6. Fejezet

„Ne érjen hozzám!”

Kraven épp időben kapta el Estrelle ernyedt testét, és úgy döntött, nem kockáztat még egy összecsapást a magatehetetlen, vérző lánnyal. Összeszedte hát maradék erejét és hihetetlen vámpírsebességgel kezdett el suhanni. „Vámpírok istenei, most ne hagyjatok cserben!” Érezte izmaiban a több száz éve növekvő energiát. Bízott magában. A csuklyás halálfalók hamar le is maradtak, majd fel is adták a próbálkozást, hogy utolérjék őket.

Mivel a vámpír még sosem járt Roxfortban, az ösztöneire hagyatkozott.

Két-három óra kimerítő repülés után ráismert az Estrelle által leírt környékre, a száztornyú, kivilágított kastélyra, a feketén csillogó tóra… Hatalmas kő gördült le a szívéről. „Gyönyörű kastély. Nem csodálom, hogy ennyire Estrelle szívéhez nőtt…”

Pár pillanat múlva azonban elhagyta ereje és nem messze a bejárat hatalmas tölgyfa kapujától érkezett a földre. Térdre esett, de még mindig a karjaiban tartotta az eszméletlen lányt. Egyszerre motozást hallott a háta mögött, és a sötét bokrok közül egy fekete taláros férfi bukkant elő. Szúrós tekintettel szegezte Kravenre a pálcáját.

-         Ne mozduljon. Elárulná, hogy mit keres maga az éjszaka kellős közepén a Roxfort ter…

Természetesen Piton volt az illető, de rideg hangja megbicsaklott, amint pálcája fényénél felismerte Estrelle elkínzott arcát.

-         Kérem, azonnali segítségre van szüksége…

-         Mit tett vele?! – mordult fel Piton.

Azzal átvette a kimerült férfitól a mozdulatlan nőt. Estrelle feje hátracsuklott. Piton látta a szép arcon az alvadt vért.

-         Mégis mi történt? Azonnal a gyengélkedőre kell vinni! – szemében aggodalom villant.

Meg sem várva a vámpír válaszát a lépcsők felé iramodott.

-         Mi történt, Perselus? – szólalt meg egy kellemes hang. Dumbledore.

-         Igazgató úr, itt találtam rájuk. Ez a férfi tartotta a karjaiban. – biccentett fejével rosszallóan Kraven felé. – Nem tudom mit művelt vele, de…

-         Én mentettem meg az életét.  – szólalt meg csendesen a vámpír érezve Piton rosszallását. – Négy halálfaló támadt ránk. Engedje meg, hogy bemutatkozzam! Lord Kraven Emerald. – hajtott fejet Dumbledore előtt. – Úgy gondolom ön sejti, hogy ki vagyok…

-         Igen, igen emlékszem. És ha nem tévedek, magánál időzött Lioncourt kisasszony mielőtt a Roxfortba indult volna.

A bájitaltan tanár egyre növekvő ellenszenvvel méregette a férfit.

-         Sajnálom, hogy meg kell szakítsam a kellemes bájcsevelyt, de mi lenne, ha először Miss Lioncourt egészségével foglalkoznánk?

-         Igaz is… - fordult Piton felé az igazgató. – Hm… igen, igen… Cruciatus és kábító átok… Stimula!

Estrelle tagjai végre felengedtek. – Perselus… - lehelte úgy, hogy azt csak Piton hallhatta.

-         Így ni, ez egyenlőre elég neki, amíg felvisszük a gyengélkedőre. Madam Pomfrey majd rendbe hozza… Perselus, kérem vigye föl!

A professzor bólintott és lobogó talárral elsietett karjában a kiszolgáltatott testtel.

-         Ha nem bánja Lord Emerald, szívesen venném, ha felkísérne az irodámba, és részletesen beszámolna a történtekről… Még van idő hajnalig…

-         Természetesen, de szólítson csak Kravennek. – válaszolta a vámpír, bár tagjait ólomsúlyúnak érezte, követte az igazgatót.

*

„Minden perc üres fecsegés alatt csak romlott Estrelle állapota…” – füstölgött Piton a reszkető, és izzadó lányra nézve. - „Biztosan lázas! Ki lehetett ez a férfi? Túl fehér volt… olyan nem evilági… Csak nem?”

Piton hangos robajjal berontott a gyengélkedőre. Madam Pomfrey azonnal kipattant ágyából és kisietett a szobájából.

-         Na de kérem, Piton professzor mi ez a…

-         Kérem, azonnal lássa el Miss Lioncourtot! Súlyos lehet az állapota…

-         Igen… Mi történt vele?

-         Állítólag pár halálfaló támadta meg idefele. Egy férfi hozta el idáig.

A professzor hátrébb állva nézte, amint a javasasszony kigombolja Estrelle ruháját. Pillantását gyorsan elkapta a fekete melltartóról, és a nő oldalára szegezte. Még őt is meglepte mennyire csúnyán festett a kés által okozott sérülés. A mély sebből erősen szivárgott a vér, a szélétől zöldes-fekete, kacskaringós csíkok futottak szét, és a kés fele még mindig benne volt.

-         Mérgezett volt. Jobban teszi professzor, ha most elmegy. Nem lesz kellemes se látni, se hallani, ami most következik.

-         Láttam már rosszabbat is…

Azonban látva Madam Pomfrey szigorú arckifejezését, úgy döntött inkább kideríti mi is történt valójában a szerencsétlen nővel. Még egy utolsó pillantást vetett a lázban izzó testre és hosszú léptekkel elsietett a majdnem üres gyengélkedőről. Két ággyal a kijárat előtt jobbra nézett. „Potter… már megint valami bajt keresett magának…” De Piton gondolatait újra a nő töltötte meg.

     Az említett fiú meg sem mert moccanni, bár már jó ideje fent volt.

Kíváncsi volt rá, vajon miért támadtak rá erre a különös nőre a halálfalók. „…hisz őt magát is el tudnám képzelni annak… Vagy lehet, hogy Pitonhoz hasonlóan ő is hátat fordított Voldemortnak?”

Ijedten összerázkódott a fájdalmas ordítás hallatán, mint ahogy a bájitaltan tanár is megtorpant a folyosón, majd dühösen továbbindult.

*

Estrelle tudta a tagjait kínzó fájdalomról, hogy Cruciatus átok találta el.

Aztán elsötétült számára a világ. Nem tudta, él-e még, csupán fájdalmasan megmerevedett tagokkal utazott egy halványzöld ködön át. Hiába próbálta mozgatni a fejét, csak a fölötte elhaladó furcsa csillagokat látta. Aztán valaki erősen megragadta. Egy arc sejlett fel szemei előtt. Nagyon emlékeztette valakire… Piton. Érezte a belőle áradó sötét erőt. A férfi gonoszan mosolygott.

-         Nem az nem lehet… engedj el! Te nem tartozhatsz közéjük!

-         De igen…- szólalt meg egy gúnyosan sziszegő, magas hang. - Ő is közénk tartozik, mint ahogyan Livius is. – A közelben halálfalók elmosódott alakjai tűntek fel. - Nem menekülhetsz a sorsod elől, Estrelle! Jöjj hozzám, ne kéresd magad! Én olyan hatalommal ruházlak fel, amiről még álmodni sem mertél soha! Megismertetlek igazi éneddel. Jöjj! Tarts velem!

Estrelle érezte, amint merev teste köré csavarodik valami. Egy pillanatig csábítónak tűnt az ajánlat, de aztán…

-         Nem! Soha! Csak fel akarsz használni az aljas terveidhez! Dumbledore figyelmeztetett!

-         Áh, már megint Dumbledore! Csak tudnám, miért van mindenki úgy elájulva tőle! Mintha ő mindent tudna! Szenilis vén bolond! Jól van. Lehetek durva is… Nagini, szorongasd meg egy kicsit!

Estrelle rájött, hogy egy hatalmas, zöld kígyó tekeredik egyre szorosabban rá.

-         Tudod, ebben az állapotban az elméd igazán sebezhető… Ami ezen a síkon történik veled, az kihat a valóságban lévő testedre is…

A sziszegő hang tulajdonosa egyre közeledett Estrelle –hez. Szerette volna látni, hogy kihez tartozik, de nyaka úgy lemerevedett, mintha kőből lenne. Bár tudta, hogy Voldemorttal beszél. „Tehát nem haltam meg. De hogyan tudott elhozni ebbe az állapotba?”

- Perselus… - suttogta öntudatlanul a nő. Egy percig oltalmazó meleg ölelte

körül, de hirtelen az is elmúlt, mint minden öröm, amit életében átélt.

Nagini közben egyre erősebben szorította. Már alig kapott levegőt.

-         Hagyd abba! Eressz el! – sziszegte.

Legnagyobb megdöbbenésére a kígyó engedett szorításán és elbizonytalanodott. Voldemort velőtrázóan felnevetett.

-         Tehát te is! Milyen erős… Nagini, ereszd el! – lassan a lány fölé hajolt.

Estrelle érezte a férfi testéből áradó hideget, és hogy saját tagjai végre felengednek. – Több rejlik benned, mint gondoltam…

Valami egy pillanatra megzavarta a nőt. Egy erő arra kényszerítette, hogy

balra fordítsa fejét. Mintha sűrű köd gomolygott volna arrafelé. Egy fiatal fiú körvonalait vélte felismerni… Voldemort is észrevette a változást, és követte pillantását. Nevetése még hangosabban csengett a lány füleiben. Úgy érezte, mentem megsüketül, de aztán Voldemort elhallgatott és még jobban behatolt Estrelle tudatába. Olyasmi érzés volt, mint az Imperius átok, csupán a kellemes lebegés hiányzott, ami elkábítja a boldogságban úszó tudatot.

-         Igen! Kapd el! Gyerünk… menj érte… Öld meg!

-         Nem! Tűnj el! – kiáltott fel a nő és kényszerítette magát, hogy elfordítsa a fiúról a tekintetét.

-         Én sosem tűnök el, Estrelle! Örökre itt maradok ezen a földön és egyszer úgyis elkaplak! – hallatszott a sziszegés.

A férfi föléje hajolt. Estrelle felordított, amint megpillantotta a halálfejszerű arcot és a vörös, kígyószerű szemeket. De nem annyira a látványtól, hanem a fájdalomtól, amit a férfi okozott azzal, hogy beljebb nyomta a törött kés pengéjét sebébe.

Visszatért a valóságba és hallotta magát, amint a fájdalomtól üvölt. Egész

teste véres verejtékben fürdött. Madam Pomfrey finoman visszanyomta az ágyra. Épp csak hozzáért a pengéhez, amikor Estrelle magához tért.

-         Nem lesz ez olyan egyszerű. Harry, ha már úgyis fent vagy, kérlek hozz nekem tiszta vizet, fertőtlenítőt és kötszert!

Harry lassan kikászálódott az ágyából, majd amilyen gyorsan csak tudott, elbicegett a kért eszközökért. Mire visszaért, Estrelle néhol helyen az ágyhoz volt kötözve. A fiú elszörnyedve nézte a sebet, ami már szinte a nő egész testére elterjesztette a mérgezést.

-         Iszonyatosan magas a láza… túl sok vért vesztett, mégis úgy hánykolódik, mintha tüzes vassal sütögetnék, vagy megszállta volna valami. Nem lesz könnyű…

Harry sebhelye mióta behozták Estrelle –t a gyengélkedőre, enyhén égni kezdett. A nő közelében azonban ez a fájdalom felerősödött. „Vajon ez mit jelent?”

-         De ugye meg tudja menteni? - Harry már látott pár csúnya sebet életében, de ez számára is új volt.

-         Persze. – válaszolt kicsit megremegő hangon a javasasszony. – Ha elég erőt érzel magadban, akkor kérlek menj, és hívd ide Dumbledore professzort!

-         Rendben. – azzal már indult is.

Estrelle eközben belül őrjöngött. Mintha nem is ő lett volna… valami ki akart szabadulni a testét akadályozó kötelek alól.

Madam Pomfrey amilyen gyorsan csak tudta, fertőtlenítette a sebet, majd óvatosan kiemelte a mérgezett kést, ami még mindig izzott. Egy sötét üvegből ráöntött a sebre egy kevés fekete folyadékot, amitől rögtön sisteregni, és gyengén füstölni kezdett a mérgezett terület. Estrelle ekkor érezte csak igazán rosszul magát. Olyan volt, mintha a bennsejét valamiféle sav marná.

-         Ó igazgató úr, de jó, hogy jön! Gondoltam jobb, ha ön is látja… Iszonyatos kínokat élhet át szegény lány…

-         Igen Poppy, a folyosó végéről is hallani lehet a sikolyait. Volt már hasonló sérüléssel dolga, nemde?

-         Igen. De egyik sem volt ennyire erős. Ez valahogy különbözik. Minta messze járna. Az egyik percben még zakatol a pulzusa és rángatózik, a másikban pedig szinte megáll a szíve és teljes mozdulatlanságba merevedik! Ez volt majdnem teljesen beleágyazódva az oldalába. – mutatott a véres, törött penge felé.

-         Különös… ezt magammal viszem.

-         Professzor úr, rendbe fog jönni? – kérdezte halkan Harry, aki a két felnőtt mellett állt.

-         Reméljük Harry, reméljük. De most menj! Neked is pihenned kell. Köszönöm, hogy szóltál… - bár tudta, hogy Harry úgysem tudna aludni. - Kár, hogy már feljött a nap.

-         Miért mondja ezt Albus? – szólalt meg csodálkozva Madam Pomfrey Estrelle fölé hajolva.

-         Tudnék egy hatásosabb gyógyszert… De arra sajnos Miss Lioncourtnak várnia kell alkonyatig.

Madam Pomfrey pár perc múlva már nyugodtabb szívvel nézett Estrelle –re. A lány lassan megnyugodott, és a fáradtságtól elnyomta az álom. Végre nem váltogatta egymást az eszméletvesztés és az ébrenlét. A javasasszony elállította a vérzést és pálcájával bezárta a sebet. Bár a sötéten kirajzolódó erek még mindig látszottak, végre áttérhetett a lány vállán és kezén lévő égési sérülésekre.

Azokat hamar ellátta, majd hagyta, hogy az igazgató két tenyerét a lány fölé helyezve szavakat mormoljon, majd fentről lefelé végighaladjon a test fölött. Estrelle görcsös tagjai ellazultak és melegség járta át őket. Álmában Pitonra gondolt, de ott nem volt halálfaló…

*

Piton fejében még sokáig visszhangoztak Estrelle kiáltásai. Nem tudott, nem a lányra gondolni, és a bizsergető érzésre, amit akkor érzett, mikor meglátta kiszolgáltatottan, félmeztelenül fekvő testét. A férfi nem ismert magára. „A nevemet suttogta… Az az édes hang… Olyan védtelen volt. De nem engedhetem szabadjára az érzelmeimet! Ez nem én vagyok! Estrelle, miért kísértesz meg?” Még sokáig forgolódott ágyában. Egyetlen dolog vigasztalta csupán, hogy másnap pontokat vonhat le „kedvenc” griffendéleseitől. De ez is olyan távolinak tűnt a nő szenvedéseihez képest! „Vajon jól van? Túléli a sebét? Miféle új módszere lehetett ez a fajta támadása a Sötét Nagyúrnak?”

*

Estrelle a gyengélkedőn felriadt napnyugta után. Még mindig lázas volt.

Úgy érezte, mintha rajta kívül lenne még valaki az ágyánál… Reménykedve fordította oldalra a fejét, de csupán Kraven állt ott kifele bámulva az ablakon.

-         Csakhogy magadhoz tértél. Nem gondoltuk volna, hogy ennyire súlyos lehet a sebed.

-         Kraven…

-         Dumbledore küldött. Azt mondta, hogy lényegesen fel tudom gyorsítani a gyógyulásodat… persze csak ha te is akarod. – mondta a sötét alak még mindig az ablak felé fordulva.

Estrelle megpróbált felülni, de az oldalába és a vállába hasító fájdalom újra megrázta testét. Erőtlenül hanyatlott vissza a párnára.

-         Hogyan? – nyögte a lány.

-         Elég kockázatos bizonyos szempontból. A véremről van szó. Pár korty belőle segítene.

-         És mi ebben a kockázatos?

-         Az, hogy a vámpíréned ettől ismét erősödne, és kevésbé tudnád uralni utána. Persze meg tudod tanulni, hogy hogyan tartsd kordában, de addig ismét nehéz küzdelmek várhatnak rád…

Nehéz csend ereszkedett a teremre.

-         Persze az is lehet, hogy a nagy vérveszteség miatt legyengült a „másik éned”, és nem kellene erősebben koncentrálnod az elfojtására… Segítsek?

-         Kraven, miért mondod mindezt olyan ridegen?

-         Az én hibám, hogy most ilyen helyzetbe hoztalak! – fordult végre a nő felé. – Számíthattam volna rá, hogy többen támadnak! Több vámpírt kellett volna magammal hoznom…

-         Kérlek, ezen ne emészd magad! Megtörtént és kész. Túlélem.

-         Mindig is szerettem az optimizmusodat, bár elég ritkán mutatod meg...

Azzal mosolyogva odalépett a beteg mellé és megfogta bal kezét.

„Kérlek, hadd hozzam rendbe a hibám! Engedd, hogy segítsek!”

-         Rendben. Nem utasítalak vissza. – súgta a nő.

Kraven sebet ejtett nyakán, majd rezzenéstelen arccal tűrte, hogy Estrelle kortyolja erős vérét. A lány, amint lenyelte az égető vámpírvért, érezte, hogy éhsége fellángol, de elnyomta a démont magában, és gyógyulására koncentrált. Szinte látta, ahogy a vér szétáramlik roncsolt szöveteiben, és gyógyulni kezdenek sebei.

Az ajtó hirtelen kinyílt és Piton lépett be rajta. Megütközve nézte a szeme elé táruló látványt. Estrelle gyorsan eltávolodott Kraven nyakától, mintha rajtakapták volna valamin.

A bájitaltan tanárt nem is azon ütközött meg, hogy a nő Kraven vérét issza, hanem, ahogyan a férfi ráhajolt a kecses testre. De elfojtotta magában indulatait, és ismét felvette gúnyolódó stílusát látva Estrelle szólásra nyíló száját.

-         Nem kell magyarázkodnia Miss Lioncourt, csupán az igazgató úr küldött,

hogy hozzak fel egy bizonyos bájitalt, de amint látom, maguk már megoldották a problémát… - azzal letett az éjjeli szekrényre egy kicsi üveget, amiben rózsaszínes folyadék kavargott, és kiviharzott a teremből.

„Most meg miért érzem úgy magam, mintha valamiben bűnös lennék? Perselus nem jelent nekem semmit!” – mentegette magát. „Vajon tényleg csak a bájital miatt jött fel, vagy…?”

-         Ha nem haragszol Estrelle, akkor én most távozom. Sajnos messzire kell mennem, ha enni is szeretnék…

-         Rendben, és köszönöm. Sajnálom, hogyha kellemetlen helyzetbe hoztalak…

-         Ugyan már, hozzászoktam, és Piton professzor miatt nem zavartatom magam. Te se tedd!

Másnap Estrelle már érzett magában annyi erőt, hogy felkeljen és körbesétálja néhányszor a szobát. Madam Pomfrey ugyan helytelenítette a dolgot, de betege igen makacsnak bizonyult. A nő épp az ablaknál állt hosszú, fekete hímzett köntösében, amikor háta mögött ismét megcsikordult az ajtó. Hátrapillantva Harry Pottert látta odamenni a javasasszonyhoz.

(...)

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés