29. Fejezet
Elveszve
„Túl hörgésen, lármán, döbbeneten,
halványkék messzeség hegygerincén
áll egy soványarcú fiú.
Nyugodtan áll. Olyan ismerős!
Integet, kiált, hív magához,
De csak némán tátogó szája látszik,
Csak bánatos szeme csókol idáig.”
Estrelle érezte, hogy megváltozik körülötte az erőtér, amit a védődémonok hoztak létre. Látta a zöld villanást, amit kék derengés váltott fel, aztán egy fájdalmas kiáltás hatolt a fülébe.
- Sirius! Ne!
Megkövülten nézte, ahogy a férfi a földre hanyatlik. Hirtelen megszűnt a körülöttük uralkodó hangzavar. Nem tudta, hogy mitévő legyen. Az agya teljesen üres volt. Nem akarta befogadni azt, amit lát. Szemei fájón égtek, de még nem jöttek a könnyek. Dermedtségét hirtelen fájdalom szakította meg, amint egy átok eltalálta a vállát. Teljesen megzavarodott. Nem értette, hogy mi lehet a védődémonokkal, hiszen ki kellett volna védeniük a támadásokat, de most mintha mind eltűnt volna.
A földre vetette magát és a vérző férfihoz kúszott. Még lélegzett. Kétségbeesve nézett körül valaki után, aki segíthet neki kimenekíteni Siriust. A csata még mindig tartott. Látta, hogy Piton időnként feléje pillant miközben hárít két-három átkot. Mordon több halálfalót is ártalmatlanná tett, csakúgy, mint Bill. Kingsley épp Arthur –t vonszolta biztonságosabb helyre, akinek a feje erősen vérzett, de folytatni akarta a harcot. Ekkor találkozott a tekintete Lupinéval, aki rögtön elindult feléjük, de néhány szolga feltartóztatta.
- Perselus! – kiáltotta kétségbeesetten a tanárnak, aki a legközelebb állt. – Segíts!
A férfi egy pillantással felmérte a helyzetet és odalépett a nő mellé. Épp nyúlt volna Black felé, mikor egy halálfaló kipécézte magának és halálos átkot indított útjára.
- Vigyázz!! – sikoltotta Estrelle.
Piton még épp időben hajolt el az átok elől. Éktelen harag gerjedt benne, amiért akadályozzák. Gyűlölte a halálfalókat, akikhez egykoron ő maga is tartozott. Nem tudott uralkodni magán. Eszébe ötlött minden rémséges borzalom, amiket elkövettek és amikben ő is benne volt. Ajkát ekkor elhagyta az első halálos átok és támadója a következő pillanatban élettelenül csuklott össze.
Estrelle a földön térdelve nézett fel rá. Szemei megtörtek és fájdalmasak voltak. Nézte a fekete taláros férfit és közben Sirius egyik kezét szorongatta. Valamilyen szinten megütközött rajta, hogy halálos átkot alkalmazott. Tudta, hogy ennek később még súlya lesz. Sejtette, hogy az egykori halálfalónak mennyit kellett küzdenie, hogy elfojtsa magában az ölés utáni vágyat, a régi szokásokat. Mégse ítélte el. „Ő sem uralkodhat örökké az ösztönein… Most érhette el a határait…” – gondolta, majd ismét az erősen vérző férfi fölé hajolt.
- Sirius, kérlek tarts ki! Nem hagyhatsz itt se engem, se Remust! Gondolj Harryre! Kérlek! Mindjárt kiviszünk innen.
Miközben beszélt, egy újabb átok szántott végig a hátán, de nem törődött a fájdalommal és a lecsorduló vérrel. Minden vágya az volt, hogy segítsen az előtte szenvedőn. A tehetetlenség elöntötte a lelkét. Hiába próbálta alkalmazni a gyógyító-bűbájokat, amiket ismert, úgy tűnt nem sokat segítenek. Ekkor egy aprócska könnycsepp hullott le a meggyötört arcra, amit két kezében tartott. Mintha csak erre vártak volna, a halálfalók fogták az életben maradt halandó szolgákat és dehoppanáltak velük. A hirtelen beálló csend szinte fájt. Azt egyedül az ottmaradtak zihálása és Sirius fájdalmas nyögései törték meg.
- Valaki segítsen már! – kiáltott Estrelle. Hisztérikus hangját visszaverték a templom falai.
A következő pillanatban már Remus térdelt mellette és alaposabban megvizsgálta erősen vérző barátját. Az arcán rémület tükröződött.
- Az átok a szegycsontjánál találta el. A bordái eltörtek… azt hiszem, belső vérzése is van… - állapította meg rekedten. – Azonnal el kell vinnünk a Roxfortba. Minden perc számít.
Senki nem szólalt meg. Lupin egy hordágyat varázsolt a test alá. Estrelle még mindig Sirius kezét szorongatta miközben Remusszal együtt hoppanáltak a birtok kapujához. Néma csendben siettek a gyengélkedőre. Most úgy tűnt, hogy az út odáig több évbe telik. A nő szinte berontott a helyiségbe és kiabálva hívta Madam Pomfreyt. A javasasszony pár pillanat múlva már a beteg fölé hajolt szörnyülködő arccal.
- Csonttörő átok? – Lupin sápadtan bólintott. – Talán ki kellene…
- Itt maradunk! – jelentette ki Estrelle határozottan Sirius verejtékező arcát figyelve.
- De szólni kéne Dumbledore professzornak…
- Majd én elmegyek hozzá. – határozott Remus pár pillanat gondolkodás után.
- De mi van ha…?
- Nem lesz semmi baj! Túl fogja élni. Nem fogok több barátot eltemetni…
Lupin hangjából sütött a fájdalom, de további beszéd helyett megfordult és kilépett a gyengélkedő ajtaján. Futva sietett az igazgatóhoz. „Nem, nem akarom őt is eltemetni! Nem halhat meg! Sirius, nem akarlak téged is elveszíteni!” Szemének sarkában könny csillogott, ahogy felért Dumbledore –hoz és elhadarta a történteket. Az igazgató nem késlekedett, korát meghazudtoló gyorsasággal sietett az ispotályba Remusszal a nyomában.
Amint beléptek elfacsarodott a szívük a látványtól. Estrelle arca üres volt és sápadt, ahogy a hideg kezet tartotta. Üveges tekintettel meredt maga elé. Madam Pomfrey tanácstalanul állt az ágy végében szája elé tartott kézzel. A Sirius mellkasán lévő kötést teljesen átáztatta a vér.
Ahogy Remus nézte barátját, egyre jobban kiszáradt a szája. Nézte a hófehér, koszos arcot, melybe az idő és az azkabani évek már belevésték a maguk barázdáit. A tüzes pillantású, fekete szemeket most a sűrű pillák árnyékolták. Eszébe jutott megannyi emlék. Látta már nem egyszer Siriust sebesülten, de ez a mostani most mégis más volt. Nem tudta miért, de egyre rosszabb érzés uralkodott el rajta. Ahogy kereste az okát, hirtelen ráeszmélt: Sirius már nem lélegzik…
A fájdalom éles tőrként hasított a lelkébe. Tett egy suta lépést az ágy felé, félszegen kinyújtotta egyik kezét, majd vissza is ejtette maga mellé. Nem tudta elhinni. Szinte látta, ahogy az agya letiltja ezt az információt remélve, hogy azzal semmissé teheti a történteket. Nem emlékezett rá, hogy hogyan került Estrelle mellé. Csak félig fogta fel, ahogy Poppy fojtott hangon beszámol Albusnak az itt történtekről, miszerint már nem tudott segíteni rajta, mert az egyik szilánkosra tört borda átszúrta a szívét és a tüdejét.
Azt hitte menten ketté szakad a fájdalomtól és a gyásztól. Úgy érezte, mintha az ő szívét is átszúrták, vagy kitépték volna. Csak állt és mozdulni képtelenül nézte a barátja testét, az arcát, ami egyre fehérebb és fehérebb lett, csapzott, csigás majdnem fekete haját, sápadt ajkait és emlékezett, gyászolt, befelé könnyezett.
Estrelle –re nézett és megrettent. A nő arca kemény és majdnem olyan színtelen volt, mint Siriusé. Szemei eszelősen csillogtak a kezdeti tompasághoz képest. Dühösen lehajtotta a fejét egy pillanatra. Remus látta, ahogy az a keze, amivel Siriusét fogta, ökölbe szorul. A következő pillanatban pedig dühösen a javasasszony felé fordult.
- Miért nem mentette meg?! Nem hiszem el, hogy nem lett volna olyan varázslat, vagy módszer, amivel megmenthette volna!
- Miss Lioncourt… én megtettem mindent! - sápadt el az idős nő.
- Na ne mondja! Hogyhogy nem tudta meggyógyítani? A mugliknál is láttam ilyen eseteket és ők akár tíz órán keresztül is műtötték a betegeket és sikerült nekik! Talán hozzájuk kellett volna vinnünk, nem?! – nézett egy pillanatra Lupinra, majd ismét a nő felé fordult. – Vagy a Szent Mungóba, az úgyis közelebb lett volna!
- Estrelle… - kezdte volna az igazgató, de a lány félbeszakította.
- Maga meg… hogy engedhette, hogy ez történjen?! Nem hiszem el, hogyha hamarabb jön, nem tudott volna segíteni Siriuson! Miért kellett elküldenie arra az átkozott helyre minket?! Ráadásul teljesen feleslegesen!
- Ezek szerint nem volt ott a bájital… - nézett gondterhelten Remusra. A következő pillanatban megérkezett Piton és a kis csapat többi tagja is. Még a bájitaltanár is megrendült a látványon. Estrelle azonban észre sem vette őket.
- Nem, nem volt ott! Voldemort és a csatlósai már megint előttünk jártak, hogy dögölnének meg ott, ahol vannak! És ez is a maga hibája!
- Na de kérem! – sápítozott Madam Pomfrey.
- Igen, a magáé! Ha nem rángatott volna bele ebbe az egész ügybe… ha nem küldi el nekem azt a levelet! Ha nem avatkozik az életembe… és ha nem csak a babérjain ücsörögve osztaná az észt, akkor… akkor mindez nem történik meg! Bárcsak sose keresett volna meg! Akkor nem veszítettem volna el még egy szerettemet! – kiabálta magából kikelve most már az ágy mellett állva.
- Kisasszony, nagyon elveti a sulykot. – reccsent rá Mordon.
- Hagyd, Alostor, igaza van. Túl sokat bíztam másokra. Hagyjuk, hogy Miss Lioncourt megadja nekem, ami jár.
De Estrelle már nem akart kiabálni vagy dühöngeni. Már nem akart semmit se, csak egyedül maradni a fájdalmával. Erőtlenül hanyatlott vissza a székére. Úgy érezte, hogy az iménti kiabálás kivette minden maradék erejét. Most üresen nézte a szinte békés halottat. Annyi minden kötötte ehhez a férfihoz… és hihetetlennek tűnt, hogy többé nem fog rámosolyogni, hogy többé nem nevetteti meg, vagy nem fog bosszankodni rajta…
- Most szeretnék vele maradni. – suttogta rekedten. – Remus, te maradj kérlek! Neked még nálam is több okod van itt maradni. – szólt oda sem pillantva az egyet hátralépő férfinak.
- Ha akarsz…
- Nem. Szükségem van rád. - Piton úgy érezte, eleget hallott. A következő pillanatban már fájdalommal a szíve tájékán nyelte el őt a pincék sötétje.
Remus nem szólt semmit, meg sem mozdult. A gyásza túl mély volt ahhoz, hogy tejesen felfogja, ami történik körülötte. Dumbledore a következő pillanatban mindenkit kiterelt a teremből. Amint bezáródott az ajtó és Lupin leült mellé, elkezdtek hullani a könnyei. Megállíthatatlanul.
Végignézett Sirius minden egyes porcikáján, hogy még jobban az eszébe véshesse. Ujjai beletúrtak a sötét csigákba, végigsimítottak a homlokon, az orron, az egykor oly puha ajkakon. Szinte látta maga előtt, ahogy rákacsint, ahogy elsuttogja a szót „Szeretlek!”, ahogy kidudorodnak a nyakán az erek, amint énekel, vagy nevet… Megsimogatta a kezét is. A kezet, amely egykor olyan sokat jelentett neki. Az cirógatta végig a testét, az túrt a hajába, az készített neki egy réges-régi estén vacsorát és az nyújtott neki védelmet, kapaszkodót hosszú hónapokon át…
Rengeteg emlék tolakodott hirtelen az agyába elsöpörve a korábbi ürességet, majd zokogva kitört és feltette azt a kérdést, amit mindenki feltesz, aki már vesztette el szerettét:
- MIÉRT?!
A sírástól rázkódva dőlt rá Siriusra. Remus magához tért kábultságából és kezét a nő hátára tette s gépiesen, de vigasztalóan simogatni kezdte.
- Sirius! Miért hagytál itt minket?! Miért… MIÉRT HALTÁL MEG?! Az én hibám! Igen, az én hibám! Nem kellett volna engednem, hogy velem gyere! Már régen meg kellett volna ölnöm magam, és akkor nem fenyegette volna a világot a létezésem! De túl gyáva és önző vagyok, hogy megtegyem! Bocsáss meg, kérlek! Bocsáss meg a gyengeségemért! Neked még élned kellett volna!! Nem így kellett volna meghalnod! Nem most! Hallod Sirius?! Hallasz engem?! Válaszolj az Isten szerelmére!!
- Estrelle… - súgta megtörten Lupin, majd karjaiba zárta a zokogó nőt.
Az ő fejében is hasonló gondolatok kavarogtak. Bár persze nem kívánta a nő halálát. De hiába látta Siriust holtan, egyszerűen nem tudta felfogni, hogy mindez igaz. Hogy végérvényesen véget ért legjobb barátja élete, mint hajdanán Lilyé és Jamesé. Mégis egy idő után régi ismerősként köszöntötte a gyászt és a vele járó fájdalmat. Nem tudott ellenkezni.
- Beszélt hozzám, mielőtt elment. – suttogta Remus mellkasára.
- Mit mondott?
- Arra kért… arra kért, hogy vigyázzunk Harryre. Hogy védjük meg mindentől. És… hogy maradjak melletted, ha szükséged lesz rám, ha ő már nem lesz. Tudta, hogy mit fogsz érezni, ha majd meghal. Tudta, hogy megint össze fogsz törni, mint mikor Lily és James…
- Sss… Nem kell többet mondanod. – csókolta meg erőtlenül a nő feje búbját.
- Harryre és rád akart hagyni mindent. A Grimmauld téri házat… a vagyonát. – folytatta, mintha nem is hallotta volna az előbbi kijelentést.
- És te?
- Nekem… ezt adta… Kicsi, de számomra többet ér minden másnál… - azzal felemelte eddig görcsösen összezárult balját, amiben most egy finom arany nyaklánc csillant egy apró, ovális medállal.
Remus nem szólt semmit, csak még erősebben szorította magához az ismét zokogásba kezdő nőt, és a legkevésbé sem foglalkozott azzal, hogy a zakója elázik a rengeteg ezüstös csepptől.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés