23. Fejezet

A bál

Sokat gondolkodott az előtte álló megpróbáltatásokon. Maga sem tudta pontosan, hogy mi is vár rá, de igyekezett minden erejét összeszedve a feladatára koncentrálni. Dumbledore ugyan mindent megosztott vele, amit tudnia kellett, mégsem volt nyugodt. Egyre izgatottabbá vált amint közeledett a szombati bál.

De ez a nap is elérkezett, hiába hátráltatta volna. Tudta, hogy némely tanár már neki kezdett a Dumbledore által kért feladatok teljesítésébe, így ő sem futamodhatott meg. Kíváncsi volt ugyanakkor, hogy Perselusnak hová kell mennie. „Vajon honnan szerzi be a tükröket?”

Február végéhez képest elég enyhe idő köszöntötte a kastély lakóit. Kedvtelve nézett végig a napkelte sugaraitól csillogó víztükrön. A fák ágait megnyugtatóan mozgatta a friss szellő. Az aprócska leveleket és rügyeket aranyos derengésbe vonta a fény. Estrelle érezte a természet ébredését a tél után. Kedve lett volna a kis tisztáson, ahol állt, táncra perdülni. „De hát miért ne tehetném meg?” Dacára a kicsit hűvös levegőnek, ledobta fekete talárját és először csak lassan, majd egyre nagyobb beleéléssel kezdett táncolni. Karjai maguktól találták meg a legkecsesebb mozdulatokat.  Hosszú, kék ruhájába bele-belekapott az egyre langyosabb szél. Estrelle mosolygott. Fekete haja uszályként siklott utána. Arcát a fény felé fordította, lábujjhegyre emelkedett, nyújtózkodott, tekergett.

Érzékeit egyre inkább elzsongították a természet hangjai. Érezte a fák, a bokrok, a fény pulzálását. Apró madarak adták neki csicsergésükkel a ritmust. Fáradhatatlanul forgott, a talajt alig érintve lépkedett. Egyre hangosabban hallotta a természet hívó hangját. Úgy érezte, engedelmeskednie kell neki…

Érezte, hogy figyelik, de nem törődött vele. Most minden őt figyelte. Nem érdekelte semmi más, csak a tánc és a mozdulatok harmóniája. Teljesen levetkőzte rideg magatartását. A tisztást pulzáló, meleg, barátságos energia töltötte be. A karcsú női alak pedig csak forgott. Kinyújtott kezéből energia szökellt az ég felé. Fel sem fogta, hogy az előbb még rügynek számító levelek körbetáncolják őt a nyári szélben. Az erő pedig körbefonta először a testét, majd az egész tisztást. Elvonultával illatozó virágok, teljes díszükkel pompázó fák maradtak.

Estrelle fáradtan, de feltöltődve, boldogan huppant le a smaragdzöld fűbe. Ahogy körbenézett, mosolyogva vette tudomásul, hogy az erdő nyári arcát mutatja felé, ameddig csak elért a varázslata. Nem tudta, hogy ilyenre is képes. Fogalma sem volt, hogy honnan tud ilyet. A lényeg az volt, hogy pillanatnyilag elfeledhette minden gondját. Olyan boldogság töltötte el, hogy hangosan felkacagott mikor egy picinyke lepke tovalibegett a mutatóujjáról.

*

Piton hitetlenkedve nézte a lányt. Nem akart utána jönni, de egyszerűen nem tudott ellenállni neki. Ahelyett, hogy ő is azon törte volna a fejét, hogy miképpen fog eljutni a kért tükrökig, teljesen a nő varázsa alá került, és legnagyobb döbbenetére ezt nem is bánta. Csak figyelte a karcsú alakot, amint úgy hajladozik, mint a nyári szélben a fűszálak. Először csak a tánca szépségét látta, aztán a vékony, kék ruha alatt mozgó izmokat, a csípő lágy fordulását…

Kínzó vágy öntötte el minden porcikáját, mégsem mozdult a nő felé. Nem akarta megtörni ezt a bizsergető varázst. Csak nézni akarta még, tovább és tovább… Elvesztette az időérzékét is. Fogalma sem volt róla, hogy mióta ácsorog a fák árnyékában, mikor megérezte a nagyfokú mágiát áramlani a szélben. Megdöbbenve látta, hogy az imént még csak rügyeit bontó fák immár teljes pompájukban hajladoznak Estrelle –lel.

Szíve egy percre ellágyult amint meghallotta a gyöngyöző kacagást, de ismét megkeményítette magát. A varázs megtört, ő pedig távozott, de lelke egy darabkáját a tudta nélkül végleg otthagyta annál a tüneménynél.

*

Az iskola ismét egy felbolydult méhkashoz kezdett hasonlítani az este közeledtével. A diákok izgatottan várták az álarcosbál kezdetét. Két héttel ezelőtt közölte az igazgató, hogy mindenki készüljön jelmezzel, hiszen egy álarcosbál sokkal izgalmasabb. A lányok az utolsó simításokat végezték a ruháikon. Sokan még reggel is felpróbálták, hogy ténylegesen jó fogak-e kinézni bennük.

Estrelle lopva megmosolyogta néhányukat, ahogy a folyosón is ezekről sugdolóztak. „Bezzeg mikor én is ilyen idős voltam, soha nem készültem örömmel ezekre a bálokra… Ha jobban belegondolok, el se mentem egyre sem. Na persze, nem volt kivel… Azt hiszem mindenki tartott tőlem.” Kicsit elszontyolodott a régi emlékek hatására. Felidéződött benne, ahogy a klubhelységük felé menet azért mindig bepislogott a nagyterembe és pár percig lopva nézegette a táncoló, nevetgélő párokat. „Ostoba időpocsékolás!” – legyintett rá ilyenkor és a tanulnivalókba mélyedt. De igazából arra vágyott, hogy egyszer őt is elhívja valaki egy bálba, hogy ő is táncolhasson a színes forgatagban. Szomorúan hallgatta alvást színlelve szobatársnőit, akik jóval éjfél után másztak be ágyukba – vagy mint hetedikben, vissza sem jöttek egész éjszaka…

A mai estével kapcsolatban sem tudta, hogy mit gondoljon. Hol el szeretett volna menni, hol a pokolba kívánta az egészet. Most azonban köteles volt megjelenni. Az igazgató megkérte, hogy mint a Roxfort vendége, tisztelje meg jelenlétével az estét. „Na persze, megtisztelni…”

Reggeli jókedve azzal fenyegetett, hogy végleg eltűnik. Fáradtan tért vissza ebéd után a szobájába. Nem tudta, hogy a rajzolás, vagy a reggeli mágiahasználat fárasztotta-e ki annyira, de csak arra volt ereje, hogy ledobja talárját és belezuhanjon az ágyába. Még mindig a mélykék ruha volt rajta, aminek szoknyarésze most legyezőként terült szét takaróján.

Egy darabig még a bálra, azon túl pedig a hajnali indulásra és a megpróbáltatásokra gondolt, aztán elnyomta őt az álom.

Tom Rowle Denem, alias Voldemort

Ruhasuhogás. Távoli kacajok. Halk zene. Energiával, mágiával telt levegő.

-         Hol vagyok? Olyan jó itt…

Ahogy kinyitotta a szemét fekete, álarcos forgatagban találta magát. Ott állt egy impozáns terem közepén. Körülötte velencei maszkot és gyönyörű, fekete ruhákat viselő párok keringőztek a lélekig ható zenére, melyet egy láthatatlan kórus éneke tett még csodálatosabbá.* Körbefordult a fáklyákkal megvilágított csarnokban.  A végében egy jelmezekbe öltözött zenekar játszott. Az énekesnő hangja a mugli operában

 is megállta volna a helyét. A dallam bekúszott Estrelle elméjébe, és kellemesen elzsongította azt.

Ajkán apró mosollyal figyelte a táncolókat. A férfiak köpenye elegáns ívben követte a nők hosszú szoknyájának libbenését. Gyönyörűnek találta őket. Mind egységesen mozogtak, mintha csak egy koreográfiát táncolnának. Minden mozdulatukból harmónia, ugyanakkor energia áradt. Fekete ruhájukat ezüst és arany hímzések díszítették.

Hátat fordított a zenekarnak. Érezte, hogy a látszat ellenére mindenki őt figyeli az álarcok mögül, de ez nem zavarta őt. Lenézett magára. Még mindig a sötétkék ruha volt rajta, mely kiemelte nőies alakját. De most mégis kicsit más volt. Ünnepélyesebb, egészen kicsit jobban díszített, az alkalomhoz illő. A terem másik végében egy magas alak emelkedett fel egy díszes székről és indult feléje kinyújtott jobbjával. Sötétzöld szemei rabul ejtették Estrelle pillantását. Tekintete végigsiklott a férfi hullámos, sötétbarna haján, vonzó arcán, csábító ajkán. Kirázta a hideg. Az a pillantás annyi mindent ígért neki! Hatalmat, boldogságot, erőt és mindenek előtt gyönyört.

Elméje ködös mélyén tudta, hogy kivel áll szemben, de nem akart törődni vele. Nem félt. Ő is elindult a fiatal férfi felé kinyújtott karral.  Mindenki kissé meghajtva magát engedett utat nekik, hogy pár lépés után találkozhassanak. Amint kezeik összeértek, Estrelle gerincén mintha enyhe áramütés futott volna végig. Elmosolyodott miközben még mindig a zöld szemekbe nézett.

Amint az egyik erős kar finoman a derekára csúszott és táncolni kezdtek, a zene hangosabban, magával ragadóbban kezdett szólni. Estrelle agyából kitörlődött minden érzelem, kétely, csupán az őt fogvatartó szemekre koncentrált. A többi ember alakját csak elmosódottan látta. Fülében halk hangok suttogtak, mintha egy igézetet mondtak volna…

A férfi hozzásimult. Érezte a benne lüktető félelmetes erőt. Abban a percben mindent odaadott volna, hogy ő is részesülhessen belőle, de ez megmaradt csupán egy vágynak.

-         Estrelle… nem kell annak maradnia, te is tudod… - súgta a fülébe.

Mély hangja végigsiklott a nő bőrén, befolyt a ruhája alá, végigsimogatta. Halkan felsóhajtott. A levegő izzani látszott körülöttük. Feszültség borzolta Estrelle bőrét. Érezte, hogy teste megkeményedik a visszafojtott vágytól.

-         Nem lehet… nem szabad! – suttogta elhalón.

Érezte az állkapcsa és a nyaka közti találkozásnál a lágy, leheletnyi csókokat. A hűvös nyelv végigszántott a bőrén egészen a kulcscsontjáig.

-         Kérlek, engedj el… el akarok menni. – hangjában azonban semmi meggyőződés nem volt.

A férfi halkan belenevetett a nyakába. Ez ismét érzéki villámcsapásként vágott át Estrelle testén. Igazából nem akart elmenni. Folytatni akarta…

Mégis kinyitotta a szemét. A baldachinos ágya tetejét nézte. Szinte megsüketítette a hirtelen csend. Aztán ráeszmélt, hogy mégsincs teljes csend. Fülében még ott visszhangzott a gyönyörű muzsika.

-         Voldemort… - súgta bele a félhomályba vágytól reszkető testtel.

*

Már nem sok idő volt a bál kezdetéig, ezért gyorsan felöltötte estélyi ruháját. Ahogy a tükör előtt fésülte hosszú, dús haját, tudatosult benne, hogy egy eddig soha nem látott nyaklánc van fehér nyakában. Hitetlenkedve érintette meg, de nem volt káprázat. Az ezüst nyakék egy kétfejű kígyót formázott, melynek bal feje a jobb oldali nyakát harapta, aminek feje így épp az Estrelle két melle fölötti hajlatban nyugodott. Két pár smaragdzöld gyémánt hunyorgott az esti félhomályban. Négy zöld lámpácska a fehér bőrön.

Csodálatosan szépnek találta őket, annak ellenére, hogy legszívesebben rögtön leszakította volna magáról. Nem akarta elhinni, hogy a fekete mágus ajándéka. Az igaz, hogy már többször találta magát öntudatlan állapotában egy másik síkon, ahol Voldemort játszadozott vele, de a sebeken és a három jelen kívül más maradandót még nem kapott tőle. A hűvös nyakék azonban igenis valósan nehezedett mellkasára.

Tökéletes sminket varázsolt magára és pár pálcamozdulattal néhol feltűzte haját, miközben még mindig a nyakéket bámulta. Keze rákulcsolódott az ezüstös láncra, de nem tudta letépni. Pontosabban nem akarta. Lemondóan fordult el a tükörtől. „Mi van velem?! Miért változtam meg ennyire? Voldemort egy gyilkos! Miatta vesztettem el már annyi mindent! És nem csak én! Családok dőltek nyomorba, emberek haltak meg a kezei által és én az álmomban Rá vágytam?!  Undorító vagyok! Ez azt jelenti, hogy én is olyan leszek… mint Ő? Hogyan kívánhattam?! Persze, az érzékeimet csapta be. Ezt bizonyítja az is, hogy fiatalkori alakjában jelent meg. Tom Denem… Vajon a halálfalói tudják, hogy a rettegett vezérük is csak egy félvér, aki a semmiből kapaszkodott fel? Nem valószínű. Az ő bizalmuk is megrendülne az Urukban. A sors kegyetlen fintora, hogy az aranyvérű Mardekár Malazár utóda sem lett más, csak egy félvér, aki ugyanúgy őse elveit hangoztatja… persze egy kicsit más perspektívából… Vajon büszke lenne rá?”

*

„Már megint egy idióta bál! Nem tudom mit esznek ebben a diákok… és sok felnőtt! Annyira felesleges időpocsékolás, ráadásul ma kell indulnom arra az átkozott helyre a tükrökért! Semmi kedvem itt rostokolni, miközben az útra kéne felkészítenem magam. De persze mindenkinek kötelező a megjelenés a tanári karból, mint mindig! Ez annyira…”

De Piton nem tudta befejezni a gondolatát, ugyanis a Mardekár asztalánál kisebb csődületet vélt felfedezni, ahonnan hangos szóváltás is hallatszott. Bár nem sok kedvvel indult háza diákjaihoz, azért a kötelességét soha nem mulasztotta volna el. És amúgy is kicsit mintha büszkeség töltötte volna el, ha erre az asztalra, és ravasz tanulóira nézett. Azt mondják, hogy ő kivételezik a diákjaival a másik három házzal ellenben. Nos, ezt nem mondta soha senkinek, de egyet értett vele. Hogy miért részesítette őket előnyben? Egyszerű, hiszen a többi ház így is úgymond összefogott ellenük, és néhány kedves kollégája sem rejtette véka alá a véleményét… Ki jutalmazta volna őket, ha nem ő? Ki adott volna esélyt a házkupa elnyerésére, ha nem ő? És amúgy is, háza az agyafúrtságról volt híres, ő pedig néhány dolog felett még hajlandó is volt szemet hunyni, hogy diákjai kicsit kiélhessék ezt a tulajdonságukat.

-         Mi folyik itt, ha szabad kérdeznem? – lépett oda az egybegyűltekhez.

-         Piton professzor, Potter…

-         Á, Potter ismét nem bírt magával…

-         De profeszzor…

-         Maradjon csöndben, Miss Granger! Potter, ismét rosszalkodunk? Már gyanús volt, hogy ilyen sokáig nyugton tudott maradni… Draco, mondd el, ezúttal mi történt!

-         Ez itt nekem akart támadni, amiért megjegyzést tettem Granger ruhájára. Pedig én nem mondtam semmi rosszat, csak az igazságot. – mosolyodott el gúnyosan a szőke fiú arcának felső harmadát fedő maszkja mögött.

-         Köszönöm, Draco…

-         De Piton professzor nem is igaz…

-         Weasley! Harminc pont a Griffendéltől a kisasszony és a maga tiszteletlensége miatt, amiért belevágott egy tanár beszédébe… és Potter, még húsz pontot levonok a minősíthetetlen viselkedéséért. A jövőben elvárom, hogy jobban uralkodjon a kamaszos érzelmein!

A tanár további szó nélkül otthagyta a társaságot, mire a mardekárosok elégedett vigyorral visszaültek asztalukhoz és még sokáig kárörvendően nevettek a történteken.

*

Harry ökölbe szorult kézzel meredt Malfoy hátára. Barátainak kellett visszarángatniuk helyükre a rocksztárnak öltözött fiút. Gyűlölte az egész bagázst, de főleg Piton iránt ismét az egekbe szökött az utálata. A dühtől alig hallotta, hogy a nadrágján lévő lánc hangos koppanással ütődött a hosszú padhoz amint barátai lenyomják a helyére. Rettenetesen forrongott. Malfoytól már megszokhatta volna az ilyen szemét húzásait, tudta, hogy nem fog megváltozni, de valahol remélte, hogy Piton kicsit normálisabb lesz vele az okklumenciaórák hatására, amiket nemrég kezdett el venni vele Voldemort esetleges támadásait megelőzendően, és persze azt hitte az is enyhítő körülmény lesz, hogy a nyáron ő is ott volt a Grimmauld téri főhadiszálláson. Rájött, hogy hiú ábrándokat kerget, hisz a tanár mindig is utálni fogja azokért a dolgokért, amiket nem is ő, hanem az apja követett el még fiatalként ellene. Néha persze kedve lett volna tápot adni ennek a gyűlöletnek, de mindig észbe kapott, hiszen az egyik tanárát azért mégsem átkozhatta meg a nyilvánosság előtt, akkor biztosan repülne a Roxfortból és Dumbledore is csalódna benne… Bár az utóbbi időben vele is kicsit bizalmatlanabb lett, amiért nem nézett feléje.

Ilyenkor legszívesebben elrohant volna Siriushoz, hogy csupán a jelenlétével megnyugtassa, vagy együtt szapulják a bájitaltan tanárt. Borús gondolataiból Hermione térítette magához, amint hozzáért a karjához.

-         Harry, ne törődj vele! Én már megszoktam. Nem kell, hogy foglalkoztasson, hogy mit mond Malfoy!

-         De Hermione, lényegében lekurvázott!

-         És akkor mi van? Pukkadjon meg! Ha engem annak tart, akkor Pansyt minek? Egyébként jó a jelmezed! – mosolyodott el végül a lány mentve a helyzetet.

Harry végignézett fekete, szegecsekkel és felvarrókkal díszített, kopott bőrdzsekién, szaggatott farmerén, fekete, acélbetétes bakancsán, és feliratos pólóján, haját pedig kicsit még jobban felborzolta, bár az már így is az ég felé állt minden egyes szálával.

-         Kösz, te sem nézel ki rosszul. – mosolygott vissza halványan végigmérve a lányt, aki piros és aranyhímzésű kimonójában gésának öltözött. Haját ezen az estén szoros, sima kontyban viselte, arcát pedig ki is festette egy kicsit. – Igaz, Ron? Ron?!

A vörös fiú, aki matrózruhában feszített, folyamatosan egy irányba bámult. Harry zavartan követte a tekintetét, ami az egyik griffendéles lányon nyugodott.

-         Ja, ja! Igazad van Harry. – fordult végül vissza barátaihoz. - Tényleg csini vagy.

*

„Mégis mi a fenét képzel magáról ez a korcs? Még mindig a gyengélkedőn lenne a helye… sőt, már rég el kellett volna takarodnia, erre meg van pofája megjelenni a bálon! De hát… végülis nem az én bajom lesz, ha lelepleződik. Neki kell majd menekülnie!” – mosolyodott el a fekete taláros férfi, amint visszaült a tanári asztalhoz a kis incidens után. Tekintetét még mindig gunyorosan mosolyogva a bejárat közelében ácsorgó maszkos, nyúlánk férfire függesztette, aki hol az előcsarnokot, hol a diákokat leste fekete-arany maszkja mögül, ami szabadon hagyta szépívű száját.

Végül unottan végignézett tanártársain, akik ugyancsak különféle mintázatú és formájú maszkokat viseltek és elmélyülten beszélgettek az igazgatóra és a megnyitóra várva. Gúnyosan megmosolyogta Bimba törtfehér, hosszanti csíkos ruháját, amiben egy termetes hagymának nézett ki. Flitwick valami cirkuszidomár-félének öltözött, még egy kis ostort is viselt az övéhez kötve. Tekintete tovább siklott McGalagonyra, aki fehér köpenyében, egy gyógyítóra hasonlítva is megőrizte szigorúságát és tartását. „Legalább ő valami normális jelmezt talált ki… Nem úgy, mint Hagrid a nevetséges bohóc szerelésében… Ő amúgy is egy vicc, nem hogy így… Szánalmas!” A következő pillanatban azonban méginkább megrökönyödött. Először fel sem ismerte a közeledő Dumbledore –t, aki valami mugli katonának öltözött. Terepszínű egyenruhájában, barna bakancsával, és elől összefogott szakállával egyenesen megdöbbentően festett. Néhány diák is oszthatta a véleményét, ugyanis feltűnően sokáig bámulták a jókedvű igazgatót. A mellette lépkedő Luciant szinte észre sem vették, pedig ő sem volt egy utolsó látvány fekete köpenyében és szerelésében, amit kerek karimájú kalapja, vékony vívó kardja és a szeménél kivágott selyemcsík tette teljessé. Néhány diák mosolyogva suttogta oda társainak, hogy „Tiszta Zorró!”.

„Hát ez röhej! Ezt nem hiszem el!” – gondolta Perselus. – „És ezen gazdagodnak meg a boltosok… De legalább a zene normális… eddig. Az nem is olyan rossz.” Addig épp egy The Cure szám ment, utána pedig egy ismeretlen szám akkordjai töltötték be a nagytermet mágikusan felerősített hangerővel, miközben az igazgató és a másik tanár elfoglalta a helyét, a nagyterembe egy újabb jelmezes alak lépett. Piton pedig rajta felejtette a szemét.

                                                (...)

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés