12. Fejezet

A Jel

-         Mindenféleképp folytatnunk kell az okklumenciát! A vita lezárva!

-         De Piton professzor…

-         Estrelle, sajnálom, de Perselusnak igaza van. Minden jel kétség kívül arra mutat, hogy Voldemort beférkőzött a tudatába. Ha nem gyakorol tovább, az akár az életébe is kerülhet. – csitította a vitázókat Dumbledore.

Estrelle olyan durcás arcot vágott a gyengélkedő ajtaja előtt, hogy a bájitaltanár majdnem elmosolyodott. A nő mindenkit elviselt volna maga mellett, csak ne kelljen Piton kutató tekintetét éreznie magán.

-         Remélem megérti, hogy nem csak a maga élete forog kockán.

-         Igen, igazgató úr. Igaza van.

Perselusra pillantott. Furcsa érzés volt látni a szemeiben az aggodalom szikráját. Akkor nézett rá így, amikor három napja a gyengélkedőn megtisztították a sebét. Először nem lehetett kivenni a bőrébe karcolt alakzatot, de mikor Madame Pomfrey összeforrasztotta a sebeket, a halványbordón izzó hegek egy furcsa jelet alkottak. A férfi óvatosan vizsgálgatta nem is sejtve, hogy Estrelle hátán a hideg futkosott az elfojtott vágytól, amit a férfi érintése okozott.

Tudta, hogy már látta valahol ezt a jelet, de nem emlékezett pontosan. Dumbledore sötét tekintettel csóválta a fejét, majd otthagyta őket a gyengélkedőn. Estrelle zavartan húzta ki a kezét a gyengéd szorításból, és állig betakarózott.

Ma végre elhagyhatta a kórtermet. Amíg nem volt magánál, nyomasztó álmok gyötörték, de ezek csak álmok maradtak. Egyet sem tudott volna felidézni, csupán a kellemetlen érzés maradt meg ébredés után. Azon kapta magát, hogy még mindig Perselus szemébe bámul.

-         Elnézést, de most dolgom van.

Az egyik fekete szemöldök felemelkedett. – Milyen dolga?

-         Ki kell derítenem, hogy miféle jegyet raktak rám, ha már maguk nem mondanak semmit. – azzal elviharzott a könyvtár felé.

A férfi még sokáig nézett utána, Dumbledore pedig szemüvege mögött mosolygott.

*

A könyvtár csendes volt. Estrelle -ben először tudatosodott, hogy elkezdődött a karácsonyi szünet. A folyosók szokatlanul csendesek voltak. Az a maradék diák, aki ott maradt, kint hógolyózott, vagy sétált. Egyesek azt találgatták, hogy vajon mit kapnak karácsonyra.

A barna asztaloknál csupán egyetlen bozontos hajú lány olvasott. Hermione sem ment idén haza. Harry és Ron kérlelő tekintete meggyőzte őt, hogy segítsen a tetemes mennyiségű házi feladatok megoldásában. És persze így nyugodtan nyomozhatott pár ügyben. Lustán pillantott fel, amint halkan kinyílt az ajtó. Meglepődött a fekete ruhás nő megjelenésén.

„Úristen de nyúzott az arca. Sokkal soványabbnak látszik… És milyen karikásak a szemei!” – amint az újonnan érkező megérezte, hogy figyelik, Hermionéra nézett. A lány halkan köszönt, majd újra a könyvébe meredt. De valahogy már nem tudta annyira lekötni a sikítószellemek jellemzése.

„Remélem, nem sántikál semmi rosszban ez a lány… - Estrelle, nem vagy te kicsit paranoiás mostanság?”

Rögtön a zárolt részhez ment, amit csak a tanárok és az arra felhatalmazottak használhattak. Először a rúnatannal foglalkozó könyveket lapozta át – eredménytelenül.  Mikor a huszadik kötetet is visszarakta a polcra, kezdett kicsit elkedvtelenedni. Percekig nézte mozdulatlanul a hegeket.

„Tudom, hogy láttalak már valahol… de hol? Emlékezz… emlékezz!”

Lázasan keresni kezdett egy bizonyos kötetet, amiben a megoldást sejtette. Minden egyes polc előtt megállt, és kimondta a varázsigét, amivel invitálhatja azt a könyvet.

-         Hol lehetsz?! Gyerünk, gyerünk, bújj már elő!

Egyre mérgesebben küldte vissza a könyveket a helyükre. „Tudom, hogy itt van valahol! Muszáj lennie itt egy példánynak…”

-   Csak nem ezt a könyvet keresi, Miss Lioncourt?

-   Piton professzor. Látom hagyta, hogy megszenvedjek érte. – nézett fel

Estrelle a gúnyosan mosolygó férfira, miközben egy könyvet próbált kihalászni a polc alól, ami a fény elől bújt el. – Miért nem adta oda rögtön?

-         Nem kérte.

-         Aha. Értem. Remélem meg is találom benne, amit keresek. – hidegen végigmérte a bájitaltanárt. – Igazság szerint szívesebben kutattam volna át még pár polcot, minthogy öntől kérjem el.

-         Igazán? Ez akkora áldozat lenne?

-         Igen.

-         És megtudhatnám, hogy miért?

-         Tudja azt maga nagyon jól… - Lassan a hosszú, könyvekkel teli asztalhoz sétált, majd keresztbefont karral nekitámaszkodott. - Nem tudom ki  tűnt el szó nélkül egy bizonyos éjszaka után, és ki volt az, aki azóta sem hajlandó önszántából hozzám szólni.

Piton arcán a gúnyos mosoly még szélesebb lett. „Szóval innen fúj a szél…”

-         Most már világos. Csupán azt felejtette el megkérdezni tőlem, hogy készíthet-e rólam képet. Tudja ezt a fajta udvariatlanságot nem szoktam díjazni. – Közben persze mélyen hallgatott a fekete, tiltott könyv megtalálásáról.

-         Én meg azt nem díjazom, hogy valaki az engedélyem nélkül megnézi a munkáimat, mielőtt azok elnyernék a teljes értelmüket. De most nincs hangulatom a vitázáshoz, ezért inkább megkérném, hogy adja ide a könyvet. Nem szeretném a drága idejét rabolni, professzor úr… - ő is gúnyosan elhúzta a száját.

Beszéd közben Estrelle ellökte magát az asztaltól és bosszúsan nézett a férfi szemébe. Piton válasz helyett közelebb lépett egy lépést. A nő pedig egyet hátra.

-         Miss Lioncourt, csak nem fél tőlem?

-         Nem félek, csupán szeretem megtartani a három lépés távolságot, és arra kérném, hogy ezt ön is tartsa be.

Estrelle görcsösen összeszorította a száját, amint meglátta a férfi elsötétülő tekintetét.

-         Én nem úgy vettem észre… - máris a nő előtt termett és az egyik könyvekkel teli szekrényhez szorította, karjait a lány vállainál a polchoz támasztotta. – Ha az emlékezetem nem csal, akkor voltunk mi már közelebb is egymáshoz, és akkor egyáltalán nem volt az ellenedre.

-         Piton professzor, örülnék ha csak egyszerűen odaadná a könyvet és végre a dolgomra engedne! – Estrelle hűvössége csak álca volt.

Elbizonytalanodott a férfi közelségétől, arcát enyhe pír festette meg, ami a bájitaltanár tekintetét sem kerülte el. „Eszem ágában sincs elengedni…” Felettébb ingerelte a nő rideg elutasítása és hite, hogy ő tartja kezében az irányítást. Hirtelen rátört annak a vágya, hogy megmutassa az erejét, hogy letörölje azt a gúnyos mosolyt a gyönyörű arcról.

Már hajolt is, hogy megcsókolja az ellenkező nőt, amikor hirtelen megtorpant a mellkasának nyomódó varázspálcától.

-         Ne merészelje! – sziszegte fogai között baljósan a lány – Hacsak nem akar

egy csinos kis rontást beszerezni… Azt hiszem elég világosan fejeztem ki magam, de a gyengébbek kedvéért megismétlem: engedjen el!

Piton kifejezéstelen arccal kiegyenesedett és leengedte a karjait. Nem szólt semmit, csupán fél kézzel a korábban az asztalra letett fekete könyv felé intett, de nem állt arrébb az útból. Estrelle –nek így azonban – nagy bosszúságára – hozzá kellett érnie a férfi karjához, amint elhaladt mellette.

Látszólagos nyugalommal kapta fel a könyvet a borítóra pillantva, majd kisietett a könyvtárból. Minnél hamarabb távol akart kerülni Perselus Pitontól. Igazából mérhetetlenül felkavarta a közelsége. „Még szerencse, hogy a talárom ujja eltakarta, hogy mennyire remegett a kezem, mikor nekiszegeztem a pálcámat…”

*

Fél óra múlva már valamelyest visszanyerte nyugalmát és a Pitontól szerzett könyvet tanulmányozta. Emlékezett rá, hiszen mikor idekerült ez is megfordult a kezében. Eszébe jutott, hogy akkor látta a karjába karcolt heget, amikor azt a sok könyvet nézte át. Ingerülten lapozott. Gyomra enyhe görcsbe rándult a 394. oldalnál. Ott volt a jel. Élethűen lerajzolva. A vonalak ugyanúgy keresztezték egymást mint a saját bőrén.

„A Harmadik Jel: egykoron, mikor a vámpírok faja sokkal nagyobb számban képviseltette magát, a vámpírmester ezt a jelet tette rá arra a vérszívóra, aki az ő hatalma alá tartozott. Akire rákerült a jel, annak engedelmeskednie kellett a Mester hívásának, avagy az utasításainak, bármik is voltak azok. Bizonyos szempontból korlátozta a megbélyegzett akaratát.  A mester persze bármikor levehette a Harmadik Jelet, ami a legerősebb volt a három közül, de ha meghalt, akkor is eltűntek a hegek. Az Első Jel csupán erős vonzalmat okoz a Mester és a vámpír között, a Második Jel azonban már lehetővé teszi, hogy a kiszemelt gondolataiba férkőzzön.

A Jeleket többféleképpen lehet megkapni. Az egyik, hogy a Mestervámpír vérét veszi a kiszemeltnek, és közben teszi rá a jeleket, vagy ha elég erős, akkor élethű álom formájában is meglátogathatja az alvó vámpírt. Általában az „áldozatok” nem emlékeznek rá, hogy mikor kapják meg a Jeleket, csupán pár napig furcsán érzik magukat. A Mestervámpírnak várnia kell az utasításaival legalább egy-két hetet, amíg a varázs teljesen kifejti hatását.

A kialakult kapcsolat sokkal szorosabb lehet, ha a kiszemelt ellenállás nélkül fogadja a Jeleket.  Ahhoz, hogy a Harmadik Jelig eljussanak, az esetek nagy részében az Első, és a Második Jelnek is rajta kell lennie az „áldozaton”. Ha a vámpír meg akar szabadulni ezektől, akkor vagy el kell pusztítania a Mestert, vagy egy másikat keresnie, aki közömbösíti őket. Így viszont fennáll a veszélye annak, hogy a másik Mester vonja irányítása alá a vámpírt. Van természetesen még egy eshetőség: a kiszemeltnek meg kell ölnie magát, hacsak nem akar az örökkévalóságig egy Mestert szolgálni.

Éppen ezért a Harmadik Jelet megkapni nagyon veszélyes. Semmiféle varázslat nem oldhatja fel, csupán a fent említett módozatok lehetnek hatásosak.

Megjegyzés:

 Száz évvel ezelőtt a nagyhatalmú varázslók, vagy vámpírvadászok is elsajátíthatták a Harmadik Jel használatát, de ennek a hatása más volt. Ha a vadászok vámpírgyanúsnak véltek egy embert, akkor elbódították és belekarcolták a bőrébe a Jelet. Ők ezt „vámpírcsalogatónak” nevezték, mivel így még a gyanúsítottban alvó vámpírt is felkelthették. Tehát ha megölték őket, akkor az már nem számított emberölésnek. A hatás fokozható volt a harmatfű-főzet nevű bájitallal, ami előkészítette a Harmadik Jel könnyebb befogadására a gyanúsítottat.

A varázslók viszont irányíthatták a felébresztett vámpírt, aki mindent elkövetett, csak hogy kínzó éhségét csillapíthassa (amit a varázsló áldozatok formájában biztosított).  De a mágus el is szívhatta az erejét, ezzel megsokszorozva a sajátját. Minnél öregebb és nagyhatalmúbb volt a vámpír, annál erősebb lett a varázsló. Miután kiszívta a vérszívó erejét, az megháborodott elméjében és vagy hamarosan máglyára ment, vagy megvárta a napfelkeltét. „

-         Úristen! Nem gondoltam volna, hogy ennyire komoly a helyzet! – Estrelle percekig mozdulatlanul ült. Nem akarta felfogni a mondatok súlyát. Minden egyes sor egyre rosszabb információkat közölt vele. Minden egyes szó tőrdöfésként hatolt az elméjébe. – „Ezért volt Dumbledore olyan feszült, amikor elsietett a gyengélkedőről. És Lucian? Lucian harmatfű-főzetet adott nekem! Mi a fene folyik itt?! Ki ő egyáltalán? Véletlen egybeesés, vagy szándékos volt az egész? Valamiféle terv szerint cselekedne? Voldemort oldalán áll?” – rengeteg kérdés kavargott a fejében. Kiült az ablakba és cigarettázás közben lázasan törte a fejét. A vacsoraidő is ott találta. Erre gyomra korgásából jött rá. Aznap még nem evett semmit, így fáradtan elindult a nagyterembe.

„Beszélnem kell az igazgatóval. Ezek nagyon súlyos információk! Eddig vajon miért nem keresett meg?”

*

Elgondolkodva haladt a félhomályos folyosókon a földszint felé. Nem is figyelte az utat, tekintetét a repedezett kőlapokra szegezte hátratett kezekkel. Csak akkor tudatosodott benne, hogy szenteste van, mikor meglátta a bejárati csarnokban az első karácsonyfát. „Milyen gyönyörű! Nálunk soha nem volt karácsonyfa…” Még akkor is a fát nézte, mikor továbbindult és beleütközött valakibe. Majdnem elesett, de egy erős kéz nyúlt érte és megfogta a karját. Friss, férfias illat csapta meg az orrát egy pillanatra. Estrelle lassan felnézett.

-         Elnézést Miss Lioncourt.

A lány elcsodálkozott. Minden összekavarodott a fejében. Hirtelen azt se tudta, hogy mit keres itt, hogy ki is ő valójában. És ehhez semmi köze nem volt a még mindig a karját fogó kéz tulajdonosának. Egyszerűen az elfojtott indulatok, kérdések, benyomások összesűrűsödtek a fejében és magyarázatott követeltek. Ugyanakkor belefáradt mindenbe.

-         Semmi baj, Draco. Én nem figyeltem.

A fiú arcán még mindig látszott a felindulás, ami arra késztette, hogy kisiessen a nagyteremből. De egy pillanatra ki is zökkentette megszokott, kitörni készülő haragjából, ami mögé olyan sokszor menekült, ha valami idegesítette, vagy nem úgy volt, mint szerette volna. Bosszantotta, hogy szokásos hűvös fölénye cserbenhagyta amint a fekete szemekbe nézett.

- De azért örülnék, ha elengedné a karomat.

Draco gyorsan elengedte őt és tovább sietett. „Mi a fene ütött belém? A francba! Ma minden összeesküdött ellenem, ráadásul még ez a nő is… De most nem foglalkozhatok ezzel, van más dolgom is…”

*

Érezte, hogy baj van. Amint végigsietett a szinte üres asztalok között, megrohanták a rossz érzések. A feszültség a levegőben finoman volt csak jelen, de kétség kívül érzékelni lehetett. Persze a diákok mit sem sejtettek, ők mosolyogva beszélgettek és nevetgéltek. Csupán a tanári asztalnál volt más a helyzet. Dumbledore nem volt jelen. McGalagony épp Pitonnak magyarázott valamit hevesen, fojtott hangon, de amint Estrelle a közelükbe ért, gyorsan témát váltottak.

A lánynak semmi kedve sem volt társasághoz, ezért az asztal bal végéhez közel ült le. Idegessége és feldúltsága ahelyett, hogy csillapodott volna, egyre erősebb lett. Még a terem csodálatos díszítése sem tudta sokáig lekötni a figyelmét. Alig érzékelte az asztal két végén és a mögöttük álló gyönyörű arany és vörös gömbökkel díszített fenyőket, amiknek gyantás illata finoman terjengett a teremben. Gyorsan végigmérte a karácsonyi szünet idejére megfogyatkozott tanári kart is. „Hol lehet Dumbledore? Mi ez a titokzatosság már megint? Nagyon kíváncsi leszek, hogy tud-e magyarázattal szolgálni a kérdéseimre!”

         McGalagony állt fel az asztaltól villájával poharát kocogtatva kérve csendet.

-         Kedves gyerekek, mint tudjátok, minden évben az igazgatóúr köszönt titeket szentestén beszédével, de most sajnos hivatalos ügyek intézése miatt távol kell maradnia, ezért engedjétek meg, hogy a nevében is én kívánjak mindegyikőtöknek boldog karácsonyt és természetesen jó étvágyat a lakomához! Köszönöm.

         A tálcák egy pillanat alatt megteltek finomabbnál-finomabb ételekkel, de Estrelle ezt alig-alig vette észre. Még mindig Pitont nézte elfeledkezve magáról. Furcsa színben látott mindent. A falakon táncoló árnyékok megnyúltak, a korábban érzett éhség más lett, és mintha a férfi halványan izzott volna ebben az érzéki csalódás okozta homályban. Nehezen tudta elfordítani a tekintetét, mikor a bájitaltanár megérezve hogy figyelik, feléje fordult.

„Mi van velem? Mi ez az érzés? Estrelle, uralkodj magadon!” Lehunyt szemmel, az asztal szélébe kapaszkodva koncentrált, hogy lenyugodjon. Végül a szokatlan érzés elmúlt. Nem tudta hova tenni a történteket. Az egész olyan zavaros volt. Egyben csábító, kínzó és borzalmas. Egy pillanatra mintha hallotta volna Piton szívdobbanásait, melyek ugyanolyan kimértek és nyugodtak voltak, mint maga a férfi.

Végül néhány kanál levest sikerült magába erőltetnie miközben szigorúan csak a termet és a diákokat figyelte. A feladat, hogy ne nézzen újra a tanárra, nehéznek bizonyult, ugyanis szinte érezte a férfi testéből áradó jellegzetes, kellemes illatot, hallotta gúnyos hangját, amint tovább beszél a még mindig idegesen pislogó McGalagonyhoz. Ha nagyon akarta volna, akkor hallhatta volna, hogy miről is beszélnek. De hagyta, hogy inkább a karácsonyi dalokat éneklő kísértetek földöntúli hangja elnyomja a beszédet.

-         De Perselus, mit vár tőlem? Én sem tehetek többet a védelmének érdekében! – hallotta egyszer mégis az egyre ingerültebb nőt.

Estrelle felnézett az elvarázsolt mennyezetre, amin sok száz csillag ragyogott halvány fénnyel. „Milyen szép. Milyen egyszerű. Bárcsak az én életem lehetne ilyen egyszerű valamikor…” Az énekek hallgatása közben jött nyugalmat ismét az ideges türelmetlenség vette át. Ő maga sem értette ezeket a hirtelen hangulatváltozásokat. Hol dühös volt Perselusra és Minervára, amiért ilyen bosszantóan haszontalanul próbálják elrejteni, hogy róla beszélnek, hol pedig nem is érdekelte őt az egész. Most éppen haragudott, ezért gyorsan elhagyta a termet. Azonnal választ akart kapni a felhalmozódott kérdésekre.

*

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés