25. Fejezet

Az út kezdete

Hideg szél rohant végig a templomon eloltva a gyertyák többségét. Felnéztem a vöröshajú boszorkányról, akit épp feláldozni készültem. Éreztem Urunk várakozó jelenlétét. Válaszolt az idézésre, de ha most megszakítom a folyamatot és nem áldozom fel a szűz boszorkányt, akkor mérhetetlen haragjára és nem a jutalmára számíthatunk. Meg kell tennem. Érzem a fekete tőrben a gonosz energiát. Friss, ártatlan vért akar ízlelni. Megteszem hát, amit tőlem kíván!

-         Jöjj Uram, ezennel megnyitom az átjárót a Pokol és a Föld között!

De ekkor az időközben a betolakodókkal harcolni kezdő vámpírjaim közül kiválik egy, és hozzám kiált. Én nem törődöm vele. Karjaimat a magasba emelem. A tör mázsás súllyal húzza lefelé kezeimet. Lesújtok.

Valami nem jó! Valami elromlott! Lenézek a mellkasomra, ahol szokatlan, szúrós érzés indul el megbénítva engem. Nem értek semmit. Egy dárda fúródott a szívem mellé. Nem ölt meg, csak lelassított. De az áldozat… vele mi van? Eszelősen fordítom rá a tekintetem. Él. De eltaláltam. Megsebesítettem, de nem halálosan. A támadóm eltérítette a pengét, ami így megakadt az egyik bordája között. Nem fog belehalni! Nem fog belehalni!!

-         Bocsáss meg Uram, kudarcot vallottam! – kiáltok fel hisztérikusan, hiszen tudom, nagy bajban vagyok, de alig bírok megmozdulni a dárdától. Nem tudok halálos sebet ejteni az áldozaton.

Már hallom a morajlást. Közeledik. Csupán annyira tudtam kinyitni az átjárót, hogy erejének tizede fér át. De ez a tized elég ahhoz… Meg fog büntetni. Lehet, hogy meg is öl! Nem, nem akarok meghalni! Soha!

Támadóm és én is megbabonázva nézzük az oltár fölött fodrozódó levegőt. Úgy néz ki a jelenés, mint hajdanán a forró nyári napokon a házak tetején, vagy a földutak fölött párolgó forró levegő. A Pokol fullasztó levegője! Végem van. Meg fog ölni… ha hagyom!

De egy Seraphin nem adja fel soha! Nem hagyja, hogy leigázzák! Látom, ahogy Belial hangja és ereje kiáramlik a boszorkány testéből. Hihetetlenül forró hő csap meg. Elakad a lélegzetem. A tüdőmet marja. Rápillantok az emberre, aki megtámadott. Szörnyülködve hátrál addig, amíg biztonságosan vehet levegőt. A Pokol kénköves bűze terjeng az oltár körül. A boszorkány a kövön transzszerű állapotban van. Nem fog felébredni addig, amíg Belial rajta keresztül áramlik. De az élő teste megakadályozza, hogy a démon átléphesse a határt.

-         Deborah Seraphin!

Ettől a két szótól olyan félelem töltött el, mint még soha! Éreztem a haragját. Olyan kézzel foghatóan folyt a levegőben, mint a nyakakból az éltető vér. De ez most nem életet adó hatalom, hanem pusztító volt! Rettegve figyeltem, ahogy felém áramlik. Elkapta a nyakam, befolyt a sejtjeimbe. Éreztem a pusztulást és a szorongatást a testemben. Elviselhetetlen kín töltött el. Éreztem, ahogy lángra kap illékony vámpírvérem. Légzésem megbénult. El fog égetni!! Utolsó erőmmel egy bonyolult védővarázst mondtam ki, ami talán megakadályozhatja halálomat. Fülsértően magas sikításomat visszaverte a templom hideg fala.

Aztán eltűntem. Mintha soha ott se lettem volna. Nem haltam meg. A levegőben kavargott lényem utolsó szikrája a hamu közt, mely valaha a testem volt. Egyre kifelé sodródtam a szentélyből. Tudtam, hogy Belial nem bírta tovább. Visszatért a Pokolba. Én kerestem a megfelelő testet, amit megszállhattam volna. Tudtam, hogy képes leszek rá. És a halandók forgatagából kiválasztottam egyet, akivel eggyé válhattam.

Éltem. Ugyan a tudat leghalványabb fokán, de túléltem. A test életben tartott. Elisa de Lioncourt öntudatlanul hordozott magában. Eggyé fogok válni a gyermekeivel, és újjá fogok születni. Enyém lesz a test és a tudat fölötti hatalom. Addig pedig pihenek, erőt gyűjtök. Belial kudarcot vallott! Élni fogok! Enyém lesz a hatalom és senki sem fog tudni többé megállítani!

-         Nem!!! Elég! – üvöltött fel ekkor a Roxfort egyik szobájában Estrelle de Lioncourt. Úgy pattant ki az ágyából, mint akit megmartak. A kígyós nyakék jéghideg ezüstje fényesen izzott a bőrén.

Zihálva rogyott le a kandalló előtti fotelba. Tudta, hogy Dumbledore előre megmondta, folytatódni fog az álma, ami igazából Deborah emléke volt a félresikerült idézésről. Most már tudja, hogy mi történt Deborah –val. Belial „átka” elromlott a védővarázslat miatt és ahelyett, hogy megölte volna a vámpírt, csupán „lélekvándorlásra” tudta kárhoztatni Deborah –t, akinek lelke beleköltözött egyik ősébe. Pontosabban az ükanyjába, aki ugyancsak jelen volt a templomban.

A legszívesebben azonnal ment volna az igazgatóhoz, hogy mindenről beszámoljon neki, de szorította az idő. Még sötét volt odakint, de neki perceken belül el kellett indulnia a Turunel hegyre. És kicsit lecsillapodva már ésszerűen is tudott gondolkodni. „Még biztosan alszik. Nem kelthetem fel. Azt hiszem, ráér elmesélnem az egészet, ha visszatértem…”

Kapkodva hozta rendbe magát és kapta fel nehéz hátitáskáját az elemózsiával. Már az előcsarnokban járt, mikor meglátta a pincék felől közeledő Pitont. Elég nyúzottnak tűnt. Még ilyen távolságból is feltűnt, hogy mennyire remeg a keze.

„Remélem Voldemort nem bántotta túlzottan a késés miatt. Az is az én hibám lenne! Jaj, miért kell ennyi mindent kiállnom?!” Szívét mégis melegség töltötte el, hogy épségben látja a férfit.

-         Jó reggelt, Perselus.

-         Magának is, Miss Lioncourt. Elég nyúzottnak tűnik.

Estrelle –t meglepte a hivatalos hangnem és a távolságtartás.

-         Ezt magáról is el lehet mondani. Mi történt?

-         Nem érdekes. Induljunk! Nem vesztegethetjük az időt.

-         Igaza van.

Némán hagyták el a birtokot, majd seprűre ülve felemelkedtek a magasba. A langyos menetszél belekapott Estrelle hosszú hajába és fekete talárjába. Piton megbabonázva figyelte a szeme sarkából. Úgy kívánta a nőt, mint az éjszaka, de nem közeledhetett hozzá. Voldemort világosan kijelentette, és nem volt kétsége afelől, hogy megtudná, ha megszegné a parancsot. Eléggé aggasztotta ez a tény, hiszen ez azt jelenti, hogy besúgó van a Roxfortban. Ezt amint visszaért meg is osztotta Dumbledore –ral, aki szemöldökét ráncolva nézett rá. Látszott, hogy nagyon elgondolkodik a hallottakon, de nem szólt semmit, csupán útjára eresztette a bájitaltan tanárt.

Órákon át repültek szótlanul. Mindkettőjük feje tele volt kérdésekkel. Mindketten kicsit szorongva tekintettek az elkövetkezendő erőpróbára.

*

-         Mi lehet Pitonnal?

-         Nem tudom Ron. Lehet, hogy beteg. – válaszolta Harry az ebédével birkózva.

-         Szerintem inkább valami küldetésen lehet, a Rend megbízásából.  – nézett fel Hermione a rúnatan könyvéből.

-         És akkor miért McGalagony helyettesítette a bájitaltant? Miért nem Lupin?

-         Őt se láttam ma, úgyhogy ő is valami hasonló dologban járhat el. Meg amúgy sem tanárként van itt.

-         Ebben lehet valami, ugyanis hajnalban láttam elmenni. Negyed óra múlva pedig Piton és Miss Lioncourt is távozott.

-         Micsoda? Piton és az a nő együtt? – tátotta el a száját a vöröshajú fiú.

-         Igen. Nagyon határozottan indultak a birtok határa felé, ráadásul elég nagy hátizsákokat is cipeltek. Hosszabb útra indulhattak.

-         Hát ez érdekes… - ráncolta össze a szemöldökét a lány. – De Harry… megint nem tudtál aludni?

-         Valamennyit tudtam.

-         Tudodki miatt? – hagyta figyelmen kívül a válaszát.

-         Azt hiszem. De nem biztos. Ha miatta, akkor jó kedve lehetett az éjszaka…

-         Az nekünk soha nem jó.

-         Igaz. És most sokkal kevésbé fájt a sebhelyem, mint mikor mérges szokott lenni. Ron, el fogunk késni a jóslástanról… - pillantott az órájára Harry türelmetlenül.

-         Nem értem miért nem adtátok le rég!

-         Hermione, Harry azt hiszem jobb szereti szemmel tartani Trelawneyt, mióta kiderült, hogy néha tényleg tud igazi jóslatokat produkálni.

-         Jól van. Erről ne nyissunk vitát. Sziasztok! – pattant föl egy almával a kezében. – Óra után találkozunk.

-         Harry, engem aggaszt, hogy megint titokzatoskodnak Dumbledore –ék. Mi van, ha megint miattad teszik ezt?

-         Hát ezt csak egyféleképp tudhatjuk meg…

-         Nyomozás?

-         Aha. De csak nagyon óvatosan. Rossz érzésem van.

-         Na végre csinálunk is valamit!

*

Elgémberedett tagokkal szállt le a seprűjéről. Az utcai lámpák fényénél látta, hogy a férfi pár percen belül csatlakozik hozzá. Már késő este volt. Egy fogadó felé tartottak, de előtte lekicsinyítették a seprűjüket és zsebre rakták őket, hiszen a muglik nem igazán értenék, hogy miért vannak náluk. Csuklyájukat arcukba húzva léptek be a füstös kocsmába, aminek hátsó részében egy lépcső vezetett fel a kivehető szobákhoz.

Piton határozottan a pultos-recepciós férfihoz lépett és szoba után érdeklődött. Pár perces alkudozás után pénz cserélt gazdát és a nő karját megragadva felmentek az emeletre. Kimerülten léptek be a szobába. Estrelle ruhástól dőlt végig az ágyon és azonnal el is nyomta az álom. Így még az sem jutott el a tudatáig, hogy csupán egy kétszemélyes ágy van a szobában. Pitonnak azonban felszaladt a szemöldöke, de nem teketóriázott sokáig, levéve talárját és cipőjét ő is lefeküdt a lehető legtávolabb a halkan szuszogó nőtől.

Annak ellenére, hogy rettenetesen kifárasztotta az egész napos repülés és minden tagja elgémberedett, nem tudta lehunyni a szemét. Orrában érezte Estrelle illatát, tekintete időnként végigsiklott rajta. Békés arcán, összegubancolódott haján, karcsú alakján. Erővel kellett visszafognia magát, hogy egy tincset ki ne simítson az arcából. De kellemes gondolataiból újra és újra visszarángatta a valóságba a tagjain végigfutó görcsös remegés, a Crutiatus utóhatása és Voldemort figyelmeztetése. Nem vehette semmibe a hatalmát. És amúgy is, egy nő sem érhet annyit, mint a feladatok, amiket el kellett végeznie!

Még Estrelle sem.

*

Reggel Estrelle azzal a kellemes érzéssel ébredt, hogy biztonságban van. Ennek nem értette az okát, de pillanatnyilag nem is érdekelte. Csukott szemmel feküdt pár másodpercig, mikor is tudatosult benne, hogy valaki egészen közelről szuszog mellette. Szemei azon nyomban felpattantak, de meg sem mert mozdulni, mikor látta, hogy Perselus mellkasához bújva fekszik. Úgy tűnik álmában akaratlanul hozzábújt. Fogalma sem volt róla, hogy hogyan fog reagálni a férfi. Amint felnézett rá mégis minden kétsége elpárolgott. A varázsló arcvonásai álmában kisimultak, arca békésnek tűnt, csupán néha húzta összébb a szemöldökét, mintha álmában egy diákját büntetné, vagy nem értene valamit.

Estrelle megbabonázva nézte, aztán magához tért és óvatosan kibontakozott a laza ölelésből. Nem is emlékezett a szobára. Este annyira fáradt volt, hogy csak azt érzékelte, hogy a feje párnához ért és már aludt is. Még álmodni sem volt ereje. „Vajon ő hogy fogadta, hogy csak egy ágy van? Nem zavarhatta túlságosan… Na persze!”  Még mindig kicsit kábán dobálta le magáról a ruhákat és lépett be a zuhany alá. Percekig csak folyatta magára a vizet és vagy ezredszerre gondolta végig magában a hegyhez vezető útvonalat. „Hol válhatnak el az útjaink? Hm… Egy darabig még biztosan együtt megyünk. Nem tudom mire számítsak! Olyan ellentmondásos tud lenni! Vajon megbánta a bál estéjén történteket? Ezért lenne most olyan elutasító velem? Nehéz eset. Mindenesetre nekem elég nehéz lesz visszafognom magam, de hát végülis nem vakációzni indultunk! A feladatomra kell koncentrálnom. De… még egy ilyen ébredés és nem tudom majd magam türtőztetni…”

Időközben már megszárítkozott. Gondolatait egy köhintés zavarta meg. Ekkor tudatosult benne, hogy egy szál törülközőben áll a fürdőszoba közepén és Piton enyhén kócos hajjal őt nézi az ajtóban.

-         Jó reggelt. Bocsánat… már megyek is… csak elgondolkodtam.

Piton csak biccentett és elengedte maga mellett a lányt. Rögtön megcsapta az a bódító illat. Erőlködnie kellett, hogy ne nyúljon a nő testét takaró törülköző után, de a józan érvek és vasakarata győzedelmeskedtek.

*

A következő napokban érződött köztük a feszült várakozás. Mindketten csöndben haladtak egymás mellett. Estrelle nem tudta elhessegetni azt az érzését, hogy valami rossz fog történni. Piton azonban többször hátrapillantott, mintha attól félne, hogy követik őket.

A második héten, közeledve a helyhez, ahol majd el kell válniuk, láttatta Voldemort Pitonnal, hogy nem a levegőbe beszélt, mikor figyelmeztette őt.

Épp egy erdő fölött repültek, mikor Estrelle seprűje rángatni és ereszkedni kezdett a fák felé.

-         Mi a…?

Lassan nyitotta ki a szemét, megmozdulni azonban nem mert. Csak homályosan emlékezett rá, ahogy a lombok között manőverezett, aztán már csak a rohamosan közeledő földet érzékelte. Meglepetten vette tudomásul, hogy Perseluson fekszik, aki még mindig óvatosan öleli.

-         Mi történt? – nyögte a fekete szemekbe nézve.

-         Nem tudom, de jó lenne, ha minnél hamarabb eltűnnénk innen. Rossz érzésem van. Nem hiszem, hogy a seprűje véletlenül romlott el. Hallotta, amit mondtam?

Estrelle nem válaszolt. Megbabonázottan nézte a férfi szépvonalú száját beszéd közben. Ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy rászorítsa a sajátját. Tudta, hogy a másik mikor vette észre, hogy mire készül, de nem ellenkezett ellene. Sőt, olyan hévvel csókolta vissza, hogy beleszédült. Perselus szorítása erősödött a derekán és a hátán.

Estrelle zihálva kapott levegő után, de Piton nem eresztette a száját.

„Úristen! Mit művel velem ez a férfi!? Egyetlen csókjától lángba borulok! Ha most kérne valamit, gondolkodás nélkül teljesíteném… az biztos. Istenem… hogy tud valaki ennyire… hihetetlenül csókolni? Nem bírom! Nem érdekel ki láthat meg… most… itt…!”

Perselus már úgy szorította magához édes terhét, hogy az már fájt. Egy pillanat alatt elvesztette józan eszét. Tudta, hogy nem szabadna ezt tennie, de nem volt más választása. Nem tudott ellenállni a nőből áradó csáberőnek. Egyszerűen birtokba akarta venni ezt a gyönyörű testet, és közben elmerülni vad csókjaiban.

Ekkor azonban olyan fájdalom hasított a bal karjába, hogy rögtön eltolta magától a lányt és kurtán felkiáltott. A fájdalom most más volt. Nem olyan, mint mikor a Nagyúr hívja. Sokkal perzselőbb, szinte haragos. Jól tudta, hogy ez csak figyelmeztetés volt, hogy betartsa a parancsot, és távol tartsa magát Estrelle –től. Ha akart volna, sem tudott volna a másikhoz érni anélkül, hogy ne érezte volna a fájdalmat.

-         Ő az? – halotta a nő kicsit ziháló hangját.

-         Igen. – a fájdalom már annyira elmúlt, hogy lassan fel tudott állni. Jobbját akarta nyújtani, hogy felsegítse a fűben ülő csodálkozó nőt, de aztán keze mégis lehanyatlott. Nem akart megkockáztatni még egy fájdalmas felizzást.

-         De… akkor most hivatja?

-         Nem. – válaszolta szűkszavúan és pár lépéssel arrébb ment, hogy átvizsgálja a környéket. „Nem. Nem mondhatom el neki, hogy miért. Azzal csak megijeszteném… - Biztos, hogy csak az a fene nagy jószíved vezérel? Nem attól félsz, hogy így romlanának az esélyeid? – Nem, nem ezért!” – Ideje lenne tovább menni. Azt hiszem követnek.

-         Halálfalók? – állt fel Estrelle is és összehúzott szemöldökkel figyelte a háttal álló férfit. Nem értette hirtelen váltásait, és hogy mit is jelezhetett neki a Jegy.

-         Valószínűleg.

-         És a Jegy felizzása nem vezeti őket ide?

-         Már hogy vezetné?

-         Hát… gondolom Voldemort sejtheti, hogy maga merre jár, már csak a kapcsolat miatt is, amit a tetoválás jelent és biztosan meg vannak a módszerei arra, hogy közölje a többi talpnyalójával, hogy merre keressenek… meg aztán föl is kiáltott mikor…

-         Jól van, igaza van. Ez még eggyel több ok arra, hogy végre elinduljunk! – szakította félbe ingerülten a monológot. Tudta, hogy ezúttal igaza lehet a nőnek, de nem akarta, hogy az imént történtekre is emlékeztesse. Elég erőfeszítésébe került, hogy visszafogja magát. – Mire vár? Induljunk!

-         Nem seprűvel megyünk? Mármint a magáéval?

-         Azt nem hinném, ugyanis az is eltört, mikor földet értem magával.

-         Oh, sajnálom.

-         Felesleges. Gyalog kell mennünk. Jöjjön!

                                                      (...)

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés