III. rész

Percekig néma csöndben fürkészték a másikat.

-         Fél?

-         Nem. Csupán tartok az ismeretlentől. Mindig is tartottam attól, amit nem ismertem, annak ellenére, hogy az elveim szerint „az ismeretlent megismerni, és nem elpusztítani kell”. Édesanyámnak is ez volt az egyik elve.

-         Ők már régen meghaltak, igaz?

-         Igen.

-         Hiányoznak?

-         Nagyon, bár alig ismertem őket. Sajnos kiskorban a gyerekek sok mindent elfelejtenek.

-         Ez igaz… Az én szüleim is meghaltak, de nem sajnálom. Nem hiányoznak, csak ritkán. De csak az anyám.

-         Bántották?

-         Sokszor. Az apám. Nagyon szigorú és kegyetlen volt.

-         Ő is…

-         Igen, Voldemortot szolgálta. Ő is az elsők közé tartozott, akik csatlakoztak Hozzá.

-         Sajnálom.

-         Ne sajnálja, nem ér semmit.

-         Ne mondjon ilyet!

-         Miért?

-         Maga egész életében visszautasította a sajnálatot, igaz?

-         Igen.

-         Miért?

-         Nem volt rá szükségem. Felesleges. Az ember vagy magától áll talpra, és erős lesz, vagy egész életében függni fog attól, aki megsegítette.

-         Tapasztalatból beszél?

Nem válaszolt. Azon is csodálkozott, hogy egyáltalán ennyi mindent elmondott ennek a furcsa nőnek. A kollégái évek alatt nem szedtek ki belőle ennyit, mint ez a nő két perc alatt. Mégis… valahogy kedve volt válaszolgatni neki. Őt tényleg érdekelte, amit mond. Legalábbis nagyon úgy tűnt.

-         Igen?

-         Igen.

-         Mesélje el!

-         Nem.

-         Miért?

-         Mert ez magánügy.

-         Szóval túl mélyen érinti. Vagy csak fél megosztani valakivel?

-         Ne érdekelje!

-         De érdekel.

-         Miért?

-         Nem tudom… Érdekel, valamiért. Maga miatt, azt hiszem.

-         Ezt hogy értsem?

-         Sehogy.

-         Mi az, hogy sehogy?

-         Maga minek öltözött?

-         Ne terelje a szót.

-         De terelem. Nincs kedvem erre a kérdésre válaszolni, mint ahogy magának sem volt kedve az enyémre választ adni.

-         Rendben.

-         Szóval, minek öltözött?

-         Hát nem látszik?

-         Nem akartam elhinni.

-         Miért?

-         Nem tudom összeegyeztetni magával.

-         Ennyire nehéz?

-         Ennyire. Maga, mint pap… Furcsa. Hisz Istenben?

-         Olvastam a Bibliát, de nem tudom, hogy mit higgyek. Azt hiszem abban nem hiszek, amilyennek lefesti.

-         De?

-         De azt hiszem, hogy van egy felsőbb erő. Lehet, hogy nem tudatos, egy arc nélküli szellem, ami működteti a világot…

-         Ezt az egész rendszert…

-         Igen.

-         És lelket, mágiát ajándékoz nekünk. És a reinkarnáció?

-         Hmm… létezhet. Olvastam már olyan bizonyított esetekről, amik alátámaszthatják a létezését.

-         Csak abban hisz, ami bizonyított?

-         Többnyire.

-         Miért?

-         Mert szükségem van a realitásra.

-         Maga két lábbal jár a földön.

-         Igen. De néha eltekintek a kötött dolgoktól. A mágia miatt.

-         Mert? Miért pont a mágia?

-         A muglik többségének a mágia létezése is puszta elrugaszkodás a realitás talajától. Ha én is vasakarattal ragaszkodnék az ésszerű dolgokhoz, akkor megtagadnám önmagam. Hiszen én is mágiát gyakorlok, az pedig egyesek szerint nem fér be az ésszerűség határai közé. Érti?

-         Értem.

-         Miért?

-         Mert én is így gondolom, noha én szabadabb felfogásúnak tartom magamat. Azt hiszem, néha álmodozó romantikus is tudok lenni. Gyakran kell visszarángatnom magam a felhők közül.

Piton elmosolyodott, amitől Estrelle –nek gyorsabban kezdett verni a szíve.

-         Ezt ne csinálja!

-         Mit?

-         Ne mosolyogjon!

-         Miért?

-         Mert szokatlan öntől, ilyenkor nem tudok koncentrálni.

-         És az olyan baj?

-         Ha magával beszélek, akkor igen.

-         Mert?

-         Elveszíthetem a fejem.

-         És az olyan baj? – ismételte magát Perselus, és kezdett egyre jobban lenni.

-         Mondja meg maga!

-         Szerintem nem. Egyébként maga is egy élő példa.

-         Mire? – lepődött meg Estrelle a hirtelen témaváltáson.

-         A reinkarnációra.

-         Igaz. – mosolyodott el, majd kicsit összébb húzódott a hűvös levegő miatt.

-         Meg fog fázni.

-         Nem fogok. – válaszolta, de a következő pillanatban Piton már a vállára is terítette saját gombos, derékben szűkített reverendaszerű felsőjét. Így csak egy fehér ingben és egy fekete élére vasalt nadrágban állt a nő előtt zsebre tett kézzel.

-         Köszönöm.

-         Nincs mit.

Estrelle észrevétlenül szívta magába a ruha kellemesen férfias illatát. Piton illatát, amit már egyszer volt alakalma érezni a saját bőrén is. Érdekes módon már nem haragudott rá, amiért másnap szó nélkül otthagyta. Már nem is tudta, hogy miért haragudott rá egyáltalán. Tudnia kellett volna, hogy a férfi ilyen. Jobban át kellett volna éreznie a súlyát annak a pár óra gyönyörnek, amit egymásnak ajándékoztak. Hosszabb ideig bámulhatott maga elé, mert mire felnézett, Piton már vele szemben ült a párkányon.

Nem csináltak semmit, csupán egymást nézték. Mindkettőjüknek ezer dolog száguldozott a fejében. Legfőképp az előttük álló hajnali indulás, az idézés, a közelgő háború, a szenvedések, amiket majd át kell élniük, a veszteségek…

„Talán most lehet együtt utoljára a Roxfort ilyen felhőtlenül.” - futott át Estrelle agyán. „Talán most beszélgethetünk mi is utoljára ilyen kötetlenül…” Ez egy kicsit megijesztette, de nem mutatta ki, hogy ez mélyen érinti. Aztán rájött, hogy mi zavarta az este folyamán Pitonban. A velencei maszkja. Álmában a halálfalók is ilyet hordtak kivétel nélkül. Ilyen maszk mögül figyelték őt, amikor Voldemorttal táncolt… Nem tudta eldönteni, hogy ez a felfedezés most milyen érzésekkel tölti el. Legfőképp vegyesekkel. Mikor a férfi észrevette, hogy a maszkját bámulja, levette.

-         Tudta, hogy egy darabig együtt kell majd haladnunk? – folytatta a megszakadt kérdések sorát a nő.

-         Igen. Dumbledore mondta.

-         Ezt nem akartam eddig.

-         És most?

-         Nem tudom. Most jó magával beszélgetni.

-         Én is így érzem.

-         Akkor jó. Örülök, hogy legalább ebben egyetértünk.

-         Furcsa egy nő maga.

-         Maga pedig furcsa egy férfi. Szerettem volna jobban megismerni, mielőtt…

-         Mielőtt?

-         Mielőtt meghalunk.

-         Honnan veszi, hogy meghalunk?

-         Most őszintén mondja meg, hogy mennyi az esélye annak, hogy túléljük ezeket az időket?

-         Kevés ugyan, de van esélyünk.

-         Tényleg így gondolja?

-         Igen. – nézett a nő szemeibe, aki látta, hogy nem hazudik.

-         Komolyan így gondolja.

Piton bólintott.

-         Egyébként én is szerettem volna, ha… ha többet megtudunk egymásról.

-         Rendben. Még van időnk. Nem sok, de van.

-         Ahogy mondja.

-         Kérdezhetek két dolgot?

-         Most akár hármat is.

-         Milyen engedékeny.

-         Ma különös esténk van. – nézett fel a csillagokra.

-         A csillagok állásából gondolja?

-         Is.

-         És még?

-         Nem érzi a levegőben? Nem érzi azt a furcsa rezgést, ami alig észrevehető?

-         De igen. Dumbledore miatt van?

-         Nem hinném. Szerintem a bál, az emberek, és maga miatt van.

-         Ezt vegyem bóknak?

-         Akár.

-         Azok után, amiket a gyengélkedőn mondott nekem? És amit még Sirius érkezésének az estéjén hallottam?

-         Mit hallott?

-         Hogy félvérnek nevezett.

-         Mi?

-         Siriusszal veszekedett. Célzott rá, hogy a tanári asztalnál még egy félvér ül ebben az évben. Kire másra gondolhatott volna?

-         Vagy úgy!

-         Emlékszik?

-         Igen.  De azt nem magára értettem.

-         Hanem?

-         Nem tudom, hogy tudja-e, de Cover professzor nem az, aminek látszik.

-         Tudom.

-         Tudja, hogy vérfarkas? Pontosabban lycon?

-         Igen.

-         Ó.

-         Az egyik gyakorlás alkalmával leplezte le magát. Nem volt más választása.

-         Értem. És hogy érintette?

-         Nekem soha nem volt semmi kifogásom az úgymond „félvérek” ellen, de bevallom, kicsit meglepett. De sok mindent megmagyarázott.

-         Például?

-         Például, hogy honnan tudta mit is kell velem tennie mikor annyira belebetegedtem a vér hiányába, amit félvámpírként muszáj volt elfogyasztanom, hogy ne haljak meg.

-         Azóta kellett vért innia?

-         Nem. Sirius vére eléggé kielégítette Deborah –t egy darabig.

-         Értem.

-         Maga mindent ért?

-         Általában.

-         Az jó. És mi van azokkal, amiket a gyengélkedőn vágott a fejemhez?

-         Nagyon fájt?

-         Eléggé. Hmm… ha ezt most valami kívülálló hallaná, azt hihetné, hogy egy tárgyat vágott hozzám.

-         Na látja ez nekem eszembe se jutott volna.

-         Sejtettem.

-         Maga kinevet?

-         Dehogy. De válaszolna?

-         Igen. Amiket mondtam… nos…

(...)

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés