II. rész

-         Jó reggelt! – suttogták a fülébe. Hirtelen nem tudta, hogy hol van, aztán, minden beugrott. – Mindjárt hajnalodik…

Amint kinyitotta a szemét Estrelle kisimult arcát látta maga mellett. A nő félkönyékre támaszkodva feküdt mellette. Mintha már álmában is érezte volna simogató kezét, mely felsőtestének hegein futottak végig, körberajzolva a halvány csíkokat. Egy pillanatra jólesően megborzongott. Végignézett a lányon, mindkettőjüket csak félig takarta a vékony takaró, ami inkább lepedőnek illett volna be. Tekintete követte Estrelle finom vonalait, melyeket megvilágított a hajnal első derengése. „Hogy is gondolhattam, hogy itt tudom hagyni ezt a sok szépséget és szenvedélyt! Ő is ugyanúgy kívánt – és kíván most is – engem, mint én őt…Hát ha ennyire akarja…”

-         Gondoltam felébresztelek kicsit, amíg még sötét van… - mosolyodott el hamiskásan, majd odahajolt és finoman megcsókolta.

Keze azonban meghazudtolta a csók finomságát. Szemérmetlenül becsúszott a takaró alá bebarangolva az eltakart területet.

-         Estrelle… ezt nem kellene… - suttogta a plafont nézve.

-         Ugyan miért nem? – lehelte az egyik mellbimbójára.

-         Mert… meg fogod bánni…

-         Én ugyan nem… és szerintem te sem…

Perselus nem válaszolt, hanem hirtelen átfordult a lánnyal.

-         Szerinted érdemes hinni neked?

-         Szerintem igen… Egyébként a tested úgyis elárul.

-         Na ne mondd! Úgy vélem ez nem egyoldalú. De rendben, tegyünk egy próbát…

Azzal lassan ráhajolt Estrelle nyakára és csókolni kezdte. Kezei apránként megtalálták a lányon azokat a pontokat, amikkel fel lehetett tüzelni. Már a melleinél tartottak a fáradhatatlan ajkak, mikor először szakadt ki belőle egy mély sóhaj. Kezeit a feje fölött kinyújtóztatva élvezte a kényeztetést. Minden idegszálával Pitonra figyelt, aki egyre lentebbi területeket hódított meg. Nyelvével lassan körberajzolta a köldökét, majd tovább csókolta bársonyos bőrét beszívva annak finom illatát.

Érezte, hogy Perselus kezei hamarabb érték el céljukat, mint az ajkai. Lábait még jobban széttárva és megfeszítve tárta fel magát. A másik elmosolyodott, majd beletemetkezett a puha ölbe…

*

Kimerülten feküdtek egymás karjaiban miután Estrelle nem elégedett meg az ujjakkal, és magára húzta az ugyancsak felhevült férfitestet. Perselus immár lustán simogatta Estrelle vállát, aki oldalt fordulva bújt hozzá. Most ébredt csak rá, hogy valami megint zavarja a lányban. Oldalra pillantott rá és rájött, hogy mi az. A fekete hajtincsek alól egy darabon kivillant a kígyós nyakék, amit Estrelle Voldemorttól kapott az egyik valóságos álma alkalmával. Persze erről Perselus nem tudott. Csak valami megmagyarázhatatlan kényelmetlen érzés kerítette hatalmába, ha ránézett. Mintha a smaragd szemek figyelnék őt.

-         Már korábban is meg akartam kérdezni… Honnan van ez a nyaklánc? Olyan furcsa…

Estrelle hirtelen nem tudta, hogy mit válaszoljon neki. Egy pillanatra bevillant az ifjú Voldemort képe és valamiért úgy érezte, hogy nem vallhatja be az igazságot. Bár még maga sem volt egészen biztos benne, hogy ténylegesen tőle kapta-e a nyakéket. „Családi örökség. Ahogyan Lucian –nek is mondtad…” – súgta egy idegen hang a fejében. Úgy érezte, megbízhat ebben a hangban.

-         Anyámtól örököltem. – válaszolta végül.

-         Igazán? – húzta össze Perselus a szemöldökét, de nem kérdezett többet. Valami azt súgta, hogy a nő hazudik.

*

-         Mondd, mit tudtál meg, fiam!

-         Láttam, ahogy majdnem mindegyik tanár felvonul a keleti toronyba. Eléggé gyanúsnak találtam, ezért követtem őket. A Roxfortban próbálnak mindent eltitkolni…

-         Draco, a lényeget!

-         Rendben. Szóval az ajtót nem védték le teljesen, így tudtam hallgatózni. Azt hiszem valami idézés félét csináltak. A kulcslyukon keresztül láttam, ahogy Miss Lioncourt a tanárok által alkotott kör közepén áll, aztán minden felgyorsult. Megjelent egy hatalmas démon és vele tárgyalt Dumbledore. Valami védőszellemekről beszélt, meg ajándékokról és valami Deborah lelkét emlegették. Elég zavaros volt.

-         Mi volt a démon neve? – húzta össze szürkéskék szemét Lucius Malfoy.

-         Azt hiszem Belial.

-         Azt hiszed, vagy tudod?

-         Elég rosszul hallottam, de majdnem biztos, hogy Belial volt.

-         Rendben. Ügyes voltál. A Nagyúr szemében bizonyára sokat nőttél ezekkel a fontos információkkal!

-         De mi ez az egész, apám?

-         Az ne érdekeljen, Draco. Elégedj meg annyival, hogy sokat segítettél nekünk. Most mennem kell. Még beszélnem kell a Nagyúrral.

Lucius sétapálcájára támaszkodva felállt a bőrfotelból és elhagyta a Malfoy kúriát. Még mindig kissé gyengének érezte magát a vérveszteségtől, de vigasztalta a tudat, hogy ura talán megbocsát neki, ha átadja az információkat, amik a birtokába kerültek.

Nem felejtette el, hogy mit tett vele a nő. Meg akarta bosszulni, hogy majdnem megölte. „Estrelle, vagy Deborah, nekem édes mindegy. Még meg fogja bánni, hogy velem kezdett! Rá fogok jönni, hogy hogyan állhatok bosszút, és véghez fogom vinni a Nagyúr tervét, ha neki nem sikerülne…”

*

Estrelle a második nap nyugtalanul aludt. Egyedül feküdt a toronyszobában. Furcsa, összefüggéstelen álmokat látott. Mielőtt megfejthette volna a látottakat, újabb részlet tolakodott a fejébe. Úgy érezte, megfullad a mellkasára nehezedő súlytól. Álmában ujjai rákulcsolódtak a kígyós nyakékre, mintha csak le akarta volna szakítani magáról. Nyugtalanul dobálta magát össze-vissza.

De nem csak neki volt nyugtalan az álma a Roxfortban. Harry Potter a griffendéles hálókörletben ugyanúgy hánykolódott. Álmában Voldemortot látta, ahogy egy szőke férfi térdel a lábainál egy fekete sétapálcára támaszkodva. A férfi valamit magyarázott a feketemágusnak, de nem értette tisztán. Annyit azonban leszűrhetett, hogy Voldemort a hírektől ismét jókedvre derült.

-         Nagyszerű! Ügyes voltál, és a fiad is! Méltó utódod lesz a halálfalóim soraiban! Hm… Szóval Belial? Nos, akkor lépnünk kell! Szólj Dolohovnak, hogy hívja össze a csapatát és küldd ide Liviust is! Most kell lépnünk!

Harry úgy érezte, menten szétreped a feje Voldemort fülsértő kacajától. Testét kiverte a víz, a lepedő szorosan a teste köré csavarodott, aztán már csak saját ordítására és szobatársai hangjára ébredt fel.

*

Kevesebb, mint egy óra múlva Harry, Estrelle, McGalagony, Lupin, Sirius és Piton Dumbledore irodájában ült és hallgatta a fiú beszámolóját furcsa „látomásáról”. Az igazgató néha Estrelle –re pillantott és magában nyugtázta az arcán átfutó meglepett kifejezéseket, amik arra engedték következtetni, hogy ő maga is hasonlókat álmodott.

-         Azt hiszem, Lucius Malfoyt láttam. Ő beszélt valami Belialról is… Igazgató úr, sietnünk kell, valamit terveznek! – fejezte be beszámolóját.

Dumbledore hosszan nézett Harry csillogó szemeibe, aki most nem rejtette el a gondolatait és a látottakat.

-         Harry, kérlek légy türelemmel. Ugyan szorít minket az idő, de nem láttál eleget ahhoz, hogy rájöjjünk mit is terveznek. Így viszont nem tudunk semmit tenni, legfeljebb még jobban odafigyelünk rájuk. – szólalt meg végül. Mikor látta, hogy Estrelle szólásra nyitja a száját, egy apró kézmozdulattal csendre intette. – Nem mondom, hogy ne aggódj, Harry. Megteszünk minden tőlünk telhetőt. Addig is azt hiszem, inkább a tanulmányaidra kellene több energiát fordítanod.

-         De Professzor úr, miért érzem úgy, hogy itt megint valamit titkolnak előlem?

-         Potter, ne kíváncsiskodj annyit! – mordult rá Piton, ezzel ismét kivívva Sirius rosszindulatát, aki keresztfia mögött állt.

-         Ne is törődj vele! Majd mindent időben megtudsz. – szorította meg bal vállát.

-         Harry, azt hiszem itt az ideje, hogy visszatérj aludni. Holnap ha jól sejtem nehéz napotok lesz… - pillantott Pitonra. Harry tudta, hogy a dupla bájitaltanra célzott ezzel.

Szó nélkül távozott magára hagyva egy gondterhelt társaságot.

-         Nos igen, arra nem gondoltam, hogy esetleg valaki kihallgathat. Ez az apró figyelmetlenségem sokba kerülhet… Estrelle, nem véletlenül kértem, hogy ne szóljon közbe. Nem akartam, hogy Harry többet tudjon meg a kelleténél… Gondolom magától is rájött, hogy Voldemort meg akarja idézni Belialt. Azt még magam sem tudom, hogy mit ajánlhat neki föl, de sejtéseim azért vannak. De nem ez a lényeg! Most mindenek előtt ismét útra kell kelnie, de most nem a Turunel hegyre, és nem is egyedül.

-         Mire gondol, igazgatóúr?

-         Nos hallott már olyanokról, hogy erőmegkötő varázsital? – Estrelle bólintott és a szeme sarkából látta, hogy Piton összehúzza a szemöldökét. – Sok fajta létezik, nekünk mégis talán az egyik legkülönlegesebb kell. Nagyon kevés olyan ital van, ami képes megkötni egy vámpír erejét, hiszen az ő szervezetükre kevés bájital hat, lévén hogy fizikailag halottak. Sajnos az egyetlen esélyünk, ha megpróbáljuk megszerezni Deborah egykori klánjától ezt az italt. Igyekeznünk kell, mert ha Voldemortnak sikerül többet ajánlania Belialnak, akkor a védőszellemeket nagy valószínűség szerint el fogja tüntetni, és akkor Deborah ismét elő fog törni. Ezt mindenképp meg kell akadályoznunk.

-         De Piton professzor nem tud készíteni ilyen italt? Még soha nem láttam olyan embert, aki ennyit tudott volna a bájitalokról. Biztosan sikerülne neki! – Piton nem mutatta, hogy mennyire jól esett neki a bók. Sirius azonban felhorkant.

-         Miss Lioncourt, nem szeretem bevallani, de van, ami még az én képességeimet is felülmúlja… Először is nem tudjuk a receptet, nem ismerjük a hozzávalókat, másodszor egy ilyen főzetnek van, hogy több évig állnia kell, hogy kifejtse a megfelelő hatását. Nekünk pedig pont időből van kevés…

-         Perselusnak igaza van. – nézett ismét Estrelle –re az igazgató.

-         Rendben. Mikor induljak és kikkel? – kérdezte Estrelle komolyan, mégis lemondóan. Valami azt súgta neki, hogy ki kellene minden ötletet használnia, ami megakadályozhatja a találkozást a vámpírokkal. Megmagyarázhatatlan rossz érzés telepedett rá.

-         Azt hiszem a legjobb lenne, ha már reggel indulnának. Talán az lenne a legegyszerűbb, ha önkéntesek kísérnék. Nem lesz veszélytelen az út.

-         Én vele megyek. – jelentette ki határozottan Sirius.

-         Én is. – szólt csendesen Lupin.

Dumbledore Pitonra emelte a tekintetét, aki csak egy biccentéssel jelezte, hogy ő is a társasággal tart.

-         Azt hiszem, Minerva, át kéne vállalnia Perselus óráit, ha nem okoz gondot… Talán mégsem lesz olyan rossz napjuk Harryéknek… - mosolyodott el. Piton elhúzta a száját.

-         Természetesen számíthat rám, Albus. – jelentette ki a tanárnő.

-         És honnan fogjuk tudni, hogy merre kell mennünk? Én még nem hallottam többet arról a helyről, mint amit Deborah álmaiból leszűrtem. Fogalmam sincs, hogy merre keressem.

-         De nekem szerencsére van. Ez a vámpírklán nagyon ősi. A régi időkből sok feljegyzés szól róluk. Jellemző rájuk, hogy szeretnek az emberek közelében élni, és nem igazán változtatják a nyughelyüket. Nem is olyan messze áll az a templom, ami alatt tanyáznak. A pontos helyet reggel megmondom. Legkésőbb hétkor el kellene indulniuk. Pár megbízható embert azért még értesítek. Nem tudhatjuk, hogy mekkora a vámpírok száma. Most menjenek és pihenjék ki magukat!

Dumbledore felállt, jelezvén, hogy vége a megbeszélésnek és az egyik ablakához sétált. A festmények a falakon halkan pusmogtak, meg sem próbáltak alvást színlelni. Már mindenki kifelé indult, mikor Estrelle –t megkérte, hogy maradjon egy percre. Sirius szemöldökráncolva nézett vissza, majd Remus oldalán elhagyta az igazgatói irodát.

-         Mit akart még mondani?

-         Nos, az imént nem mondtam el a teljes igazságot a hely hollétét illetően. Az igaz, hogy sok feljegyzés szól róla, de a leglényegesebb, ami egyértelműen behatárolja a helyet, az nincs a birtokomban, és nem is ismeretes a számomra, de azt tudom, hogy létezik.

-         És én mit tehetek ez ügyben? Gondolom valahogyan meg kéne szereznem azt az iratot.

-         Látom gyorsan vág az esze. Ez az irat évekig a maga közelében volt, csupán nem tudott róla.

-         Ezt most nem értem.

-         Olvasta ön a nagyanyja könyveit?

-         Nem mindet, de hogy jön ez ide? – nézett rá értetlenül.

-         Gyanítom, hogy azok között a könyvek között lapulhat a megoldást rejtő kötet, hisz a kedves Eleonora megőrzött mindent, ami az ükanyjától fennmaradt. Ő meg ugye járt abban a templomban, és tanúja volt Deborah „halálának”.

-         Értem. Tehát el kellene mennem a könyvért a régi házunkba.

-         Igen, bár nem szívesen kérem rá. Mégsem hiszem, hogy ott ne tudna észrevétlenül mozogni. Számításaim szerint Voldemort mostanra már egy egész csapatot összehívhatott, hogy előkészítse az idézést, és valószínű, hogy a bátyja Livius is az ura mellett van. A ház tehát remélhetőleg üres.

-         Akkor indulok. Gondolom ezért mondta a többieknek, hogy reggel mond pontos helyet… - Dumbledore elmosolyodott, aztán hirtelen elkomorult.

-         Nagyon vigyáznia kell magára. Azért nem küldök magával senkit, mert egyedül jobban el tud rejtőzni, és ami a legfontosabb: kívülről-belülről ismeri a Lioncourt -kúriát.

-         Hacsak Livius nem rendezte át azóta, hogy elmentem.

-         Ezt nem hinném. Nos, akkor siessen. Pár óra van még hajnalig, addig meg tudja járni az utat. Adok magának egy gyűrűt, amit ha egyszer körbefordít az ujján észrevétlenül hoppanálhat a házba. Ha visszafele fordítja, ide fog visszatérni. Várni fogom. Sok szerencsét.

Estrelle bólintott, majd az ujjára húzta az egyszerű aranygyűrűt és még egyszer belenézett az igazgató égkék tekintetébe, majd eltűnt.

*

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés