7. Fejezet

Ébredés

Hogy mi okozta a bajt, hamar rájöttek. Nem Neville főzete volt a hibás - bár tényleg egy kicsit elszámolta a hozzávalókat, de a hatás normális esetben csak annyi lett volna, hogy tovább alszik néhány órával. Viszont az üvegházban történt aprónak tűnő baleset igencsak súlyosbította a helyzetet. Ugyanis a növény tüskéjén a méreg magában nem hat, de bizonyos szerekkel együtt komoly tüneteket okozhat.

Ha Nevillenek tökéletesre sikerül a főzete, Eugene bele is halhatott volna. De így sem volt sokkal jobb a helyzet. A fiú még mindig nem tudott magáról, éjszakánként pedig iszonyú rohamai voltak. Összefüggéstelen szavakat kiabált, remegett, teste verejtékben úszott. Madam Pomfrey már szinte minden bájitalt kipróbált, egyik sem hatott. Piton az összes ehhez kapcsolódó könyvét átnézte, minden nap órákig kétségbeesetten kutatott a könyvtárban, de nem talált semmi használható receptet.

Bár igencsak kimerült, minden éjszakáját a fiú mellett töltötte. Természetesen azóta már leszidta Bimba professzort, hogy miért engedte a fiát a veszélyes növény közelébe, kiabált a diákokkal, hogy miért nem akadályozták meg a fiú őrült tettét, de csak azért, hogy levezesse a tehetetlen dühét Legbelül tudta, bármit is tesz, nem segít a fiún.

Eugene már három napja feküdt a gyengélkedőn öntudatlanul. A Szent Mungóba nem akarták vinni, olyan rossz állapotban volt, hogy nem merték megkockáztatni a szállítását.

A tanulók persze erről mit sem tudtak. Féltek megkérdezni Pitont, a javasasszony pedig úgy sem mondott volna semmit. Meglátogatni nem merték, semtették úgyis elzavarnák őket.

Az eset után a bájitaltan órák szokatlanul csendben teltek. Még a Griffendélesek is sajnálkozó pillantásokat vetettek a tanári asztal felé. Látták, hogy a férfi hiába akarja titkolni, egyre megviseltebb, néha úgy tűnt, mindjárt elalszik az órán.

A Griffendél klubhelyiségében azon a napon a szokottnál is nagyobb volt a nyüzsgés, a két nappal későbbi Hugrabug elleni kviddicsmeccsre készültek. A Creevey fivérek szokás szerint kitűzőket, plakátokat, gyártottak, a többiek pedig a nyerési esélyeket latolgatták.

Hermione megpróbált tanulni, de nem tudott a hangzavartól. Soha nem értette, mi ez a nagy őrület egy sport körül, úgy hogy osztálytársaik még a fontosabb teendőiket is a háttérbe szorítják. Egy néhány percig még a könyv lapjaira próbált összpontosítani, de egyegy hangosabb zaj mindig kizökkentette, így inkább a hálóterem felé vette az irányt. A szobában találta két osztálytársát, Parvati Patilt és Lavendert Brown-t. A két lány az egyik ágyon hasalt, és valami édességet majszoltak, közben egy füzetet bámultak. Amikor Hermione belépett, hirtelen elhallgattak. A lány nem nagyon értette a másik kettő viselkedését, de mivel úgy gondolta, hogy valami fiúügyet tágyalhatnak, inkább annyiban hagyta a dolgot.

- Hermione, miért nem mondtad el nekünk? – tette fel a kérdést Parvati egy percnyi hallgatás után.

- Mit? – kérdezett vissza Hermione értetlenül. Fogalma sem volt arról, mit kellett volna elmondania.

- Hát, hogy Pitonka… és te... - Lavender mélyen belenézett Hermione szemeibe, hátha elárulja magát.

- Mi van Eugene-nel és velem? – a lány most már végképp nem értette a dolgot.

- Jaj, Hermione, előttünk nem kellett volna titkolnod! Nem árultuk volna el senkinek! – ült a lány mellé Parvati, a legkíváncsibb arckifejezésével.

- Beszéljetek már világosan! Miről van szó? – csattant fel türelmetlenül Hermione. Már tényleg szeretett volna tanulni egy kicsit, ezért nem igazán díjazta ezt a tolakodó faggatózást.

- Ezt találtuk – adott oda Lavender neki egy füzetet. – Ez Eugene-é. Otthagyta a nappaliban. Nem akartuk belenézni, csak itt maradt nyitva, és megláttuk mit rajzolt... De tényleg csak véletlenül láttuk meg! – vágott a lány ártatlan arcot.

Hermione szája tátva maradt, amikor átvette a füzetet. A kép, amit Eugene rajzolt, kétségtelenül őt ábrázolta. Szótlanul bámulta a füzetet. Hermione arcát látva a két lány sokatmondó pillantást vetett egymásra, gyanújukat igazolva látták.

- Nem akarsz róla mesélni nekünk? – nézett ártatlan szemekkel az indiai lány. Természetesen nem igazán az együttérzés, inkább a kíváncsiság munkálkodott benne, amit nem sikerült elrejtenie.

- Miről, Parvati? – kérdett vissza kicsit talán túl idegesen Hermione.

- Jártok? – tértek rá a tárgyra azonnal a lányok.

- Ne… nem! – tiltakozott hevesen a másik. Nem nagyon örült volna egy ilyen pletykának az iskolában.

- Miért nem látogatod meg? Lehet, hogy jót tenne neki! – javasolta ártatlan arccal Lavender.

- Ma este meglátogatom – jelentette ki Hermione, aki még mindig a képet nézegette – Lehet, hogy tényleg tetszem neki? De… Soha nem mutatta…

- Ugyan, Hermione! Nem láttad, mennyire hasonlít az apjára? – sóhajtotta Parvati – Soha nem mondaná meg neked, de mi átlátunk rajta!

- De ugye majd nekünk is elmondod, mi van vele? – kotyogott köbe Lavender.

- Persze – hagyta rájuk, majd elővette a mágiatörténet könyvét, és végre tanulni kezdett.

***

A vacsora után Hermione figyelte, merre megy Piton. Mikor látta, hogy a dolgozószobája felé vesz az irányt, gyorsan elbúcsúzott a lányoktól, és a gyengélkedőbe sietett. Amikor már közelebb ért a teremhez lassított. Óvatosan, lábujjhegyen közeledett, nem akarta, hogy Madam Pomfrey észrevegye, hiszen biztos volt benne, hogy elzavarná. Ráadásul azt sem fogadta volna le, hogy Eugene örülni fog a látogatásának...

Amikor benézett az ajtón, látta, hogy a legszélső ágyat függönyözték, de egy gyertya égett mögötte, így látszódott a fekhely sziluettje.

A lepel mögé lépve a lány szíve elszorult a látványtól. Eugene ismét egy szörnyű rohamon volt túl, pizsama fölsője kigombolódott, átázott az izzadtságtól. Fekete szemei, bár nyitva voltak, vakon bámultak a semmibe. A haja csapzottan terült szét a párnán.

Hermione elvett egy rongyot az éjjeliszekrényről, és finoman törölgetni kezdte a fiú mellkasáról, hasáról a verejtéket, nehogy megfázzon, de az semmit nem reagált az érintésre.

Meg tudta érteni Pitont, hogy nem akarja, bárki is így lássa a fiát. Szörnyű volt látni Eugene tehetetlenségét. Hitelen a lány észrevett valami fényeset a fiú nyakában. Ujja közé csippentette a kis ékszert, hogy jobban szemügyre vegye. Közelebb hajoltva látta: egy vékony aranyláncon függő pici rózsa alakú medál az. Visszaeresztette a medált és elkezdte begombolni a fiú felsőjét, amikor egy kéz nehezedett a vállára.

Hátra fordult, de amikor meglátta, ki az, azt hitte, elájul. Piton állt mögötte.  Lesütött szemmel várta, hogy tanára veszekedni fog vele, vagy elzavarja, vagy megbünteti… De nem ez történt. A férfi megkerülte az ágyat, és leült egy székre szembe Hermionéval.

- Hozzon magának egy széket, üljön le – a lányt most jobban megijesztette a nyugodt, szinte kedves hang.

- Maradhatok? – de csak egy búlintást kapott feleletként.

Egy fél óráig szótlanul ültek, de Hermione nem bírta tovább, bár valami azt súgta, jobb ha nem tudja a választ a kérdésére.

- Tanár úr… - kezdte óvatosan.

- Igen Miss Granger – kapta fel a fejét Piton. Most sem látszott dühösnek, inkább úgy tűnt, mintha elmélyült gondolkodásból zökkentették volna ki.

- Szeretném megkérdezni… - folytatta egy kicsit idegesen a lány. Legszívesebben visszavonta volna, de nem akarta pont most felbosszantani a férfit.

- Mit? – kérdezte már egy kicsit türelmetlenül Piton.

- Ön mióta van itt? Szóval látta, hogy én… - nem folytatta, mert érezte, hogy fülig elvörösödik. Most kifejezetten örült, a rossz megvilágításnak.

- Láttam, amit látnom kellett – mondta kis gonosz mosollyal Piton. Hermione nem tudta megállapítani, hogy a férfi pontosan mit is ért ez alatt, az arckifejezése most is olyan érzelemmentes volt, mint mindig.

Ismét hosszú hallgatás következett, amit ezúttal a férfi tört meg.

- Mikor jött föl ide? – tette fel a kérdést közömbös arccal.

- Rögtön vacsora után... – vallotta be a lány.

Ekkor történt valami, ami megijesztette a beszélőket: Eugene megmozdult.

- Eugene? – csillant fel a tanár szeme reménykedve.

- Hermione… - nyögte Eugene alig hallhatóan. A lány meglepődött a neve hallatán, de közelebb húzódott a fiúhoz.

- Itt vagyok! – mondta remegő hangon.

- Hermione, hol vagy? – a fiú kétségbeesetten tapogatózott maga mellett.

- Itt vagyok! Hallasz engem? – Hermione kezdte azt hinni, hogy csak hallucinál a fiú, és azért mondogatja a nevét.

- Hallak! Merre vagy? – nyögte Eugene fájdalmas hangon.

- Itt, melletted!

- Nem talállak! Fogd meg a kezem! Kérlek! – Hermione félve nézett a tanárra, de ő csak bólintott. Belecsúsztatta a kezét a fiú tenyerébe, aki erre úgy megszorította a lány ujjait, hogy az felszisszent.

- Miért nem jöttél előbb? Nem találtál meg a sötétben? – alig lehetett érteni, mit mond, annyira halkan beszélt.

- Még mindig félrebeszél. De már legalább önt felismerte – sóhajtotta Piton lemondóan.

- Ha ezt tudom, előbb jövök – Hermione torkát a sírás fojtogatta, ahogy nézte a fiú tehtetlen vergődését.

- Egyedül jöttél? Ugye kiviszel innen? Féltem elindulni a sötétben. Ugye nem hagysz itt? – mondogatta Eugene.

- Nem vagyok egyedül. Itt van édesapád is. Kiviszünk innen – nem igazán értette, miről beszél a fiú, de inkább ráhagyott mindent.

- Apa? Apa merre vagy? – Eugene fel akart ülni, de Piton leszorította a vállainál.

- Itt vagyok! – suttogta a férfi. Megszorította Eugene kezét. Olyan szertetettel nézte most őt, mint még soha.

- Vigyetek ki innen! – kiabáltott fel Eugene.

Ekkor valami nagyon furcsa történt: Ahogy Hermione belenézett a fiú szemeibe, megszédült. Mintha valami ellenállhatatlan erő húzta volna a sűrű feketeség közepébe. Kiáltott volna, de nem jött ki hang a torkán. Semmit nem érzékelt, csak egy forró kezet a tenyerében. Úgy érezte, még életében nem félt ennyire. A sötétség körülölelte, fojtogatta. Elveszette az eszméletét.

Amikor felébredt, minden csupa fehérséget látott. Csak a gyötrő szomjúsága miatt volt biztos abban, hogy még életben van.

- Miss Granger, magához tért! – hallotta tompán a javasasszony hangját.

- Miss Granger, jól van? – kérdezte egy hűvös férfihang.

- Szomjas vagyok! – nyögte a lány. Még mindig homályosan látott, a feje zúgott.

Érezte, hogy valaki félig ülő helyzetbe emeli, és szívószálat tesz a szájához. Belekortyolt az italba, de alig tudta lenyelni. Valami furcsa illatú kristályt tartottak az orra alá, amitől valamennyire kitisztult a látása. Csak most ismerte föl az ágy mellett álló férfit: Piton volt az.

- Hány óra van? – kérdezte erőtlenül Hermione.

- Hajnali három. Hétfő hajnali három – válaszolta Madam Pomfrey, mialatt Hermione ágyát igazgatta.

- Micsoda? – hanyatlott vissza a lány a párnájára – Mi történt velem?

- Nem tudjuk. Hirtelen Eugene tünetei jelentkeztek magán is. Itt kell maradnia, lehet, hogy valami fertőzés – mondta Piton.

Hermione bólintott. Nem volt nehéz teljesítenie a tanár kérését. Ha akart sem tudott volna fölkelni.

- Kérem, igya ezt meg! – adott Madam Pomfrey a lánynak egy kis üvegcsét, ami egy kellemes ízű bájitalt tartalmazott – Ettől nyugodtan fog aludni.

- Eugene? – kérdezte még Hermione mielőtt belekortyolt volna a főzetbe.

- Már ő is magához tért. Most alszik ő is – Piton hangjától más esetben a hideg is kirázta, de most kellemesnek, sőt megnyugtatónak hallotta. Gyorsan megitta a gyógyszerét, amitől pár pillanaton belül mély, álomtalan álomba merült.

***

- Potter, elkapod? – erre a mondatra eszmélt a lány a következő alkalommal. Csak lassan jött rá, hol is van tulajdonképpen.

- Dobhatod! – hallotta barátja hangját valahonnan a közelből - Harry itt? – csodálkozott el magában.

Bár nehezére esett, felült és körülnézett.

- Nahát, Csipkerózsika felébredt! – ekkor látta, hogy Eugene a vele szemközti ágyon ül, és egy almát próbál dobni Harrynek. Most kiengedett, zsírosodó hajával, vicsorgás szerű mosolyával tényleg kísértetiesen hasonlított apjára. Elhajította a gyümölcsöt, ami a szemüveges fiú kinyújtott kezében landolt.

- Kösz, Pitonka! – biccentett mosolyogva Harry, és hozzálátott a falatozáshoz.

- Szívesen! – válaszolta Eugene, és elvett egy szép fürt szőlőt az ágya mellett lévő gyümölcsöstálról, amit jóízűen eszegetett. – Hermione, egyél te is! Apám küldött neked is egy kis kaját.

A lány megfordult, bár szinte biztos volt benne, hogy a fiú csak ugratja. Ám legnagyobb meglepetésére tévedett. Egy hatalmas tálban almák, körték, barackok, nagy szemű szőlők voltak ízlésesen elrendezve. Nem tudott tovább ülni, inkább a könyökére ereszkedett.

- Ezt apád küldte nekem? – kérdezte csodálkozva.

- Ja. Volt itt délelőtt, kérdezgette, hogy vagyunk, hozott mindkettőnknek gyümölcsöt, neked még küldött valami könyvet olvasgatni, ha magadhoz tértél – vonta meg a vállát Eugene, és közömbös arccal eszegetett tovább.

Hermione nem akart hinni a fülének. Piton érdeklődött felőle, sőt még ajándékokat is küldött neki?

- Milyen fertőzést is kaptatok el? – kérdezte Harry, hogy megtörje a hirtelen beálló csöndet.

- Ezt még Madam Pomfrey sem tudja. Azt mondta, ma megmosdat, átöltöztet minket, holnap pedig a Szent Mungóba szállítanak kettőnket megfigyelésre.

- A Szent Mungóba? – sikkantotta Hermione, és majdnem félrenyelte a körtét, amit most kezdett el enni – Meddig leszünk ott?

- Nem tudom. Apám azt mondta, arra a rövid időre velünk jön. A nevelőszüleimnél lesz elszállásolva. Talán ha kiengednek, megengedi, hogy a hétvégét otthon töltsem.– sóhajtott reménykedve.

- Piton mit szólt, mikor magadhoz tértél? – érdeklődött Harry.

- Hogy mit szólt? Kifejtette a véleményét azokról, akik hősködnek, ekkor elrettentő példaként megemlítve Pottert. Közölte, hogy ha nem legénykedek, és hagyom Neville-nek meginni a löttyöt, legföljebb végigalussza az éjszakát – mondta enyhe cinizmussal a hangjában.

- De akkor mi történt veled? – vonta fel a szemöldökét Harry. Nem nagyon értette az összefüggést Hermione és Pitonka betegsége között.

- Először arra gondoltak, hogy az a növény… Az a sokfogas… Szóval megszúrt, és a miatt. De amióta Hermionén is jelentkeztek a tünetek, járványra gyanakodnak. Azért küldenek minket kivizsgálásra – magyarázta Eugene.

- Egyáltalán, miért ittad meg Neville helyett a bájitalt? – tudakolózott Hermione.

- Apám bosszantására. Azt sejtettem, hogy nem itatná meg a diákokkal, ha tényleg komoly baj lehetne belőle. Gondoltam, legföljebb alszok egy darabig…

- Miért akartad felidegesíteni Pitont? – kérdezte rosszalló arckifejezéssel Hermione.

- Nem tudom – „bosszúból” akarta mondani, de ő maga is belátta, hogy ez mennyire gyerekesen hangzana.

- Lényeg, hogy már jobban vagytok! – mosolygott a szemüveges fiú – Mit mondott még az apád?

- Kifogásolta, hogy nevelőapám kifelejtette az atyai pofonokat a nevelésemből, majd mielőtt elindult, közölte hogy este megborotvál.

- Ő fog megborotválni? – szörnyülködött Harry.

- Aha. Talán csak nem vágja át a torkom… - vonta meg a vállát Eugene.

- Tényleg, Harry, te hogyhogy itt vagy? – érdeklődött a lány.

- Sportbaleset – gonoszkodott Eugene – Rácsavarodott egy póznára.

- Micsoda? – nézett nagyot Hermione.

- Túlságosan a cikeszre koncentráltam – magyarázta Harry - A másik fogó is nagyon ügyes volt, én meg nem figyeltem, hogy a kapu ilyen közel van, így nekimentem. A cikeszt elkaptam, de eltört a vállam.

- Jaj Harry, nem tudom, mit lehet abban a sportban szeretni! Alig volt olyan meccsed, amin ne ért volna valami baleset. Mióta vagy itt? – csóválta a fejét a lány.

- Egy félórája. Pitonka akkor már rég elemében volt – mondta szemtelenül, közben fél szemmel az ifjabb Piton felé sandított, figyelve a reakcióit.

Az említett bosszúból egy körtét dobott Harry felé, amit ő ügyesen elkapott. Ezen mindannyian elnevették magukat.

Madam Pomfrey előjött a zajra, és megnyugodva látta, hogy a lány is magához tért.

- Nahát, Miss Granger! Mikor ébredt föl? – kérdezte mosolyogva.

- Nem régen – válaszolta a lány.

- Várjon, hozok még néhány párnát, hogy ülni tudjon. Monda már Eugene, hogy holnap utaznak?

- Igen, mondta. Mikor indulunk?

- Holnap reggel hatkor – a javasasszony kiment a kórteremből és egy mosdótállal, valamint két kancsó langyos vízzel tért vissza, és elhúzta az ágy körüli függönyt.

A tisztálkodás után Hermione máris sokkal jobban érezte magát. Egy kicsit visszafeküdt pihenni. Mikor újra felébredt, látta, hogy Piton már nekikészült Eugene borotválásának.

Harry arcán egyre növekvő iszonyat tükröződött, látva az előkészületeket, főleg amikor Piton egy régi típusú, szétnyitható pengés borotvát vett elő.

- Apa… nem lehetne varázslattal inkább? Vagy valami modernebb eszközzel? – kérdezte most már ijedten Eugene. Ilyen fajta borotvát még közelről nem látott, csak filmekben. Bizalmatlanul nézte az élesre fent pengét.

- Nem lehetne! – jelentette ki ellentmondást nem tűrően Piton, majd gonoszul elmosolyodott – Milyen szakállat óhajtasz?

- Hát… Hagyj egy kicsit az államon – válaszolta Eugene. Azt még mozdulatlanul tűrte, hogy az apja a borotvahabot az arcára kenje, de amikor a kezébe vette a pengét, ijedten húzta el a fejét.

- Ne mocorogj! Nem foglak megvágni! – mordult fel Piton kissé türelmetlenül.

Hermione és Harry összenéztek. Nehezen tudták elképzelni, hogy valakinek ilyen nagy önuralma legyen. Eugene a továbbiakban tényleg mozdulatlanul tűrt, míg apja nem végzett.

Akkor egy tükröt tartott a fiú elé, aki szemmel láthatóan meg volt elégedve a végeredménnyel. Hosszan nézegette magát, közben ujjával végigsimított a szakállkáján.

Miután Piton szépen elrakosgatta a borotváláshoz szükséges eszközöket, odament Hermione ágyához. A lány ismét nem mert a szemébe nézni, inkább a takaró gyűrődéseit nézegette.

- Miss Granger, az előbb beszéltem az osztálytársaival. Azt nem engedtem, hogy meglátogassák önt, remélem megérti. Estére összecsomagolják a holmikat, amik a korházban kelleni fognak önnek. A házifeladatokat majd én fogom bevinni a kórházba, a mai leckét már elkértem – adott át egy vastag borítékot a lánynak - Valamint küldött Miss Patil nekem egy füzetet, meg egy mugli íróeszközt… Ez Önt illeti, Miss Granger, vagy téged fiam? – a mondat második részét bár a fiának címezte, végig a lányt nézte. Hermione bár nem nézett fel, így is zavarbajött.

- Az enyém! – közölte tárgyilagosan Eugene - Mondd meg Patilnak, hogy nagyon szépen köszönöm!

- Átadom neki. Nagyon szépen rajzolsz – Hermionéra pillantott és egy cinikus kis mosoly bujkált a szája szegletében. Meglebbentette fekete talárját, és indulni készült.

- Professzor… Köszönöm! – szólt utána Hermione.

- Én köszönöm, Miss Granger! – most minden cinikusság eltűnt a férfi hangjából – Jó éjszakát! – búcsúzott el. Miután léptei zaját elnyelte a folyosó, zavart, és bántó csend ereszkedett a teremre.

Hermione aznap éjszaka sokáig nem tudott elaludni, bárhogy is próbált. Bár gyengélkedőn csend volt és nyugalom, nem jött álom a szemére. Hallgatta az egyetlen neszt, ami a teremben hallatszott: a szemben alvó fiú nyugodt, mély szuszogását.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés