24. Fejezet

A másik oldal

„Csak most az egyszer ne hívott volna! Ennél alkalmatlanabb időpontot! Na persze mit is várhatnék a Nagyúrtól? Hm… el tudnám viselni, ha így búcsúzhatnék minden egyes alkalommal Estrelle –től mikor Hozzá kell mennem… Perselus! Most már szedd össze magad! Koncentrálnod kell, nehogy meglássa Estrelle-t a gondolataid között! Igaz. Nem engedhetem meg…”

Elcsigázva, testében még mindig érezve a kielégületlenséget haladt a sötét aurájú hely felé, ami egykoron egy lélegzetelállítóan szép kastély lehetett a hatalmas, erdős parkjával. Most azonban úgy tűnt, fekete, tövises növénnyel benőtt falai senkit sem engednek be maguk közé. Pedig a halálfalók és maga Voldemort is benne tanyázott. A kastélyt a Nagyúr jelenléte döntötte úgymond hanyatlásba. Amint Perselus megadta a három jelszót, amivel átjuthatott a kapu előtt őrt álló hatalmas szobron, ismét végigfutathatta tekintetét a málladozó festéken, a gazos belső udvaron, ami egykoron szabályos macskakövekkel volt kirakva, de a feltörő növényzet kifordította azokat helyükről.

Tovább haladva ismét el kellett mennie azok mellett a szobrok mellett, amiknél mindig úgy érezte, hogy figyelik őt. Relatíve régen járt itt. Azóta a birtok állapota csak romlott. A rozsdás páncélok és pókhálós ajtók sora után végül megérkezett a trónterem ajtajához. Az árnyékok közül két halálfaló lépett ki, de tudta, hogy ez az alacsony őrszám csupán megtévesztés. Igazából más is rejtőzködött az árnyak között. Sokkal veszélyesebbek, mint ez a két „társa”.

De ezzel most nem ért rá foglalkozni. Minnél hamarabb vissza akart térni a Roxfortba, hiszen már csak alig pár órája maradt az indulásig. A pontos időzítés pedig nagyon fontos volt az idézés sikerességét illetően.

Hogy miért nem vezette eddig ide Dumbledore –t, vagy az aurorokat? A Nagyúr agyafúrtabb volt annál, mint hogy halálfalóinak megadja a kastély tényleges helyét. Épp ezért gyakran, nagyon gyakran változtatta a birtok helyét, szolgái pedig annak határába hoppanálhattak. Ilyenkor Perselusnak mindig olyan érzése volt, mintha a világon csak a kastély és annak parkja létezett volna, azon túl pedig egy szakadék várta volna, mely menthetetlenül beszippantja. Persze nem volt ott semmiféle szakadék, csupán a Nagyúr akart bizonytalanságot kelteni bennük.

A két őr két lépéssel elállta az utat.

-         Perselus, rég láttunk errefelé…

-         Avery, a Nagyúr már vár. Nem szeretném megvárakoztatni. Azt hiszem pontosan tudod, hogy mit jelent nála a késés.

-         Már hogyne tudnám. Lépj be!

Piton biccentett, majd megvárta, míg ismét becsukódik mögötte az ajtó. Az egykor trónteremként funkcionáló csarnok hatalmas volt. A félhomály ezt az érzetet pedig csak fokozta. A falakon és a termet középen hosszában átszelő, háromméterenként, két sorban elhelyezett kovácsoltvas tartókban zöld lánggal fáklyák és tüzek égtek, kísérteties árnyékokat vetve a falakra.

Piton, mint mindig, most is sietősen és kifejezéstelen arccal közeledett a terem túlsó végén magasodó emelvényhez, amin Voldemort foglalt helyet egy mívesen kifaragott, régi, mégis kényelmes trónuson. A Nagyúr jobb karjára könyökölve, arcát hosszú ujjai árnyékába temetve ült. Másik kézfeje a párnázott karfán pihent. Parázsló, vörös tekintete a közeledőt fürkészte. Ajka gúnyos félmosolyra húzódott. Nagyon jól tudta, hogy valamiben megzavarta Pitont a hívásával, hisz a Sötét Jeggyel valamilyen szinten összeköttetésben állt vele. Persze ez az úgymond „kapcsolat” csupán egyirányú volt. Nem engedhette meg egyetlen alattvalójának sem, hogy akár véletlenül is betekinthessen az elméjébe, vagy az érzéseibe. Elég volt neki az a kotnyeles kölyök, Potter. Az egyetlen, aki veszélyeztetheti a hatalmát. Éppen ezért minnél hamarabb be kell teljesítenie azt az átkozott jóslatot.

-         Perselus, mintha kicsit feszültnek tűnnél…

A megszólítottnak görcsbe rándult a gyomra, mint mindig, ha meghallotta azt a sziszegő hangot.

-         Lépj közelebb!

Piton lassan, kissé meghajtva magát lépett elé. Fejét lehajtva, kerülvén a felesleges szemkontaktust. Tudta nagyon jól, hogy a Nagyúr úgy még könnyebben tudna olvasni a gondolatai között. Így legalább teljesen el tudta fátyolozni, amit nem akart, hogy a Nagyúr tudomására jusson. Ha hivatta, hogy információkat szedjen ki belőle, akkor csak olyan képeket láttatott, amikre a Nagyúr is kíváncsi volt.

-         Mondd, mit tudtál meg! Mire készül annyira az öreg?

-         Nem tudom pontosan.

-         Hogy-hogy nem? – hangja vészjóslóan halk volt.

-         Valamiféle védelmet akar kieszközölni Miss Lioncourt számára, de nem mondott el mindent. Mindenkivel külön beszélt.

-         És rád mit bízott?

-         Csupán azt, hogy hozzak el pár növényt egy helyről, ami csak ott nő. Valami kenőcsöt, vagy bájitalt akar elkészíttetni velem. Attól reméli a segítséget.

-         Hah, soha nem látott az orránál tovább! Nézz rám!

Piton vonakodva engedelmeskedett és azonnal érezte a tapogató, hűvös ujjakat elméjében. Gondolatban megerősítette az imént elhangzottakat és valamennyit oldódott is a görcs a gyomrában, amint meglátta Voldemort szemében, hogy elfogadta, amit mondott.

-         Mikor kell indulnod?

-         Még nem mondta meg.

-         Mi az, hogy nem… Rendben. – nyugtatta magát. - És azt legalább tudod, hogy hová kell majd menned?

-         Északra.

-         Perselus, ne játssz velem! Pontosabban?

-         Nem tudom, Nagyúr. Sajnálom, de nem…

-         Crutio! – miközben Piton a földre rogyott, indulatosan folytatta. – Mi az hogy NEM?! Nekem ne merészeld még egyszer ezt mondani! Én nem ismerem ezt a szót a halálfalóim között! Legközelebb csak akkor merészelj idejönni, ha használható információid is vannak! És most állj fel! Most!

Piton kicsit remegő lábakkal ugyan, de kiegyenesedett. A Nagyúr nem tűrte a gyengeséget.

-         Nos, ha már itt vagy, akkor mesélj nekem! A bál legalább jó volt? – mosolyodott el gonoszul, mikor látta a dühös villanást Piton szemében. – Remélem nem zavartam meg semmit…

-         Dehogy, Nagyúr. A bál a szokásos volt. Álarcokkal és tánccal.

-         Kik voltak ott?

-         A tanári kar, a diákok, Remus Lupin, Sirius Black és Estrelle de Lioncourt.

-         Nocsak, nocsak… a kutya kimerészkedett az odújából a vérfarkas barátjával együtt… Más biztos, hogy nem volt ott?

-         Tudomásom szerint nem. Kire gondol, Nagyúr?

-         Az ne érdekeljen! Crucio! Jegyezd meg, hogy csak én kérdezhetek! Ne merészeld még egyszer! Értetted?!

-         I-igen… - nyögte az ismét a padlón vonagló férfi, mire Voldemort megszüntette az átkot.

-         Helyes. Nos, az lesz a feladatod, hogy szemmel tartsd Estrelle de Lioncourt –öt. Minden szokatlan lépéséről beszámolsz nekem. De! Nyomatékosan figyelmeztetlek, hogy egy ujjal se érj hozzá! Meg fogom tudni, ha megszeged ezt a parancsomat. Terveim vannak vele… Értetted?!

-         Igen, Nagyúr.

-         Ezt már szeretem. Nos, ha van kedved, akkor csatlakozz az álarcosbálhoz a bálteremben. Látom, az alkalomhoz vagy öltözve…

-         Köszönöm, Nagyúr a kegyességed, de feltűnhet a hiányom…

-         Azért én szeretném, ha lekísérnél pár percre! Nagini! – emelkedett fel trónjáról, majd sziszegett a jókora méregzöld kígyónak, aki engedelmesen gazdája testére tekeredett, fejét Voldemort egyik vállán nyugtatva.

-         Igenis, Nagyúr. Természetesen lekísérem. – hajolt meg a fekete hajú férfi, bár a legszívesebben azonnal visszatért volna a Roxfortba. De ha visszautasította volna Voldemortot, a mai estén nem csak két Crutiatus -t kap. Most pedig szüksége volt minden erejére az utazáshoz, hisz Estrelle biztonsága, és talán az élete is ezen a vállalkozáson múlott. A mai este után pedig valahogy nagyon fontosnak érezte, hogy ne valljon kudarcot.

Némán, mereven haladtak egymás mellett a folyosókon. Az egy emelettel lejjebb megrendezett bálon rengeteg halálfaló vett részt, ez egy kicsit meglepte Perselust. Nem hitte volna, hogy ennyien lesznek. Az ugyancsak hosszú teremben párok keringőztek, vagy beszélgettek csoportokba verődve. Hirtelen ránézésre egy szokványos bálnak is kinézhetett volna, kivéve, hogy minden résztvevő sötét ruhát és fekete-arany maszkot viselt és könnyű csevely helyett olyasmikről beszéltek, hogy hogyan kínoztak, vagy öltek meg valakit, aki akadályozta a Nagyurat, vagy a kapott feladatukat beszélték meg egymás között az érintettek.

Piton nem szívesen időzött köztük, de muszáj volt neki is elvegyülnie a tömegben. Voldemort első elbocsátó intésére a fal mellé állt. Nem volt hangulata a társasághoz. Pontosabban egy valakit szívesen látott volna maga mellett, de ő most több kilométerre aludt a Roxfort falai közt.

A halálfalók egyenes utat engedtek Uruknak, aki Naginivel a testén furcsamód tiszteletet parancsolón hatott. Lilás-fekete, ezüst motívumokkal díszített bársonytalárja követte minden egyes mozdulatát. Intett, hogy folytatódjék a zene és a bál. A következő pillanatban Piton ismét egy zsongó teremben találta magát. Néhol ideges, fülsértő kacajok harsantak. A tömegből meglátott kiválni egy magas, vékony alakot, aki hosszú, egyenes fekete haját egy sötét bársonyszalaggal fogta össze a tarkóján. A maszk igaz, hogy eltakarta arca egy részét, de a bájitalok mestere pontosan tudta, hogy ki beszélget suttogva Voldemorttal, aki tőle szokatlanul feszülten figyelt minden szavára.

A férfi pár pillanatra a félhomályban álldogáló Piton szemeibe bámult, majd ismét Mesteréhez fordult.

-         Á, Perselus Piton! Micsoda öröm, hogy megtisztelsz minket a jelenléteddel!

-         Malfoy, ne tégy úgy, mintha te lennél itt a házigazda. A Nagyúr lehet, hogy nem örülne neki…

-         Te sosem változol, drága barátom! – nevetett a fölényes hang gazdája.

-         Mint ahogy te sem.

-         Mi szél hozott erre, Perselus?

-         Nem tartozik rád.

-         Szóval információkat hoztál a Nagyúrnak…

Piton szája gúnyosan fölfele rándult.

-         Mostanában több madár csicsereg a Roxfort környékén… Van miről, igaz?

-         Nem tudom miről beszélsz, Lucius.

-         Igazán? Ez a Miss Lioncourt… kivételes adottságokkal rendelkezik belsőleg és… külsőleg egyaránt, nem gondolod?

A fekete hajú férfi csupán egy lesajnáló pillantásra méltatta az idősebbik Malfoyt. Majd unottan körbehordozta a pillantását a termen.

-         Nem rossz bőr, ha erre gondolsz. De Livius nem veszi rossznéven, hogy a húgát gusztáljátok?

-         Azt hiszed érdekli? Ő is ugyanúgy csorgatja utána a nyálát, mint közülünk is páran.

-         Veled az élen, ha nem tévedek, barátom. És most ha megbocsátasz, azt hiszem néhány rajongód már nagyon hiányolja a társaságodat.

-         Perselus, ne akarj rosszban lenni velem!

-         Nem állt szándékomban. Hisz egy barátnak az a dolga, hogy figyelmeztessen. Jut eszembe, jobb ha odafigyelsz a feleségedre, a hiénák már köröznek körülötte. – bökött Narcissa és a fekete hajú férfi felé, aki az imént még Voldemorttal beszélt.

Lucius egy utálkozó fintor kíséretében otthagyta Pitont, aki épp a kijárat felé vette az irányt, mikor a tömegből kivált a fekete lófarkas, fiatal férfi és egyenesen felé tartott.

-         Szóval maga az… Magára bízták a kedves húgocskám felügyeletét! – mérte végig hidegen a vele szemben állót.

-         Azt hiszem felesleges lenne ezt megerősítenem, a Nagyúr már biztosan tájékoztatta az imént önt a helyzet állásáról.

-         Igazán alapos, Piton professzor… Talán a régi történetek, amik önről keringenek… azok is igazak lehetnek… Ó, bocsásson meg, talán nem voltam egyértelmű. Néha előfordul, hogy az agyam jóval előrébb jár, mint a nyelvem.

-         Értem miről beszél. Arra gondolt, hogy nyitott szemmel figyelem a környezetem. Mint mikor a Nagyúrral beszélgetett.

-         Pontosan. És ha a precizitásáról és éberségéről keringő szóbeszédek igaznak bizonyulnak, akkor gondolom a múltbéli, Urunkat segítő tettei is igazak lehetnek.

-         Ne próbáljon bókolni, nem áll jól Mr. Lioncourt.

-         Ó igen. Látom, hozza a formáját. Azért sajnálom, hogy ilyen negatív az irányomba. Sok érdekes dolgot mesélhetnék például Estrelle –ről. Érdekes, sötét dolgokat.

-         És miért érdekelnének ezek engem? Semmi közöm a húgához azon kívül, hogy mostantól figyelnem kell.

-         Hmm… ne akarja, hogy ezt elhiggyem. A húgomnak nagy a vonzereje. Elég ahhoz, hogy magát is beszippantsa, és felhasználja a terveihez.

Perselus legszívesebben nekiugrott volna a bájgúnárnak. Agyába újra és újra bevillant az a jelenet, amit még Estrelle okklumencia óráján látott. Ahogy Livius erőszakolja a saját húgát…

-         Miféle tervekhez?

-         Ah, úgy tűnik maga sem tud mindent, hiába él már hónapok óta a bűvkörében.

-         Én nem…

-         Nincs értelme tagadni. Érzem magán az illatát és az erejét. És mellesleg a Nagyúr keze is messze elér… De egy valamit jegyezzen meg! Tartsa távol magát Estrelle –től!

-         Csak nem a testvéri szeretet a húga iránt? Milyen elbűvölő… Csak nem magának akarja, Mr. Lioncourt? Egyébiránt hogyan végezhetném el a feladatomat, ha nem mennék Miss Lioncourt közelébe? – húzta el a száját gúnyosan.

-         Én figyelmeztettem! Jobb ha megfogadja amit mondtam. Nem jó, ha az embernek túl sok ellensége van… További kellemes szórakozást. Ja, és a Nagyúr üzeni, hogy nem szeretne csalódni önben, mert ha igen… Tudja, mi lesz akkor. – azzal mosolyogva hátat fordított, intett egyet a kezével, majd egy arra járó szolga tálcájáról leemelve egy pezsgőspoharat eltűnt a többi pár között.

„Szemét kis pondró, hogy merészeli!” Abban a pillanatban egy kiskanál vízben is meg tudta volna fojtani Liviust. Mégis inkább a kijárat felé vette az irányt aznap este már sokadszorra, és nagyon remélte, hogy ezúttal el is szabadulhat végre.

*

„Perselus, Perselus… Vajon meddig bízhatok meg benne? Mindig is túl erős volt az ellenállása. Kiváló okklumentor. Nem mindig vagyok biztos benne, hogy az igazat engedi láttatni. Abban például biztos vagyok, hogy Estrelle és közte több van, mint szabadna. Most is mennyire erőlködött, hogy elrejtse előlem a dühét, amiért megzavartam őket. Ő csak azt nem tudja, hogy szándékosan időzítettem akkorra. Ködösen és csak pár pillanatra ugyan, de láttam, hogy mit csinálnak az egyik poros teremben. Estrelle, hála a Harmadik Jelnek és az újonnan kapott nyakláncának, egyre jobban a hatalmam alá kerül. Nem sokára elég erős lesz a varázslat, hogy idecsábítsam. Vagy talán már jönni fog magától is…”

A Nagyúr elégedetten ült trónján és nézett szét halálfalói közt.

„Ó igen, Perselus, te nem is tudod, hogy Estrelle ma már tiszteletét tette a bálon, és velem táncolt. Igaz, hogy ő ezt álomnak hiszi, de a varázslat a tudtán kívül iderepíti álmában… egyre valóságosabban jelenik meg, ha pedig kiteljesedik az átok, nem fog visszatérni a Roxfortba…”

Jókedvűen felnevetett és intett az egyik felszolgálónak, aki egy pohár Lángnyelv Whiskyt nyújtott felé.

„Éreztem, ahogy a vágytól reszket. Éreztem a hatalmát, mint ahogy ő is megérezte az enyémet. Nagyon tüzes tud lenni, csak fel kell szítani benne a parazsat. Igaza volt Liviusnak. Talán ő még nem is tudja, hogy a húga igenis hajlamos a gonosz felé hajlani. De majd én teszek róla, hogy a mi oldalunkra álljon, és a legváratlanabb időpontban fogja ezt Dumbledore és a kis védencei tudomására hozni…

De Perselus… igen ő is egy probléma. Egyelőre még nem oldom meg. Szükség lehet rá a Roxfortban. Igaz, hogy nem mond el mindent, amit megtud, de azt a keveset, amit elhallgat, mástól is megtudhatom.  A másik szövetségesemnek is sikerült beépülnie… Hamarosan pedig ki fog derülni, hogy mire készül az a vén bolond! És akkor végre léphetek. Estrelle –lel az oldalamon elég erős leszek ahhoz, hogy megtörjem a védelmét és elpusztítsam azt a kis korcs Pottert! Akkor eljön az én időm!”

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés