2. fejezet

A találkozás

Piton a szobájában ült, idegesen dobálta ruháit egy kisebb utazótáskába. Nem tudta, mi az a veszély, ami a fiát fenyegeti, ahogy azt sem tudta, kitől kapta a levelet. Lehet, hogy csapda? Az ösztönei azt súgták, hogy nem az. De akkor ki tud még a fiáról? Hiszen nem mondta el senkinek. Talán mégis varázslóknál lakik?

Ekkor lépett a szobába Dumbledore.

- Mi történt Perselus? - kérdezte szelíden. Tudta, hogy a tanárt nem könnyű így kiborítani.

- Olvassa! - mondta Piton, és az igazgató kezébe adta a levelet.

Az ősz varázsló gyorsan átfutotta a pár sort, majd gondterhelten nézett maga elé.

- Mi a véleménye? - kérdezte Piton, közben az igen kevés mugliruháját kotorta elő egy láda fenekéről.

- Oda kell mennie.

- Tudom. Még ma indulnék, ha lehet.

- Honnan tudja olyan biztosan, hogy ez nem csak egy csapda?

- Érzem. De Ön honnan tudja, hogy nem csapda?

- Nos, Perselus, valamit el kell mondanom önnek. Eddig azért nem tettem, mert a felesége a halála előtt megkért rá, hogy csak akkor mondjam el önnek, ha nincs más választásom. Eddig nem akartam, mivel úgy tűnt Önt sem igazán érdekli.

- De érdekelt! Hogyne érdekelt volna? Hiszen a fiam! Még ha csak egy kvibli is! - csattant föl Piton - Csak...

- Csak? Csak nem merte fölkeresni. Mert félt az elutasítástól. Félt a szégyentől – mondta az ősz professzor.

A szégyentől... Ez a szó szíven ütötte a férfit. Mert igaz volt. Szégyellte volna, hogy a fia kvibli. A férfi abbahagyta a pakolást, és leült. Néhány percig meredt maga elé, majd halkan megszólalt.

- Hallgatom, Dumbledore - kimért hangján nem hallatszott a lelkében dúló vihar.

- A felesége, miután megszökött, a Rendhez menekült. Nem magát gyűlölte, nem maga üldözte el! A gyermekét féltette, nem akarta, hogy ő is halálfaló legyen. Ismert egy mugli házaspárt, akiknek nem lehetett gyermeke. Megkért engem, hogy tartsam titokban a terhességét és intézzem el, hogy a gyerek a születése után a Gray házaspárhoz kerüljön. Akkor még nem értettem, miért akarja örökbe adni. Mint később kiderült, szándékosan kereste fel a halálfalókat, hogy végezzenek vele. Így sikerült titokban tartani a kicsit.

- De nekem elmondta...

- Mert - tudom, nehéz elhinni - szerette magát - mosolyodott el az igazgató.

- Gyűlölt engem - monda Piton, de csak magának.

Dumbledore ezt eleresztette a füle mellett, és folytatta.

- Akkor még nem tudtuk, hogy kvibli lesz. A mugli szülők adoptálták, de én - mivel megígértem a feleségének - tovább vigyáztam a gyerekre. Egy varázslónak szóltam, aki úgy is Londonba akart költözni, hogy a Gray család mellett vegyen lakást. Megkértem a varázslót a mugli feleségével együtt, hogy költözzenek oda. Ő havonta küldi a híreket a fiatalemberről. Igen, Hiszen már tizenhat éves! De a legfontosabb: Meghagytam Mr Springnek, hogy ha tényleg baj van, önnek szóljon.

- A Kóbor Gimbusszal fogok utazni. Egy félórán belül indulok – jelentette ki Piton tárgyilagos hangon. Nem szerette az utazás eme formáját, de jobb ötlete nem akadt, hogyan juthatna el oda.

- Rendben! - mondta az igazgató és elindult az ajtó felé, de még visszafordult. - Kérem, azonnal küldjön egy baglyot, ha megérkezett! Ha tehetem, én is ön után megyek. Sok szerencsét!

Piton gyorsan befejezte a pakolást. Óriási lelkiismeret furdalást érzett, mint mindig, amikor a feleségére gondolt. Dumbledore azt mondta, szerette őt, nem mintha ez csökkentette volna a szívét mardosó érzést. Sőt! Inkább fokozta, ha egyáltalán lehetséges.

A folyosón halk beszélgetés hangja ütötte meg a fülét. Meg sem kellett néznie, kik azok, a hangjuk alapján azonnal felismerte őket.

- Harry, láttad Piton arcát, miközben megkapta azt a levelet? – hallasztott Ron kárörvendő kérdése.

- Nem semmi volt! Ilyennek még sohasem láttam! Vajon mit kaphatott? – Harry eme megnyilvánulására Piton keze ökölbe szorult, de még nem akarta felfedni magát.

- Fiúk, hagyjátok már! Mindenki erről beszél. Már unom! – zsörtölődött Hermione.

De Ron folytatta, mintha meg sem hallotta volna a lány hozzászólását.

- Lehet, hogy szerelmeslevelet kapott Umbridge-től. Milyen szép pár lennének!

De Harryék erre már nem tudtak reagálni, mivel Piton most előlépett az árnyékból, hiszen ezt a szemtelenséget már nem tűrhette.

A három jó barát sápadtan húzódott összébb, de a tanár csak ennyit mondott:

- Harminc pont a Griffendéltől!

Miután elhalt a férfi távolodó lépteinek zaja, a három Giffendéles összenézett.

- Talán tényleg szerelmeslevelet kapott... – állapította meg Harry nagy komolyan.

Pitont azonban most nem érdekelték ilyen apróságok. Máskor ezért olyan büntetőfeladatot adott volna, hogy egy hétig ki sem látszanak belőle, de most fontosabb dolga volt. Majd a következő bájitaltan órán revánsot vesz.

Mikor kiért az épületből, megszaporázta lépteit. Roxmorts határánál kinyújtotta a pálcáját, hogy hívja a Kóbor Grimbuszt, ami perceken belül megérkezett. Ő felszállt rá, gyorsan kifizette a fuvardíjat, megmondta hová akar menni, majd leült a legsötétebb sarokba, nehogy faggatni kezdjék. Legszívesebben megkérte volna a sofőrt, hogy csak néhány óra múlva érjenek a Knight streetre. Nem érezte magát boldognak a találkozástól, pedig életében először láthatta a fiát. Kérdések furakodtak az agyába, de a válaszoktól tartott.

- Tud már a származásáról? Mit fog érezni, amikor megtudja, hogy él az apja, csak tizenhat évig felé sem nézett? Mit tegyek, ha meglátom? Olyan furcsa... Mintha egy idegenhez mennék…

Fekete szemét lehunyta, és megpróbálta elképzelni a fiút, de folyton felesége arcát látta maga előtt. Soha életében nem érezte magát ennyire izgatottnak, mint most. Olyan volt, mint amikor az ember régen elveszít valamit, és újra megtalálja.

Ekkor érkezett meg a busz a Knight street 6.-hoz.

Piton leszállt, megköszönte a fuvart, és letette a csomagját a lába elé. Felnézett a szürke épületre. Ahol ő állt, pontosan az erkélyekre lehetett látni. Régi típusú emeletes ház volt, kicsi kerttel az előtérben. Hat család lakott benne, látszott, hogy a lakók gondosan ügyelnek a ház tisztaságára. Kisgyerekek is lehettek, mivel a kert egy részét játszótérnek alakították ki. Minden csendes volt, senki nem járt az utcán ebben a koraesti órában.

- Szóval itt nőtt föl a fiam. A feleségen tényleg jó helyet választott – állapította meg néhány percnyi nézelődés után.

Nagyot sóhajtott, majd odasétált a kapuhoz, amit zárva talált. Hat nevet látott a kaputelefonon, amit csak egy kis keresgélés után talált meg. Egy pár másodpercig az E. Gray feliratú gombon tartotta az ujját, majd mégis inkább R. Spring lakásába csengetett be.

- Ki az? - kérdezte egy kedves női hang.

- Perselus Piton – válaszolta tömören.

- Jöjjön be! A férjem már várja!

Ekkor jutott csak eszébe, hogy elfelejtett átöltözni, még mindig a fekete iskolai talár volt rajta, de ezen nem maradt ideje gondolkodni.

A kapu halk berregés után kinyílt, és ő belépett a sötét, árnyékos folyosóra. A Spring lakás mindjárt a földszinten volt. Be sem kopogott, az ajtón kilépett egy nálánál alig idősebb, testes, szőke férfi. Az amúgy jó kedélyű ember most igen csak komoly ábrázattal tessékelte be Perselust, majd az előszobában megállította.

- A fiú itt van bent. Már elmontuk neki azt, amit tudnia kell. Jöjjön, magának is mindent elmesélünk.

A férfi idegesen követte a házigazdát a nappaliba.

-Azt a képet a fia festette. Ezt adta karácsonyra tizennégy éves korában - mutatott az egyik falon lévő festményre Spring. A kép a házat ábrázolta, hóval borítva - Tehetséges fiú.

A tanár erre nem tudott semmit mondani, hiszen nem ismerte a kép alkotóját.

A nappali barátságos hangulatot árasztott, vajszínű falakkal, szép barna bőrbútorokkal. Rengeteg szobanövény díszelgett a polcokon, és még több képet akasztottak a falra.

Bár a férfi általában jó megfigyelőnek bizonyult, abban a pillanatban csak a heverőn kissé görnyedten ülő sápadt kamaszfiú érdekelte. Alancsony termete ellenére néhány évvel idősebbnek nézett ki a koránál. Soványságát egy kicsit takarta az ing, és a farmernadrág, hoszú ujjait a térde előtt összekulcsolta. Amikor Piton a szemébe nézett, nagyot dobbant a szíve. Azok a hatalmas szemek... Olyanok voltak, mint az anyjának, csak nem szikrázóan kékek, hanem teljesen feketék. A fiú álla, az ajka, a keze is a szeretett feleségére emlékeztették. De az orra, a homloka, teljesen az apjáéhoz hasonlított. Derékig érő, fekete haját összefogta, így magas homloka teljesen szabadon maradt.

Egy percig megilletődve nézett az apjára, majd lassan odament hozzá.

- Szervusz... Fiam – Piton átkozta magát, hogy csak ennyit tudott kinyögni, de ez a találkozás teljesen felkavarta.

- Szia apa – mondta a fiú halkan.

Egy pár másodpercig méregették egymást, várták, mit lép a másik. Megfordult Piton fejében, hogy talán illene megölelni a fiút, de inkább csak a jobbját nyújtotta neki. Ez a gesztus annyira személytelenre sikerült, hogy az ott tartózkodókat teljesen ledöbbentette. A fiú visszaült a heverőre, helyet szorítva az apjának. Nem látszott az arcukon semmiféle érzelem, sem az egymásra találás öröme.

A bájitaltan tanárnak eszébe jutott, hogy megígérte Dumbledore-nak, üzen mihelyst megérkezett, ezért kért Mr. Springtől pennát meg papírt, majd írni kezdett.

"Szerencsésen megérkeztem..."

Itt abbahagyta az írást és a mellette ülő fiúhoz fordult.

- Mi a neved? – kérdezte ridegen.

- Eugene Gray.

- Nem! A neved Eugene Piton! - A hangja rideg volt, és parancsoló.

Eugene-t felháborította az, hogy az apja még a nevét sem tudta, de parancsolgat. Mi alapján akarja őt irányítani? Talán mert varázsló, minden úgy van, amit ő mond?

- Nem! Nem fogom hagyni, hogy ez az ember parancsoljon nekem! – nézett a fiú maga elé dacosan.

Befejezte a levelet, és Spring baglyával elküldte a Roxfortba.

Ez állt benne:

"Szerencsésen megérkeztem Eugene Pitonhoz. Várom a további utasításokat."

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés