5. Fejezet

A nem várt vendég

A hatalmas tölgyfakapun belépve a fiún különös borzongás futott végig. A kinti meleg után szinte fázott az árnyékos folyosón. Pár lépéssel apja mögött haladt, mivel nem tudott vele lépést tartani. Meztelen karja csupa libabőr lett, de nem csak a hűvöstől. Legbelül - még magának sem akarta bevallani - félt. A kastély ódon falait nézve furcsa, szokatlan érzés kerítette hatalmába. Egészen kicsinek érezte magát a magas mennyezet alatt, és gyűlölte ezt az érzést. Látta apja arcán a megkönnyebbülést, hogy végre ideértek, de ő legszívesebben elfutott volna. Nem tudta hová, csak el innen, ha lehet minél messzebbre.

Piton léptei visszhangzottak a kihalt folyosón, ami még kellemetlenebbé tette az összhatást. Szerencséjükre éppen órák alatt értek oda, így legalább nem kellett a diákok kíváncsi tekintetét állniuk.

Hirtelen egy áttetsző, gyöngyszürke alak úszott át a falon, épp Eugene orra előtt. A fiú úgy megijedt, hogy még kiáltani sem tudott. Hátrált pár lépést, de szerencsétlenségére neki ment egy páncélnak. Arca halottsápadtá vált, teste minden ízében reszketett. Piton hátrafordult a zajra és előkapta a pálcáját.

- Jó napot, Piton professzor! – köszönt udvariasan a szellem.

- Jó napot, Sir Nicholas! – fogadta a köszöntést a férfi. Furcsállotta, hogy a Griffendél szelleme így udvariaskodik, hiszen eddig szinte egyszer sem szóltak egymáshoz. Ezek szerint már mindenki tudja? Visszatette a varázspálcát a zsebébe, és megrovó pillantást vetett a fiára. Hogy lehet egy Piton ilyen gyáva?

Eugene miután látta, hogy az apja milyen nyugodtan beszél a kísértettel, egy kicsit megkönnyebbült. Megpróbálta gyorsan összeszedni magát, de nem ment könnyen. Szíve még hangosan vert, és csorgott róla a hideg veríték.

- Hiszen egész úton az erdőben a szellemekről beszélgettünk! Hogy ijedhettem meg ennyire? – korholta magát. Nagy levegőt vett, és tettetett magabiztossággal végignézett a szellemen. Nem tudta, hogy kellene viselkednie egy kísértettel szemben, de ez a probléma szerencsére magától megoldódott, mivel Sir Nicolas tovább suhant az ellenkező irányba. Megigazította kissé meggyűrődött ingét, kihúzta magát és Piton után eredt.

A következő dolog, amin Eugene meglepődött, azok a beszélő és mozgó festmények voltak. Csodálkozva nézte a kicsi festményalakokat és irigykedve gondolt a varázslókra, hogy ilyent tudnak alkotni. A kastélyt nem is tartotta annyira barátságtalannak, már majdnem mosolyogva nézte a keretbe zárt életet. Némelyik festményben észrevették, hogy a fiú bámulja őket, azok barátságosan köszöntek, egy kedves fiatal boszorkányportré még ki is integetett neki.

- Hello! – köszönt neki, és közelebbről is szemügyre vette a képet.

- Szia! Téged még nem láttalak itt. Látogatóba jöttél? – a lila taláros hosszú szőke hajú boszorkány felállt székéből, és egy kicsit ő is közelebb lépett a festménye keretéhez.

- Nem. Itt fogok dolgozni – válaszolta, mialatt jobban megnézte a képet. Az egy szobát ábrázolt, középen egy bőr karosszékkel. A fal fehérre volt festve, és egy ablakból halvány fény szűrődött be a félig leeresztett zsalugáter alól. A párkányon galambok csipegettek. Az ablakból egy futórózsa indája kúszott be, egészen a szoba közepéig.

- Tetszik a kép? – kérdezte a boszorkány, kis büszkeséggel a hangjában - Itt a Roxfortban készült több mint háromszáz évvel ezelőtt!

- Csak te vagy egyedül a képben? Nem unalmas így? – érdeklődött a fiú.

- Ó, egy cseppet sem. Látod, át tudunk egymáshoz menni – azzal átsétált egy másik képbe, amin egy kisgyerek játszott a kutyáival egy erdőben.

Látszott, hogy a nő nem először látogat át abba a festménybe, mivel a kutyusok boldogan üdvözölték, de már ment is át a harmadik keretbe, ami egy lépcsőforduló sarkánál akasztottak ki.

- Azt mondtad, a Roxfortban készült a kép. Te itt tanultál? – folytatta a beszélgetést Eugene.

- Itt tanultam és itt is tanítottam – válaszolt készségesen a nő.

- Mit tanítottál? – hangzott a következő kérdés.

- Bájitaltant. Az egyik legcsodálatosabb tárgy! – mondta büszkén.

- Apám is ezt mondta. Ő is azt tanít. Bár gondolom, tudod… - húzta el egy kicsit a száját a fiú.

- Perselus Piton az apád? Gyere egy kicsit közelebb… hmm… Hány éves vagy? – a szőke hölgy egészen közel hajolt a képhez, és feltűnöen fixírozta a fiút.

- Tizenhat – válaszolta Eugene egy kicsit zavarban.

- Nahát! Teljesen máshogy nézel ki, mint ahogy ő ennyi idős korában… - állapította meg a festményalak.

- Ő is beszélgetett veled?

- Nem igazán. Ő mindig is vérbeli Mardekáros volt, én pedig a Hugrabug házvezető tanára voltam valamikor. Különben is, a diákok egy idő után hozzászoknak a festményekhez és már nem is törődnek velünk – sóhajtotta - Hogyhogy te nem a Roxfortba jártál? – a boszorkány olyan erősen bámulta a fiút, hogy az egészen elvörösödött.

- Én kvibli vagyok – nyögte ki néhány pillanat habozás után.

A nő reakcióját azonban nem tudta megvárni, mivel hirtelen egy kéz nehezedett Eugene vállára. A fiú kissé ijedten megpördült, és egy nála nem sokkal magasabb, kerek szemüveges, zöld szemű, fekete hajú fiú állt vele szemben.

- Szia! Te mit keresel… - kezdte volna a másik, de mikor szemből meglátta Eugene-t, elakadt a szava. A fekete szemei, az a nagy görbe orra… Ez nem lehet… Ez…

- Szia! Eugene Piton vagyok – nem szívesen használta az „új” nevét, de gondolta, hogy itt az iskolában az apja úgyis ezen a néven fogja bemutatni. Furcsállotta, hogy a fiú lesápad a neve hallatán, de azért kezet nyújtott neki.

- Harry Potter – kicsit tétován, de elfogadta a kézfogást. Feltűnt neki, hogy Eugene arca a bemutatkozás után is teljesen közönyös maradt, sőt, még a villám alakú sebhelyet sem keresi a tekintetével. Talán az apja eddig nem is beszélt róla? Vagy ennyire tud uralkodni a vonásain. Hát igen. Le sem tagadhatná…

Eugene körülnézett, de nem látta sehol az apját. Ettől megrémült, hiszen nem ismerte a kastélyt, és azt sem tudta, hogy Piton pontosan hová akart menni.

- Figyelj Harry, nem láttad apám valahol?

- Az apád? – Harry teljesen lesápadt. Nem volt elég Piton, most kapnak még egy Pitonkát is!

- Ja. Perselus Pitont. Téged nem tanít? – Eugenet már kezdte bosszantani a fiú viselkedése. Harry úgy nézte őt, mint amilyen arcot Eugene vághatott a szellem megjelenésekor – Tényleg! Neked nem órán kellene lenned? – méregette Eugene gyanakvó tekintettel Harryt.

- A számból vetted ki a szót, fiam. Potter, mit keres itt ilyenkor? – hallatszott egy hideg, gúnyos hang valahonnan fentről.

Mindketten hátrafordultak, ekkor vették észre, hogy Piton Eugene mögött állt a lépcsőn, és igencsak dühösen nézett a két fiatalra.

- Professzor, én csak Neville-t kísértem föl a gyengélkedőre, mert… - kezdett volna a magyarázkodásba Harry, de elakadt a szava, amikor eljutott a tudatáig, hogy Piton mugli ruhát visel.

- Nem érdekel, miért vagy most itt. Takarodj vissza órára – vetette oda tanítványának, aki nem volt rest kihasználni a lehetőséget, és menekülőre fogta a dolgot, mielőtt Pitonnak mégis eszébe jutna komolyabban megbüntetni őt. Amikor biztonságos távolságba ért, egy kicsit visszafordult, hátha néhány információt el tud csípni a jövevényről.

- Fiam, hogy lehetsz ennyire… Mégis, miért maradtál le? – Piton olyan dühösnek tűnt, mint amilyennek Harry is csak ritkán látta, de Eugene látszólag nyugodt maradt.

- Leálltam beszélgetni a kedves hölggyel a képből – válaszolta szemtelenül.

- Micsoda? Nem megmondtam, hogy sietni kell? Dumbledore már vár minket. Leálltál egy festménnyel beszélgetni! Ennyire hülye nem lehetsz! Mi lett volna, ha eltévedsz? Vagy találkozol Hóborccal? Na indulj! Te meg Potter, eredj a dolgodra! – kiabálta hátra, anélkül hogy odanézett volna.

Megragadta a fiát a karjánál fogva, és föltessékelte a lépcsőn.

Néhány emelettel feljebb, a folyosó közepén egy kőszörny állt. Eugene nem nagyon értette, hogy miért álltak meg, hiszen semmi ajtóhoz hasonló dolgot nem látott a közelben.

Erre a talányra hamarosan választ is kapott, amikor Piton megállt a szobor előtt, és megszólalt:

- Cukoregér! – szavaira a szobor elugrott, és egy csigalépcső tűnt föl mögötte. A csigalépcső dugóhúzószerűen emelkedett fölfelé. Mikor végre felértek – Eugene már kezdett szédülni – egy hatalmas ajtó előtt találták magukat. Piton halkan bekopogott.

- Á, Perselus! Fáradjanak be! – hallatszott egy nyugodt hang belülről, és az ajtó lassan, nyikorogva kinyílt.

- Viselkedj normálisan! – súgta Piton a fiának, majd beléptek a helyiségbe.

Az ősz igazgató az asztalánál ült, és egy könyvet olvasgatott.

- Nagyon örülök, hogy végre ideértek – mosolyodott el Dumbledore. Kék szemeivel derűsen méregette a jövevényeket – Tonks már üzent, hogy elindultak.

- Sejtettem, hogy nem véletlenül volt ott – morogta Piton.

- Valóban nem. Én kértem meg, hogy figyelje önöket, mivel gondoltam, hogy első útjuk az Abszol útra visz. Szerettem volna tudni, hogy biztosan elindultak. Kérnek teát? – de a választ meg sem várta, máris elővarázsolt három csészét a gőzölgő itallal.

- Nos, az első, amit meg kell beszélnünk, az hogy a fiatalemberrel mi legyen a kastélyban – Eugene, aki eddig gyanús tekintettel fürkészte a szobában lévő különleges szerkezeteket, és a gyönyörű, vörös-arany tollú madarat, érdeklődve fordult az igazgató felé.

- Mi lesz a feladatom? – kérdezte kíváncsian.

- Nos, a te feladatod az lesz, hogy segítesz a tanároknak, illetve Hagridnak. Természetesen tanulnod is kell. Hiába, hogy nem tudsz varázsolni, tisztában kell lenned a varázsvilág szabályaival. Rendben? – Eugene fáradtan bólintott egyet.

- Hol fog lakni a fiam? – tette fel az eddigi legkényesebb kérdést Piton, amit minél hamarabb szeretett volna elintézni.

- Ezt önöknek kell eldönteni. Én két lehetőséget ajánlok. Az egyik, hogy a fiú a professzorral lakik egy szobában, a másik, hogy a vele egykorú diákok szobájában lesz elszállásolva.

Eugene kérdőn az apjára nézett. Sejtette, hogy a diákok nem kedvelhetik Pitont túlzottan, ez látszott annak a Potternek az arcán, így valószínűleg ő sem lesz túl népszerű. Az apjával viszont eddig majdnem az összes beszélgetés veszekedésbe torkollt. Nem tudta, mi lenne a legjobb megoldás.

- Szerinted? – kérdezte az apját de a közönyös arcból nem tudott semmit kiolvasni.

- Dönts te! – hangzott a rövid, és cseppet sem barátságos felelet.

- Rendben! Szeretnék a diákok között lakni – jelentette ki a fiú dacosan.

- Úgy gondolod, ez a legjobb választás? – nézett Dumbledore mélyen a fiú szemébe, aki látszólag hűvös nyugalommal tekintett vissza rá – Nos, a Teszlek Süveget a te fejedre nem tehetjük, így máshogy kell eldöntenünk, melyik ház diákjai között fogsz élni. Majd az ebédnél bemutatlak a tanároknak és a tanulóknak. A csomagjaid itt hagyhatod. Nahát! Te gitározol? – az igazgató szeme felcsillant, amikor észrevette a gitárt – Tudod, Eugene én is szeretek zenélni. A zene a legnagyszerűbb dolog a világon!

- Az igaz! – helyeselt Eugene. Már kifejezetten szimpatikusnak találta az öreg varázslót.

- Most elmehetnek! – állt fel Dumbledore, barátságosan megveregetve a fiú vállát – Piton professzor, este szeretnék önnel még pár szót váltani. Nyolckor várom az irodámban.

- Igen, Igazgató úr! – bólintott a férfi kissé fanyar ábrázattal - Gyere, fiam!

Mikor kiértek a folyosóra, lefelé vették az irányt. Eugene nem is számolta, hány emeletet mehettek, hány kanyargós folyosót hagytak a hátuk mögött. Az irányérzéke végül teljesen megzavarodott, de úgy gondolta, teljesen más szárnyban lehetnek, mint ahol bejöttek.

Egy zöldre festett ajtó előtt végül megálltak. Piton elővett egy kulcsot, aminek a feje egy összetekeredett kígyót ábrázolt, és kinyitotta az ajtót.

Eugenet meglepte az elétáruló látvány. Egyáltálán nem ilyennek képzelte az apja szobáját. A világos bútorok nyugalmat árasztottak, a levegőben pedig nem érződött a lenti folyosókon terjengő pinceszag. Mindent sejtelmes zöld fény borított, a kandallóban lobogó smaragdszín tűznek köszönhetően.

- Ülj le! – mondta Piton parancsolóan, majd a szekrényből elővett néhány csomag édességet, amit a fiú elé rakott – Keresek neked talárokat. Addig ülj itt nyugodtan.

Eugene, bár még mindig neheztelt apjára, engedelmeskedett. Eszegetni kezdte az elé rakott csemegéket, és a zöld tűzbe bámult. Teljesen kimerültnek érezte magát, minden tagja fájt. Már nem is látta a lángokat, csak a zöld fényt. Egyre nehezebbnek érezte szemhéjait, míg alig bírta nyitva tartani azokat. Hátradőlt, és mély álomba zuhant.

Piton ez alatt a hálószobában a régi iskolai holmijai között kutatott. Nézegette régi talárjait, megpróbálta megsaccolni, melyik lenne jó a fiára. Talált néhány ruhadarabot, amit talán még sohasem hordott, még a csomagolása is sértetlen maradt.

- Ez talán jó lesz… - gondolta.

Kiment a fiához, és látta, hogy az elszundított a puha fotelban.

Fekete haja a vállára terült, arca még sápadtabbnak látszott a zöld megvilágításban. Kicsi, szinte nőies kezeit keresztbe fonta a hasán, és nyugodtan, mélyeket lélegzett. Piton elgondolkodva nézte a finom metszésű állát, szépen ívelt száját. Így tényleg nagyon hasonlított a feleségére, az egyetlen emberre, akit igazán szeretett. Odament a fiúhoz, és gyengéden megérintette a vállát.

- Ne haragudj, elaludtam. Nagyon fáradt vagyok… - motyogta Eugene álomittas hangon.

- Semmi baj. Itt egy talár, próbáld fel. Addig én is átöltözöm – a férfi letette a ruhadarabokat a fotel karfájára, és visszament a másik szobába.

***

A legtöbb diák ekkor már a Nagyteremben ült és sugdolózott. Mindenkinek fúrta az oldalát, mit akarhat Dumbledore kihirdetni a második napon. Hiszen a legtöbb fontos dolgot az évnyitón szokták közölni. Az általános zsibongáson keresztül mégis úgy tűnt, a Griffendélesek asztalánál mintha még nagyobb lett volna a hangzavar.

- Harry, ugye csak hülyéskedsz? Hogy Pitonnak fia van! És ide jött a Roxfortba… - nevetgélt a legfiatalabb Weasley-fiú.

- Pedig, így van! Miért találnék ki ilyeneket? – Harry már lassan egy órája próbálta meggyőzni a barátait, hiába - kérdőn nézett Hermionéra, hátha legalább ő hisz neki, de benne is csalódnia kellett.

- Neee! Ezt én sem veszem be! Na meg Piton mugliruhában… Harry, neked tényleg élénk a fantáziád! – kuncogott a lány.

- Ha nem hiszitek, majd meglátjátok! – mondta Harry kissé sértődötten, és duzzogva elfordult a barátaitól, akiknek erre még jobban nevethetnékjük támadt.

Ekkor lépett az ebédlőbe Piton Lobogó fekete talárjában határozott léptekkel a tanári asztal felé indult. Egy fekete hajú, sötétkék taláros fiú követte. Minden szem feléjük fordult. A tanulók arcán látszott, hogy nem hisznek a szemüknek. Csak két diák nem lepődött meg. Harry Potter, és … Draco Malfoy.

Dumedore maga mellé hívta a fiút, majd szólásra emelkedett.

- Mielőtt nekilátnátok az ebédnek, fontos bejelentenivalóm van. Új alkalmazottal bővült az iskola személyzete. Szeretném bemutatni Eugene Pitont, az új tanársegédet. Fiatal korára tekintettel az egyik ház diákjainál fog lakni – Dumbledore ezen kijelentésével kivívta a diákok többségének rosszalló pillantását, de a folytatás sem volt különösebben az ínyükre - Mivel ő nem varázsló, nem tehetjük a fejére a Teszlek Süveget. Úgy gondoltam, döntsétek el ti, melyik ház adjon otthont Eugene-nek.

Mikor az igazgató ezt kimondta, a terem olyan lett, mint egy zúgó méhkas. Az összes asztal felől ellenséges pillantással méregették a fiút, aki legszívesebben a föld alá süllyedt volna.

Egy pár perc elteltével az igazgató ismét megkérdezte:

- Szóval melyik ház szeretné, ha Eugene náluk lakna?

Piton remélte, hogy a Mardekárosok közül valaki jelentkezik, de tévedett. Mindenki a többi asztal felé nézelődött, hátha ott befogadják a nem várt vendéget.

Dumbledore megunva a csöndet Eugene felé fordult.

- Mivel egyik ház sem jelentkezik magától, válassz te.

A fiú nem tudta a házak neveit, így tanácstalanul nézelődött körbe. Minden tekintet feléje fordult, így ha lehet, még kellemetlenebbül érezte magát. Nem akarta húzni az időt, de ötlete sem volt hova menjen. Hátranézett az apjára, aki a szokásos, érzelemmentes arckifejezéssel nézett vissza, nem könnyítve meg a helyzetét... Visszafordult az asztalok felé, mikor észrevette azt a szemüveges fiút, akivel a folyosón találkozott.

- Lesz, ami lesz… - gondolta, és elindult a jobb oldali asztal felé. Azonban szerencsétlenségére megfeledkezett arról, hogy talár van rajta, és rálépett a szélére. Megtántorodott, és hasra is vágódott volna, ha sikerül megkapaszkodnia az asztal szélében. Dühösen körülnézett, ki nevet rajta, de megdöbbenve tapasztalta, hogy sokan el sem mosolyodtak.

- Hát igen, apám jól befenyíthette őket… - gondolta. Látta, hogy két lány helyet szorít neki a padon, leült oda, majdnem szemben Harryvel.

- Eugene a holnapi naptól kezdi a munkáját, a feladatait a tanároktól kapja meg. Már csak ennyit szeretnék mondani: Jó étvágyat! – mondta vidáman Dumbledore, és visszaült a helyére.

Eugene annyira fáradt volt, hogy még az sem érdekelte, hogy kerültek az ételek az üres tányérokba. Miközben evett, azt nézte, kivel tudna beszédbe elegyedni, de mindenki elfordította a fejét, akire rápillantott.

Az ebéd végeztével elindultak a klubhelyiség felé. Megpróbált szorosan a vörös-arany címeres talárú diákok közelében maradni. Szeretett volna érdeklődni a tanárokról, a házról, de inkább nem szólt senkihez, nem akart már mindjárt konfliktusba keveredni senkivel. Annyira elveszettnek érezte magát, mint eddigi életében soha. Otthon mindig is ő volt a kedvenc. Nevelőszülei elkényeztették, amennyire csak lehet, mindenben támogatták, az iskolában pedig népszerű volt mind a tanárok, mind a diákok körében. Most viszont kimondhatatlanul dühös volt mindenre és mindenkire.

A klubhelyiségbe érve tanácstalanul álldogált egy darabig, utána mivel jobb ötlete nem volt, leült az egyik fotelba. Egyre kínosabbnak érezte a helyzetet. Már komolyan fontolgatni kezdte, hogy mégis inkább az apjához költözik, mikor valaki végre megszólította.

- Szia, Hermione Granger vagyok, a Griffendél ház prefektusa. Bár gondolom, az apád mesélt rólam… Szóval a jelszó: hipogriff, és a hatodikos fiúknál fogsz lakni – hadarta egy szuszra, hogy minél hamarabb túl legyen a számára kellemetlen feladaton – A jelszót el ne mondd a Mardekárosoknak!

- Állj! Vegyél közben levegőt is! Apám miért mesélt volna rólad? Te nem az ő házában vagy, igaz? Miért mondanám el a jelszót? Te vagy a második, akivel a diákok közül beszéltem! – mondta kissé ingerülten. Nem nagyon örült a dolognak, hogy mindjárt mindenféle rosszat feltételeznek róla.

- Piton professzor otthon nem beszél az iskoláról? – csodálkozott el a lány.

- Mit tudom én! Miért, mit kellene mesélnie? Rajzszöget tettetek a székére? – már kifejezetten kíváncsi volt, mire célozgat a lány, de Hermione válaszként csak furcsán nézett rá, mintha a fiú nem lenne egészen normális.

- Mit tudod te? Az meg hogy lehet? – el sem tudta képzelni Pitonról, hogy a hozzá hasonló „kedvenc” diákjairól nem mond otthon semmit. Bár azt is elég bizarrnak tartotta, hogy a tanárának egyáltalán van családja...

- Egy napja sincs, hogy ismerem – Eugene hangja tele volt keserűséggel. Nem is azért, mert csak most ismerte meg az apját, inkább régi családja elvesztése fájt igazán.

- Ne haragudj! Nem tudtam! – próbált a másik mentegetőzni. Bár igencsak érdekelte a dolog háttere, nem akart mindjárt faggatózni.

- Semmi baj – mondta hűvösen a fiú. Egy pár percig nem szólelt megy egyikük sem, majd Hermione megkérdezte:

- Megmutassam, hol fogsz lakni? – Eugene bólintott, így elindult a fiúk hálószobája felé.

A helyiségben az egyik ágyon ült két fiú és beszélgettek, viszont amikor meglátták Eugenet, hirtelen elhallgattak. Hermione, hogy megtörje a kínos csendet, bemutatta a fiúkat egymásnak.

-Ő Ron Weasley, ő pedig Neville Longbottom – A vörös hajú fiú, keményen megszorította Eugene felé nyújtott kezét, közben a szeme villámlott a dühtől, Neville viszont olyan óvatosan fogott vele kezet, mintha attól félne, hogy a fiú meg akarná támadni.

- Melyik az én ágyam? – kérdezte Eugene alaposan végigmérve a szobát.

- Az ott – mutatott Ron a legszélső ágy felé, ami mellett volt két hatalmas láda, a gitár, és Eugene utazótáskája. Hermione eddig észre sem vette, hogy az öt ágy mellé beraktak egy hatodikat is. Ezen viszont nem volt baldachin, és jóval keskenyebbnek is tűnt a többinél.

- Azok a ládák mit keresnek ott?

- Mind a kettő a tiéd, nem? – kérdezte Neville félénken – Ott van rajtuk a neved is. Nézd meg.

Eugene odament, és valóban, mind a két ládán egy cédula fityegett, hirdetve, a tulajdonosuk nevét: E. Piton.

- Dumbledore azt mondta, nem vagy varázsló. Akkor mi vagy? – tette fel a cseppet indiszkrét kérdést Ron.

- Kvibli vagyok - Eugene sejtette, hogy a többiek meg fognak ezen lepődni, de erre a reakcióra azért nem számított. A két fiú lesápadt, nem jött ki hang a torkukon.

- Ezért nem keresett téged az apád? – kérdezte Hermione felháborodva. Eddig is meg volt a véleménye a tanárról, de ezzel még mélyebbre ásta magát a szemébe. Viszont kirohanását meg is bánta, mivel látta a fiún, hogy ez nem igazán esett jól neki.

Eugene tüntetően hátat fordított, és az egyik ládával kezdett foglalatoskodni. Ron ismét akart valamit kérdezni az ifjabb Pitontól, de mikor meglátta Hermione szigorú tekintetét, inkább letett róla.

- Ron, Neville, nem kellene órára menni? – kérdezte Hermione megrovón.

- Nekem kellene, de Madam Pomfrey Neville-nek azt javasolta, hogy a mai nap inkább pihenjen.

- Akkor indulás! – lépett az ajtóhoz a lány, mintegy példát mutatva.

- Jól van, na! Sziasztok! – követte kelletlenül Hermionét Ron.

Időközben Eugene már megtalálta az egyik ládához a kulcsot, de a másik ládán nem volt sem kulcslyuk, sem zár, mégsem bírta kinyitni, akárhogy is próbálta.

Egy darabig vizsgálgatta, rá akart jönni a trükkjére. Viszont amikor már végképp elfogyott a türelme, dühösen felpattant, és szitkozódva belerúgott a ládába.

- Segítsek? – Neville érdeklődve odament Eugene ágyához.

- Megköszönném. Nem bírom kinyitni ezt a hülye ládát! – dörzsölgette a lábujját, mivel igencsak megfájdult a rúgás következményeképp.

Neville felemelte a pálcáját, és kimondta a varázsigét.

- Alohomora! – lehajolt, hogy kinyissa a ládát, de a zár még most sem engedett.

- Hmm… Talán a másikban van a kulcsa… Nem nézted meg?

- Tényleg! De hülye vagyok! – csapott a homlokára Eugene. Felnyitotta a ládát, amiben a ruhaneműk tetején talált két borítékot. Az egyikben egy vékony aranylánc volt rózsát formázó medállal, és egy levél.

„A medált még édesanyád hagyta rám azzal, hogy csak neked adhatom oda. Nagyon vigyázz rá!

Megpróbáltam mindent bepakolni, ami kellhet neked. Ha valamire még szükséged van, szólj!

Perselus Piton”

Eugene a nyakába akasztotta az ékszert, és megnézte a másik borítékot is, amiben szintén csak egy rövidke levelet talált.

„A ládában van az örökséged édesanyád után. A kulcs már nálad van. Ne feledd! A ládát csak te nyithatod ki!

Albus Dumbledore”

Eugene megvonta a vállát, és kutatni kezdett a ládában, de ami először a kezébe akadt, azonnal el is feledtette vele a kulcsot. Egy fotó volt az, ami egy fiatal pérról készült; egy fekete hajú görbeorrú férfiról, és egy nagyon szép szőke nőről. Egy kőlépcsőn ültek, és mind a ketten nagyon szomorúnak látszottak. Eugene végigsimított a képen. Nem bírta levenni a szemét a szőke fürtökről, a gyönyörű hatalmas szemekről…

- Édesanyám képe! – mondta meghatottan – Még sohasem láttam őt…

- Soha? – hökkent meg Neville.

Eugene nem bírta tovább. El kellett valakinek mondania az egészet. Nem igazán szeretett panaszkodni, de ezt nem tudta magában tartani. Elmondta Neville-nek, amit magáról tudott, és a fiú feszülten hallgatta. Még az sem érdekelte, hogy ezzel akár apját is magára haragíthatja.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés