II.. rész

-         Minden nap, minden órában hibáztattam magam emiatt. Csak akkor sikerült Miranda ellen támadnom, mikor meghallottam az üvöltésed… mikor a kalapács… láttam… Veled ordítottam, de nem hallottad. A saját fájdalmad megsüketített. Legszívesebben azonnal péppé vertem volna Mirandát, vagy beléfojtottam volna a hisztérikus kacagását, de csak arra voltam képes, hogy ráugrottam és megszüntettem a varázslatot. Gonoszan vigyorgott rám, amíg feltápászkodott. Valamiféle erőteret vont maga köré, így nem tudtam megölni.

Inkább melléd másztam… Segíteni akartam, de sütött belőled a gyűlölet. Nem hibáztattalak, de rettenetesen fájt. Legszívesebben üvöltöttem volna az egész miatt, főként, hogy nem is érhettem hozzád… Azt hiszem irtóztál tőlem, vagy inkább tőlünk. Pedig én… annyira akartam segíteni! – Sirius arcát fáradtan a kezébe hajtotta. Vállai alig láthatóan rázkódtak a visszafojtott zokogástól.

-         Miután elmentél, ismét Mirandának akartam esni, de ő a sarokba repített. Azt mondta, nem tudom őt legyőzni. Pedig le tudtam volna, ha nálam van a varázspálcám. Lesajnálóan mosolygott, majd a bal karjához kapott. „Most mennem kell, de nem utoljára találkoztunk!” – mondta, csókot dobott felém, majd dehoppanált. Azóta csak annak a háznak a pincéjében találkoztunk.

Végre üvölthettem. Üvöltöttem, ahogy a torkomon kifért. A szobában pedig mindent összetörtem, amit lehetett. Nem voltam magamnál. Kivetkőztem önmagamból. Napokig feküdtem a romok között, a padlón, ott ahol te szenvedtél, mikor beállított Remus. Nem akartam senkivel sem beszélni, ő mégis rábírt, hogy mondjam el, mi is történt. Elmondtam. A vállán sírtam ki magam. Azt hiszem akkor látott harmadszorra sírni. Először a Roxfortban, mikor otthagytam a családomat és csak ketten voltunk a szobánkban, aztán Lily és James temetésén, és végül ezen a napon.

De te hogyan…? Veled mi történt ezek után? Már annyiszor meg akartam kérdezni…

-         Ha arra vagy kíváncsi, rettenetesen szenvedtem. Azt hittem bele fogok őrülni. Az orvosok szerint közel voltam hozzá. Félholtként botorkáltam be az ispotályba. Halálsápadt voltam a vérveszteségtől. Azonnal megműtöttek. Nem tudom hogyan csináltam, de egész úton odafelé nem néztem a kezeimre. Nem akartam látni, hogy használhatatlan húscafatokként lógnak, ezért valahogyan sikerült magamhoz szorítanom őket. Mire a műtőasztalra kerültem, már beleragadtak a taláromba. Úgy kellett lehámozni róluk. – Estrelle most már megállíthatatlanul könnyezett.

-         Láttam az orvosok arcán a döbbenetet. Szerintem ők meg az őrületet látták a szemeimben. Nem válaszoltam, nem tudtam válaszolni a kérdéseikre. Azt hiszem sokkot kaptam. Nem is kicsit. Úgy remegtem, mint a nyárfalevél. Elveszítettem először az időérzékemet, majd az eszméletemet is.

Mikor magamhoz tértem délutáni napfény tűzött finoman a takarómra. A fehér anyagon pedig ott pihentek a vastagon bekötözött kezeim. Egy pillanatra azt hittem, hogy már nincsenek is meg, de aztán valamennyire megnyugodtam. Ott voltak, csak éppen nem tudtam mozgatni őket.

Rettegve vártam az orvost. Fogom-e tudni használni még őket életemben, vagy nyomorék leszek? Folyamatosan ilyen kérdések kavarogtak a fejemben, de valahogy mégis lenyugodtam. Életben voltam. Ez hatalmas erővel tudatosult bennem. A csend szinte fájt. Már nem hallottam a saját sikításomat, és Deborah –ét sem az agyamban. Mert ő volt az a nő, akit a rómaiak kínoztak. Most már tudom. Akkor csak egy hallucinációnak tűnt, amit a kín szült.

Tudatosult bennem, hogy az elmém tiszta és mindenre emlékeztem. Nem őrültem meg. Ez jó hír volt ezek után. A furcsa az volt, hogy rettentően ingadozó volt a kedélyállapotom még sokáig. Az orvos később azt mondta, hogy a bájitalok és a sokk miatt. Sok ember éli át ezt mostanában, amit én. Túl sok.

Mikor bejött, összeszorult a gyomrom. Az arca semleges volt. Nem tudtam, hogy mindig ilyen, vagy csak vegyes híreket készült mondani. Az utóbbi jött be. Meggyőződött, hogy tisztában vagyok-e vele, hogy ki is vagyok és hogyan kerültem ide. Mikor azt tudakolta, hogy mi történt velem, és nem válaszoltam, akkor csak annyit kérdezett: „Halálfalók?” Bólintottam. Nem faggatózott tovább. Talán személyes tapasztalat miatt, vagy már annyi hozzám hasonló beteget látott el, hogy tudta, úgysem fogok semmit mondani.

Folytatta. Közölte, hogy a bal karomon a mély vágás után heg fog maradni. Nem érdekelt. A kezeim érdekeltek. Kétségbeesve néztem fel rá. Azt mondta, hogy hosszú rehabilitációnak nézek elébe, de még így sem biztos semmi. Csontnövesztő főzetet itattak velem, de csak nagyon keveset volt képes elviselni a szervezetem belőle. Túl lassan gyógyultam és ez nekik is feltűnt. Körülbelül három hétig keresték az okát, míg megtalálták az ellenátkot a gyógyulásomat akadályozó varázsigére.

Ezek után kicsit gyorsabban haladtam. Nagyon fájdalmas volt a gyógyulásom minden egyes másodperce. A csontnövesztő csupán elindítani tudta a folyamatot, és nem csak a csontomat kellett visszanövesztenem, hanem a húsomat és az inakat is. Mikor nem látott senki, a párnába fojtva az arcomat zokogtam. Aztán már kezdtem megszokni a fájdalmat, mikor Albus Dumbledore –t láttam meg az ajtóban. Nem szólt semmit. Tudta, hogy gyűlölöm, hogy ilyen állapotban látnak. Elfordítottam a fejem. Csak arra emlékszem, hogy biztosított róla: a Roxfort kapui mindig nyitva lesznek előttem. Alig észrevehetően bólintottam, aztán elment.

Mikor legközelebb magamhoz tértem szokásos ájulásomból, Remust pillantottam meg az ágyamnál ülni. Egyik kezét a bal karomon nyugtatta, a kötés felett. Nem akartam vele se beszélni. Egyáltalán senkit nem akartam látni. Azt hiszem ott változtam meg. Ott döntöttem el, hogy mindenki számára kemény leszek, nem fogom kimutatni a gyengeségemet. De Remusszal nem tudtam érzéketlen lenni. Olyan könyörögve nézett rám, hogy nem tudtam ellenállni neki.  Ismét a vérfarkaskénti kirekesztettségére gondoltam. Ő is rengeteget szenvedett az életben, mégis szinte zokszó nélkül tűri. Felzokogtam. Ő nem próbált vigasztalni, tudta, hogy azzal csak rosszabb lett volna, inkább csak a vállamat simogatta.

Mondta, hogy beszélt a gyógyítóval, aki szerint pár hét múlva hazamehetek. Haza. Nem jelentett már semmit ez a szó. A házamról te és Miranda jutottál eszembe. Nem akartam visszamenni. El akartam tűnni. Messzire akartam utazni, ahol nincsenek ismerős arcok, ahol nem találkozom sajnálkozó arckifejezésekkel. És erre a Minisztérium nyújtotta a legjobb megoldást, egy erdélyi utazást többek között. Még mindig nem mondtam le arról, hogy megírjam a vámpíros könyvemet. Azt hiszem akkoriban talán ez a könyv adott erőt a túléléshez. Sovány vigasz, de csupán ez maradt az életemből.

De visszatérve az ispotályba… Tudtam, hogy még mindig köröznek téged, és nem mutatkozhatsz nyilvános helyen, mégis megkértem Remust, hogy tiltsa meg neked, hogy begyere. Egyszerűen nem bírtalak volna elviselni a közelemben. Akárhányszor csak rád és arra a szukára gondoltam, olyan dühös lettem, hogy szétrobbantak az üvegek a közelemben, hiába voltak törésgátló bűbájjal levédve. Az ápolók örültek, mikor elhagytam az ispotályt… - mosolyodott el szomorkásan, majd az ablakhoz lépett, amin az egyre fogyó Hold képe kíváncsiskodott be. A park csendes volt a kora esti órán. A tó víztükrét lágyan fodrozta a még hűvös, tavasz illatú szél.

-         Elgondolkodtam, hogy talán tényleg Remusszal kellett volna kezdenem. Ő bizonyosan nem tudott volna így megsebezni. Nem, ő soha. Hálás voltam, hogy mellettem állt. Eszembe jutott, hogy milyen kevésen múlt, hogy nem őt szerettem meg. Mi lett volna, ha először őt ismerem meg? Sokat kérdeztem ezt magamtól. Őt is ennyire lángolva tudtam volna szeretni? Lehet, nem tudom. Minden esetre tudtam, hogy tőle mindenféleképp megkaptam volna a védelmet, a féltő szeretetet, a színtiszta, odaadó szerelmet. Nem mintha te nem tudtál volna megvédeni, vagy nem szerettél volna eléggé…

Ő egészen másmilyen. Ő minden egyes porcikájával tudott volna szeretni, feltételek nélkül. De aztán rájöttem, hogy nekem nem ez kellett volna. Nekem te kellettél. Szükségem volt a makacsságodra, az ellenállásodra. Az apró vitáinkra, amik színessé tették a kapcsolatunkat. Te tüzes voltál, lobbanékony, ahogyan én is. Martuk, de egyben imádtuk is egymást. És ez így volt jól. Remus biztosan állt volna mellettem. Nem akadályozott volna. Örült volna, hogy szerethet, de nekem egy energikusabb partner kellett. Félreértés ne essen, nagyon szeretem Remust, de csak mint barátot. Erre még ott, a betegágyban rájöttem mikor a homlokomat simogatta.

Mint mondtam, nekem Te kellettél. Egy energikus, egyenrangú társ. De tudtam, hogy többé nem lesz köztünk semmi. Hogy többé nem ölelhetsz át, nem hagyom, hogy szerelmes, csalfa szavakat suttogj a fülembe. Nem foglak a közelembe engedni. Nem, ahhoz túlságosan megsebeztél. Úgy éreztem, hatalmas seb maradt utánad a szívemen, amiből csak dől és dől a vér. Borzalmasan nagyot csalódtam. Úgy éreztem, hogy az egyik pillanatban még mérhetetlenül boldog vagyok, aztán a következő percben üvöltve fetrengek a padlón.

Eszembe jutott a fájdalom, amit Livius is okozott. Ó, nem is egyszer. Csalódtam a férfiakban. Soha többé nem akartam egyet sem közel engedni magamhoz. Elegem volt. Túl sok pofont kaptam tőlük. Mint észrevehetted, megváltoztam. Rideg lettem. Csupán így tudtam védekezni. Tíz körömmel kapaszkodtam ebbe az álcába, és bevált.

Amilyen gyorsan csak tudtam, „elmenekültem” innen. A Kárpátok közé utaztam. Magyarországon megálltam pihenni. Még nem épültem fel teljesen. Ugyan már vékonyabb kötés volt rajtam, de még mindig rettenetesen fájtak a kezeim. Akkoriban tanultam meg valamennyire pálca nélkül, az akaratom összesűrítésével varázsolni. Rá voltam kényszerülve.

A kötést kétnaponta kellett cserélni. Akkor láttam először a kezem. Egy merő seb volt. Borzalmas látványt nyújtott. Tele voltam hegekkel, forradásokkal, varratokkal. Az orvos azt mondta, hogy ezek el fognak múlni, ha kenem egy bizonyos balzsammal, csupán a már említett alkaron futó heg lesz maradandó. A körülményekhez képest boldog voltam. Főleg mikor már sikerült behajlítanom az ujjaimat. Nem akartam sebesülten a vámpírok közé menni, ezért addig maradtam a muglik között Magyarországon, amíg meg nem gyógyultam.

Hirtelen elhallgatott. Sirius várta, hogy hátha folytatja, de Estrelle néma maradt. Még mindig kifele nézett az éjszakába. Siriusnak fájt, hogy ennyire gyűlölte őt a nő, akit talán egész életében a legjobban szeretett, de örült neki, hogy túlestek ezen a beszélgetésen. Már nagyon régen meg kellett volna tenniük.

-         Köszönöm, hogy mindezt elmondtad… - kezdte. A nő visszaült az ágyra.

-         Én is. És azért szeretném, ha tudnád, hogy most már nem gyűlöllek. Sőt, nagyon régóta nem… csak olyan furcsa volt újra látni, beszélni veled úgy, hogy már nincs közünk egymáshoz…

-         De még lehet, nem?

-         Attól tartok nem.

-         Miért? – a kérdés inkább suttogás volt.

-         Mert túl sok emlék szakadt fel bennem az utóbbi időben, és eléggé bonyolult lett az életem… na meg a tied is… és…

-         És? Van valaki más. – tapintott rá a lényegre kicsit szomorkásan, miután Estrelle lehunyta a szemét és nem szólt.

-         Így is mondhatjuk, bár nem fűzök sok reményt a dologhoz. De erről nem szeretnék beszélni.

-         Rendben. Akkor barátok? – nyújtotta a másik felé a jobbját a férfi.

-         Barátok. – szorította meg a felkínált kezet, majd óvatosan átölelte Siriust.

-         Reméltem, hogy egyszer rendeződnek a dolgok közöttünk.

Estrelle megsimogatta Sirius arcát és megfogta a kezét.

-         Én is örülök, hogy minden a helyére került.

-         Akkor velem már nem leszel olyan rideg?

-         Az lettem volna? A viccet félretéve… azt hiszem veled és Remusszal nem is tudtam volna sokáig ezt játszani.

-         Szóval ez egy játék volt?

-         Nem tudom. Azt hiszem nem… Tényleg bennem voltak ezek a vonások. De azt hiszem, aki beférkőzik a falam mögé, azzal már csak kedvesen tudok bánni… persze csak négyszemközt… - mosolyodott el végül.

-         De humorosak lettünk! – mosolygott vissza, de egy pillanat alatt ismét elkomorodott. – Kérdezhetek még valamit?

-         Persze.

-         A kezed… teljesen rendbejött?

-         Alig lehet észrevenni a különbséget. A kezdeti nehézségek után, amíg bejárattam őket, egész jól haladtam. Rajzolni is ugyanúgy tudok. Talán még egy kicsit jobban is.

-         Akkor megnyugodtam. – törölte le színpadiasan Sirius a homlokáról a képzeletbeli verejtéket.

Estrelle hirtelen olyan felszabadultnak érezte magát Sirius mellett, mint régen. Egy mázsás súlytól szabadult meg aznap este. Ennek örömére mindkettőjüket meglepve olyan dolgot tett, ami nem igazán illett a mostani Estrelle –hez, de nem bírta türtőztetni magát. Sirius mellé feküdt a fehér paplanra és szorosan, barátian hozzábújt.

„Ez már nagyon hiányzott!” Fejét a férfi vállára hajtotta, miközben beszívta bőre ismerős, megnyugtató illatát. Rengeteg emlék elevenedett fel benne ettől az egyedi illattól. Teljesen nosztalgikus hangulata támadt, de mégsem kezdett el beszélni. Nem akarta elrontani a pillanat varázsát. Élvezte, hogy hozzábújhat az oly jól ismert férfitesthez következmények nélkül. Kicsit sajnálta azért, hogy már nem a párjaként kell Siriusra gondolnia, de tudta, hogy most nyert magának még egy bátyat, aki mindig vigyázni fog rá Remusszal együtt.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés