17. fejezet

Ismét gyakorlás

Minerva McGalagony

-         Nagyon aggasztó a helyzet, Perselus. Sajnos mióta a Harmadik Jelet is megkapta, várható volt, hogy így fog reagálni. Attól tartok Voldemort átka lassan be fog teljesülni és a hatalma alá fogja hajtani Estrelle –t. És persze az sem tett jót neki, hogy megízlelte az emberi vért… Ezáltal még erősebb lett benne Deborah. Szegény Sirius…

Dumbledore aggódva figyelte a mozdulatlan férfit, majd ismét Estrelle ágyához lépett, ahol a nő láthatatlan béklyókba volt kötözve, de még mindig szabadulni akart. Ugyan már nem Deborah hangján kiabált vele, de szemei még mindig őrülten izzottak.

-         Valami történik. – jegyezte meg Piton alig észrevehető aggodalommal a hangjában, miután látta, hogy Estrelle teste ívbe feszül a fájdalomtól és hangosan felordít.

-         Ez most valami más. Valószínűleg Voldemortnál jár.

-         Micsoda?!

-         Igen, Perselus. Ha nincs tudatánál, akkor sokkal könnyebben tud kapcsolatba lépni vele a Nagyúr. Ilyenkor nem tud ellene védekezni. – Óvatosan leült a lány ágyára, majd egyik ráncos, meleg kezét a verejtékező és izzó homlokra tette.

Perselus figyelte, ahogy Estrelle görcsös arcvonásai és tagjai lassan ellazulnak, majd nagyjából meg is nyugodnak az érintésből sugárzó erőtől.

-         Most egy darabig aludni fog. Nyugodtan menjen a dolgára Perselus. Köszönöm, hogy segített a kisasszony felügyeletében.

Piton csak kimérten biccentett és egy szó nélkül elsietett, de még sokáig nem tudta elhessegetni a csapzottan szétterülő hajú, kiszolgáltatott nő képét.

*

Mikor ismét magához tért, Dumbledore ült az ágya szélén. Érezte az öreg varázslóból áradó biztonságos meleget, ezért hamar meg is nyugodott.

-         Mi történt professzor úr?

-         Ezt majd én is szeretném megtudni, de ami a valóságban történt dolgokat illeti, Deborah ismét átvette a hatalmat a teste fölött és ha jól sejtem, akkor magát „aludni” küldte. Immár négy napja, amikor idekerült teljesen meg volt vadulva. Össze-vissza dobálta magát és a vámpír hol előtört, hol visszasüllyedt öntudatlan állapotába. Amikor azonban ő irányított, akkor mindenáron még több vért akart. Ezt a folyamatot Sirius vérének megízlelése indította el benne.

-         Ugye meg fog gyógyulni?!

-         Idővel bizonyosan. A szervezete még mindig erős és fiatal, és ha az Azkabant kibírta, akkor hiszem, hogy ebből az állapotból is magához fog térni.

Estrelle megkönnyebbülten felsóhajtott, majd egykori kedvesére nézett.

-         De Igazgatóúr, mit tehetnék Deborah ellen? Nem szeretnék veszélyt jelenteni a kastélyban élőkre, de nem tudom hogyan tudnám megfékezni. Már arra is gondoltam, hogy elhagyom a Roxfortot, nehogy kárt tegyek valakiben…

-         Ezt semmiféleképp nem engedhetem, ugyanis Voldemort csakis erre vár! Talán én valamennyire tudok segíteni, de ez csak átmeneti megoldás lehet. Addig nem akartam semmilyen varázslatot magára tenni, amíg nem kapom meg az engedélyét rá.

-         És az a mágikus fal? Az mi volt?

-         Nos, mint azt gondolom Perselus már megosztotta önnel, azt a védelme érdekében helyeztem maga köré. Ez a varázslat megakadályozta, hogy elérhesse Siriust, vagy elhagyhassa a gyengélkedőt. A fal lényege, hogy amikor erőszakosan akart kiszabadulni és hozzáverődött, a megváltozott mágikus tér napfényt termelt, ami ugye nem kedvez túlzottan Deborah -nak. Természetesen csak olyan mértékben, hogy megakadályozza az esetleges szökést.

-         És amikor kiszabadultam?

-         Akkor még nem volt ez a védővarázslat, csupán az ágyhoz volt kötözve. Sajnálom, de csak ez a módszer vált be tartósan. Gondolom eléggé megijedhetett, amikor magához tért, és nem tudott kijutni. De most inkább meséljen Ön hol járt? Mi történt Voldemortnál?

-         Tessék? Maga honnan tud erről?! – döbbent meg a még mindig sápadt és gyenge lány.

Az igazgató csak szelíden elmosolyodott, majd jelezte, hogy inkább Estrelle beszámolóját szeretné hallani.

-         Nos… Elég furcsán viselkedett velem. Szinte kedves volt. Azt kérte, hogy álljak mellé és legyek a társa az uralkodásban. Eléggé furcsának találtam ezt az egészet. Olyan abszurd…

Dumbledore egy percig nem szólt semmit, majd alig észrevehetően biccentett a fejével, mintha csak magában nyugtázott volna valamit.

-         Professzor úr, lehetséges, hogy Voldemort képes ilyen is lenni?

-         Miért ne lenne lehetséges? Hiszen ő is csak ember, kétségtelenül nagyon erős, de mégiscsak ember. Még a leggonoszabbak sem csak a negatív érzelmeket élik meg. Úgy tűnik Voldemortot sem vakítja el a gyűlölet és a keserűség teljesen. Még mindig maradt benne emberi. És aztán mi történt?

-         Mindenfélét összezagyvált a lehetőségeimről meg a bosszúról, de én elutasítottam… Akkor pedig elkezdett sértegetni. A legfájóbb pontokat célozta, sikerrel. Aztán Crutiatust mondott rám. – halványan elmosolyodott. – Mégsem hazudtolta meg önmagát. Professzor úr, tartok tőle, hogy ezentúl éjszakánként még kevesebb nyugalmam lesz.

-         Igen, mindenféleképp folytatni kell főként az okklumenciát, de Deborah visszatartására is több energiát kell fordítani. Muszáj lesz ezeket a problémákat nagyon komolyan venni, különben legnagyobb sajnálatomra kénytelen leszek bezárni önt a diákok és önmaga érdekében.

-         Megértem.

*

Estrelle még pár napig a gyengélkedőn maradt megfigyelés alatt, de miután az igazgató néhány ősi varázslatot olvasott rá, úgy tűnt Deborah ismét a háttérbe vonult. A lány amilyen gyorsan csak tudott, a szobájába menekült Madam Pomfrey kutató tekintete elől. Dumbledore most már napi rendszerességgel jött hozzá látogatóba. Sejtette, hogy az üres indokok helyett a varázslatait és Estrelle állapotát ellenőrizte minden alkalommal. Hiába nyomasztották őt ezek az óvintézkedések, belátta, hogy szükségesek. Rosszkedvűen indult el aznap újra Lucianhoz, hogy ismét elkezdjék a gyakorlást. De amikor belépett a terembe, a férfi helyett McGalagonnyal találta szembe magát.

-         Miss Lioncourt. Örülök, hogy már jobban van. Ha felkészült, akkor talán kezdhetünk is. – szólt színtelen hangon miközben gyanakvóan méregette a sápadt lányt.

Estrelle csak bólintott és némán figyelte, ahogy a tanárnő a már jól ismert kellékeket pakolta az egyik asztalra. Miután érezte, hogy a harmatfű-főzet szétáradt a nyelvén, rögtön észlelte Deborah erejét. Pár pillanat múlva pedig már tudata is elködösödött.

McGalagony pálcáját szorítva várta, hogy a vámpír észrevegye.

-         No lám, no lám. Hol bujkál Lucian? Csak nem megijedt tőlem? Bár nem csodálkozom. Az a ványadt vérfarkas semmi volt hozzám képest…

-         Ne bízza el magát annyira!

Deborah halványkék pillantása lenézően végigsiklott a szikár tanárnőn.

-         McGalagony professzor, csak nem maga akar feltartóztatni?

-         Csak ha szükséges.

-         Hah. Először egy lycon, aztán egy gyenge boszorkány. Nézzen csak magára professzor. Az idő igencsak eljárt maga fölött. Honnan van annyi bátorsága, hogy egyáltalán az utamba álljon?!

-         Ha annyira biztos magában, akkor tegyen egy próbát, Miss Seraphin!

-         Ahogy gondolja…

A következő pillanatban a vámpír már nem volt sehol.

-         Kíváncsi vagyok, hogy el tud-e kapni egyáltalán… - hallatszott a tanárnő mögül a gúnyos nevetés. Mire azonban a professzor megfordult, Deborah már ismét máshol állt.

-          Immobilo!

-          Ejnye professzor! Azt hittem egy kicsit erősebb átokkal fog próbálkozni. Csak nem Estrelle –t félti? Ne féljen, nemsokára már nem fog tudni ellenállni az erőmnek. Előbb-utóbb az enyém marad a teste.

-          Ezt nem fogjuk engedni.

-          És ki fog megakadályozni? Maga?

McGalagony arca elszántságot tükrözött. Igazat kellett adnia Deborah –nak abban, hogy ténylegesen csak Estrelle miatt nem akar keményebb eszközökhöz folyamodni. De felkészült, hogy megvédje magát, ha arra kerülne a sor.

Deborah azonban nem várt tovább. Elege lett a fölösleges szócséplésből, ezért egy hirtelen mozdulattal a boszorkány felé indult. Mire azonban McGalagony védekezhetett volna, a vámpír az állánál fogva már a falhoz is szorította őt. Fojtottan felnyögött és elejtette a pálcáját, de továbbra is a vámpír szemébe nézett.

-         Na nézd csak, csupán ennyire futotta a híres Roxfort tanárának a leleményességéből?

A tanárnő pengevékonyságúra préselte a száját, de pálcája nélkül mást nem tudott tenni, csupán a nő karjába markolt bele. A szeme sarkából mozgást látott. Az árnyákból Perselus lépett ki készen arra, hogy segítsen kollégájának. Deborah egy szemvillanásával felmérte a helyzetet és gonoszan rávicsorgott a férfire.

-         Veled majd később foglalkozunk. Bár nem úgy, ahogy azt a kis Estrelle tette egy bizonyos éjszakán… Hm… mellesleg én többet nyújthatnék neked a puszta testi gyönyöröknél… - nevetett fel, szándékosan kényes helyzetbe hozva Estrelle –t, aki most nem tudott védekezni. - De előbb a professzorasszonyt intézem el…

De ekkor valami furcsa dolog történt. Ahelyett, hogy McGalagony fuldokolni kezdett volna fogvatartója szorításától, halvány fény kezdett derengeni körülötte, ami egyre erősödött. Szemeit hirtelen lehunyta és arcát félrefordította. A heves mozdulattól, mindig tökéletes kontya meglazult és egy őszes tincs a szemébe hullott. Piton megtorpant és rábámult. Amint Minerva Deborah szemébe nézett furcsán csillogó tekintettel, először látta a bizonytalanságot ellenfelén. Látszott, hogy nehezen viseli a fehér fényt. A következő pillanatban az idős boszorkányból egy morajló hang kíséretében akkora energia csapott ki, hogy Deborah hangos puffanással a szemközti falhoz csapódott.

-         Még mindig olyan erősnek tartja magát, Deborah? – indult el a földről feltápászkodni próbáló vámpír felé kinyújtott karral. Az erő azonban nem engedte, hogy a fiatalabb nő megmozduljon. Deborah elképedt. Tudta, hogy igencsak lebecsülte a boszorkányt. Magának bevallhatta, hogy elképedt az erejétől.

-         Most pedig Deborah, adja vissza Estrelle –nek a testét, amíg szépen kérem! – szigorú pillantása nem tűrt ellentmondást.

Deborah belátta, hogy még mindig nem olyan erős, hogy ellenállhasson a napfénynek, mert időközben rájött, hogy a tanárnő csakis azt használhatta ellene. – Most még maga nyert, de legközelebb…

Mikor a feketehajú nő újra kinyitotta a szemét, már Estrelle nézett szét az átváltoztatás tanteremben. Egy percig úgy tűnt, nem tudja mi történt, de aztán halkan megszólalt:

-         Köszönöm Minerva.

-         Talán legközelebb jobban kéne igyekeznie, Miss Lioncourt. – hallatszott Piton rosszalló hangja miután magához tért ámulatából.

-         Látom a professzor úr nem hazudtolja meg önmagát. – fordult a férfi felé Estrelle. „Ezt nem hiszem el! Még most is… Csak egyszer cserélne velem ilyenkor…!” – McGalagony professzor, azt hiszem jelentenünk kell az igazgató úrnak, hogy Deborah egyre erősebb a varázslatai ellenére is.

A tanárnő visszanyerve higgadtságát csak biccentett egyet kisimítva egy elszabadult tincset az arcából.

-         Azt hiszem mára ennyi elég is volt. Kérem Perselus, kísérje el a kisasszonyt a szobájába!

-          Nem szükséges. Egyedül is odatalálok.

-         Hát akkor én megyek is. – azzal magára hagyta őket.

Miután behúzta maga mögött az ajtót, egy fáradt mosoly suhant át az arcán.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés