II. rész

A fiú egy gyors pillantást vetett Estrelle felé, majd odafordult az ápolónőhöz és halkan megszólalt:

-         Itt vagyok Madam Pomfrey, ahogy kérte.

-         Örülök, hogy nem felejtetted el az ellenőrzést, Harry. Ülj le erre az ágyra és mutasd a bokád. Úgy, rendben. Fáj még?

-         Már koránt sem annyira, mint pár nappal ezelőtt.

-         Igen, a duzzanat lelohadt. Pár napig azért még kenegesd esténként a főzettel, amit adtam. Elmehetsz.

-         Köszönöm.

Azzal a javasasszony visszasietett szobájába, hogy feltöltse gyógyfőzet készletét.

-         Harry. Ide jönnél, kérlek?

-         Igen, Miss Lioncourt?

-         Hallottam, hogy segítettél Madam Pomfreynek, amikor idekerültem. – kezdte Estrelle még mindig háttal Harrynek. – Szeretném megköszönni.

-         Ugyan már, nem tesz semmit.

Harry zavarba jött, ráadásul nyugtalan lett a nő közelében, úgy érezte, hogy elszívja az energiáját. Olyan volt, mintha hideget árasztott volna magából. Folyton eszébe juttatta a fájdalmat a sebhelyével.

A nő, mintha csak megérezte volna, hogy Harry mire gondol.

-         Valamit szeretnék kérdezni tőled. Lehet, hogy furcsán fog hangzani, de…

- azzal Harry felé fordult, hogy lássa az arcát. -… nem láttál rajtam valami szokatlant, amikor nem voltam magamnál? Nem tettem furcsa dolgokat?

-         Ami azt illeti… Miss Lioncourt, mindenki vergődött és ordított volna az ön helyében… ráadásul a sebe se volt mindennapi…

Estrelle tudta, hogy a fiú félrebeszél.

-         Tudod, hogy nem erre gondolok, Harry!

-         Hát… amikor Madam Pomfrey még nem látta, hogy ébren vagyok, és néztem, hogy hogyan rázkódik a láztól, akkor… hát egyszer csak rámnézett, de olyan abszurdnak tűnt az egész, mivel nem volt magánál… és elkezdett felém hadonászni miközben valamit morgott… Ekkor szólt Madam Pomfrey, hogy segítsek.

-         Értem. És más nem történt?

Harry úgy érezte, hiába titkolózna, a nő jeges pillantása meglátná az igazat, így hát percekig viaskodott önmagával, de végül újra megszólalt fakó, halk hangon.

-         A sebhelyem… elkezdett enyhén sajogni… De nem nagy ügy, szokott máskor is. Például pár órával a maga érkezése előtt is éreztem, amikor egy gurkó lelökött a seprűmről és eltörtem a bokám…

Harry kerülte a nő tekintetét. Estrelle nem válaszolt, mereven bámult maga elé. A fiút kirázta a hideg a mozdulatlanságától. „Tehát megérezte Voldemortot a lázálmaimban. Nem csoda, hisz már annyiszor szembe kellett néznie vele…” Estrelle furcsán kezdte érezni magát, vonzotta a fiúból áradó meleg. Ő maga didergett. Aztán hirtelen erős fájdalom nyilallt az oldalába. Elakadt a lélegzete.

Harry gyorsan kapcsolt, és elkapta az összecsuklani készülő nőt. Amint hozzáért, rögtön felizzott a sebhelye.  Miközben az ágyra fektette Estrelle –t, erősen összeszorította fogait, hogy ne mutassa fájdalmát. A nő bőre, mintha jégből lett volna, mégis szinte sütötte a fiú kezét. „Biztos, hogy Voldemort szolgája, vagy az ő hatalmában van!” A fiú gyorsan odahívta Madam Pomfreyt és elindult, hogy megkeresse Ront és Hermionét.

-         Fú ez kemény, Harry! Úgy érezted, hogy sötétség veszi körül Miss Lioncourtot? – tátotta el száját Ron.

-         Ez nem „kemény”, Ron. Ez nagyon is furcsa! Harry, legutóbb ilyesmi érzésed a dementorokkal volt, igaz? - tudakolta homlokráncolva Hermione.

-         Igen, de az sokkal erősebb volt, és nem a boldogságot szívta ki belőlem, hanem az energiámat. És valahogy túl sápadt volt… Igaz, rengeteg vért vesztett. Aztán ami jobban nyugtalanított, az az volt, hogy fájt, amikor hozzáértem. Jéghideg volt. Ez nem normális.

-         Nem, ez tényleg nem az. Minden esetre el kéne mondanod Dumbledore –nak! Már sokszor majdnem ráfáztál, hogy nem tetted meg. Nem sokára jövök. – Azzal elrohant a könyvtár elé.

-         Már megint kezdi a detektívet játszani… - méltatlankodott Ron.

*

Estrelle fájdalmai szinte teljesen elmúltak másnapra, Madam Pomfrey pedig úgy döntött, hogy ismét visszaköltözhet szobájába. „Végre újra itt!” Kimerülten dőlt le az ágyára és pálcája egyetlen suhintására sejtelmes zene töltötte meg szobája falait. Óvatosan kibújt ruháiból és megnézte sebét. Az már szinte teljesen begyógyult, de az összeforrasztott vágás mentén még mindig piros volt a bőr, és a zöldes-fekete erek is látszottak. Viszont a válla és a keze teljesen rendbe jött.

Egy kiadós zuhany és pár szál cigaretta után elindult, hogy keressen valami ennivalót. Jól tudta merre van a konyha. Eszébe ötlött, hogy olykor leosont éjszaka pár falatért miután nem vacsorázott a többiekkel. A titkos ajtó mögötti folyosón még mindig ott lógott a gyümölcstálas kép, amin megcsiklandozta a körtét, majd belépett a sok-sok házimanó közé. Pár perc múlva Dobby is felismerte és esetlenül odafutott hozzá. A Hermione által kötött gyapjúsapkák közül egy még mindig ott egyensúlyozott nagy fülei között.

-         Miben segíthetek kisasszony?

-         Csupán egy kis levest kérnék.

-         Ó, sokféle levesünk van… sárkányhús leves, csigaleves, denevérszárny leves, nyúlmájból készült májgombóc leves… de vannak mugli levesek is, mint például gulyásleves…

-         A májgombóc leves nagyon is megfelel. – szakította félbe Dobby monológját.

Pár perc múlva a leves egy gyönyörű aranytálcán, egy még szebb tányérban gőzölgött egy kicsi, meleg cipó és egy habos sütemény mellett. Estrelle szeme felcsillant.

-         Nem felejtették el a többiek kisasszonyka, hogy mennyire szerette a süteményeinket!

-         Köszönöm Dobby, ez nagyon jól esett!

-         Jó étvágyat kisasszony! Remélem hamarosan teljesen meggyógyul!

*

A lány halovány mosollyal arcán lépett be a nagyterembe. Csupán pár

diák tanult ott evés közben. A tanárok asztala felé vette az irányt, és örült, hogy az teljesen üres. Nem volt kedve senkivel sem beszélni a történtekről. Jóízűen tüntette el tálcájáról az ételt. Már besötétedett mire végzett.

„Talán jobb lesz, ha körülnézek a könyvtárban a vámpírklánokkal kapcsolatban… Talán rájövök valamire.”

     Odafönt Madam Cvikker készségen igazította útba, hogy a tanároknak

fenntartott zárolt részlegben is megtalálja, amit keres. Jó néhány könyvvel lépett oda egy szabad asztalhoz.

„Nézzük csak, Matilda Malev: A vámpírok őskrónikája… Talán te leszel az…”

De Estrelle hiába nézett át több poros kötetet is, nem talált sokkal több

dolgot annál, mint amit amúgy is tudott. Biztonság kedvéért azért a könyvtár azon részéről is elhozott pár könyvet, amikhez a diákok is hozzáférhettek, bár azokat annak idején már elolvasta. Biztosra akart menni. A Roxfort könyvtárának gazdagsága mindig is elképesztette és csodálattal töltötte el.

Úgy döntött, hogy néhány könyvet magával visz a szobájába, de előtte

gondosan visszatette helyükre az átnézetteket. Kifele menet elhaladt egy nagyobb könyvkupac mellett, ahonnan Hermione figyelte szigorú tekintettel. Estrelle csupán egy fagyos pillantásra méltatta.

„Remélem most nem én vagyok kutatásainak fő célpontja!”

A folyosók néptelenek voltak, csupán pár diák sietett klubhelysége felé egy

kis esti tanulásra. Estrelle alig bírta el a könyveket, ráadásul a feje is megfájdult, ezért elég morcos képpel ment lefelé a lépcsőkön, amikor egy bársonyos, mély hang ütötte meg a fülét.

-         Kijövünk a gyengélkedőről – hirtelen meggyógyulva – és máris cipekedünk? Lássuk csak… mit nem tudhat még a vámpírokról? – tudakolta gúnyosan a könyvekre pillantva.

Estrelle –t elöntötte a méreg a gúnyolódást hallva.

-         Nem hinném, hogy bármi köze is lenne ahhoz, hogy mit olvasok, vagy hogy mi történt a gyengélkedőn! Egyébként meg miért érdekli annyira magát Piton professzor, hogy mi történik velem?

-         Ne higgye, Miss Lioncourt, hogy túl nagy jelentőséget tulajdonítok magának, vagy a tetteinek, csupán udvarias akartam lenni.

-         Ez magának az udvariasság?

„Ha ideges, csak még kívánatosabb… Azok a telt ajkak… Hagyd abba!”

Piton leküzdötte magában a fellángoló vágyat, hogy magához rántsa a nőt és száját görcsösen összeszorítva, ridegen nézte a szép metszésű arcot.

„Miért változott meg az előbb a tekintete? Olyan más volt, most újra elutasító!”

-         Csupán a bájitalomért jöttem, ugyanis szükségem lenne rá…

„Milyen bájital?” – kérdezte magától a lány gondolataiból felriadva.

-… Madam Pomfrey mondta, hogy magával vitte. Feltételezem, még megvan és nem hagyta el.

A tudat, hogy Piton trehánynak és feledékenynek gondolja, csak tovább ingerelte Estrelle –t.

-         Ha annyira sürgős magának az a bájital, akkor jöjjön velem, a szobámban odaadom! – fújtatott dühösen a lány.

„Igen, ilyenkor még szebb!”

Azzal elindultak a második emeletre. Itt már senki sem járt, fekete alakjuk árnyéka játszott a falakon a fáklyafényben. Estrelle –t bosszantották a férfi megjegyzései, de még idegesebb lett magára, amiért Piton nem volt közömbös számára. „Mit csinálok?! Megfogadtam, hogy soha senkit nem engedek közel magamhoz! Hát nem emlékszel? Túl eleven még az a másik seb is! Soha többé! Gondolj csak Liviusra, ő is kihasznált!” Ez megtette hatását, olyan undor ült ki az arcára, ami nem kerülte el a bájitaltan tanár figyelmét. „Ennyire undorodna tőlem? Vagy csak másra gondolt?”

A nő hirtelen megtorpant és fájdalom suhant át az arcán.

-         Mi a baj kisasszony, tán mégis túl nehéznek bizonyultak a könyvek?

Piton hangjába a szokásos gúny mellett némi aggodalom is vegyült.

-         Nagyon vicces professzor – lihegte a nő gyilkos pillantással oldalához kapva – csupán a sebem, de semmiség… mindjárt elmúlik…

-         Engedje meg, hogy segítsek.

-         Nem szükséges, hagyja csak… már jobb. – hazudta Estrelle. Nem akarta, hogy Piton gyengének lássa.

De a professzor meg sem hallgatva az ellenérveket, átvette tőle a könyveket.

Meglepődött súlyukon. „Nem csoda, hogy nem bírta el a sebe miatt…”

Estrelle fél kézzel a falnak támaszkodott és halkan lihegett. Majd magabiztosan kiegyenesedett nem törődve a fájdalommal.

-         Menjünk, a szobám már a közelben van.

Piton szótlanul követte. Az ajtó előtt Estrelle elővette varázspálcáját és hatástalanította a védőbűbájokat. Piton halovány mosollyal az arcán vette tudomásul, hogy az ő szobáját is pontosan ugyanezek a varázslatok védik az illetéktelen behatolóktól.

-         Rögtön adom az üveget.

Pitonnak volt ideje felmérni a szobát miután letette a könyveket az íróasztalra. Tetszettek neki a zsúfolt könyvespolcok, a kiragasztott komor, kétségbeesett képek, rajzok és poszterek, amik kis rendetlenség hatását keltették, a fekete íróasztalon szanaszét heverő könyvek, vázlatok, füzetek, a mindenféle gyertyák. Furcsa örömet érzett a tudattól, hogy van, ami nem olyan rendezett és szigorú Estrelle –el kapcsolatban, mint az a fölényes, kimért pillantása, vagy a mindig tökéletesen az alakjára simuló talár.

-         Lebilincselő volt a könyve. Gondolom saját tapasztalatok alapján írta.

-         Igen. Többek között így ismerkedtem meg Kravennel.

-         Azt hittem, elrabolta magát és a bűvkörébe került. Ezért ilyen… közvetlen vele… - hangzott a gúnyos válasz.

„Milyen pofátlan! De amikor olyan helyes a szája szegletében az a kis félmosoly…”

-         Ne higgye, hogy engem ilyen könnyen befolyásolni lehet! Ha érdekli, akkor elárulom, hogy én mentettem meg Kraven életét a csőcseléktől. Ő kért meg rá, hogy hagyjam ki a könyvből ezt a részt, és én tiszteletben tartottam kérését. A többiről meg nem kell tudnia!

„Szóval szeretők. Több van köztük puszta barátságnál…” Valamiért ez a feltételezés bosszantotta Pitont.

-         Megkaphatnám a bájitalomat? Nem szeretném feltartani, nehogy szeretett Kravenjének sokat kelljen várnia magára. – szólt fagyosan összehúzott szemöldökkel.

Estrelle arcán gonosz grimasz játszott. Odalépett Pitonhoz és a kezébe nyomta a rózsaszín folyadékkal teli üvegcsét.

-         Ki sem bontottam, nehogy megfertőződjön… ha már úgyis könnyűvérűnek tart… - suttogta fagyos mosollyal arcán közel hajolva a férfihez.

-         Én nem mondtam semmi ilyesmit.

-         De gondolt rá… Az épp elég.

A férfi szája az ismert félmosolyra húzódott. Estrelle már épp fordult volna el, amikor elkapta karját és nem törődve a lány felszisszenésével magához rántotta. Szája rátapadt a lány telt ajkára. Estrelle levegő után kapkodva hátrahajolt, hogy kitérjen az ostromló csók elől, de Piton még mindig szorosan tartotta, és gonoszan mosolygott. Most a nőben csapott fel a szenvedély azzal fenyegetve, hogy elveszti az uralmát önmaga felett, de ez most nem érdekelte. Vadul visszacsókolt kezeit a férfi arcára téve. Piton egyik kezével szorosan ölelte a lány derekát, a másik lecsúszott formás fenekére és megmarkolta azt. Estrelle felnyögött az elfojtott vágytól, amit egy pillanat alatt felszított benne ez az egy csók, ezzel szabaddá téve nyakát, amit a férfi szenvedélyesen csókolt tovább.

„Úristen, mit művelek én? Ez szemben áll az elveimmel! Nem engedhetek

neki, különben elszabadul Ő is!” A tudat, hogy esetleg bánthatja Pitont aggodalommal töltötte el. Akarata megacélozódott és kibontakozott az ölelésből.

-         Perselus, eresszen el!

A férfi csodálkozva, vágyakozással szemében nézett a lányra.

-         Ne érjen hozzám! – sziszegte szikrázó szemekkel. – Kérem, menjen most el! Pihenésre van szükségem.

Igazából magányra vágyott, hogy felkavarodott lelke és teste megnyugodhasson és visszanyerhesse tartózkodó magatartását.

     Piton ezzel szemben még mindig vágyódva nézett a lányra, de felocsúdva ő is bezárkózott önmagába és elnézést kérve kiviharzott a szobából. Talárja szegélye vadul csapkodta lábszárát. „Ez meg mi volt?! Miért kellett megcsókolnom? Hisz ő mást szeret, ő maga ismerte be, mégha nem is közvetlen! Egy vámpírral nem vehetem fel a harcot!” – keserűen elmosolyodott. - „De nem is akarom. Nem szabad tudomást vennem róla, akkor könnyebb lesz, és minden visszatér a régi kerékvágásba!” – határozta el a férfi. De még sokáig csak a lány édes ajkaira tudott gondolni és hogy milyen odaadóan csókolt vissza.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés