Megjegyzés: Köszönet Sandynak az ötletéért, ami a fejezet tagolását befolyásolta…

30. Fejezet

Az új szövetséges, a két áruló és az áldozat

I. Az új szövetséges

-         Ez nagy baj. Azt jelenti, hogy Voldemortnak sikerült valamit elérnie, amit nagyon akart. – hajolt gondterhelten az alvó Harry fölé Dumbledore. – Perselus, kérlek menj el Miss Lioncourt szobájához és nézd meg, hogy ott van-e.

-         Arra gondol, hogy…

-         Nem tudom. Lehetséges. Mindenestre nem érzékelem őt…

-         Azonnal megyek.

-         Poppy, kérlek maradj Harry mellett. Ha felébredne és továbbra is fájdalmai lennének, adj neki még fájdalomcsillapítót. Ezt az éjszakát jó lenne, ha végigaludná. A sebhelye még mindig tüzel.

-         Természetesen. Albus, maga mit fog tenni? Mi lesz, ha kiderül, hogy Miss Lioncourt…

-         Ezt még át kell gondolnom. Először is fogadom Luciant és lemegyek Remus Lupinhoz. Ő még nem tud semmiről. Ron, Hermione ti itt maradhattok, ha akartok, bár nincs sok értelme.

A két diák sápadtan bólintott és aggódva néztek az idős mágus után.

*

„Véged van, Dumbledore! És Potternek is meg vannak számlálva a napjai. Már nem kell sokáig várni. Hamarosan hadba vonul a Fekete Sereg. Össze fogunk csapni a ’fény oldalával’, és győzelmet fogunk aratni. Semmi esélyük ellenünk. Ekkora sereg ellen nem tudnak összeszedni elegendő embert. És hamarosan csatlakozni fog hozzánk Deborah Klánja is… Ó igen, érzem, hogy jön… egyre közelebb van. A Három Jel és a nyakék idevezeti. Most, hogy Estrelle félreállt az útból, semmi sem állíthat meg minket. Belial pedig hamarosan meg fogja kapni azt, amire annyira vágyik. Megkapja a testet, ami után már évszázadok óta áhítozik… De nem fogja úgy használni, ahogy ő gondolja… Ó nem! Nem vagyok olyan bolond, hogy ekkora hatalmat kiengedjek a kezeim közül, és esetleg ellenem forduljon…

Ő lesz az én egyszemélyes pusztító seregem. Uralkodni fogok fölötte is. A saját vérem fog szolgálni. Megkötöm a kezeit. Bizony, bizony. Nem gondolt rá, hogy túljárok az eszén!”

Voldemort magas hangon felkacagott. Hangja visszhangot verve futott végig az egész kastélyon. Az ott tartózkodó halálfalók bizakodva kapták fel a fejüket. Rég hallották Urukat ilyen boldognak és elégedettnek. Érezték, hogy valami készülődik!

*

Remus Lupin egy félig teli üveg konyak társaságában ült asztalánál.* Hosszú ujjai között egy félig teli poharat forgatott. Ismerős volt a helyzet. Jamesék halála után is egy ideig az alkohol volt az egyedüli társa. Szemei – mint akkor is – fáradtan a távolba meredtek. Már rég nem látták az üvegen tükröződő gyertyalángokat. Csöndes gyászát az egyik ablak hirtelen kicsapódása zavarta meg. Ködös tekintettel arrafelé nézett, majd lassan, bizonytalanul felállt és a falhoz lépett.

Ahogy kitekintett az előbb még csillagos égre, nyugtalanul vette észre a sötét felhőket, amik már eltakarták a dagadó hold fél karélját. Barátságtalan, viharos hideg szél fújt odakint. És akkor megérezte… Valami megváltozott az éjszakában. Valami borzalmas közeledett. Még nem lehetett egyértelműen tudni, hogy mikor fog odaérni, de tudta, hogy lassan, alattomosan közelít AZ időpont.

Minek is az időpontja? A végső csatáé. Az utolsó erőpróbáé, amit ő talán túl sem fog élni. Most még inkább sajnálta, hogy Sirius nem élhette meg azt a napot, ami eldöntheti a jövőjüket.

„A sors fintora, hogy nem sokkal a döntő nap előtt haltál meg! Pedig tudom, hogy úgy harcoltál volna, ahogy még soha. Nem csak Harryért és a jövőért, hanem Lilyért, Jamesért, Dumbledore -ért, az elveszett barátokért, akik már rég meghaltak, magadért és talán még… értem is. Végre szembeszállhattál volna az élettel, ami annyi szenvedést rótt rád és ránk… Mindenért megfizethettél volna.

De ne félj! Én megteszem, amit neked már nem volt időd véghez vinni. Én harcolni fogok a te nevedben is. Mindegy, hogy milyen alakban, de harcolni fogok. Nem bújok el. Többet nem! Ennyivel tartozom mindannyiótoknak!”

Köszöntésre emelte poharát, majd egy húzásra kiitta a tartalmát.

Bezárta az ablakot. Épp visszaült az asztalhoz, a keze már ismét az üveg nyakára fonódott, mikor kopogtattak. Nem akarta kinyitni. Senkit nem akart látni. Korábban ugyan felmerült benne, hogy megkeresi Harryt, vagy visszamegy Estrelle -hez, de azzal nyugtatta magát, hogy biztosan egyedül akarnak maradni. Ő legalábbis most igazán egyedül akart lenni. Nem volt szüksége a sajnálkozó, részvétteljes pillantásokra, nem akarta kimutatni a gyengeségét. Így is voltak, akik nem is tartották férfinak a sok betegeskedés, a szelíd természete és a csontsovány alkata miatt. De most ők sem érdekelték. Itt, ebben a szobában bezárkózva akarta kisírni a fájdalmát. Szabadjára akarta engedni mindazt, ami a lelkében dúlt. A maradék lelkében, ami még az övé volt és a vérző szíve mellett pislákolt. Mindenki után, akit eltemetett elvesztett egy darab belőle. De a legtöbb darabot a vérfarkas vitte el. Az az átkozott vadállat, ami egyre csak gyengítette, amitől mindinkább elhalványodott az élete, az akarata. Soha nem panaszkodott senkinek. Még Siriusnak és Jamesnek sem, bár velük beszélt az érzéseiről. Tapmanccsal az utóbbi időben többet is. De mindig csak annyit mondott, amennyitől még nem tűnt túl gyengének vagy panaszkodónak.

A kopogás megismétlődött, de mintha valami furcsa ködön keresztül hallotta volna. A fejében egymást kergették a gondolatok, az emlékek és a kérdések.

-         Remus, tudom hogy bent vagy! Engedj be, beszélnem kell veled!

„Ez Albus. Mit akarhat? Miért nem hagy békén? Legalább most!”

Töltött még a poharába és az orrához emelte az italt, hogy beleszagolhasson. A következő pillanatban az alja újra üresen koppant az asztalhoz. Oda se nézett, mikor megreccsent az ajtó, majd nyikorogva kitárult. Dumbledore aggódó tekintettel lépett be. Ajkait keserű sóhaj hagyta el, ahogy meglátta az asztalnál ülő már feketébe öltözött férfit, aki fél kezét még mindig a poháron tartotta és az ablakon keresztül a semmibe meredt. Nem szívesen zavarta meg fájdalmában, de muszáj volt elmondania neki…

-         Remus, kérlek figyelj rám egy kicsit. Össze kell hívnunk a Rendet. Azonnal.

A férfi nem nézett rá. Még csak meg se szólalt. Nem volt biztos benne, hogy hallotta, amit mondott.

-         Tudom, hogy ez most nagyon nehéz neked, de a segítségedet kérem. Szeretném, ha félreraknád egy kicsit a gyászt.

-         Ó igazán? Csak azt felejti el, hogy erre képtelen vagyok, mert itt él bennem minden lélegzetvételemmel! Az életem maga a gyász! – fordult felé mérgesen és olyan ijesztő arccal, hogy Dumbledore akaratlanul is hátrébb lépett egyet. Most mindennél jobban látszott az arcán, a szemeiben az a csillogás, amit az átalakulása előtti percekben látott már. Az átmenet az ember és a vérfarkas között. Tudta, hogy ezt a köztes állapotot most Sirius halála, az alkohol és az emlékek idézték elő nála. És nem mellékesen ő, amiért megzavarta.

-         Megértem, Remus. – válaszolt olyan szelíden, ahogyan csak tudott. – De mindenképp össze kell hívnunk egy megbeszélést. Ez most nem várhat.

-         Mégis mi lehet olyan fontos?

-         Estrelle elment Voldemorthoz. – Egy pillanatig jeges csönd uralta a szobát, aztán:

-         Micsoda?! Az meg hogy lehet? És miért? – pattant fel.

-         Nem önszántából tette. Deborah sajnos úgy tűnik most véglegesen előtört belőle. Estrelle elveszett. Már nem tehetünk érte semmit.

-         És a védőszellemek?

-         Perselus beszámolója alapján már a templomban eltűntek. Közvetlen azelőtt, hogy a halálfalók visszavonultak. Erősebb védelmet pedig nem tudunk biztosítani Deborah ellen. Voldemort többet ajánlott Belialnak.

-         De hát mit?

-         Be kell hogy valljam, hogy nem tudom. Egy démonnak sokféle borzalmas vágya lehet. Napok óta ezen gondolkodom.

-         És nem tudjuk valahogy visszahozni Estrelle –t?

-         Ő már messze jár. És ha még utol is érnénk, vagy tudnánk, hogy hol van, akkor is számolnunk kéne azzal, hogy ő már nem önmaga és használná ellenünk az erejét. Azt hiszem Tom Denem szerzett még egy nagyon erős új szövetségest.

-         De miért megy Voldemorthoz? Miért van rá szüksége?

-         Ez látod egy jó kérdés. Egyedül sem lenne gyenge, de vele együtt… Sajnos az ő gondolataiba sem látok bele. Ez már a hatalomról szól, és az olyan idős vámpíroknak, mint amilyen Deborah is, nagyon agyafúrt és csavaros gondolataik és indokaik lehetnek.

Dumbledore megigazította az orrán félhold alakú szemüvegét, miközben mélyen Lupin szemeibe nézett.

-         Nos, akkor azt szeretném megkérdezni, hogy velem tartasz-e? Továbbra is számíthatok a segítségedre?

-         Igen. – bólintott komoran. – Ha akár egy hajszálnyi is az esélyünk, hogy nyerjünk, vagy hogy megmentsük Estrelle –t, kész vagyok követni az utasításait.

-         Reméltem hogy így lesz. Köszönöm a bizalmat. És most menjünk, Minerva és Perselus már fogadja az érkező Rendtagokat. – azzal egy apró üvegcsét nyomott Remus kezébe, aminek tartalmától egy pillanat alatt kijózanodott. Már a folyosón jártak, mikor újra megszólalt:

-         Igazgatóúr, miért nem a Grimmauld téren ülésezünk?

-         Furcsállom, hogy ezt pont te kérdezed meg. Azt hittem egyértelmű. Nem akartam egy nappal Sirius halála után rögtön odamenni. Fájdalmas lett volna mindannyiunknak.

-         Értem… és köszönöm.

Dumbledore csak biccentett, majd kimondta az irodájához vezető főnixszobor előtt a jelszót és ráléptek a csigalépcső legalsó fokára.

*

II. Az áruló

Egy magas sikoly szakította szét az esőáztatta kastély feszült várakozását. Aztán csend lett megint. Néhány halálfaló nyugtalanul megmozdult. Pár perc múlva azonban egy láthatatlan erő kivágta a trónterem ajtaját.

-         Üdvözöllek minálunk! – fordult jókedvűen a Sötét Nagyúr a magas ajtószárnyak között feltűnő alak felé.

A belépő hosszasan járatta szemét a terem részletein, majd a Voldemort mellett félkörívben felsorakozott halálfalókon. Odakintről behallatszottak a vihar hangjai. A villámlások időnként bevilágították a hosszú termet és riasztó árnyékokat festettek a falakra.

A Nagyúr végigmérte az elázott nőt, akinek hosszú, fekete hajából még mindig csöpögött a víz. Tekintete elidőzött a természetellenesen halványkék szempáron, a maszatos arcon, a megviselt, vértől és esőtől csatakos sötét pólón és farmeren. Mosolyra húzta a száját, amint észrevette a nő meztelen lábát. Valahogy nem így képzelte el Deborah Seraphin belépőjét.

A halálfalók közül néhányan elképedtek a nőből áradó energiától, ami úgy mozgott vele, mintha élne. A villámok fényében azt is észrevették, hogy a nő talpai véres lábnyomokat hagynak maguk után. Sejtették, hogy az egyik őrt álló társuk nem élte túl a vele való találkozást.

-         Voldemort, nem kellett volna felsorakoztatnod a pincsikutyáidat… De azért nem árt az óvatosság, igaz? – mosolyodott el gúnyosan, amitől kivillantak hosszú és véres szemfogai. A halálfalók felmordultak a sértés hallatán, de Uruk egyetlen pillantására ismét néma csöndbe burkolóztak.

-         Udvarias, mint mindig… De legalább van rálátásod a dolgokra.

-         Köszönöm a bókot. – hajtotta meg kissé a fejét.

-         Örülök, hogy végre eljöttél. Ez azt jelenti…

-         … hogy a kis Estrelle nincs többé. Igen, most már véglegesen enyém ez a test.

-         De Estrelle nem halt meg, ugye tudod?

-         Persze, hogy tudom. De onnan, ahova bezárta magát, nincs visszaút. Felégette az utolsó hidat is maga mögött.

-         Ezt jó hallani.

-         Legalább van, amiben egyetértünk.

-         Ó, reményeim szerint több ilyen is van.

-         Például a háborúd, igaz?

-         A háborúnk. Drága Deborah… Ez már nem csak az enyém. Már ketten vagyunk.

-         Honnan veszed, hogy melléd állok?

-         Ez kérdés? Odaát a Roxfortban elnyomtak, nem engedték, hogy a felszínre törj, mikor eljött az idő. Sokat kínoztak, ha nem tévedek, mindezt azzal takargatva, hogy Lioncourt kisasszony védelmében teszik. Nálunk viszont kiélheted a bosszú és az ölés utáni vágyadat…

-         És ha én nem akarok egyik oldalon sem harcolni? Ha csak vissza akarok térni a Klánomhoz, hogy felettük uralkodhassak?

-         Ugyan már, Deborah. Azt akarod, hogy bevegyem, hogy csupán ez a vágyad? Sokkal hataloméhesebb vagy te annál… Ezért is akartad megidézni egykor Belialt, nem? Hogy még több erőt adjon neked és a vámpírjaidnak.

-         Honnan tudsz te Belialról?

Voldemort halkan nevetett. Egy pillanatra lenézett a karfára tekeredett Naginira, akit Deborah érkezése óta simogatott, aztán összehúzott szemekkel vendégére nézett.

-         Sokmindenről tudok. Eljut hozzám pár információ, hála az én kis csicsergő madárkáimnak… Rólad és az egykori Klánodról is sokat tudok. Például azt, hogy az új vezetőjük engem támogat. A többi vámpírral együtt, akik alávetik akaratukat a vezérüknek…

-         Ki az?

-         Szerintem ismered őt. Mégha máshonnan nem is, Estrelle jóvoltából biztosan… Régóta a szövetségesem. Sokat segített abban, hogy te újra életre kelhess. És mellesleg a Roxfortban is jó szolgálatot tett. Elég sok információt meg tudott észrevétlen szerezni.

-         Nocsak, kezdek kíváncsi lenni. – mosolyodott el hidegen.

-         Lépj elő, Kraven! Deborah már nagyon szeretne látni.

Az árnyékok közül egy magas, nyúlánk vámpír lépett Voldemort trónusa mellé. Indigókék bársonyzakót viselt a hozzáillő nadrággal. Majdnem fekete, vállig érő haja enyhén hullámosan keretezte sápadt fényben játszó arcát. Szürke szemei mikor mozgott, úgy villogtak, mint a macskáké a sötétben. Lerítt róla, az elegancia, a kifinomult modor és a hatalom. De ebből a szempontból Voldemort mellett még ő is eltörpült.

Deborah emlékezett rá. Ő tette Estrelle –t félvámpírrá. Az ő nemesi vámpírvérétől kezdett el ébredezni. És nem utolsó sorban Estrelle bízott benne, a barátjának tartotta. „Örök hiba. Egy halhatatlanban soha nem szabad teljesen megbízni.” – gondolta, majd ő is lassan biccentett a vámpírnak.

-         Úgy látom, nem kell bemutatnom Lord Kraven Emerald -ot.

-         Nem, nem kell. Emlékszem rá. Gondolom a kis Estrelle soha nem gondolta volna, hogy a barátjának tartott vámpírherceg fogja elárulni…

Kraven nem válaszolt, csupán összébb húzta a szemét és megemelte a fejét.

-         Mindenesetre köszönettel tartozom neked, amiért a véreddel elindítottad a folyamatot, ami most kiteljesedett. Végre visszanyertem minden erőmet.

-         Nocsak, ez nagyon jó hír. – szólt közbe Voldemort.

-         Miért érzem úgy, mintha ez számodra hasznos lenne? – kapta vissza fejét a Nagyúrra és mereven nézett a vörös szemekbe.

-         Látom az ösztöneid a régiek. De az elmémben hiába is próbálnál olvasni. Onnan nem tudsz meg semmit. – Deborah felszisszent amiért leleplezték, és sápadt arcán egy villanásnyi időre harag látszott. – Azért jó nekem, hogy maradéktalanul visszatért az erőd, mert így sokkal hasznosabb leszel nekem.

-         Hogy merészeled?! – sziszegett rá.

-         Kedves Deborah, ugye tudod, hogy nem lesz más választásod, minthogy mellettem harcolj?

-         Tudom. – vetette oda kelletlenül.

Megvetően felciccent, majd elfordult és közelebb lépett a halálfalók sorához. Halványkék, izzó tekintete mindegyikőjükön elidőzött egy pillanatra. Az okosabbak oldalra pillantottak, vagy lehunyták a szemüket, nehogy olvashasson a gondolataikban, de volt, aki egyiket sem tette. Az egyik egy középmagas, büszke tartású férfi volt, akinek csuklyája alól kilógott egy szőke hajtincs. Szürkéskék szemei hidegen viszonozták Deborah pillantását, aki megállapíthatta, hogy Lucius Malfoy ellenállása figyelemre méltó. De sejtette, hogy csak védekezésre tudja fordítani az erejét.

A másik ilyen férfi sokkal magasabb volt és pár embernyire állt Malfoytól. Ahogy Deborah közelebb sétált hozzá, látszott rajta, hogy a maszkja alatt gonoszul elmosolyodik. Jéghideg kék szemei gátlástalanul, mégis valamiképp büszkén mérték végig a vámpírt. Már az első pillantásból tudta, hogy Livius az, Estrelle bátyja. Nem tudta volna megmondani, de valamiért tetszett neki ez a romlott halandó. Malfoyt csak egy kissé idegesítő, pöffeszkedő alaknak tartotta, akinek nincs igazi személyisége, valahogy üres, de Livius… Ő egészen más volt. Érezte benne az őrült fanatizmust, a vágyat, hogy ölhessen és pusztítást hozhasson az életre érdemteleneknek. Benne rengeteg energia és érzés forrongott, míg Lucius rideg és lenéző volt. Felnézett a férfira és jobb kezének ujjaival végigsimított a mellkasán, majd visszafordult Voldemorthoz.

-         Vedd le rólam a három jelet és a nyakéket, és akkor szabad akaratomból harcolok veled. Akkor még több vámpírt szerzek neked.

-         Deborah, azt hittem már ismersz annyira, hogy tudd, ilyen kijelentésekkel nem mész nálam semmire! Nem vagyok még annyira bolond, hogy levegyem rólad a Jeleket és a kis ajándékomat. Őrült lennék, ha megtenném. Hisz tudod, hogy azok kötnek hozzám! Ezek teszik lehetővé számomra, hogy parancsoljak neked. Nem hiszem, hogy akkor is engedelmeskednél, vagy velem tartanál, ha ezek nem lennének rajtad. Nem tehetsz semmit. Csak én szabadíthatlak meg.

-         Rendben. Utálom beismerni, de győztél. Az új szövetségesed leszek…

-         Nagyszerű!

-         De csak akkor, - emelte meg a hangját – ha visszakapom a Klánomat a vámpírjaimmal együtt, akik fölött ismét én uralkodhatok! És áldozatokat is kérek. Sokat! Már túl régóta nem ihattam elég vért! Ha ezeket megadod nekem, nem fogok ellenkezni, és teljesítem a parancsaidat. De csak a háborúddal kapcsolatosakat!

Voldemort elgondolkodva nézett rá. Tudta, hogy ennél jobban nem tudja megszorongatni a vámpírt. Ugyan őt nem tudja teljes erejével megtámadni a Három Jel miatt, de épp eléggé megsebesítheti. A háborút pedig sértetlenül akarta vezetni. És végülis nem is kért túl sokat. Áldozatokat könnyűszerrel hozathat a halálfalóival, Kravennek pedig adhat más feladatot, ha nem akar csatlakozni Deborah Klánjához. Meg aztán neki ott van a magyarországi bokra is. Rájuk is számít a csatában. Most minden egyes ember, vagy vámpír számít. A halálfalók még soha nem gyülekeztek ekkora számban, és minden nappal egyre csak gyarapodnak. Az óriásokat és a lidérceket már meggyőzte. A dementorok mindig is az ő parancsaira vártak, Deborah vezetésével pedig a vámpírok jelentős része fog segíteni. Most már csak az északi kitaszítottakat kell magához csábítania, és teljes lesz a sereg. És ha minden kötél szakad, ott van még a legerősebb fegyver is, akit csak végszükség esetén akart bevetni: Belial.

-         Rendben. Megegyeztünk. – bólintott rá végül. – És ha más mondanivalód nincs, akkor engedd meg, hogy egyik hű szolgám megmutassa a jövőbeni lakosztályodat…

-         Én meg már azt hittem, hogy te fogsz személyesen elkísérni… - válaszolta megjátszott csalódottsággal a hangjában.

-         Szeretnéd, ha én mennék? – húzta fel egyik szemöldökét. - Nem hiszem, hogy komolyan gondolod. – tette végül hozzá szinte suttogva, de a félmosoly nem tűnt el a szája szegletéből.

-         Majd meglátjuk. – azzal elindult kifelé a teremből. – Jaj, és bocsáss meg a kinti kis incidensért! De kissé még éhes voltam… és vagyok.

Az utolsó két szót csak suttogta végigjáratva tekintetét a halálfalókon, mintha csak a következő prédáját szemelné ki. A hatáson ugyan rontott valamennyit kócos és rendezetlen külseje, de néhány halálfaló így is nyugtalanul sandított Voldemortra.

-         Semmi gond. Úgy készültem, hogy jössz. A kinti újoncért nem nagy kár. De kérlek, ha egy mód van rá, akkor ne tizedeld meg a halálfalóim sorait. Minden emberemre szükségem lesz a közeljövőben.

-         Ahogy parancsolod! – húzta el gúnyosan sápadt ajkait miközben kissé meghajtotta magát. – Amennyiben elég vért tudok magamhoz venni, a kutyáid biztonságban lesznek. És ha most megbocsátasz… a hajnal már közel… - azzal egyenes háttal továbbindult. A Nagyúr intett Rookwoodnak, hogy menjen vele. A halálfaló hamar felülkerekedett bizonytalanságán, hisz ha nem sietett volna teljesíteni a feladatot, akkor az Ura biztosan megbünteti.

Voldemort elégedetten elvigyorodott az állát simogatva, miközben tekintetével egész a terem végéig követte a nő karcsú alakját. Miután elnyelte őt a folyosó sötétje, Livius lépett és hajolt oda hozzá.

-         Nagyúr, biztos, hogy megbízhatunk benne?

-         Nem. Megbízni azt nem… De hasznos vezér lesz a háborúban… Most menj, és szólj valakinek, hogy takarítsák el a kinti hullát, aztán vidd el a csapatodat. Szerezzetek áldozatokat neki. Ha lemegy a nap, éhes lesz. Ha lehet, akkor varázserejűeket, azoknak jobban fog örülni. Lehetnek aranyvérűek is, de csak a ’világos oldalról’… Tudod te azt magadtól is. Közben el is szórakozhattok velük. De ne öljetek túl sokat! Nem akarom, hogy feltűnő legyen! Ha végeztetek, gyere vissza jelentést tenni!

-         Igen, Nagyúr, úgy lesz, ahogy parancsolod!

-         Remek. Most menj a csapatoddal!

Livius meghajolt, majd lesietett az emelvényről és intett a hozzá tartozó embereknek. Legalább tizenöten csatlakoztak hozzá, majd elhagyták a termet.

-         Menjetek ti is! Ha szükségem lesz rátok, azt érezni fogjátok… - húzta el gonoszan a száját.

A következő pillanatban a halálfalók mind elsiettek, hogy odakintről hazahoppanáljanak. Voldemort egyedül maradt Kravennel.

*

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés