31. Fejezet

„Börtönfalak zárnak be ridegen…”*

Sötét.

Nyirkos hideg.

Valahol víz csöpög idegesítően szabályos időközönként.

„Egyedül vagyok. Mint mindig. De ez a magány most valahogy más, ahogy itt fekszem a földön a mocsokban. Ez a magány most nem fáj annyira, mint mikor a roxforti szobámban gondolkodtam ezen. Ez sokkal mélyebb. Talán azért, mert nem akarnám, hogy lássanak. Főleg nem Estrelle. Érdekes az emberi elme… Valahogy sokkal jobban fájna, ha ő így, tele sebekkel látna. Én magtanultam elnyomni a fájdalmat a hosszú évek során, amíg kém voltam. Vagdoshattak, átkozhattak, üthettek, én nem kiabáltam, nem könyörögtem kegyelemért. Nem. Volt és van is bennem annyi tartás, hogy ezt ne tegyem.”

Csöpp. Csöpp…

„Csöpög a víz megállíthatatlanul. Vajon ezek a cseppek is mély lyukat vágnak a kőbe, mint megannyi hegység hasonló barlangjaiban? Fel kellene ülnöm.  Túlságosan hideg van. Érzem, ahogy didereg és reszket a testem. De nem csak a nyirkosságtól, hanem a rengeteg Cruciatus-átok utóhatása is kínozza az izmaimat.  Túlontúl ismerős fájdalom. Persze ezek a szakadt rongyok, amik valaha a ruháim voltak, már nem melegítenek. A sok kínzás alatt nem túlzottan figyeltek az épségükre. Kiforgatták a zsebeimet már akkor, mikor elfogtak. Mindent elvettek. A bájitalaimat, a pálcámat, az övemet, sőt még a cipőmet is. Nem adtak túl sok esélyt a szökésre, vagy az öngyilkosságra. Gondolom az övemet is azért nem hagyták nálam, nehogy megfojtsam vele magamat, ha már a halálért könyörgök.

De én nem fogok könyörögni érte. Bolondok. Még mindig azt hiszik, hogy megtörhetnek. Nem tudják, hogy nekem már nincs miért könyörögnöm. Már nincs. Azt hittem, hogy egy darabig lesz, de mióta Estrelle (pontosabban Deborah) átállt hozzájuk, azóta nincs. Egyedül érte lett volna érdemes tovább élni. Még Dumbledore és a háborúja sem érdekel. Ha Potterrel marad, akkor sikerülni fog annak a kölyöknek legyőzni a Nagyurat. De azért sajnálni fogom egy kicsit, hogy én már nem láthatom a bukását…

Mondjuk én így is, úgy is meghalnék. Ha a Nagyúr kerülne hatalomra, ez magától értetődő. Ő nem tűri meg az árulókat. Meg tudom érteni. Ha viszont elbukna, akkor a Minisztérium szállna rám. Mióta múlt héten leközölték a mostani halálfalók neveinek listáját, nincs esélyem. Hiába Dumbledore igyekezete, ameddig Caramel ül a bársonyszékben, addig nekem lőttek. Persze lehet, hogy amúgy is. A Minisztérium végre megmozdult. Ezt a listát komolyan veszik, hiszen elkaptak egy halálfalót az aurorok és Veritaserum hatása alatt alaposan kikérdezték. Az az idióta Nott meg az én nevemet is megemlítette! Csodálatos kilátások a jövőre nézve! Csupán Dumbledore, a Nagyúr és a halálfalók tudják az igazat. De azok a rohadékok már nem térnek vissza a házukba, a családjukhoz. Nem, most már a Nagyúr mellett maradnak ebben az átkozott kastélyban!

Soha nem fogják megtalálni. Ez a hely mesterien van elrejtve. Hasonlóan feltérképezhetetlen, mint a Grimmauld tér 12. Érdekes, hogy most szívesebben tartózkodnék abban a mocskos házban, azzal a korcs Blackkel, minthogy itt vergődjek a padlón több sebből vérezve… Ó nem, én nem panaszkodom. Azt hiszem megérdemlem, amit kapok és véleményem szerint ezzel Black is egyet értene. De már nem tud. Az rontott el mindent, mikor meghalt. Volt képe feldobni a talpát! Mi ez, ha nem gyávaság? Küzdenie kellett volna! Nem szabadott volna Estrelle előtt meghalnia! Ez tett tönkre mindent. Estrelle a gyásztól egy álomvilágba menekült, ahol nem érheti fájdalom. Van egy olyan gyanúm, hogy ebben Voldemort keze is vastagon benne volt és van, ugyanis azóta sem tért vissza erről a helyről. Látom rajta, mikor a Nagyúr színe elé visznek kínozni. Ő is ott áll mellette, bal kezét a trónus karfáján nyugtatva. De az a tekintet, az a test már nem Estrelle –é.

Az a természetellenesen halványkék tekintet azé az átkozott vámpíré, Deborah –é, aki átvette az irányítást Estrelle teste fölött, miután elmerült az álomvilágában. Csak azt nem értem, hogy miért nem küzd? Igaz, hogy életében rengeteg fájdalmat átélt, sok embert eltemetett, de mindig volt ereje túllépni… Most miért nincs? Ehhez köze lehet Voldemort varázslatainak is? De hogyan? Befolyásolja a tudatát, az akaraterejét a Harmadik Jelen keresztül? Talán ezt már soha nem fogom megtudni.

Most már tényleg jó lenne felülni… de annyira fáj minden tagom, ha megmozdulok… Most igazán jól jönnének a bájitalok, amiket elvettek! A zöld üvegcse. Először azt venném be. Az energiát adna. Aztán jöhetne a lila, ami elállítaná a vérzést, majd a piros, ami meggyorsítaná a gyógyulásomat. A sárgát pedig lenyomnám fogvatartóim torkán, hogy belülről rohadjanak szét! Én, Perselus Piton, a Bájitalok Mestere, ahogyan régen ők hívtak, érteném a dolgomat. A legtöbb halálfaló olyan hülye, hogy gondolkodás nélkül bevenné a bájitalokkal kapcsolatos hazugságaimat. Voltak olyan bolondok, hogy megbíztak bennem mielőtt lebuktattak. Persze most már semmi pénzért sem hallgatnának rám.”

Keserűen felnevetett, de csak száraz zihálásra futotta, majd óvatosan ülő helyzetbe tornázta magát. Érezte, ahogy még ennyi mozgástól is felszakadt néhány hosszú ostornyom a hátán. De nem tehetett mást, csak szitkozódott egyet, és reménykedett, hogy hamar eláll a vérzés, és nem fertőződik el a sebe.

„Nevetséges, ahogy próbálnak megtörni! Hát még mindig nem értik, hogy én már nem érzek semmit? Egyedül az fáj egy kicsit, hogy Estrelle, vagyis Deborah ott van. De tudom, hogy Estrelle nem látja, hogy mi történik velem. Talán jobb is…”

Lassan az ajtó felé fordította tekintetét. A folyosóról egy fáklya halvány fénye szűrődött be. Odakintről hallotta a nyöszörgéseket, a sírást, és a fájdalmas sikolyokat. Nem volt egyedül ezen a folyosón. És ha belegondolt, hogy milyen hatalmas ez az épület és az alatta futó pincerendszer…

Ahogy nézte a fáklya fényét és megpróbálta számba venni a sérüléseit, érezte, hogy megváltozik a levegő. A nyirkos hideg helyét egyenesen fagyos levegő vette át. Száraz hörgés hallatszott a folyosó végéről, ami egyre közeledett. Perselus hallotta, ahogy hangosabban nyöszörögnek, vagy kiabálnak azokban a cellákban, amik mellett elhalad a borzalom.

-         Dementorok! – sikította valahol egy kétségbeesett hang.

„Igen, azok.” – gondolta. Túl ismerősek voltak neki a körülmények. A levegő kihűlése, ahogy a rabok elhallgatnak, majd sivalkodni kezdenek, ahogy megremeg a fáklya lángja… Eszébe juttatta egy másik cella emlékét.

„Az sem volt nagyobb, mint ez a mocskos lyuk… Szinte már vártam, hogy jöjjenek…Na most már igazán ismerősnek érzem ezt a helyet… Gondolom az is volta céljuk, hogy visszahozzák a legrosszabb emlékeimet. Nem tudják, hogy szinte az egész életem egy rossz emlék? Nem tudják, hogy nappal is kínoznak egykori áldozataim arcai? Nem tudják, hogy sokszor úgy érzem, mintha a holtak tekintete kísérne? Nem tudják, hogy éjszakánként csak bájitallal tudok álomtalan álomba merülni, amitől olyan reggelente, mintha nem is aludtam volna? Nem. Nem tudják, hogy nekem minden nap felér egy azkabani nappal. Mert ugye mi más céljuk lett volna azzal, hogy leküldenek egy dementort? Ez célzás lenne, hogy ott kellett volna maradnom? Ironikus, hogy én nem is törtem magam, hogy kikerüljek. Úgy éreztem, megérdemeltem a büntetésem. Megérdemeltnek tartottam, hogy lássam a halott arcokat, akiket megöltem. Puszta élvezetből, de legfőképp haragból, amiért nem tudtak befogadni az ő világukba, és emiatt a sötétséget kellett választanom. Az egyedüli társat, aki oltalmazott és hatalmat adott…

Gyűlöltem mindent és mindenkit. A kivétel csak a Nagyúr volt. Őt alázatosan tiszteltem és szolgáltam. Talán féltem is. A bájitalokkal, amiket főzetett velem, megpróbáltam kimutatni a köszönetet, amiért hatalmat és lehetőséget, támogatást adott, hogy bosszút állhassak azokon, akik bántottak, lenéztek, vagy gúnyoltak. Mekkora bolond voltam! Címeres ökör.

Évekig nem vettem észre, hogy az orromnál fogva vezetnek. De mikor már rádöbbentem, akkor késő volt. Túl késő. Túl sok bűnt követtem el ahhoz, hogy feloldozást, vagy bocsánatot nyerjek. És persze botorság volt azt hinni, hogy sikerülhet megszöknöm a Nagyúr elől. Akkoriban már rettegtem tőle. Már nem az alázat miatt hajtottam fejet neki, már nem gondoltam azt, hogy megérdemlem, ha megkínzott valami apró hibáért, vagy csak szórakozásból… Többé nem tudtam hinni az eszméiben. Kinyílt a szemem. Mészárlás folyt. Válogatlan mészárlás.

Tehetetlenül nézetem, ahogy a Nagyúr elé ráncigálják az ártatlan nőket, akiket később halálra erőszakoltak – holott fennhangon hirdették a felsőbbrendűségüket, mégis bemocskolták magukat a tőlük alacsonyabb rangú lányokkal, asszonyokkal - ; a megárvult kisgyerekeket, akikre a Nagyúr mondta ki kéjesen a Crutiatus átkot azt hangoztatva, hogy a mocskos sárvérűek és félvérek mást nem is érdemelnek. Aztán odalökte nekünk a kölyköket, hogy végezzünk velük. Még mindig látom azt a riadt barna szempártú, egérfrizurás fiúcskát, aki arcocskájára száradt könnyekkel tekintett fel rám. Annyira ártatlan volt! Láttam a könyörgést azokban a hatalmas szemekben, de bármennyire is szerettem volna, nem tehettem érte semmit! Túl feltűnő lett volna, ha a Nagyúr színe elől elviszem, vagy eltűntetem. Rögtön átláttak volna rajtam. És akkor habozás nélkül megöltek volna. Akkoriban pedig még élni akartam. Élni, hogy megmutathassam mindenkinek, hogy Perselus Piton elől nincs menekvés! Nem is volt…

Csupán három évet élt…”

Az egyik dementor a kettő közül megállt Piton cellája előtt, és mélyen, hörögve beszívta a levegőt. A férfinek ez szinte fizikai fájdalommal ért fel. Rettenetes emlékei filmként peregtek égő szemei előtt, miközben rendületlenül a dementor csuklyája alá nézett az áthatolhatatlan feketeségbe. Percek teltek el így. A lény egyre hangosabban hörgött, majd aszott, nyálkás kezét az ajtó reteszére tette és elhúzta azt. Piton megremegett, ahogy megnyikordult a sarokvas. Ösztönösen hátrébb húzódott.

„Hát így fogok meghalni? Kiszippantja a lelkemet? Kitűnő büntetés, mondhatom. Furcsa belegondolni, hogy a testem tovább fog működni, hisz a szívem és az agyam életben fogja tartani. Vajon mit fognak csinálni velem utána? Itt hagynak, amíg éhen nem halok? Vagy mutogatni fognak odafönt a halálfalóknak mondván, hogy „Így jár az, aki ellenszegül a Nagyúrnak”? Erről jut eszembe, hogy még soha nem hallottam róla, hogy hova kerültek az Azkabanból azok, akiken végrehajtották a csókot… De ez már nem lényeges. Nem tudok védekezni, mint ahogy akkor régen sem tudtam egy másik cellában, a tengeren. Majdnem fél évet voltam abban a börtönben, mire Dumbledore kihozott. De előtte sem tudtam végrehajtani a patrónus bűbájt, hisz nem volt egy boldog emlékem se. Most meg… Most meg már nem maradt. Az a kevéske is elszállt, amit Estrelle –től kaptam. Szomorú.”

Ahogy a lény közelebb siklott pár lépést, már belenyugodott a sorsába. Szinte már várta, hogy mikor kerül le a csuklya a dementor fejéről. De nem az történt, amire számított. A szörnyeteg mögött, a gyér fényben egy kecses alak körvonalai bontakoztak ki. A halványkék szemek szinte világítottak a homályban.

-         Estrelle! – suttogta rekedten.

-         Térj vissza társadhoz a folyosóra! – hallotta a fagyos hangot. Lemondóan sóhajtott.

 „Nem, ő még mindig Deborah. Mit akarhat? Miért nem hagyja, hogy megkapjam a csókot?”

Egy pillanatra remény töltötte el, de aztán belátta, hogy esztelenség volt azt hinnie, hogy a nő hagyja őt elmenni.

Mikor már egyedül maradtak a cellában, a nő közelebb lépett hozzá és nem törődve azzal, hogy hosszú, fekete bőrkabátja összekoszolódik, leguggolt.

-         Perselus Piton. Bolond. – suttogta.

-         Ha azért jöttél, hogy sértegess, akkor feleslegesen tetted. Már nem érdekel, hogy mit mondasz te, vagy a többi féreg.

-         Ejnye, ejnye! Hát nem örülsz, hogy láthatsz? Már nem ugrik össze a gyomrod? Nem szárad ki a szád? Nem égsz a vágytól, hogy megérinthess? Ne tagadd, nem is olyan rég még ez volt a vágyad…

Piton hirtelen úgy érezte, mintha évek teltek volna el azóta, hogy csókolta azokat a puha ajkakat. Estrelle ajkait.

-         Ne légy nevetséges. Az nem te voltál. – fordult el.

-         Ó, értem.

Rövid csend állt be közéjük mindaddig, míg Piton erőlködve meg nem próbált felállni.

-         Nem kéne próbálkoznod. Csak még több sebed fel fog szakadni. Igen, érzem a véred szagát… betölti ezt a kis lyukat olyan sűrűn, mint a legsűrűbb köd, vagy valami paplan. Hmm… nagyon finom illata van a te aranyvérednek! Fáj a szívem, hogy annyit elpazaroltak belőle, amíg kínoztak. Szegény, szegény Perselus… nem ezt érdemelted volna…

-         Ne játssz velem! Mondd el mit akarsz! Miért jöttél?

-         No lám, kezd fogyni a türelmed? Hová tűnt az udvariasság? Habár ha jobban belegondolok, az neked soha nem volt az erősséged.

-         Ha meg akarsz ölni, akkor essünk túl rajta! Gyerünk, szívd ki a vérem… már ami maradt! Önként felajánlom a nyakamat. A sajnálatodat pedig tartsd meg magadnak! Na mire vársz?

-         Na de kérlek, én nem ezért jöttem! – simított végig a férfi véres arcán, de az úgy kapta el a fejét, mintha égette volna az érintés.

-         Akkor?

-         Üzenetet hoztam.

-         Igazán? Nem érdekel mit üzen az a rohadék odafentről!

-         Ugyan már, én nem Voldemortról beszélek. – hajolt Piton füléhez. – Én a drága kis Estrelle –től kaptam üzenetet! Bizony. Még mindig él a kis drága valahol mélyen bennem.

Piton érezte, ahogy a szemei elkerekednek, és minden idegszála megfeszül attól, hogy megpróbálja nem ellökni magától a nőt, aki lassan végighúzta halovány nyelvét az arcán szivárgó vérpatakon.

-         Miért csinálod ezt?

-         Mit? – nézett fel rá kérdőn.

-         Ez valami új kínzási módszer? Így akartok megtörni? Reményt akartok kelteni bennem, hogy még megmenthető Estrelle élete?

-         Ne butáskodj! Semmi ilyesmiről szó sincs. Voldemort nem is tudja, hogy beszélni akartam veled négyszemközt. Egyébként meg, jól gondolod, Estrelle már soha többé nem nyeri vissza a hatalmat efölött a roppant csinos kis test fölött! Be kell valljam, nagyon jó érzés benne lenni teljes tudattal. Már lassan elfelejtettem, hogy milyen is volt régen, függetlenül attól, hogy a sajátom is szinte hajszálra ugyanilyen volt.

-         Ne húzd az időt.

-         Miért? Neked van időd, nem?

-         Nekem van, de Voldemortnak nincs. Gondolom nem jött volna veled ez a két dementor díszkíséretnek, ha nem ő küldi őket. Fel akarsz vinni hozzá, igaz?

-         Hmm… Okos. Csodálom, hogy azok után a kínzások után még mindig ennyire vág az eszed. Sokan már megőrültek volna.

-         Igen, de ők nem gyakorolták hosszú éveken át az önuralmat. Nem figyeltek minden arcrándulásukra, ami leleplezhette volna őket.

-         Igen, igazad van. Azt hiszem, alábecsültelek.

-         Örülök. – válaszolta szárazon. – Nos akkor elmondod azt az állítólagos üzenetet, vagy nem?

-         Türelmetlenek vagyunk?

Ez az egy kérdés emlékek sorát indította el Perselusban. Felrémlett előtte az oly távolinak tűnő perc, mikor Estrelle ezt kérdezte tőle. Szinte érezte kezei alatt a nő bársonyos bőrét, beszívta édes illatát… Ahogy Deborah arcát fürkészte felötlött benne a gyanú, hogy a vámpír idézte elő nála az emlékeket.

„De nem. Látszik rajta, hogy ehhez most semmi köze. Annyira furcsa ránézni. Olyan, mintha Estrelle –t látnám, pedig tudom, hogy most nem ő az. Vagyis igen, a teste az övé, de Deborah tekintete néz vissza rám. Hiába is keresném azokat a fekete szemeket…”

-         Rendben, átadom. De előtte állj fel.

-         Minek?

-         Csak úgy. Elfáradtak a lábaim és unom már ezt a pózt.

Piton erősen kételkedett benne, hogy egy vámpír a guggolás miatt el tudna fáradni, de túlságosan felcsigázta már a gondolat, hogy hallhat Estrelle felől, úgyhogy összeszedte maradék erejét és nagyon lassan, a falnak támaszkodva felegyenesedett.

-         És most?

-         Gyere közelebb. Ne félj, nem foglak megharapni! – villantotta ki egy mosoly kíséretében a szemfogait.

-         Ennyire elég?

-         Tökéletes. – bólintott, miután a férfi alig egy lépésnyire bizonytalanul megállt előtte. – Bármennyire is furcsán hangzik, de nem tudom átadni az üzenetet…

-         Mit szórakozol velem?!

-         Várj! Ezért személyesen kell vele beszélned. Arra kért, hogy egy percet engedjelek behatolni az elmém mélyére. Azt mondta, hogy ebben a témában elég jártas vagy.

-         És te?

-         Igen, én megengedem, feltéve ha képes vagy a Legilimenciára… ilyen állapotban. – nézett végig a csupa seb férfin. – Természetesen a fontosabb emlékeimet elzárom, és ha azok után kutatsz, rögtön megszakítom a kapcsolatot.

-         Képes leszek. De miért engeded meg? Neked nem az ellenkezője lenne a célod?

-         Ne érdekeljenek az okaim! Inkább örülj neki, hogy ilyen engedékeny hangulatomban vagyok.

-         Rendben. De pálca nélkül…

-         Tudom, hogy nehezebb lesz, de azért annyira nem vagyok bolond, hogy a kezedbe adjak egyet. Tudom, hogy képes leszel nélküle is.

Piton nem válaszolt, csupán bólintott, majd lehunyt szemmel koncentrálni kezdett. Hosszú percekig álltak egymással szemben. Deborah már épp szólni akart, mikor Perselus hirtelen kinyitotta fekete szemeit, melyek most ismét elszántan csillogtak, és elsuttogta a varázsszót:

-         Legilimens!

Rögtön érezte, hogy megtántorodik és a nővel együtt a földre zuhan, de nem törődött vele. Most sokkal fontosabb dolga volt. Látta Deborah néhány emlékét elúszni a szemei előtt, de félretolta őket, hogy mélyebbre áshasson. Úgy érezte, hogy már órák óta kutat a bezárkózott Estrelle után, míg végül az egyik vértől csöpögő kép után elsötétült minden. Egy pillanatra azt hitte, hogy nem sikerült a varázslat, hogy kifogyott az erejéből a cél előtt, de aztán lassan kitisztult a kép. Először az éjszaka hangjait hallotta meg, majd…

-         Egy vízesés?

Lassan körbejáratta tekintetét a környezetén. Egy szélfútta tisztáson állt. A lába alatt hosszú fűszálak hajladoztak, amik között apró fehér, csillag formájú virágocskák bújtak meg. A nyári szellő belekapott összegubancolódott hajába. Előtte egy vízesés magasodott. A tiszta víz fehér habot tajtékozva hullott a mélybe. Pár lépésnyire a parttól, egy nagy kövön fejét kezébe hajtva pedig ott ült Estrelle. A hold fénye körülölelte alakját.

Perselus teste megfeszült. Oda akart rohanni, hogy felkapja, megölelje, megcsókolja a rég nem látott nőt, de képtelen volt megmozdulni. Csak nézte ezt a tüneményt. Látta, hogy ujjai között kristályként csillogó könnyek hullanak a fűbe. Nem tehetett róla, de ennyi szörnyűség és kín után még ezt is csodálatosan szépnek látta. Tett egy lépést a kő felé, mire a nő felnézett. Látta a fekete szemekben a pillanatot, mikor felismerte és a következő másodpercben érezte, ahogy a törékeny test az övééhez simul. Öntudatlanul fonta köré karjait. Most nem tudta volna eljátszani a tartózkodó bájitaltanárt. Most nem. Lelkét abban a pillanatban eltörölhetetlen béke szállta meg. Már nem érdekelte, hogy mi vár rá a valóságban, már nem törődött vele, hogy meg fog halni. Csak azt kívánta, hogy ez az ölelés örökké tartson.

-         Hát eljöttél… - nézett fel rá könnytől csillogó szemekkel, de pillantása az üzente: „Mit tettek veled?”

-         Igen. – Nem tudott többet kinyögni. Túlságosan mélyen érintette, hogy újra hallhatja azt a fülledt, csábító, de most kétségbeesett hangot.

-         Féltem, hogy nem fog beengedni. De most sietnünk kell! Bármelyik pillanatban megszakíthatja a kapcsolatot. Figyelj rám és ne szakíts félbe! – komorodott el. Piton pedig jobbnak látta, hogyha kivételesen nem szól közbe. – Kérlek, idézd fel magadban annak a festménynek a képét, amit a szobámban láttál, és ketten vagyunk rajta!

-         A démon és az angyal.

-         Igen. – helyeselt türelmetlenül. – Most elmondom, hogyan menekülhetsz meg Voldemorttól. Meg kell tenned, Dumbledore és Harry számít rád, mint ahogyan én is.

-         Rendben.

-         A lényeg: előtted van a kép?

-         Igen.

-         Akkor idézd fel magadban a szöveget, amit a kép aljára festettem. Megvan?

-         Azt hiszem igen.

-         Ha ma felvisznek Voldemort elé, akkor emlékezz a szövegre és mondd ki hangosan! Így meg fogsz tudni menekülni. De nagyon fontos, hogy a megfelelő időben tedd meg! Majd figyeld fél szemmel Deborah –t, ha tudod. Megpróbálom átvenni felette egy percre az uralmat, és megérintem a bal csuklómat a jobb mutatóujjammal. Ez lesz a jel, amikor eljön az időd. Kérlek, nagyon koncentrálj, mert nem lesz több alkalom!

-         Szóval ma akarnak megölni.

-         Igen. De előtte Voldemort még mondani akar pár szót a halálfalóinak és neked. Ma mindenféleképp vissza kell jutnod a Roxfortba. A háború nem sokára kezdődik!

-         De te miért nem térsz vissza? Ha képes vagy átvenni a hatalmat Deborah fölött…

-         Az csak egy perc lesz. De többre nincs erőm. Gyenge vagyok, Perselus. És Deborah minnél erősebb, én annál halványabb leszek. A saját elmém rabja vagyok. Nem tehetsz értem semmit.

-         De…

-         Kérlek!

-         Rendben. De Deborah nem hallotta, amit mondtál? Nem fog leállítani?

-         Nem. Nem tudja, hogy most mi történik. Ide nem lát be, mint ahogy én sem tudtam, hogy ő mire gondolt, mikor még nem tört elő belőlem. Csak az erős érzelmeket érzékeli.

-         És most menj!

-         De…

-         Menned kell! – suttogta, majd hirtelen kezeibe fogta a férfi arcát és forrón, kétségbeesetten megcsókolta. Minden porcikája azt üzente, hogy mennyire hiányzik neki.

Piton gondolatban keserűen elmosolyodott és régi ismerősként köszöntötte a sóvárgást, a vágyat, a fájdalmat, a lemondást és a szerelmet, amik egyszerre rohanták meg. A következő pillanatban magához tért.

A pincebörtön egyenetlen padlóján feküdt, alatta Deborah –val, akinek még mindig a száját csókolta. Azonnal elengedte és lekászálódott róla, majd haragosan figyelte, ahogy a nő végighúzza mutatóujját saját alsóajkán.

-         Most már legalább tudom miért választott téged… - jegyezte meg gúnyosan. – Gyerünk, mennünk kell! – váltott fagyos hangnemre. – Voldemort már vár.

Kilépett a folyosóra és intett a két várakozó dementornak.

-         Vigyétek Voldemort elé!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés