3. Fejezet

Eugene

Piton csak az után, hogy elküldte a baglyot, nézte meg jobban, kik is vannak még a szobában. Spring egy karosszékben foglalt helyet, a szék támláján ott ült mellette egy kicsi, barna hajú asszony.

A szemközti másik heverőn egy magas, őszülő hajú férfi ült, mellette egy igen csinos, negyvenes évei közepe felé járó csinos hölgy. A nő kék szemei ijedten csillogak, néha idegesen beletúrt rövid, vörösre festett hajába.

Mikor észrevették, hogy a tanár őket nézi, felálltak, és odamentek hozzá. Piton lassú elegáns mozdulattal felkelt, és kezet fogott mind a kettővel.

- Eugene Gray vagyok, a feleségem Emily Gray – a férfi hangja barátságosan csengett, de a szemén látszott a gyanakvás.

- Perselus Piton – mutatkozott be ő is. Bár rajta nem látszott, de ő sem találta kifejezetten rokonszenvesnek a házaspárt.

Egy pár másodpercig még szótlanul méregették egymást, majd visszaültek a helyükre.

A hallgatást a barnahajú asszony törte meg:

- Jaj, én még elfelejtettem bemutatkozni – mondta kedves, csevegő hangon, hogy oldja a feszültséget - Julia Spring - azzal kezet fogott ő is Pitonnal - Kér egy kis kávét, vagy teát? Esetleg enne valamit? Csinálhatok néhány szendvicset.

- Nem vagyok éhes, köszönöm. De egy kis teát innék, ha lehet – válaszolta Piton közönyösen.

- Rendben. Ti kértek valamit? - fordult a többiekhez.

- Nos - kezdte Spring, miután felesége kiment a konyhába - fontos dolgot szeretnénk mondani. Szerintünk Eugene itt nincs biztonságban - az említett a plafonra emelte a szemét, és felsóhajtott. Úgy látszott nincs ínyére a beszélgetés. - Néhány nappal ezelőtt varázslók keresték föl a Gray családot. Szerencse, hogy mi itthon voltunk. A fiát keresték. Láttam, hogy meg akarják támadni Emily-t. Azonnal odarohantam segíteni. Erre a támadók megijedtek, és elfutottak, bár gondolom a lelepleződéstől féltek. Valószínűleg nem akarták, hogy felismerjék őket. Emily nem is emlékszik az arcukra, úgy sejtem valami bűbáj miatt. Ma délelőtt viszont be is törtek hozzájuk – Piton a Gray házaspár felé fordult, akik a néma kérdésre csak sápadtan bólogattak - De nem vittek el semmit, csak a fiú szobáját forgatták föl, mintha keresnének ott valamit.

- Biztos, hogy nem vittek el semmit? - kérdezte Piton.

- Az égvilágon semmit – válaszolta közönyösen a fia - Viszont itt is hagytak valamit.

Az apja kezébe nyomott egy pergamendarabot, amin ez állt:

"Meghalsz kvibli, ahogy az áruló anyád!"

Piton arca falfehérré vált. Valahogy megtudták a halálfalók! Patthelyzet. Ha itt hagyja a fiút, biztosan megölik, ha magához veszi, nyíltan ellent mond a Nagyúrnak... Tanácstalanul meredt a mellette ülő fiúra, aki szemmel láthatóan nem fogta fel a helyzet súlyosságát.

A fiú nevelőapja kikapta a papírt a tanár kezéből.

- Fiam, ezt miért nem mondtad? - de a válasz csak egy vállrándítás volt.

Ekkor lépett be Julia egy tálcával, rajta egy teáskanna, és hat teáscsésze. Eugene egyből felugrott, hogy segítsen a törékeny asszonynak. Pár perccel később a szendvicseket is behozta, így fiatalember jóízűen nekiláthatott.

- Tehát akkor mi lesz a fiunkkal? - kérdezte Emily aggodalommal a szemében - Szeretnénk ha nálunk maradna. Féltjük őt.

- Az ő fiuk!? - gondolta dühösen Perselus. A teáscsésze megremegett a kezében.

- Ha tényleg féltik, nem tartják itt. Maguk nem tudják megvédeni őt, és ő sem tudja magát megvédeni – próbált nyugodt hangnemben beszélni, de ez nem igazán sikerült neki.

- Nyugi anya! Nem megyek el vele! – mondta utálatos kis vigyorral a fiú, és olyan szemtelen pillantással nézett az apjára, hogy annak kedve lett volna pofon vágni, de e helyett higgadtságot erőltetett magára és visszakérdezett.

- Ha szabadna tudnom, miért nem? – bár hangja ugyan olyan hideg és érzelemmentes volt mint eddig, de a fekete szemek vészjóslóan megvillantak.

- Nos, ennek több oka is van. Egy: Szeretek itt élni. Kettő: Ez az otthonom! Három: Meg tudom magam védeni. Négy: Be akarom fejezni az iskolát, sőt! Egyetemre is akarok járni. MUGLI egyetemre - a fiú itt felállt, és az apja felé fordult. Eddig sápadt arca kipirult a dühtől - Inkább hallgatok azokra, akik tizenhárom éve nevelnek, bár nem a vérszerinti szüleim, mint arra, aki az apámnak mondja magát, de tizenhat évig felém sem nézett, ráadásul a nevem is csak egy szűk félórája tudja. Én nem igazán értem a varázsvilág szabályait, de egyet értek: Míg itt a mugli világban tehetséges és értékes vagyok, a varázsvilágban csak egy nyomorult kis selejt, akit még a saját apja is szégyell!

A mondandóját cinikusan vigyorogva, gúnyos hangsúllyal kezdte, a végét könnyes szemmel kiabálta. Piton erre nem szólt semmit. Tudta jól, a fiúnak igaza van, de itt mégsem maradhat. Eugene még mindig ott állt fölötte, és nagy könnyes szemeivel vádlón nézett. Emily odament hozzá és átölelte.

- Nem engedlek elmenni! - mondta remegő hangon, mélyen belenézve a tanár szemébe - Kérem, ne vigye el tőlünk!

- El kell vinnem. Az ő érdekében! - ez a kis közjáték végképp meggyőzte, mit is kell tennie. Be kell bizonyítania, hogy a fia még a varázsvilágban sem selejt! Ahogy nézte a fiú szomorú arcát legszívesebben ő is megölelte volna, de nem tette. A büszkesége nem engedett ilyen gyengeséget, inkább a szokott rezzenéstelen arckifejezéssel nézte őket.

A kínossá váló csendet a kapucsengő hangja törte meg. Julia felpattant, és felvette a kaputelefont.

- Ki az? – a telefonból egy férfi hangja szűrődött ki - Kérem, jöjjön be!

Julia kiszaladt, hogy beengedje a vendéget. Egy magas, kékszínű taláros varázsló lépett be. Hosszú ősz haja és szakálla nagyon öregnek láttatták őt, félhold alakú szemüvege mögül vidáman csillogott a kék szeme.

Mr Spring és Piton megkönnyebbülten néztek a jövevényre, a többiek viszont meglepődve meresztgették a szemüket.

- Isten hozta Dumbledore! Üljön le! Kér teát? - Mr. Spring kínálta vidáman hellyel a professzort.

- Köszönöm szépen Robert! De előtte szeretném, ha elmondanák, mi történt – mondta az idős férfi, mialatt helyet foglalt az egyik fotelben.

Elismételték a történetet, és Eugene neki is odaadta a papírt. Dumbledore először csak gondterhelten hümmögött, majd Perselushoz fordult.

- Mit óhajt tenni? Magának kell dönteni – mondta higgadtan.

- Magammal vinném a Roxfortba, ha lehet. Ott legalább szemmel tarthatom! – jelentette kis a férfi. Amikor látta fia dühös arckifejezését, önkéntelenül is gúnyos mosolyra húzódótt a szája.

- Rendben van. Biztos találunk neki is valami munkát – bólintott a professzor, barátságos pillantást küldve az említett felé.

- Micsoda!? Már mondtam: maradok, és kész! Mr. Spring is meg tud védeni! – háborgott a fiú.

- Nem, Eugene! Sajnos nem mindig lehetek veled. Ezen kívül gondolnod kell a nevelőszüleidre! Ha te itt vagy megint megtámadhatják őket – csóválta a fejét Robert.

- Akkor is megtámadhatják őket, ha nem vagyok itt! - ez elég gyenge érv volt, a szíve mélyén tudta, hogy a varázslóknak igaza van.

- Eugene! - szólt Emily - Mi lesz Suzyval? Te is tudod, mennyire szeret téged! – szinte könyörögve nézett, mialatt végigsimított a fiú vékony ujjain.

Ez az érv hatott. A Gray házaspár azért fogadta örökbe a fiút, mert azt hitték, nem lehet gyerekük. Ám hat évvel ezelőtt mégis született egy kislányuk. Eleinte féltek, hogy a fiú féltékeny lesz a húgára, hogy úgy fogja érezni, a fogadott gyermeküket kevésbé szeretik, de szerencsére ebben nagyot tévedtek. Bár nem is remélték, de a két gyerek között igazi testvéri szeretet alakult ki. Eugene szomorúan leszegte a fejét. Tanácstalan volt.

Piton a fia vállára tette a kezét.

- Ha igazán szeret, megérti, hogy el kell menned. Gondolj bele, akár őt is bánthatják - nem tudta ki az a Suzy, de érezte: fontos a fia számára. Magában abban reménykedett, hogy nem a barátnője, semmi kedve nem volt ahhoz, hogy egy szerelmes kamasz lelki sebeit is ápolgassa.

Erre a konyhából előszaladt egy barnahajú, kékszemű kislány. Odaszaladt Pitonhoz, és belekapaszkodott a talárjába, nagy szemeivel kétségbeesetten nézett a férfira.

- Ne vidd el a testvéremet! - a kicsi idáig a konyhában volt, mert megijedt a vendégtől, és onnan hallgatózott, de amikor felfogta, hogy mit is akar ez a csúnya, félelmetes ember, nem bírt tovább ott maradni.

Piton ekkor olyat tett, amin még Dumbledore is meglepődött. Lehajolt a kislányhoz, megsimogatta a fejét, mélyen belenézett a szemébe és szépen halkan mondta neki: - A testvérednek el kell mennie. Az ő érdekében. Ugye nem akarod, hogy a bátyádnak baja legyen?

A kicsi tagadóan rázta buksiját.

- Rendben. Eugene, pakolj össze. Indulunk! - mondta ellentmondást nem tűrő hangon.

- De az iskolával mi lesz? – kutatott a fiú újabb érvek után, hátha mégis maradhat az otthonában.

- El lesz intézve. Ha ismét biztonságban leszel, befejezheted. Indulj pakolni! – mondta parancsoló hangon Piton.

- Várj! Legalább még az éjszakát hagy töltsem itthon – kérlelte kissé kétségbeesetten a fiú.

- Jól van – bólintott egy kicsit megenyhülve. Nem akarta mindjárt megutáltatni magát a fiúval.

- Addig ön aludjon nálunk! - invitálta Julia. Perselus beleegyezően bólintott, bár legszívesebben azonnal visszament volna a Roxfortba.

- Akkor látom, el van intézve a dolog – csapta össze elégedetten a kezét Dumbledore - Holnapra keresünk helyet a fiatalembernek a Roxfortban. Viszont látásra! – az ősz férfi búcsúzóul kezet rázott mindenkivel, majd sietősen távozott.

Egy óra múlva Eugene már a szobájában pakolt. Szomorúan gondolt az elkövetkezendő időszakra, nem tudta mi várhat rá. Nem akart menni, nem akarta feladni az eddigi nyugodt, boldog életét. Eszébe jutott, mi lenne, ha megszökne, de elvetette az ötletet. Hiszen úgyis rátalálnának, és akkor kitudja, milyen helyre jutna... Így legalább annyi biztos, hogy valamennyire biztonságban lesz. Vajon tud majd üzenni húgocskájának? – tette fel a kérdést magának szomorúan.

Ekkor valaki megkapargatta az ajtaját.

- Ki az? - kérdezte, a fiú de már előre tudta a választ.

- Én vagyok! - mondta egy vékonyka kislányhang. Bebocsátást nem kért, egy percen belül már a fiú ágyán ült.

- Neked már aludnod kellene, Tökmag! – mondta kicsit csipkelődve, de azért szeretettel ölelte át a kislányt.

- Mondj esti mesét! – mondta nyűgösen Suzy.

- Rendben! De csak egyet! - azzal felkapta a kislányt és átvitte a saját szobájába. A mesét olyan hosszúra nyújtotta, amennyire csak lehetett. Tudta, hosszú ideig ez lesz az utolsó. Soha nem könyvből mesélt, saját történeteket talált ki Suzanne-nak, aki legtöbbször elaludt a hosszú mese alatt, ahogy aznap este is. Eugene óvatosan, hogy fel ne ébressze az alvó gyermeket, csókot adott az arcára, majd visszament a szobájába.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés