III. rész

Ott állt. Megint. Sirius ugyanolyan volt, mint egy órával ezelőtt. Mintha csak aludna. Az arcán nem látszott más, csak a békesség. Tagjait valaki elrendezte… Kezei egymáson feküdtek mellkasán eltakarva a végzetes sebet.

Estrelle csak állt és nézte. Nézte, de igazából nem látta. Tudta, hogy ott van. Tudta, hogy nem másíthatja meg a történteket. De minden idegszála tiltakozott a valóság ellen. Nem tudta elhinni. Túlságosan fájt ahhoz, hogy megértse és újra megérintse. Nem akarta megzavarni nyugodt álmát. És ahogy állt és nézte, egyre inkább megfogalmazódott benne valami keserű, fájó bizonyosság, aminek még nem tudott nevet adni, de nem is akart. Ez a valami egyre inkább nőtt benne, megállíthatatlanul követelte, hogy észrevegyék, mint aki nem tudja elviselni, hogy nem vesznek róla tudomást.

A csalfa, kegyetlen könnyek pedig újra lefolytak az arcán. Az ezerszer elátkozott könnyek, amiket gyűlölt magában. Gyűlölte az életet. Az igazságtalanságát. Gyűlölte a világot. Gyűlölt lélegezni. Gyűlölte hogy él. Százszor inkább Sirius helyére kívánta magát. Hisz rá már senkinek sincs szüksége. Siriusra pedig annál inkább. Két embernek pedig különösen. Harrynek és Remusnak.

„Vajon ők most mit csinálnak? Ők is gyűlölik a világot, hogy elvett tőlük egy embert? Egy értékes, csupa szív, bolond embert, aki nem ezt érdemelte volna. Az élet kegyetlenül elbánt vele. Elvette tőle a barátait és meglopta. Tizenkét évet lopott el és mivégre? Azt a tizenkét évet már senki nem adhatja vissza neki. Senki. De már nem is követelheti magának. Soha többé. Örökre elveszett. Eltűnt az idő végtelen, kegyelmet nem ismerő folyamában. Mint ahogy eltűnt Sirius Black élete és neve is. Beleolvadt a történelem névtelen homályába. Ki fog emlékezni rá ötven év múlva? Senki. Ő is egyedül volt. Családja utolsó sarja. A halálával lezárult az ő történelmük is. Örökre.

Örökre. Milyen kegyetlen is tud lenni ez a szó. Hamis, üres, hűtlen szó. Bárcsak soha ne találták volna ki! Annyira fájó tud lenni! És most miért vagyok olyan üres? Miért nem tudok ordítani, sírni, átkozódni?! Miért vagyok üres?

Nem akarom ezt érezni! Soha többet! Nem!”

Futva rontott ki a gyengélkedőről, csak hogy pár lépés múlva leverten megálljon a kihalt folyosó közepén. Egyedül volt az éjszaka sötétjében. Senki nem volt ott vele, hogy átölelje, hogy vigasztalja, vagy csak hogy vele legyen ebben a fájdalomban.

Odavánszorgott az egyik ablakhoz és lerogyott a párkányra. Bársonyos szél borzolta az erdő fáit és a tó víztükrét. Az ő lelkében azonban ádáz vihar, csata dúlt. Ha a táj tükrözte volna a benne történő dolgokat, a fák tövestül csavarodtak volna ki, a tó vize pedig több méteres hullámokban zúdult volna alá. Nem lett volna menekvés senkinek. Soha többé. Soha… többé…

*

Harry fáradtan, elgémberedett tagokkal mászott le a párkányról. Zsebre tett kézzel, lehajtott fejjel indult el. Csupán egyetlen utat ismert. Arrafelé vitték a léptei. Egyenesen, ráérősen. Nem sietett. Akihez ment, az mozdulatlanul várta.

A teremhez vezető folyosóra fordulva egy alakot látott meg az egyik ablaknál. Csak azért vette észre, mert az arca előtt időnként felizzott egy cigaretta parazsa. A füst alig érezhetően kavargott a levegőben, hogy aztán egy szellő maradéktalanul kipenderítse a szabad ég alá. Ahogy közelebb ment, Estrelle –t ismerte fel a sötét alakban.

Pár lépésre tőle megállt. A nő lassan nézett fel kifújva a füstöt. Harry látta rajta, hogy nagyon nyúzott. Arca beesett és a szokásosnál is sápadtabb volt, szemei alatt pedig sötét karikák éktelenkedtek. Tudta, hogy Sirius miatt van. Sejtette, hogy a nőnek több köze lehetett a keresztapjához, mint amennyit elmondtak neki, de most már teljes bizonyossággal tudta, hogy legalább annyira szerethette, mint ő.

Estrelle egy halvány mosolyt küldött felé, de az inkább csak a szája egy rándulásának tűnt. Lassan leült mellé. Nem szóltak semmit. Aztán a nő feléje tolta a párkányon heverő cigarettásdobozt. Kivett belőle egy szálat és meggyújtotta. Megkönnyebbülve tüdőzte le a füstöt. Már nagyon hiányzott neki ez. Ahogy mély sóhajjal kifújta, úgy érezte, mintha a lelkét nyomó iszonyú kín egy kicsit enyhülne. Csendben szívták el a cigarettájukat. Harry úgy érezte, mintha egy láthatatlan kapocs összekötötte volna őket.

Végül Estrelle felállt és csendben távozott, otthagyva a dobozt és Harryt. A fiú pedig a zsebébe süllyesztette azt s pár perc múlva a fehér ajtó felé indult, hogy végleg elbúcsúzzon Tőle.

*

Félálomban hánykolódott. A karján a Harmadik Jel hegei vörösen izzottak. Álmában hangok suttogtak neki. Az egész egy hatalmas káosznak tűnt. Nem látott semmit, de a hangok jöttek és mentek. Aztán egy másik, egy sokkal erősebb elcsendesítette a többit. Érezte, hogy a teste lenyugszik. Csupán a Jel pulzált még kellemetlenül.

Ez a hang arról suttogott, hogy megérti a fájdalmát. Tudja milyen az, egyedül lenni. Kérdezgette Estrelle –t, hogy most hol vannak az állítólagos barátai, miért hagyták magára ezekben a nehéz percekben. Dumbledore, Lupin, Kraven, Lucian, McGalagony és Piton. A hang tudta, hogy az fáj a legjobban neki, hogy a férfi, akit szeret nincs mellette. Most sincs. „Miért, mikor volt?” – horkant fel megvetően. A hang elnevette magát, de nem sértően. Igazat adott neki. Vigaszt kínált. Azt mondta, tud egy helyet, ahol könnyebben elfelejtheti a fájdalmát, ahol nem kell látnia a sajnálkozó pillantásokat, ahol békét találhat.

Estrelle elgondolkodott. Valahonnan ismerősnek találta a hangot, de nem tudott rájönni, hogy honnan. Mindenesetre valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag bízott benne. Eljátszott a gondolattal, hogy milyen lenne hallgatni rá. Józan esze megpróbált ellenkezni, de nem figyelt rá. A lelke még mindig túlságosan fájt ahhoz, hogy szembenézzen a jövővel. Reménykedett benne, hogy egy kis időre megbékélhet. A mellkasán tisztán érezte, hogy valami hideg csúszkál. Odapillantva két pár smaragdzöld szemet látott szikrázni. A kígyós nyaklánc életre kelt…

Az álom változott. Megjelent egy éjszakai tisztás. Estrelle mezítelen talpa alatt érezte a szélfútta füvet. Nem messze egy vízesést pillantott meg. Balra egy tölgyfa leveleit kavargatta a szél a levegőben. Lelkét lassan megszállta a béke. Odalépkedett a kristálytiszta vízhez, majd leült a parttól nem messze kínálkozó sziklára. Mikor a hangot hívta, hogy megkérdezze hol van és hogyan került oda, megjelent egy magas, barnahajú, zöld szemű fiú. Egyszer már álmodott vele. Ő volt az a férfi az álarcosbálról. Tom Denem, avagy Voldemort nagyúr. Estrelle felpattant és rémült szemekkel kereste a kiutat. Voldemort magas hangon, harsányan kacagni kezdett.

-         Innen nincs kiút, Estrelle! Saját magadat zártad be az elmédbe megkönnyítve ezzel az én dolgomat. Most már semmi sem akadályozhatja meg, hogy előhívjam Deborah –t és együtt véghez vihessük nagyszerű tervemet! Köszönöm! Látod, ha önszántadból velem tartottál volna, akkor nem itt végzed gyászos gondolataid közé zárva. Örökre…

-         Álnok, szemét kígyó! Becsaptál és kihasználtál!- nézett a most már vörösre vált szemekbe, majd nekiiramodott.

Úgy tűnt azonban, mintha a föld kiszaladt volna a lába alól. A következő pillanatban már a földön feküdt és a nedves fűszálak csiklandozását érezte az arcán.

-         Véged van, Estrelle. Sajnálom, hogy így kell elbúcsúznunk, de úgy tűnik nekünk csak ennyi jutott.

Nem tudta hogyan állt fel, de mikor megérezte Voldemort testét az övéhez simulni hihetetlen pánik és undor töltötte el. A mágus azonban nem engedte el. Az ajkait ellentmondást nem tűrően az övéhez nyomta, majd elnevette magát a hiábavaló szabadulási próbálkozásokon.

-         Eressz el, te szörnyeteg!

-         Kérésed számomra parancs! – húzta el gúnyosan a száját. – De most búcsúzom, Miss Lioncourt. Remélem kellemesen fogja itt tölteni az örökkévalóságot!

Mielőtt bármit is tehetett volna, Voldemort eltűnt egy széllökés kíséretében, mintha soha ott se lett volna. Estrelle lerogyott egy kőre és hitetlenül maga elé bámult. Tudta, mindennél jobban a világon, hogy most aztán teljes mértékben egyedül van ezen az átkozott helyen, ahonnan nincs menekvés.  Hatalmas erővel tudatosodott benne, hogy soha többé nem fog egyetlen ismerős arcot sem látni! Soha nem nézhet Perselus éjfekete szemeibe. Soha. Soha többé…

Ennek a gondolatnak és a visszatérő gyásznak a hatására keserves zokogásba kezdett. Tudta, hogy itt senki elől nem kell bujkálnia és titkolnia a gyengeségét, a bánatát. Egyedül volt.

*

Mindeközben Harry üvöltve térdre rogyott a sebhelyét szorítva a Kövér Dáma portréja előtt. A festmény azonnal riadóztatta az odabent ücsörgő Ront és Hermionét, valamint elküldött egy másik boszorkányt a festményéből, hogy szóljon Dumbledore –nak.

Harry kínok közt vonaglott a padlón.  A vér a fülében dobolt, a kín pedig szinte szétszaggatta a homlokát. Úgy érezte, menten kettéreped a feje. Homályosan érzékelte, hogy két barátja letérdel mellé, de a hangjukat már nem hallotta. Már nem emlékezett rá, hogy mikor tört rá ilyen erővel a sebhelyéből induló fájdalom. Hogy mikor volt Voldemort ilyen felhőtlenül boldog! De egyet tudott, hogy ez nekik sokba fog kerülni. Nagyon sokba…

*

Estrelle szobájának az ajtaja kinyílt és egy fekete árny vágódott ki rajta. Olyan sebességgel mozgott, hogy a folyosót kémlelő festmények csupán egy elsuhanó árnyat láthattak belőle. Az árnyék a nagykapun keresztül a hűvös éjszakába távozott.

Deborah suhanásnak is beillő futása közben megállíthatatlanul kacagott. Örülten csengő hangját messzire vitte a szél. A következő pillanatban már el is hagyta a roxforti birtokot és a közeli varázslófalu, Roxmorts felé vette az irányt, hogy kiszabadulásának megünneplésére vacsorát keressen magának…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés