a lány múltjáról kérdezett, mikor lassan odalépkedett hozzá és megállt előtte. Estrelle úgy érezte, mintha a férfi tekintete ellenállhatatlanul hívná. Öntudatlanul felállt, Kraven pedig gyengéden átölelte fél karral, másik kezével pedig fekete haját simogatta.

-         Tudom, hogy mi a legféltettebb vágyad… - szólalt meg hirtelen. – Előlem nem rejtheted el. Minden nappal egyre erősebben él benned a vágy, hogy megkérd.

-         Miről beszélsz? – súgta rekedten a lány. Nem tudott elszakadni az igéző tekintettől. A vámpírból áradó vonzerő átjárta minden pólusát, bekúszott ruhája alá, és mint valami láthatatlan erő, végigcirógatta a testét.

-         Vámpír akarsz lenni, ne tagadd. Gyerekkorod óta nem találod a helyed az emberek között. Mindig minket kutattál… és most megtaláltál. – súgta a lány jobb fülébe miközben Estrelle fekete haját elhúzta fehér nyakáról. Hideg ujjaival mérte a lány egyre gyorsuló pulzusát. – Csak kérned kell…

-         Kraven, hagyd abba… Mit csinálsz velem? – nyögte miután a vámpír hátrahajtotta a lány fejét és a nyakát csókolta.

De Estrelle –ben már feltámadt valami, ami minden csókkal egyre erősebben égette belsejét. Már nem akart ellenállni, csupán visszanyerni régi erejét.

-         Kérlek… - szólalt meg egy mély hang Estrelle ajkán keresztül.

Kraven meglepődve nézett fel, de a lány megfogta tarkóját és visszahúzta nyakához. A vámpír rövid habozás után beleharapott a kéken dudorodó artériába. Estrelle hangosan felnyögött, Kraven pedig még erősebben szorította magához a karcsú testet. Estrelle tudata elködösödött, minden porcikáján édes borzongás futott végig. De a tudatosuló fájdalomtól lassan magához tért és elhúzódott a véres ajkú vámpírtól, aki homályos szemmel nézett rá. Estrelle a friss sebhez nyúlt, majd lassan lenyalta ujjairól a vért. Azonnal éhség és egy furcsa, rég elfeledett érzés csapott fel benne.

-         Muszáj leszek adni pár cseppet az én véremből, különben elsorvadsz a szomjúságtól. Hiába ennél, vagy innál, semmi sem csillapítaná a belül égető fájdalmat.

Estrelle már ott is állt a férfi mellet, aki csuklóján kis sebet ejtve a nő mögé lépett és a szája elé emelte karját. Miközben a nő mohón szívta a vámpírvért, a férfi szabad kezével végigsimított a karcsú derékon, és a fehér vállat csókolta.

Estrelle végül elengedte Kraven kezét és kimerülten a férfinak dőlt. Minden figyelmét az ereiben száguldó vámpírvér kötötte le.

-         Mit csinál bennem? – nyögte lehunyt szemmel.

-         Kiélesíti az érzékszerveidet, ellenállóbbá, fürgébbé tesz. Ezentúl sajnos nem fog jól esni a napfürdő.

-         De nappal attól még mozoghatok kint, ugye?

-         Persze, csupán bántani fog az erős fény kicsit, mert… félvámpír lettél…

-         Köszönöm, hogy nem tettél teljes értékűvé…

-         Még nem voltál felkészülve rá. – meglepődött, hogy ilyen nyugodtan

fogadja a történteket. Általában nem így szoktak viselkedni a megharapottak.

-         Igen.

A pár nap alatt, amíg még Estrelle Erdélyben időzött, meg is figyelhetett

magán pár furcsaságot. Már másnap éjszaka feltűnt neki, hogy látja a továbbra is az árnyékban maradt vámpírokat, bár még nem teljesen tisztán. A hangokat, neszeket is jobban hallotta.  Kravennel megosztotta az újonnan szerzett tapasztalatokat. Továbbra is jóban maradtak és hosszasan beszélgettek. Estrelle a fogadóban immár gyorsabban tudta lejegyzetelni a hallottakat. Néha még a papír is meggyulladt az őrült sebességtől, amit keze diktált. Végül a Minisztériumból küldtek egy baglyot, hogy térjen vissza. Kicsit szomorú lett, ahogy Kraven is, de megígérte neki, hogy hamarosan visszatér…

*

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés