II. rész

Harry kérdőn nézett a nőre, de ő mereven az ajtót figyelte, aminek a formája időközben felismerhetővé vált és a szélein hívogató fénynyaláb jelent meg. Estrelle némán odalépett, tenyerével megérintette a fát, mire az utat engedett a látogatóknak.

-         Sirius! – kiáltott fel a fiú, amint meglátta az ágyában ülő keresztapját. – Mi történt veled?

-         Gyere Harry, ülj le! – mutatott a maga melletti székre. Mikor Estrelle –re nézett, hogy megkérje őt is, ő csak finoman megrázta a fejét, majd lehunyt szemmel és összefont karokkal a két ablak egyikéhez lépett.

-         Hogy-hogy itt vagy? Hol sérültél meg és mikor?

-         Kérlek nyugodj meg, most már jól vagyok. Ez egy hosszú történet.

-         Van időm!

-         Hát az úgy kezdődött… - Estrelle azonban megköszörülte a torkát, figyelmeztetve a férfit, hogy ne áruljon el túl sokat. – Sajnos nem mondhatok el minden részletet… Szóval a Rend egyik küldetésén voltam, hogy kikémleljem pár halálfaló tevékenységét, mozgását, amikor elfogtak és bezártak egy ház pincéjébe.

-         Szóval ott sérültél meg? Amiatt kerültél ide?

-         Nem egészen… Ott csak megkínoztak. De a szenvedést ugye már megszoktam az Azkabanban is… - a férfi a szeme sarkából látta, hogy Estrelle elkomorodva összehúzza a szemét, de nem szól semmit.

-         De Sirius! Ne mondj ilyeneket…

-         Pedig így igaz. Te szerencsére nem tudhatod, hogy milyen érzés huzamosabb ideig ellenállni a dementoroknak, illetve köztük élni, és adja az ég, hogy ne is kelljen megtudnod!

-         Azt elmondhatod, hogy mit akartak tőled? Információkat a Rendről, vagy az Igazgató úr terveiről?

-         Részben. De most nem is igazán ez volt a lényeg, hanem, hogy bevárják az utánam küldötteket, és azok közül is egy valakire fájt a foguk…

-         Sirius, azt hiszem épp eleget mondtál már. – szólt halkan a feketehajú nő.

-         Elnézést, de pont azt nem tudtam még meg, hogy miért is került ide a keresztapám. – vágott vissza rosszul leplezett indulattal a fiú. Bár ez az ingerültség nem is igazán Estrelle –nek szólt. Ebben a helyzetben még Dumbledore –ral se tudott volna illedelmes lenni, hiszen az egyetlen olyan emberről volt szó, akit a szülei is szerettek és a keresztapjának kérték fel.

-         Nos az már nem olyan lényeges… Legyen elég annyi, hogy a harc közben sérültem meg, miután legyőztem egy Imperiust.

-         Miss Lioncourt is ott volt igaz?

Siriusnak elakadt a szava, Estrelle pedig összevont szemöldökkel a fiú felé fordult.

-         Ezt mégis honnan veszed?

-         Hát neki is vannak sérülései, legalábbis én úgy láttam… pár nappal ezelőtt még jól kivehetők voltak a nyakán a véraláfutások, amik ujjnyomokra emlékeztettek, meg az egyik keze is be volt kötve. Láttam… a vacsorán… - Estrelle bosszúsan visszafordult az ablakhoz de nem szólt semmit. „Ez a kölyök… muszáj ilyen kíváncsinak lennie? Ja persze elfelejtettem, hogy ő „A Kis Túlélő”… Na csodás, már megint így viselkedem vele, pedig ő jó fiú…”

-         És a te nyakadon is van seb. – mutatott a fehér kötésre. - Gondolom nem csak ez a sebed volt, de úgy tűnik, azokat Madam Pomfrey nagyjából eltüntette. Ezt miért nem?

-         Mert ez egy olyan seb, ami varázslattal nem gyógyul, csak magától…

-         És mégis hogy kaptad? Kitől?

-         Mr. Potter, ne legyen annyira kíváncsi. Egyszer még ez fogja a vesztét okozni. – csendült Estrelle szokásosnál is hidegebb hangja, de nem nézett a fiúra. – Azt hiszem ideje lenne menni, hacsak nem akar elkésni az órájáról. Felteszem Piton professzor nagy megelégedéssel vonna le pontokat a házától. – lassan végül Harry felé fordult, de mozdulatlan arcáról csak egy kis gúny és ridegség sugárzott át. – Menjen! Most már tudja hogyan juthat be… Miss Grangert és Mr. Weasleyt is elhozhatja, feltéve ha ők is hisznek Sirius ártatlanságában, ugyanis ide csak azok léphetnek be…

-         Ne aggódjon, ők is hisznek benne. – állt fel Harry a székéből. – Bocsáss meg Sirius, de tényleg indulnom kell.

-         Tudom, menj csak!

Harry feje tele volt kérdésekkel, amint behúzta maga után az ajtót és elindult dupla bájitaltanra. „Ez meg mi a fene volt? Az a nő valamit nagyon nem akart, hogy elmondjon nekem Sirius… Olyan furcsa ez a nő! Mintha jobban ismerné Siriust, mint mutatja… Remélem Tappmancs nem függ tőle túlságosan. Kicsit olyan volt, mintha befolyásolná őt. És az a rejtélyes seb Siriuson… Majd megkérdezem Hermionét, hogy mi lehet az. Igen, tavaly azt hiszem tanultunk is róla, csak elfelejtettem, hogy melyik sérülések nem gyógyulnak varázslattal… Hermione biztosan tudja!”

*

-         Hihetetlenül kotnyeles keresztfiad van! – szólalt meg hosszú csend után Estrelle.

-         Igen, tudom. Jamesre ütött. Neki is gyorsan vágott az esze, de Harry gyorsabban tud kombinálni… Látod, most is hogy meglátta a sebeink közötti összefüggéseket.

-         Kis híja volt, hogy mindent elmondtál neki.

-         Igen. De nem akartalak szóba hozni semmiképp.

-         Ó, köszönöm. Milyen nemes lelkű vagy mostanában!

-         Estrelle!

-         Mi az? – fordult az ágy felé. Majd elkezdett járkálni a kis szobában. –Talán úgy véled, hogy mindent meg kellett volna tudnia? Persze, mondd csak el neki, hogy ki is vagyok valójában! Előbb-utóbb úgyis mindenki tudni fogja vagy így, vagy úgy… hogy félvámpír lettem, és én szívtalak majdnem halálra!

-         Estrelle! Megint olyan furcsán viselkedsz!

-         Miért, hogy kéne viselkednem hasonló helyzetben? Épp elég bajom van, nem szeretnék foglalkozni még egy éretlen kamasszal és a kis barátaival, akik feltehetőleg most is nyomoznak utánam!

-         Rémeket látsz! És mellesleg az az „éretlen kamasz” Harry Potter, aki a legjobb barátom fia ÉS Voldemort ELLENSÉGE, tehát nem kell róla úgy beszélned, mintha ő is a rossz oldalon állna! – veszítette türelmét a férfi és kiegyenesedett ültében. – Szidjál engem nyugodtan, de Harryről ne beszélj előttem ilyen hangon! Őt mindenkitől meg kell védenem, és meg is fogom. Ő az egyetlen, aki maradt nekem… Olyan, mintha kicsit Jamest kaptam volna vissza…

-         Igazad van, bocsáss meg kérlek… kedvesem! – ült le az ágy szélére, egészen közel Siriushoz. A férfi nem értette pontosan ezt a hirtelen változást, de nem ellenkezett, mikor Estrelle egyre közelebb hajolt hozzá. – Tudod néha elkap a hév és összezavarodnak bennem a dolgok és az érzések… Na igen… ösztönlények vagyunk mi emberek mind… - nevetett fel a végén, majd szenvedélyesen megcsókolta a férfit.

Sirius nem tudta mire vélni a dolgot. Érezte, hogy nem Estrelle –t szorítja magához, mégsem tudott ellenkezni. A lány ellenben hirtelen magához tért. Szemei kipattantak és azonnal elhúzódott a férfitól. Egy pillanatig értetlenül nézett rá, majd szája elé kapta a kezét. Még érezte Sirius sóvárgó csókjának keserédes ízét, de nem akarta elhinni, hogy tényleg megtörtént.

-         Bocsáss meg, ez… ezt nem kellett volna… ez… ez nem én voltam! – mielőtt Sirius bármit is mondhatott volna, kirohant a szobából. Odakint majdnem nekiütközött Lupinnak, aki épp barátjához igyekezett.

-         Mi történt? – kérdezte, de a boszorkány csak intett a kezével, hogy most nem alkalmas a pillanat, és tovább sietett.

*

A szombat szokatlanul enyhe időjárással ajándékozta meg a Griffendél és a Mardekár szurkolóit. A tömeg moraja a lelátókon egyre fokozódott a napsütésben, ahogy a meccs kezdetének időpontja közeledett. Mivel Estrelle –nek sem volt más dolga, ezért úgy gondolta ő is megnézi a mérkőzést. Bár ő nem szurkolt senkinek, sőt a kviddicset sem szerette annyira, azért valamennyire rá is átragadt az izgalom. Nem akart senkivel beszélni, ezért az egyik félreeső lelátón keresett helyet magának, ahonnan azért elég jól láthatta a pályán történő eseményeket.

A diákok hatalmas tapssal üdvözölték a pályára lépő zöld-ezüst és piros-arany csapatokat. Madam Hooch pillanatok múlva belefújt a sípjába, majd a tizennégy seprű egyszerre emelkedett fel.

Estrelle pár perc után azt vette észre, hogy már nem is követi a meccs eseményeit. Két napja azon a csókon rágódott. Persze tudta, hogy Deborah akaratának egy szikrája lobbant fel benne akkor, de mégis furcsának találta a történteket, hiszen nem is érezte magában a vámpírt mikor odahajolt Siriushoz. „Ennyire megerősödött volna? Hogy már nem is érzem meg, ha felébred?”

Tekintetével követte a Griffendél fogóját, Harryt, aki a többi társa fölött körözött a kis cikeszt keresve. Meglepődve vette észre, hogy a mardekáros fogó Lucius Malfoy fia.

„Jaj, Harry, miért vagyok ilyen furcsa helyzetben Sirius miatt? Mondjuk ha belegondolok, akkor nem csak miatta kell a fejemnek fájnia…

 Vajon Dumbledore mire jutott a démonidézéssel kapcsolatban? Hm, démonidézés. Nem hangzik túl jól! Mindig is tartottam tőle, főleg amiket olvastam róla. Nem lesz egyszerű, az biztos. Remélem sikerülni fog, amit eltervezett és senkinek sem fog baja esni! Livius könyveiben rengeteg démon van felsorolva. Vajon melyiket fogja választani a számomra? És hogyan fogja tartani őt az ígéretéhez? Egy démont nem lehet teljesen rákényszeríteni a dolgokra, mégha olyan erős varázsló idézi is meg, mint Albus… Hát nem lesz könnyű. Remélem nem rontok el semmit!”

Szorongó gondolataiból a diákok hangos ovációja térítette magához. A Griffendél gólt dobott. A mardekáros sorok közül hangos füttyögés és fújolás hallatszott, de nem sokáig, ugyanis a következő öt percben három találatot értékesítettek.

*

„Min törheti a fejét? Látszik, hogy lélekben nincs itt… Csak nem azon gondolkodik, hogy ki legyen a következő hódítása?” – gondolta Perselus Piton keserűen, miközben az egyik szembeni lelátóról figyelte a feketehajú nőt. De amint az utolsó kérdéshez ért, ismét elöntötte a düh, amit pár nappal ezelőtt is érzett, mikor Lupinnal látta őt. „Milyen émelyítő volt nézni, ahogy ölelik egymást! Ő meg persze még egy kicsit rá is játszott azzal a sírással…! – Csak nem irigykedsz, Perselus? Valld be, hogy jobb szeretted volna, ha a te válladon sírja ki magát… ha téged ölel olyan kétségbeesetten… - Elhallgass! Méghogy én féltékeny, vagy irigy legyek egy szerencsétlen vérfarkasra?! Nevetséges!”

Tekintetét idegesen fordította el róla. Szórakozottan nézte diákjai küzdelmét miközben továbbra is viaskodott önmagával. Aztán gondolt egyet, és erősen a lány búskomor alakjára kezdett összpontosítani… Mivel nem volt meg a szemkontaktus, lassabban haladt mint egyébként, de meg akarta tudni, hogy mit érez Estrelle.

*

„Mire gondolt Dumbledore azzal kapcsolatban, hogy „a tanári kar véleményem szerint biztosan segíteni fog”? Őket is belevonná a varázslatba? És Piton? Ő vajon belemenne? Kötve hiszem. Még mindig utál, bár nem tudom pontosan miért… Pedig ha tudná… NEM! A legjobb, ha semmit nem tud, és megtartjuk a távolságot. Így könnyebb elviselni a helyzetemet! Különben is most Siriusszal is foglalkoznom kéne. Még nem gyógyult meg teljesen, és azt mondta, beszélni akar velem… a múltról!” – Estrelle érezhetően dühös lett. – „Miért kell mindig felhánytorgatni? ’Nem kellett volna engednem a csábításának, és akkor… akkor talán még mindig együtt lehetnénk…’ Na persze! Bár nem tagadhatom, hogy jó volt vele…”

 Hirtelen megszakadt a gondolata és idegesen felkapta a fejét. Nem tudta, hogy mi az a furcsa érzés, ami miatt megakadt, és akarata ellenére egy-két emlékkép idéződött fel benne Siriusról, és róla, amint az első szerelmes éjszakájukon olyan szenvedélyesen csókolta őt. Aztán egy másodperc múlva megértette a korábbi kis fájdalmat is. Tekintetével rátalált Pitonra, aki már húzódott vissza önmagába. Tudta, hogy túl messzire ment, és dühe leleplezte őt mikor Black is a képbe került. Túl erőszakosan akart mélyebbre férkőzni a lány tudatába.

Estrelle –t elöntötte a düh és a gyűlölet. Olyan erősen, amilyet a férfi iránt még sosem érzett. „Hogy merészelte?! Milyen jogon mászik bele a gondolataimba?!” Gondolatban utánanyúlt és betört az elméjébe.

„Ezt meg ne próbálja soha többet a tudtomon kívül! MEGÉRTETTE?!” – üzente telepatikusan. A férfi válaszát azonban nem várhatta meg, ugyanis ismét megzavarták őt. Kelletlenül szakította meg a kapcsolatot, és arra fordult, ahol a szeme sarkából furcsa mozgást észlelt. Mikor újra meglátta azt az alakot, elakadt a lélegzete.

Érezte, hogy minden vér kifut az arcából. „Hogyan jutott be? Hogy sikerült neki? Dumbledore miért nem érezte meg? És Harry?” – gyorsan megkereste a fiút a tekintetével, aki úgy tűnt egy pillanatra megszédül, de aztán meglátta a kis cikeszt és zuhanórepülésbe kezdett Dracoval az oldalán.

Tekintete ismét a pálya melletti fűre tévedt, de az most üres volt, csupán egy árnyékot látott a Rengeteg felé mozogni. Nem volt ideje gondolkodni, vagy valakinek szólni, egyszerűen felpattant és az árny után iramodott. Tudta, hogy felelőtlenség amit tesz, de nem ülhetett tovább a fenekén. Ki akarta deríteni, hogy mi folyik itt.

*

Az erdőben szokatlan sötétség honolt. Járt már párszor itt, de még sosem érezte a fákat ennyire fenyegetőnek. Mikor már épp abba akarta hagyni a keresést, a jelenés újra- és újra felsejlett. Ösztönei egyre erősebben jelezték a veszélyt, de nem törődött velük. Megmagyarázhatatlan vágy űzte az üldözött felé. Egyre beljebb hatolt az erdőbe, mígnem olyan áthatolhatatlanná vált a sötétség, hogy meg kellett torpannia. Hangosan zihálva vette a levegőt az oldalán a régi sebhelyére szorítva kezét, mely ismét sajogni kezdett. A fülsértő, kísérteties csendben egyszerre hangos tapsvihart és kiáltásokat hallott a kviddicspálya felől. Nem tudta, hogy véget ért-e a meccs, avagy csak egy újabb pontot értékesítettek a játékosok.

Épp bosszankodni kezdett volna saját ostobaságán, mikor a távolban halvány fény kezdett derengeni. Amint közelebb merészkedett, tudatosult benne, hogy egy tisztás szélén jár, aminek a közepén hátrahajtott fekete csuklyával és fejjel ott áll az üldözés tárgya. Estrelle –nek olybá tűnt, mintha lehunyt szemekkel koncentrált volna valamire.

Óvatosan lépett a tisztásra. Eltökélt szándéka volt, hogy becserkészi a férfit és kideríti, hogy mit keres a Roxfort területén fényes nappal. „Ráadásul mitől volt bátorsága ennyire Dumbledore közelébe menni? Úgy tudtam, hogy ő az egyetlen mágus, akitől valaha is félt.”

-         Tudtam, hogy utánam fogsz jönni. Lépj közelebb!- fordult feléje a magas, vékony mágus.

-         Voldemort?! Ez nem káprázat?

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés