20. Fejezet

A változások kezdete

Estrelle úgy érezte, hogy megfordul vele a világ. Agya hihetetlen gyorsasággal kezdett forogni csak azért, hogy utána kábultan nézzen a feketemágus vöröslő szemeibe. Érezte az elméjében a hideg ujjakként kutakodó gondolatcsápokat, de tudta, hogy a Nagyúr semmi használható információt sem fog kiszedni belőle. Nem, most nem.

Mielőtt átgondolhatta volna, mit is csinál, a mágus felé rontott. Nem pazarolta az időt a pálcája előhúzására. Puszta kézzel támadott. Tudta, hogy felelőtlenség, amit tesz, de már nem érdekelte semmi. Csupán egyetlen gondolat lebegett a szemei előtt: Megölni Voldemortot, szenvedései okozóját.

A férfi fölényesen nevetni kezdett. Mielőtt Estrelle görcsösen álló ujjai elérhették volna, eltűnt, csakhogy a következő pillanatban a megzavarodott lány mögött tűnhessen fel és a fülébe súghassa:

-         Engem te nem ölhetsz meg, drága Estrelle! Nincs elég erőd hozzá… Túl gyenge vagy ehhez a feladathoz…

A nőt egyre jobban idegesítette, hogy soha nem tudja elérni a férfit. Ide-oda kapkodta a fejét. Rögeszmésen csillogó szemeivel a tisztást pásztázta lesve, hogy hol támadhat ismét Rá.

-         … de persze ha mellém állnál…

-         Akkor sem adnál annyi erőt, hogy megtehessem azt, ami a szívem vágya! – szakította félbe a még mindig hadonászó lány. – És egyáltalán mit keresel itt?! Hogyan jutottál be?!

Voldemort alakja a tisztás nyugati szélétől nem messze tűnt fel újra miután Estrelle zihálva megállt a selymes, szélfútta fűben. Tudta, hogy esélye sincs Vele szemben, de túl makacs volt ahhoz, hogy ezt be is lássa.

-         A bejutás semmiség volt… - mérte végig élvezettel a mérges lányt. - És hogy miért jöttem? Nos, szerintem nagyon is jól tudod, hogy érted! Meguntam a bújócskát.

-         Azt várhatod, hogy én veled menjek!

-         Nem kell jönnöd, majd ők hoznak. – tárta szét hosszú karjait, mire a fák közül halálfalók egy csoportja lépett ki körbefogva a zavarodott nőt.

Hiába indult meg pár lépést több irányba is, keresve a legkisebb rést a csuklyások között, amin kicsusszanhat, nem volt ilyen hely. A kör pedig egyre fenyegetőbben vált kisebbé.

Tekintetével megkereste Voldemortot és odakiáltotta:

-         Soha, érted? Soha nem foglak téged szolgálni és azt sem fogom hagyni, hogy felhasználj a mocskos terveidhez!

-         Ó, igazán? – emelte meg egyik szemöldökét gúnyosan – Mintha magányos óráidban nem ezen a véleményen lennél… Ha egyedül vagy, a kétségek beférkőznek gondolataid közé, igazam van?

-         Elhallgass! Nincs jogod…

-         Mihez nincs jogom? Nekem mindent szabad, ellentétben veled, akit az ismeretlen megismerésének lehetőségektől önző módon elzártak. Igen, eldugtak a híres és biztonságos Roxfort falai közé… Tudom, hogy mindig szeretted ezt az épületet, de… mondd csak, nem érzed, hogy megfojt a benti levegő? Nincs még eleged belőle, hogy akárhova akarsz menni, valakinek be kell számolnod róla? – Miközben ezeket mondta, a halálfalók gyűrűjén utat engedtek neki, hogy a dühtől remegő lányhoz léphessen.

-         Estrelle, Estrelle… - simított végig az arcán -… és még mindig azt hiszed, hogy a magad ura vagy? Hogy szabad vagy?

-         Ne érj hozzám! Undorodom tőled! – lépett egyet hátra a lány. Nem tudta, hogy mi ütött belé. Hol neki akart támadni a Nagyúrnak, hol egyáltalán nem zavarta a jelenléte. Ilyenkor úgy látta őt, mint egy sötéten elegáns férfit, akivel nem lehet szokványosan beszélgetni.

Voldemort tudta, hogy hazudik. A lány megtehette volna, hogy elhúzódik mielőtt megérinthette volna, de nem tette… Érezte a benne dúló vihart, a bizonytalanságot és a dühöt. Tetszett neki a vívódása. Gyűlölte az olyan nőket, akiknek nem voltak érzéseik, vagy csak alázatot és fanatizmust éreztek. Nem tudta elviselni a társaságukat. De Estrelle más volt. Benne az érzelmek egész skálája forrott, mégha ezt maga elől is próbálta mélyen elrejteni hűvössége mögé. Ezt már akkor tudta, mikor hűséges alattvalója, Livius, először mutatta meg azon a nyári napon a csendben olvasó lányt.

Száját gonosz mosolyra húzta, amint a fa alatt ülő kislány gondolatait hallgatta. Érezte benne az erőt és a lehetőségeket, de kivárt. Megvárta, amíg felnő és kiteljesednek a képességei. Megvárta, amíg Deborah magától jelentkezik.

-         Fogadd el, hogy egyszer eljön az idő, amikor másképp fogsz vélekedni rólam. Mikor már nem fogsz ennyire gyűlölni. Tudom, hogy lesz annyi eszed, hogy helyesen döntesz. Fel fogod ismerni az igazi lehetőségeidet. Mellém fogsz állni.

-         Soha! Takarodj a Roxfort területéről! Ne rontsd itt a levegőt, te gyilkos!

Voldemort vörös szemeiben a harag szikrája lobbant. Ha nem Estrelle –ről lett volna szó, akkor a hasonló hangnemért már rég kimondta volna a halálos átkot. Persze nem érdekelte volna, hogy a rabja, vagy saját halálfalója lett volna az illető. Most mégsem tett semmit, csak intett a parancsait váró szolgáinak, akik meg is indultak a riadt tekintetű lány felé. Vissza kellett fognia gyilkos indulatait, ha véghez akarta vinni nagyszerű tervét. Már előre látta, hogy micsoda hatalom birtokosa lesz a jövőben. „Ezzel a hatalommal legyőzhetek mindent és mindenkit! Engem fél majd a világ!” Hangosan, bántón felkacagott.

Estrelle torkában dobogó szívvel figyelte, ahogy a maszkos alakok kivont pálcával elindulnak felé. Nem látott más megoldást, mint a támadást. A következő pillanatban előkapta pálcáját és kimondta az első átkot, ami az eszébe jutott. A halálos átoktól a halálfaló, akit eltalált, furcsamódon nem a földre hanyatlott, hanem ezüstös ködfelhővé foszlott. Nem tudta mire vélni a dolgot, de nem volt ideje ezen gondolkodni. Mindinkább Voldemort felé igyekezett, de a halálfalók elállták az útját.

-         Csak semmi súlyos átok! Sértetlenül kell! - hallotta a Nagyúr szigorú hangját.

Estrelle további három támadóval végzett, mikor érezte, hogy hátulról elkapják. Fejét hátrafordítva próbálta fogvatartója arcát kifürkészni. A fehéren csillogó maszktól azonban csak egy kegyetlen kék szempárt látott. Érezte, hogy a derekát átfogó kéz egyre erősebben szorítja magához. A pálcáját az idegen pedig szép lassan kicsavarta a kezéből. Ekkor Estrelle karja egy pillanatra szabaddá vált. Ezt ki is használta: lerántotta a maszkot.

Undorában és félelmében majdnem felkiáltott. A kék tekintetről már sejtette, hogy Livius rejtőzhet az álca mögött, de meg akart bizonyosodni róla. A férfi gúnyosan nevetett húga szabadulási kísérletein.

-         Előlem nem menekülhetsz! – suttogta úgy, hogy csak ők ketten hallják.

A lány tekintetét a többi halálfalóra, majd Voldemortra emelte. Mindnek az arcán gonosz mosoly játszott, még a maszk mögött is. Pánikba esett. Szíve a torkában dobogott. Úgy érezte, hogy megfullad. Ahogy tekintete ide-oda cikázott rajtuk, egyre inkább érezte a torkán felszivárgó érzést, ami a lelkét is megbénította. Félt. Most először döbbent rá igazán, hogy milyen veszélyben is van az élete, hogy Voldemort nem fogja feladni. Előbb-utóbb megszerzi, amit akar.

Nem bírta elviselni a tekintetüket és saját szorongatott helyzetét. Elhatározta magában, hogy akkor sem megy velük, ha meg kell halnia. De jelenlegi helyzetében nemigen tehetett semmit. Fogvatartója hirtelen megfordította két csuklójánál fogva és kényszerítette, hogy ránézzen. Mikor Estrelle ezt nem akarta teljesíteni, erőteljesen megrázta.

Ő még mindig vergődött a szorításban. Továbbra is ki akart szabadulni.

*

„Olyan hirtelen állt fel! Hova indul? És miért sápadt el ennyire?” – Piton kérdőn nézett abba az irányba, ahová pár pillanattal korábban Estrelle meredt üveges tekintettel, de nem látott semmit. Még mindig zsongott az elméje a lány ellenreakciójától, ahogy betört a gondolatai közé.

Egy darabig tanakodott, hogy utána menjen-e, de végül az aggodalma nagyobbnak bizonyult. Nem akarta, hogy a lány ismét valami bajba keveredjen. „Abban már van elég tapasztalata…” – gondolta, mikor már a Tiltott Rengeteg szélén járó lányt kezdte követni. Senkinek sem tűnt fel, hogy elhagyták a kviddicspályát.

Piton érezte a fekete mágia jelenlétét a Rengetegben, ezért megszaporázta a lépteit. Néha meg kellett ráznia a fejét, hogy rendesen tudjon koncentrálni. Elképesztette, hogy Estrelle milyen erővel tudott visszatámadni. A feje még mindig kóválygott. Mire utolérte a lányt, addigra ő már egy tisztás közepén állt és valakihez beszélt. Nem értette, hogy miről, ezért közelebb ment. A lába a földbe gyökerezett, mikor látta, hogy a lány fejvesztve rohangál ide-oda a tisztáson, mintha valakit el akarna kapni. Aztán háromszor is kimondta a halálos átkot, mire a pálcájából előtörő zöld fénysugarak el is találtak néhány fát, amik rögtön elszáradtak.

Nem tudta eldönteni, hogy a lány megőrült, vagy csak látomása van. Minden esetre nem engedhette, hogy kárt tegyen magában, ezért gyorsan megközelítette, és hátulról lefogta pálcáját tartó bal kezét és át is fogta a derekát. A nő ettől az érintéstől megmerevedett és őrülten csillogó, ködös tekintettel hátrafordította a fejét. Piton tudta, hogy nem látja őt. Miután tett egy hirtelen mozdulatot, mintha lehúzott volna valamit az arcáról, még erősebben kellett lefognia a csuklóit. Látta a szemében az undort és a félelmet tükröződni. Mindezek ellenére a lány még hevesebben kezdett kapálódzni, mint aki ki akar szabadulni egy halálos csapdából.

Perselus erőteljesen megrázta miután nem akart rá figyelni. Folyamatosan zavartan motyogott. Csak foszlányokat értett meg a beszédéből, mint például „azonnal eressz el”, „soha nem fogok behódolni neked” és végezetül egy teljesen érthető mondatot ismételt meg, ami Perselust még úgy is szíven ütött, hogy tudta, Estrelle nem fogja föl mit beszél és hogy kihez: „Takarodj a Roxfort területéről! Ne rontsd itt a levegőt, te gyilkos!”

Egy pillanatra dermedten állt meg. A mondat szavai ott visszhangoztak nem csak a fák között, hanem a fejében is. „Takarodj!… gyilkos!…ne rontsd itt a levegőt!…gyilkos!…Gyilkos!!”

Maga sem fogta föl, hogy a következő pillanatban mit is csinál. Akkor ocsúdott csak fel, mikor a pofon már elcsattant a lány arcán. Hirtelen összekavarodtak az érzései. Mióta elárulta a halálfalókat és átállt Dumbledore oldalára egyetlen nőt sem ütött meg. Ezt azon a napon fogadta meg, mikor hátat fordított régi urának. Most mégis megtette. Ha csak egy pillanatra is, de elvesztette a fejét. Látta a lány bőrén a piros foltot, érezte, ahogy egyre jobban remeg az elfojtott indulattól. Undorodott magától.

„Hát mégis visszaestem? Mégsem tudok az indulataimon uralkodni? Ennyi év után sem?” Pár pillanat múlva már fel is fedezte a viselkedését magyarázó okot: „Estrelle nincs magánál… azért ütöttem meg, hogy magához térjen… Igen, csakis azért.” Tudta, hogy hazudik magának. Sértett büszkesége sarkallta a tettre. Az átkozott büszkesége, melyet apjától örökölt. Az apjától, akit mindenkinél jobban gyűlölt és félt. Az apjától, aki pokollá tette az anyja és az ő életét a verésekkel.

Nem hitte volna, hogy egy pofon ennyi mindent el fog indítani benne. Maga sem értette, hogy miért foglalkozik gondolatban ennyit a dologgal, hiszen látszott, hogy Estrelle fel sem fogta, hogy mi történik vele. Mégsem tudott megnyugodni. Édesanyja megtört, összevert testének képe jelent meg neki, de a következő pillanatban ezt máris agya legrejtettebb zugába űzte.

-         Miss Lioncourt, térjen magához! – rázta meg ismét. – Estrelle, én vagyok az, Perselus! Nézz rám! Én vagyok! – most már elengedte a lányt, arcát két kezébe fogta, és egész közel húzta magához. – Most már nem lesz semmi baj! Itt vagyok. Nem hagyom, hogy bántsanak.

Feszülten figyelte a nő tekintetét és nagyot sóhajtott, mikor látta, hogy kezd visszatalálni a valóságba.

*

Livius pofon vágta. Egy pillanatra hátracsuklott a feje, majd dühtől szikrázó szemekkel nézett bátyjára, de nem szólt semmit. Mit is mondhatott volna neki? Úgyis tudja, hogy mi a véleménye róla.

Aztán valami változott. Hirtelen nem tudta mi, de aztán a következő pillanatban már a kék szemek feketére változtak. „Perselus…” Ezt a tekintetet nem lehetett összetéveszteni. De nem értette a benne tükröződő aggodalmat. „Mit keres ő itt? Mit akar tőlem?” Ezzel egy időben meghallotta a férfi simogató hangját is, de az olyan halk volt, hogy hegyeznie kellett a fülét, ha hallani akarta. És igen, hallani akarta. Minden idegszálával rá kezdett figyelni.

„- Most már nem lesz semmi baj! Itt vagyok. Nem hagyom, hogy bántsanak.”

Mint aki mélyvízből merül fel, úgy rohanták meg az erdő hangjai és a fákon túlról jövő örömkiáltások. Érzékszervei bizseregtek, az arca égett. Nem tudta, hogy a férfi érintésétől, vagy az imént átéltektől. Teljesen összezavarodott. Még mindig a férfi tekintete tartotta fogva. A hűvös levegőtől közben teljesen magához tért. Már nem tudta, hogy mikor szívódtak fel Voldemorték, de nem is érdekelte. Teltek a percek, de egyikőjük sem mozdult.

Aztán Perselus tett egy óvatos mozdulatot Estrelle ajka felé. Több se kellett a lánynak, kétségei és belső vívódásai a csókot illetően nyomtalanul eltűntek. Nem érdekelték a következmények, csak a pillanat számított. Ajkait finoman végighúzta a férfién, aki behunyt szemmel élvezte az apró, de annál izgatóbb kényeztetést. Aztán a bátortalan csókból szenvedélyes lett. Sokáig csókolták egymást. Csupán akkor ocsúdott fel, mikor finoman beleharapott Estrelle alsó ajkába, mire a nő fojtottan felnyögött a vágytól. Ekkor ellentmondást nem tűrően eltolta magától és kicsit zavartan, félig elfordult tőle, majd kimért hangon megszólalt:

-         Vissza kellene mennünk a kastélyba. Javaslom, rögtön az Igazgató úrhoz menjünk, hogy beszámolhasson az iménti furcsa viselkedéséről.

Estrelle –t szíven ütötte ez a hangnem, de nem szólt semmit. Csupán belül kezdett benne fortyogni a düh. „Szóval megint csak ennyire voltam jó… Hihetetlen ez a férfi! Az egyik pillanatban lángol, mint egy vulkán, a másikban meg mintha egy jégcsap lenne! Rajta se lehet kiigazodni! Hah, de már megint mit műveltem? Persze ehhez a csókhoz Deborah -nak most nem volt semmi köze…”

Csöndben indultak visszafelé, maguk mögött hagyva a sötét tisztást. Estrelle még mindig a történtek hatása alatt volt, de tudta, hogy ezzel nem magyarázhatja a férfival történteket.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés