II. rész

Perselus összehúzott szemöldökkel figyelte a távolodó alakot. Egész vacsora alatt lopva figyelte. Olyan másnak tűnt. És ezt nem az elegáns fekete nadrág, és a karcsúsított szabású ing tette. Bár Perselus kétségkívül ritkán látta Estrelle –t talár nélkül. Ilyenkor mégis mindig felrémlettek lelki szemei előtt a karcsú test lágy vonalai, domborulatai, amik örökre belevésődtek gondolatai közé. Ezeket nagy erőfeszítések árán tudta csak elkergetni.

Tisztában volt vele, hogy Estrelle tudta kiről beszélgetett Minervával. Az igazat megvallva kicsit idegesítette az idősebb boszorkány és a saját tehetetlensége is. Hiába találta meg a fekete könyvben a választ, tudta, hogy ő nem segíthet. Pedig talán most akart egész életében először úgy igazán segíteni valakin. „Estrelle, olyan furcsa vagy most…” Mióta belépett a lány az ajtón, érezte dühét. Még a körülötte lévő levegő is zavarosnak tűnt. Ideges pillantása pedig csak megerősítette abban, hogy a lány is tud már a Harmadik Jel jelentéséről.

De akkor sem értette, hogy miért nézett rá olyan furán. „Mint aki a prédáját gusztálja.” – jegyezte meg magának gúnyosan. „Kíváncsi vagyok mennyit tud kielégíteni a kíváncsiságából ma este Albusnál.”

*

Szórakozottan sietett Dumbledore irodája felé. Még mindig nem akarta felfogni, elfogadni a Jellel kapcsolatban olvasottakat. A főnix szobránál egy pillanatra megtorpant, majd kis gondolkodás után megadta a jelszót is – (mézesmadzag). Már a csigalépcső tetején állt, mikor nyílt az igazgató ajtaja és Lucius Malfoy viharzott ki rajta majdnem fellökve őt. Szemeiben egy pillanatra meglepettség villant, majd gőgösen tovább sietett köszönésre sem méltatva Estrelle –t. Ő viszont meg sem lepődött. Ismerte már annyira Lucius stílusát, hogy ne botránkoztassa meg a dolog. Igazság szerint még örült is, hogy nem kellett bájcsevegnie vele. Nyílt titok volt, hogy nem kedvelik egymást.

Már épp indult volna tovább, mikor Draco is kilépett a folyosóra. Az ő szemeiben azonban inkább harag és félelem csillant. Estrelle meg mert volna esküdni, hogy egy pillanatra még kétségbeesést is látott. A fiú egy fejbiccentés után követte apját.

-         Tudtam, hogy előbb-utóbb el fog jönni. – szólt az igazgató asztala mögül. – Kérem, foglaljon helyet.

Estrelle lassan leült az egyik vörös karosszékbe.

-         Joggal kérdezheti, hogy miért nem kerestem fel magát és mondtam el rögtön mindent a Jellel kapcsolatban. Úgy gondoltam, hogy saját magának kell rájönnie a dolgokra. Természetesen megpróbálok minden kérdésére válaszolni.

-         Nos… Először is remélem, hogy nem zavarok.

-         Nem. Mr. Malfoy csupán rövid látogatást tett nálam. Ez régi szokása.

-         Értem. Nem szeretnék kertelni, rögtön a közepébe vágok. Voldemort azért tette rám a Jelet, hogy felszínre hozza Deborah –t, és magába szívja az erejét, igaz?

-         Attól tartok igen. Valószínűleg így akarja a maga oldalára állítani, vagy befolyásolni. A legnagyobb problémát mégis az jelenti, hogy szép lassan a vámpír önben át fogja venni az irányítást, hacsak nem teszünk ellene valamit időben. Érzett már furcsa dolgokat, amik a Jel hatásának tudhatók be?

-         Nem volt vészes. Csupán pár percre másként láttam az embereket. Mintha megfestették volna a világot. Minden furcsán, kicsit elmosódottan ragyogott. – Tekintetét az asztalon lévő tárgyakon járatta. Azt már nem mondta el, hogy sokkal élesebben lát és hall.

-         Az a gyanúm, hogy ilyen mind gyakrabban fog előfordulni.

-         De hogyan lehetne ez ellen védekezni? – pillantott fel.

-         Nos, van egy-két ősrégi varázslatom, amik talán segíthetnek valamelyest, de javarészt ez az ön akaratának próbája. Minnél kevésbé áll ellen neki, Voldemort varázslata annál gyorsabban fejti ki a hatását. Természetesen az okklumenciát sem hagyhatja abba. Sőt, talán még jobban kell igyekeznie, hogy ne férkőzhessenek idegen gondolatok, vagy parancsok az elméjébe. Ha nem fogadja meg a tanácsomat, akár kárt is tehet valakiben, ha Voldemort azt parancsolja. Éppen ezért kell hátráltatnunk a folyamatot. Elsősorban az ön érdekében. Nem tudni, hogy milyen hatással lesz a testére Deborah.

Néhány percig csendben ültek. Estrelle érezte a dühöt gyűlni magában. Elege volt belőle, hogy mindenki rendelkezik felette, hogy mindig utasítgatják. Dühös volt magára, az igazgatóra, a világra…

-         Úgy látom, valami még nyomja a lelkét. Kérdezzen nyugodtan!

-         Gondolom olvasta a harmatfű főzet hatásáról szóló részt is. Nem tudom értesült-e róla Cover professzortól, de ő azt adott nekem mikor gyakoroltunk. Azzal hívta elő Deborah –t… Cover professzor szándékosan…

-         Nem. Én megbízom a professzorban. Különben nem is taníthatna itt. Kizártnak tartom, hogy Voldemort oldalán áll. Régóta ismerem.

Nem válaszolt rögtön. Nem győzték meg az igazgató szavai. Továbbra is gyanakodott Lucianra. Valamiért becsapottnak érezte magát, mint akinek nem mondanak el minden részletet. Dühösen nézett újra a varázslóra.

-         És most hol van Cover professzor, ha szabad kérdeznem? Napok óta nem láttam. Az óráit Piton professzor helyettesíti, mint annak idején Lupinét, ha holdtölte volt. De most nincs telihold… - folytatta gúnyosan.

-         Estrelle, tudom milyen érzés, ha egyszerre minden a nyakába szakad az embernek, de kérem, emiatt ne kezdjen mindenkire gyanakodni.

-         Nem, maga nem tudhatja, hogy mit érzek! – pattant fel ingerülten és elkezdett járkálni.

-         Össze kell szednie magát. Most igazán erősnek kell lennie! Szüksége lesz minden erejére.

-         És mi van akkor, ha nem akarok erős lenni? Ha csak élni akarok? Belefáradtam már, hogy erős legyek… - torpant meg. – Kezd elegem lenni ebből az egész helyzetből! Nem akarom elfogadni – bár tudom – hogy bennem bújik meg egy több száz éves vámpír lelke, aki csak az alkalomra vár, hogy végleg elpusztítson és átvegye a testem fölött a hatalmat.  – Egy pillanatra elhallgatott. Nem tudta, hogy ki merje-e adni magából a folyamatosan benne zakatoló érzéseket és gondolatokat, de egy pillantás elég volt a nyugodt, kék szempárba és tudta, hogy Dumbledore meghallgatja. - Nem akarok tőle függni, vagy akár Voldemorttól. Nem tudnám elviselni, hogy rámkényszerítse az akaratát – egyikőjük sem! Tudom, hogy pont ezért kell küzdenem, de olyan gyengének és védtelennek érzem magam…

-         Estrelle, nem menekülhet el a bonyodalmak elől, mert azok úgyis utol fogják érni… Meglehet egyébként, hogy az elveszettség érzése sem saját magától származik…

-         Ha külső beavatkozásra gondol, azt nem tartom valószínűnek. Ezek az én érzéseim. Már sokkal régebb óta bennem feszülnek, minthogy a Jegyet megkaptam.

Újabb csend következett miután ismét leült.

-         Mennyi időm van még, amíg kiteljesedik a varázslat?

-         Nehéz megmondani. Mivel már 3- 4 napja megkapta a Jelet igen kevés. Attól tartok számolnunk kell Voldemort erejével is, az felgyorsíthatja a folyamatot, és persze Deborah –t se becsüljük alá…

-         Mennyi?

-         Úgy gondolom, még öt nap. De hangsúlyozom: ez változhat.

-         Mikor olvassa rám azokat a varázslatokat?

-         Sajnos, mint minden régi és kockázatos varázslatnak, ezeknek is megvan az a kellemetlen tulajdonságuk, hogy mellékhatásai is lehetnek. De ezeket javarészt lehet orvosolni. Azt javaslom jöjjön vissza két nap múlva, addigra tökéletesítem őket. Persze ha valami szokatlan dolgot érez, akkor keressen fel azonnal!

Estrelle elgondolkodva figyelte az igazgatót. Minnél tovább nézte, annál furcsábban kezdte érezni magát. A düh még mindig ott volt benne és ki akart törni. A világ lassan forogni kezdett a lánnyal. Lehunyt szemekkel, erősen kapaszkodott a karfába. Érezte, ahogy az energia gyűlik benne. Nem akart mást, csak fájdalmat okozni ennek az embernek, aki belerángatta ebbe a zavaros és ködös ügybe kiszakítva őt megszokott életéből, ami eddig is elég kalandos volt. Egyre csak az zakatolt a fejében, hogy bántsa Dumbledore –t, aki nyugodtan még mindig őt nézte.

Akkor már tudta, hogy ezt nem ő akarja. Vissza próbálta szorítani a kényszert, hogy egy átkot küldjön rá. Mégis csak azt sikerült elérnie az utolsó pillanatban, hogy a belőle kicsapó energianyelv az egyik pergament lobbantsa lángra és ne az igazgatót. Dumbledore nem látszott meglepettnek. Kézfeje egyetlen suhintásával eloltotta a tüzet.

-         Elnézést professzor, nem akartam. Nem én voltam. Most ha megbocsát…

Olyan gyorsan sietett ki az irodából, amilyen gyorsan csak lehetett.

*

A folyosókról elpárolgott a szürkületi félhomály átadva helyét az éjszaka sötétjének. Csupán a lobogó fáklyák fénye mutatta az utat Estrelle –nek, aki még mindig dühösen, indulattól remegve ment. Egyedül azért imádkozott, hogy ne fusson össze senkivel, különben nekiesik az illető torkának – most nem vámpír-értelemben. Kérését nem hallgatták meg. Épp egy sötétebb szakaszon haladt, mikor az egyik szobor mögül egy kéz kapott a karja után magához rántva a meglepett nőt. A sötétben nem látszott támadójának arca.

-         Ki maga? Azonnal eresszen el! – sziszegte.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés