7.           Fejezet

Gyakorlás

És íme Lucian Cover professzor, akinek megformázásában sokat segített az Underworld című film egyik szereplője

Másnap Estrelle már hajnalban a hatalmas parkban sétált nem törődve a hideg széllel. A nap sugarai már nem melegítették a levegőt. Egyre jobban érződött a késő ősz után következő tél lehelete. A magányos alak még élvezte is, hogy didereg. A hatalmas tó partján pár madár fészkelődött, egy-egy későn induló vadkacsa pedig szárnyra kapott, hogy elrepüljön a meleg dél felé.

Alig aludt az éjjel. Sokat törte a fejét viselkedésén és új érzésein. Ezek az érzések különböztek az összes eddig ismertektől. És Piton iránt érezte. Nem tudta, hogy csak szimpatikusnak találja, vagy ez már több annál. Kétszer volt szerelmes, de az első csak plátói volt. Egy mardekáros fiú iránt érezte még hatodévesként, mivel azonban a mardekárosok többsége neheztelt rá, nehéz lett volna bárhogy is próbálkoznia. Az a fiú népszerű volt és kicsit magasan is hordta az orrát. Azok közé tartozott, akik szívesen tettek megjegyzéseket Estrelle –re, ezért a lány hamar rájött, hogy nem érdemli meg szerelmét és sikerült is legyűrnie határozottságával érzéseit. A másodikra pedig nem akart gondolni, még túlságosan fájt neki, hogy elárulták.

De Pitonnál más volt a helyzet. Elbizonytalanodott. Nem tudta képes lesz-e az ő esetében is a határozottságát segítségül hívni. „Most sokkal inkább a feladataimra kell koncentrálnom! Meg kell tanulnom elfátyolozni a gondolataimat! Bezárni az elmémet Voldemort hasonló támadásai elől, mint amit a gyengélkedőn tapasztaltam.”

Hirtelen egy varázsló csatlakozott hozzá kényelmes léptekkel.

-         Jó reggelt Miss Lioncourt! Látom maga sem tudott túl jól aludni.

-         Dumbledore professzor! Honnan tudta, hogy itt vagyok?

-         Tudja Estrelle, mivel többek között az én varázslataim is védik a Roxfortot és a körülötte elterülő birtokot, mindig megtalálom a keresett személyt, vagy megérzem az ellenség betörését.

-         Értem. És miért keresett, ha szabad tudnom?

-         Néhány fontos dologra jöttem rá az eltelt napokban. Tanulmányozás céljából magamhoz vettem a törött pengét, amit Poppy távolított el a sebéből. Mint tudjuk mérgezett volt, ehhez kétség sem fér. De nem volt akármilyen méreg rajta. Ez egy igen ritka fajta és komplikált főzetek keverékéből állt. Igen hosszas felkészülés és nagy mágikus erő kell hozzá. Éppen ezért szinte biztosra veszem, hogy nem az a halálfaló készítette, őt csak megbízták azzal, hogy lőjjön magára túlzott ellenállás esetén. Tehát a méreg összetettsége miatt teljesen biztos, hogy nem csak vaktában használta ezt a támadási formát.

-         Egyetértek. És mivel túlzott ellenállásba ütköztek, már nem bántak velünk  kesztyűs kézzel. Megfigyeltem, hogy csupán kábító átkokkal támadtak mindaddig, amíg Kraven vissza nem vágott és én harcképtelenné nem tettem az egyikőjüket. Utána már az erősebb átkokat sem szégyellték használni. Gondolom, elveszthette a fejét a támadóm, amikor a Cruciatus átokhoz folyamodott, de lehet, hogy ez is meg volt tervezve.

-         Minden esetre sikerült félig meddig a küldetése. Ön súlyos mérgezéssel esett ágynak. Valószínűleg csak az Erdélyben kapott vámpírvér mentette meg az életét. A pengén talált méreg erős hallucinogéneket is tartalmazott, ezért sikerült Voldemortnak olyan könnyen behatolnia a tudatába. Elmesélné pontosan, hogy mit látott? - Estrelle kicsit vonakodva bár, de eleget tett a kérésnek.

-         Nos nagyon úgy tűnik, hogy valahogy abban a tudatállapotban kísérelte meg először, hogy elvegye az erejét és Harryre uszítsa, de most még sikerült ellenállnia. Azonban feltétlen el kell kezdenie az okklumenciát tanulni. És persze a másik énjének kordában tartásáról is gondoskodnia kell.

-         Tudom. Nem engedhetem meg magamnak, hogy bárkinek is baja essen, főleg nem a diákoknak. Mikor kezdhetek?

-         Ma tanítás után elküldöm magához Cover professzort, aki elsődlegesen a „másik én”-nel fog foglalkozni. Piton professzorral a gyakorlást csak holnap fogják kezdeni.

-         Köszönöm igazgató úr, hogy ennyit fáradozik értem, nem érdemelném meg. – sütötte le a szemét.

-         Ugyan, ne butáskodjon! Ne büntesse magát. Még a hasznunkra is válhat, hogy úgymond kettős életet él…

-          Ezt meg hogy érti?

-         Nem gondolkodott még rajta, hogy akár fel is használhatná egy esetleges támadásnál a vámpír varázserejét is? Csupán a módjára kell rájönnie. Van egy olyan sejtésem, hogy hamarosan rövidebb ideig át akarja majd venni az irányítást a tudata felett. Voldemort pedig erre vár.

-         De miért? Így csak még nehezebb elkapnia, nem?

-         Nem feltétlenül. Valószínűleg megpróbálja majd a maga oldalára állítani a vámpírt, majd valahogy megszerezni az erejét.

-         De nem tudhatjuk, hogy a vámpír ismeri-e a gondolataimat, tudja-e hogy ki Voldemort és milyen terveket szövöget.

-         Pontosan. És ha ez bebizonyosodna, az ő erejével – Harryt segítve - lehet, hogy az utolsó csapást mérhetnénk a Sötét Nagyúrra, és végre örökre eltűnne. Az igaz, hogy a vámpíréne a háttérbe van szorulva az ön testében, de attól még figyelhet…

-         Tehát ezek miatt is muszáj Cover és Piton professzorral dolgoznom.

-         Igen. Nem lesz könnyű, de biztos vagyok benne, hogy sikerül elsajátítania ezeket a fortélyokat. Azonban ne feledje, hogy mindez csak feltevés, lehet, hogy teljesen másról van szó, de én megbízom a megérzéseimben és az információforrásaimban. De ha most megbocsát, megjött a postám.

Azzal egy gyönyörű, zsemleszínű bagolyra függesztette tekintetét, ami egy nyitott ablakon keresztül szállt be.

     Miután Dumbledore elsietett, Estrelle még leült egy sziklára a tó partján.

„Tényleg. Már napok óta nem láttam Luciant. Vajon merre járhat? Vagy csak túl sok dolga volt az óráival kapcsolatban?”

     Még percekig ült mozdulatlan, amikor valami zajt hallott maga mellett a bozótosban. Egy férfi lépett ki onnan kicsit nyúzott arccal.

-         Lucian! Mi történt veled?

-         Á semmi, csak nem tudtam aludni és éjjel az erdőt jártam.

-         És akkor miért van elszakadva az inged? – kérdezett vissza a nő rosszallóan. Érezte, hogy Lucian eltitkol valamit előle.

-         Csak beleakadtam a bozótosba. De veled mi a helyzet? Hallottam súlyosan megsérültél. Jól vagy?

-         Igen, már csak néha fáj a seb. Az előbb beszélgettem Dumbledore –ral, ő mondta, hogy ma elkezdjük a gyakorlást.

-         Már alig várom. Hatkor lemegyek érted. De most pihennem kell egy kicsit, hogy ne valljak kudarcot az óráimon. – azzal hamiskás mosollyal odalépett Estrelle –hez és egy puszit nyomott az arcára, majd már csak távolodó alakja látszott. A nő döbbenten ült egy darabig, aztán elindult a nagyterembe.

*

Piton amint kilépett a szabadba, Dumbledore –ral futott össze.

-         Jó reggelt igazgató úr! – köszönt egy fejbólintással.

-         Magának is Perselus. Ma reggel különösen szép a tó… - mondta sokat sejtetően a bájitaltan tanárra mosolyogva.

A férfi nem tudta mire vélni a dolgot, ezért csak felhúzta egyik szemöldökét és elindult a köves part felé. Egy magányos fekete alakot pillantott meg ülni a kedvenc szikláján. Először kicsit mérges lett, de amint egy pillanattal később felismerte, hogy Estrelle az, a harag rögtön elpárolgott. A nő alakjának látványától furcsa vágyakozás fogta el, és különös türelmetlenséggel kezdte várni a közös okklumencia órát. Már majdnem odaért a partra azzal a feltett szándékkal, hogy megszólítja a lányt a másnapi gyakorlásra hivatkozva. „Egyszerűen hallanom kell azt a fátyolos hangot…” De abban a pillanatban meglátta a feltűnő Luciant. Rögtön ideges lett és megtorpant. „Ez mindig a legrosszabbkor bukkan fel! Ha Estrelle tudná, hogy mi igazából ez a férfi, akkor nem biztos, hogy ilyen barátságos lenne vele…”

Piton beállt egy fa takarásába és bár nem akarta kihallgatni a beszélgetést, minden szót hallott. Pont akkor lesett ki a fa mögül, amikor Lucian megpuszilta a nőt. „Ez meg mit képzel magáról?! És Estrelle még csak nem is ellenkezett!” Ezek után elment a kedve a beszélgetéstől és inkább dühösen visszasietett a kastélyba.

*

A nagyteremben a szokásos hangzavar fogadta a belépő nő alakját. Már csak néhányan fordultak felé kíváncsian, amikor elhaladt az asztalok mentén. Megszokták fekete alakját és hideg pillantását. Amint leült a tanári asztalhoz Piton felé lesett és meglepetten látta, hogy a tanár dühös pillantással méregeti őt, majd elfordulva tányérjára szegezi pillantását, és hangtalanul mozog a szája. „Vajon mi baja lehet velem? Mi volt az a harag a szemében? A tegnapi elutasításom miatt lett ilyen? És miért érzem most olyan erősen áramlani belőle azt a sötét erőt, amit álmomban is láttam?” Elgondolkodva vett maga elé pár szem epret. „Ki kell derítenem, hogy tényleg halálfaló-e, vagy már megváltozott volna? Feltehetőleg Dumbledore nem alkalmazná, ha Voldemortot szolgálná, de saját magamnak is meg kell bizonyosodnom róla.” Reggeli után a diákokat kerülgetve McGalagonyhoz igazította lépteit, akit a legmegbízhatóbbnak tartott az igazgató után.

-         Elnézést McGalagony professzor, tudna rám szánni pár percet?

-         Természetesen Miss Lioncourt. Mondja csak bátran. – azzal félrehúzódtak az egyik díszes ablakhoz.

-         Kérdezni szeretnék valamit. Tudja kényes kérdés, de fontos, hogy tisztán lássak és a múltamra nézve érthető a dolog, hogy nem szeretnék esetleges támadásoktól tartani…

McGalagony várakozásteljesen nézett rá.

-         Piton professzorról van szó… Azt szeretném megtudni, hogy… halálfaló-e? Mivel, mint tudja, az egyik látomásomban Voldemort mellett állt.

-         Megnyugtathatom, Perselus már nem áll a sötét oldalon. De nem titkolom el maga elől, hogy egykoron ellenünk harcolt. Aztán még Tudjukki bukása előtt átállt a mi oldalunkra és Albus felkarolta. Tisztázta a Minisztérium előtt. Az életét kockáztatva még mindig nekünk kémked Tudjukkinél.

Estrelle úgy érezte, hogy egy hatalmas kő gördül le a szívéről és kellemesen bizsergető érzés kerítette hatalmába, amint megjelent lelki szemei előtt Piton arca.

-         Tudom, hogy a bátyja miatt nehéz önnek, és minden halálfalót duplán az ellenségének tart, de higgye el, Albus teljes mértékben megbízik Perselusban, aki soha nem fogja elárulni az igazgató urat, amiért felkarolta és kiállt mellette. Mondjuk erre megvolt a személyes oka is, de erről én sem tudok többet.

-         Köszönöm professzor a felvilágosítást. Sokat segített. Ebédnél találkozunk. – köszönt el gyorsan a lány.

McGalagony mosollyal az arcán fordult meg a folyosón hogy folytassa útját az átváltozástan terem felé. Látta Estrelle szemében az elfojtott örömet, amikor tisztázta előtte Perselust. Tudta, hogy a két magányos lélek vonzódik egymáshoz és elhatározta, hogy ha kell, akkor segít nekik az egymásra találásban.

Estrelle ezalatt felért szobájába és szinte madarat lehetett volna fogatni vele az örömtől. Idegen volt számára ez az érzés, de tetszett neki. Elégedetten dőlt hátra ágyán lábát a felcsendülő zene ritmusára mozgatva. Nem tudta megzabolázni csapongó gondolatait, amelyek folyton-folyvást visszatértek Pitonra. „Nem, az nem lehet! Nem szerethetek bele!” Felpattant az ágyról és leült rajzolni asztalához. Végül annyira belemerült munkájába, hogy teljesen megfeledkezett mindenről, csupán a zenét és a penna sercegését lehetett hallani. Délben lement ebédelni, de nem szívesen hagyta ott félkész munkáját. Odalent még egyszer pontosan emlékezetébe véste Piton vonásait és szinte felrohant a szobájába. Ilyen volt, amikor ihletet kapott.

Még órákig dolgozott lelkesen. Mire Lucian megérkezett csupa maszat volt a festéktől, de a képet gondosan elrejtette.

-         Te meg mit csináltál? – kérdezte mosolyogva letörölve egy foltot Estrelle arcáról.

-         Ja, csak festettem meg rajzolgattam. – bökött az íróasztalon heverő kupacra. – Egy pillanat és kész vagyok, csak megmosom az arcomat és átöltözöm.

Lucian hamiskás mosollyal nézte amint Estrelle kilép a fürdőszobából – immár tisztán – és a szekrényhez odalépve előszedi egyik szűkre szabott talárját, majd átöltözik. Pár perc múlva már a sötét varázslatok kivédése tanteremben álltak.

-         Nagyon fontos, hogy minden erőddel a kívánt célra összpontosíts. – kezdte Lucian. Odament az egyik szekrényhez és két üveget vett ki belőle, majd az asztalra tette őket. – Ezekre szükségünk lesz, hogy előcsalogassuk a vámpírt. Nem lesz kellemes dolog, de muszáj leszel uralkodni felette. Ez itt – mutatott a kisebb üvegre – harmatfű-főzet. Vámpírcsalogatóként is használják. Általában ezzel ejtették csapdába őket. Pár csepp elég lesz úgy hiszem. A másikra szerintem már rájöttél…

-         Vér… - Estrelle azóta tudta, ahogy először ráesett a fény a palackra. Éhes bizsergést kezdett érezni minnél tovább nézte a palackot.

-         Igen. Gondolom, már kezdesz éhes lenni.

Estrelle elszakította tekintetét a palacktól és szemöldökráncolva nézett a férfire.

-         És mivel tudom visszatartani? Nem lesz túl veszélyes, mármint rád nézve?

-         Ne félj meg tudom védeni magam. Kedves, hogy aggódsz értem… Inkább rád nézve veszélyes az egész, de úgy hiszem a vámpír benned még nem olyan erős. Nem kaptál túl sok vért Kraventől. Azonban nem tudni előre, hogy hogyan fog reagálni a főzetre. Azt sem tudom megmondani, hogy mekkora erővel akarhat esetleg kitörni belőled. Nem tudom vállalod-e a kockázatot.

-         Vállalom. Ez nem kérdés.

-         Rendben. - mosolyodott el a férfi. - Akkor most gyere ide, és nyújtsd a kezed.

Lucian kidugaszolta a kisebbik üveget és pár cseppet Estrelle ujjaira csepegtetett. A nő arra számított, hogy borzalmas szaga lesz a bájitalnak, de tévedett. Amint beleszagolt a levegőbe, azt átható édeskés illat töltötte meg. „Ez csodálatosan finom! Olyan, mintha a hajnal hívogatna feloldozást ígérve…”

-         Nyald le!

Estrelle engedelmeskedett. Amint a folyadék szétáradt nyelvén, enyhe émelygés fogta el, ami egyre erősödött. Eközben a fejében, mintha egy kis ajtón elcsúszott volna a retesz. Pár percig csak figyelte az egyre erősödő fájdalmat és meglepetten vette tudomásul, hogy egyre kevésbé látja a külvilágot. Hangosan zihált, majd a földre rogyott. A képzeletbeli ajtó lassan, csikorogva kinyílt, és kékes-zöld köd gomolygott elő. Úgy látta mindezt, mintha csak egy megelevenedő képet nézne. Fejét lehajtotta a fájdalomtól. Úgy érezte, hogy valami marja a belsejét. Égett a bőre és száraz hörgés szakadt fel a torkán. Akkor meglátta a nőt kilépni a ködből. Hosszú fekete, ékköves ruhában kristály fejdísszel a fején. Ő volt az, de mégis különböztek egymástól. A vámpír szeme halványkék volt – akár egy kontaktlencse - és vörösen villogott a sötétben. Estrelle önkívületben tépkedte a ruhát magáról, aminek az lett az eredménye, hogy talárja felső gombjai szétgurultak a padlón felfedve dekoltázsát. Azt hitte, menten megsül. A vámpír lassan kinyitotta száját, amiből elővillantak a hosszú metszőfogak, majd Estrelle –re pillantott és velőtrázóan elkezdett nevetni. – „Végre szabad vagyok!!”

Lucian aggódva figyelte a vergődő Estrelle –t, de nem lépett közbe.

„Még mindig nem jött elő, még kell egy kis idő a szernek! Gyerünk te rusnya vámpír, mutasd magad!” És akkor meghallotta amint Estrelle száján keresztül  ő hahotázik eltorzult hanggal. Egy pillanatra mintha egy halovány alakot is látott volna kinyúlni a nő testéből. Aztán a nevetés abbamaradt, a test térdre rogyott és a fekete hajzuhatagon keresztül a földet bámulta.

-         Tudom, hogy itt vagy, vámpír! Nem akarsz inni egy kis vért? – lépett közbe Lucian megragadva az üveget és a varázspálcáját.

A nő felemelte fejét és halványkék szemét a férfire villantotta.

-         Ki vagy, és miért segítesz nekem? – kérdezte egy mélyebb, de sziszegősebb hang Estrelle szájából.

-         Tudod te azt! Emlékezz csak vissza! Tudom, hogy mindent hallottál odabent. Ismered Estrelle gondolatait és érzéseit is. Találkoztam már hozzád hasonlókkal.

-         Igaz. Ismerem Estrelle –t kívülről-belülről. Előttem nincsenek titkai. De válaszolj Lucian, miért szabadítottál ki?

-         Nem önszántamból… Figyelmeztetnelek kell, hogy Voldemort rád fog támadni, és megkísérli majd elvenni az erődet.

-         Badarság! Ő semmi hozzám képest!

-         Ne becsüld alá! Erősebb, mint hinnéd…

A vámpír lassan felemelkedett és Lucian felé kezdett siklani.

-         Most inkább adj innom! Hadd ízleljen ajkam ismét vért…

Lucian vállára tette egyik kezét, de a férfi ellépett és kidugaszolta a palackot.

-         Nem járnál jól, ha az én véremet innád, hidd el!  - azzal a nő kezébe nyomta az üveget.

A vámpír mohón szájához emelte és kortyolni kezdett, de az első korty után kiköpte a folyadékot. A vér pirosan fröccsent a földre.

-         Mocskos állatvérrel akarod kiszúrni a szememet? Azt hitted, ezzel beérem?!  Hosszú évek nélkülözése után? Ez nekem semmi! Nekem embervér kell!– kiáltotta az egyre dühösebb vérszívó eldobva az üveget.

A vér egyre nagyobb tócsában terjedt szét a padlón az üvegszilánkok között. A nő vészjóslóan megindult a férfi felé, majd kezéből egy tűzgolyót küldött rá. Lucian gyorsan kapcsolt és kivédte a támadást. De a vámpír most a nyakának ugrott. Alig tudta visszatartani, de egy erős lökéssel a falnak röpítette a nőt. A vámpír hangosan felmordult.

-         Estrelle, harcolj ellene! Te erősebb vagy nála!

-         Deborah Seraphin –nál sosem lesz erősebb ez a gyenge boszorka!

De Lucian nem hagyta ennyiben a dolgot, varázsigéket mormolva megállította az immár a levegőbe emelkedett vámpírt és kötelekkel egy márványoszlophoz kötözte.

Estrelle eközben végre magához tért és vakon tapogatózott a szemére ereszkedett sötétségben. Lucian kiáltásait úgy érezte méterekről hallja csak, de nyomában mintha fényt pillantott volna meg. Órákig tűnő percek múltán és keserves kínlódások közepette azonban sikerült kijjebb evickélnie az őt fogva tartó feketeségből. „Hagyd békén Luciant!” – szólította meg a vámpírt. – Miért, mit csinálsz? Gyenge vagy, mint a harmat! Soha nem győzhetsz le engem! - „Ezt már sokan mondták, mégis sikerült.” – De ezúttal cserben hagy minden képességed!

-         Estrelle! Küzdj! – hallatszott Lucian bíztatása.

A vámpír megvetően felhorkant.  – Hallod, mennyire aggódik érted? Nem is sejti, hogy te örökre itt bent ragadtál… Hmm… már alig várom, hogy megízleljem a szerelmed vérét! Perselus… jó ízlésed van… - „Őt hagyd ki az egészből! Ne merészelj hozzányúlni!” – kiáltott vissza dühösen, új erőre kapva Estrelle. „Te most az én testemben vagy és azt teszed, amit mondok!” A vámpír csak vicsorogva nevetett. De Estrelle ekkor vele egy magasságba verekedte magát és a feketeség egyre jobban visszahúzódott tagjairól. Megragadta a másik nyakát és felkiáltott. „Deborah, te vagy a gyengébb. Nem szállhatsz szembe velem! Add vissza a testet annak, akit igazából megillet, és nem esik bántódásod! … Add vissza a testet annak, akit igazából megillet!”

Lucian látta, hogy a nő keze felemelkedik leszakítva egy kötelet a karjáról, majd megragadja saját torkát. Estrelle utolsó mondata hangosan visszhangzott a teremben. A test hirtelen erősen remegni, majd hánykolódni kezdett, végül elernyedve lógott a kötelek szorításában. Lucian tudta, hogy Estrelle győzött. Odarohant a lányhoz, eltüntette a köteleket, és karjaiba vette az ernyedt testet. A lány lassan kinyitotta immár ismét fekete szemeit.

-         Sikerült… - sóhajtott kimerülten.

-         Igen… sikerült. – azzal megcsókolta a lány homlokát. Megkönnyebbült, hogy nincs semmi baja, és örült, hogy nem kellett magát egyelőre lelepleznie Estrelle előtt.

*

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés