II. rész

Lucian már türelmetlenül várta Estrelle –t a tágas tanteremben. Nem volt ínyére a korai gyakorlás. Túl sok tanuló sétált még a folyosókon és nagyobb a veszélye annak, hogy meghallják Estrelle kiabálásait. De nem tehetett mást, ha este találkozni akart egyik kémével.

Már egy ideje a tekintetével szuggerálta elgondolkodva az ajtót, mikor az lassan ki is nyílt és Estrelle lépett be rajta szokásos egyenes tartásával.

-         Nem is fecsérelném az időnket. Vágjunk bele! – szólalt meg Lucius egy kicsit ingerültebben a kelleténél.

Estrelle nem tette szóvá, de látta rajta, hogy feszült és kimerült.

-         Rendben.

A már ismerős két palack ismét az asztalon állt.

Újra érezte az édes illatot, ami most még intenzívebbnek hatott. A fájdalom is erősebben töltötte el a testét, amint a föld felett pár centire lebegve vonaglott. „Ez minden alkalommal egyre fájdalmasabb lesz?” Több gondolat nem fogalmazódott meg benne egy ideig, mert Deborah újra átvette a tudata felett a hatalmat. De ezúttal közelebbről érzékelte a külvilágot.

-         Már megint itt vagy, Lucian? És mi ez a fényes nappal? Nagyon nyúzottnak tűnsz… - fejezte be a vámpír szárazon nevetve.

-         Elhallgass te vérszipoly! Most nem rólad van szó!

-         Hogy merészelsz így beszélni velem?! – fortyant fel vészjóslóan vörös szemekkel Deborah. – Ha továbbra is így merészelsz szólni hozzám, azt megemlegeted! – közelebb siklott a levegőben. – Nem félsz, hogy esetleg Estrelle –t emiatt a lealacsonyító bánásmód miatt cserben fogom hagyni, ha esetleg szüksége lenne rám? Hm? – sziszegte.

Lucian utálta beismerni, hogy sarokba szorították, de nem tehetett mást, fejét megadóan meghajtotta. Deborah elővillantotta hosszú szemfogait.

-         Ezt már szeretem… Ismét holmi mocskos állatvérrel akarod kiszúrni a szememet?

Körözni kezdett a férfi körül, egyre szorosabbra vonva a kört. A varázsló eleresztette a füle mellett az előző mondatot.

-         Nehogy azt hidd, hogy ezzel nyertél! A célunktól nem tántoríthatsz el!

-         Oh, milyen naiv vagy, édesem! Azt hiszed, hogy Estrelle valaha is a hatalma alá tud vonni engem? Engem, a hatalmas és dicső Klán vezetőjét, aki kis híján megszerezte a világuralmat?!

-         Hát ez az! Kis híján. Tehát nem sikerült. Te meghaltál!  - válaszolt nyugodtan Lucian. Csak most vette észre, hogy odakint egyre több szürke felhő gomolygott vihart jósolva. Tudta, hogy Deborah mérge miatt sötétült el az ég, és a kastély. A vámpír gonoszan felmordult. - De még nem eléggé! – azzal vadul nekitámadt a férfinak.

Luciannak csak arra maradt ideje, hogy felemelje pálcát tartó kezét, de a vámpír már így is a nyakához akart férkőzni lefogva a karjait. Lucian a fogát csikorgatva próbálta eltolni magától a nőt. Elképesztette, hogy már most ilyen erős. – Vajon minden alkalommal erősebb lesz?

Estrelle eközben tudta, hogy valami történik odakint. Érezte a csuklóján az erős szorítást, a tudatán eluralkodni próbáló dühöt és éhséget, de ez alkalommal végig magánál volt. Csupán egy kicsit kellett küzdenie. Elhatározta, hogy ha már nem volt pillanatnyilag annyi ereje, hogy ismét visszavegye az irányítást teste felett, akkor legalább megpróbál a vámpír szemével látni.

Kétségbeesett, amikor ez végre sikerült neki, és látta, hogy Luciannal viaskodik. A férfi tett még egy elkeseredett próbálkozást a pálcájával, de Deborah kiverte a kezéből azt és a karcsú pálca halk koppanással ért földet tőlük pár méterre.

-         Nos még mindig úgy hiszed, hogy te nyerhetsz, drágám? Meg kell, hogy mondjam, nekem már az első pillanattól fogva jobban tetszettél, mint ennek a szánalmas kis boszorkánynak Perselus. Persze ő sem lesz rossz falat, de előbb te következel… - sziszegte a nő Lucian torkát szorítva.

-         Belőlem nem eszel, az már biztos, te vinnyogó denevér, hacsak nem akarsz meghalni! – Azzal Lucian az őt fogva tartó fehér csuklókat olyan erővel ragadta meg karmossá vált ujjaival, hogy a vékony csontok tehetetlenül törtek szilánkokra. Estrelle tudatáig is elért a fájdalom, és együtt ordított fel Deborah -val. A vámpír természetellenesen halványkék szemeiben először villant fel a félelem szikrája, amint meglátta a megnyúló fogakat, füleket, orrot és a végtagokat.

-         Egy vérfarkas! – kiáltott Deborah vicsorogva. – Egy istenverte lycon! azzal olyan gyorsan próbált meg hátrálni és felmászni az egyik oszlopra, amennyire csak megnyomorított csuklói engedték. Lucian érezte, hogy már nem tudja visszafogni a dühös fenevadat. Túl sokat ingerelte ez a nő, túl sokat érezte a vérük jellegzetes szagát, amitől minden lycon – azaz vérfarkas – megőrült. A fenevad legszívesebben azon nyomban széttépte volna a vékony testet, de a férfi ezt nem engedhette Estrelle miatt.

Emberfeletti erőfeszítéssel próbálta visszafogni önállósult testét. Nem engedhette, hogy megharapja a lányt. Így is sikerült felérnie Estrelle- hez. Csak a ruha szakadását lehetett hallani, és egy tompa nyögést. Majd mindketten lezuhantak a földre. A vérfarkas maga alá temette a legyöngült testet, és már harapott volna a fehér nyak felé, amikor meglátta Estrelle összetéveszthetetlen tekintetét. Ismét legyőzte a másikat. Luciannak pedig az utolsó pillanatban sikerült megállítania a fenevadat magában. Még soha nem volt ennyire nehéz. Majdnem mindig sikerült kontroll alatt tartania magát ebben az alakban is. Most viszont annyira érezni akarta a vér szagát, a hús ízét, mint még soha. – Meglehet az intenzív erőimpulzusok miatt, amik a lány teste felől érkeztek.

Érezte, amint lassan visszaalakul emberré. Látta az oszlop tövéig hátracsúszó, csuklóit ernyedten lógató Estrelle zavarodott arckifejezését. Látta a fájdalmat és a felvillanó félelmet a fekete szemekben, majd a vádat. A nő arca megmerevedett, ajkait összeszorította, ívelt szemöldökeit összehúzta, szeme pedig olyan sötéten szikrázott, mint még soha. Luciant ez a dermesztő pillantás nagyon emlékeztette egy fekete taláros férfiére.

-         Te… - hallatszott az egyetlen szó, de olyan vádló és keserű hangnemben, hogy még Lucian sokat átélt testén is végigfutott a hideg.

-         Igen… én vérfarkas vagyok… Úgy tűnik, mindent láttál és hallottál odabentről. Nem akartam, hogy így tudd meg, de nem volt választásom. Nem tudtam visszatartani… - lemondóan lehajtotta a fejét, és még halkabban folytatta. – Most már tudod, hogy miért nem ihattál a véremből. Gondolom Deborah gondolataiból világossá válhatott számodra, hogy az én vérem a tieddel vegyülve megölt volna. Persze ha megharaptalak volna, akkor is ez várt volna rád. Kérlek, bocsáss meg, amiért megtámadtalak, nem volt más választásom…

Mire ismét felnézett a lány szemeibe, azokból már eltűnt a gyűlölet és az elutasítás, a helyébe tartózkodó kíváncsiság lépett.

-         De hiszen… nincs is holdtölte. Csak a jövő héten esedékes… Akkor hogy…?

-         Hogyan változtam át? Egyszerű… Tudod, a nagyon idős példányok már akkor alakulnak át, amikor csak akarnak. Na persze néha elveszíthetik az önkontrollt, mint ahogy az velem is megtörtént, de ez igen ritka esemény.

Estrelle nem szólt semmit, még mindig kábult volt a sokkoló információk, és a fájdalom miatt. Végül mégis feltette az utolsó kérdését:

-         Miért gyűlölik egymást annyira a vámpírok és a lyconok?

-         Jogos kérdés. Nos, már több évszázaddal korábban kitört közöttünk egy

háború, de már magunk se tudjuk miért, és ez azóta generációkról-generációkra folytatódik, amíg valamelyik faj ki nem pusztul. Most sajnos mi állunk vesztésre… - mosolygott elkeseredetten a férfi.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés