10. Fejezet

Csak emlék maradt

Korhatár: 16 év

Péntek este volt, hét óra. A háromtagú család csöndben vacsorázott. Mint minden este, most is szomorúan nézték a megüresedett negyedik széket. Vajon hol lehet most a fiú, mit csinálhat? A varázslók igen kevés dologba avatták be őket. Még körülbelül sem tudták, hol lehet az iskola, nem telefonálhattak, írni is csak a szomszéd segítségével írhattak.

Emily egyik legszörnyűbb rémálma vált valóra, mikor megjelent az a feketetaláros férfi. Mindig elképzelte, milyen lenne, ha a fiú megtalálná igazi szüleit, elfordulna azoktól, akik gondosan nevelték...

Gondolatait megzavarta egy vékonyka kislányhang:

- Apa, miért lett ilyen sötét? – valóban, az utcában hirtelen minden fény kialudt.

- Biztos áramszünet van. Egyél nyugodtan tovább. – de ő maga nem volt ilyen nyugodt. Hiszen a varázslók megmondták, bármi furcsát tapasztalnak, azonnal szóljanak Mr. Springnek. Az, hogy az utcai lámpák mind kialudtak, a házban pedig volt áram, több volt, mint furcsa. Mr. Gray fölállt az asztaltól és elindult a nappali felé. Piton még a távozása napján itt hagyott egy poharat, azzal az üzenettel, ha úgy érzik valami veszély leselkedik rájuk törje össze, így a segítségükre tud sietni.

A férfi még az ajtóig sem jutott el, amikor halk pukkanással három fekete csuklyás, álarcos alak jelent meg.

- Mit akarnak? – lépett hozzájuk közelebb Mr. Gray, miközben fél szemmel figyelte, ahogy a felesége a kislányukkal együtt az asztal alá húzódik.

- Hátrébb, mugli! Itt csak mi kérdezhetünk! – suttogta vészjóslóan a férfi, miközben a pálcáját áldozata mellének szegezte.

- Takarodjanak! – egy tapodtat sem mozdult. Érezte, hogy semmit nem tehet ezek ellen az alakok ellen, de így talán addig tudja húzni az időt, amíg valaki a segítségükre nem siet. De ugyan kinek a segítségére lehetne számítani? A Spring házaspár elutazott, az az átkozott pohár meg a nappaliban van, ha szaladna sem tudná elérni. Újabb csuklyás alakok jelentek meg a házban, egyik közülük kirángatta az asztal alól az ijedt nőt, és hozzálökte a falhoz, másik a kislányt tartotta erősen a karjánál fogva.

- Kérem, őket ne bántsák! – kiáltotta kétségbeesetten.

- Crucio! Ha még egyszer megszólalsz az engedélyünk nélkül, a feleséged tapasztalja meg az átok hatását! – néhány pillanatig még hagyta működni a szörnyű átkot, majd megvetően rámordult – Kelj fel, mugli!

Eugene Gray nehezen, de fölkelt. Érezte, hogy innen már nem menekülhet, de nem akarta könnyen adni magát. Az előbbi fájdalom szinte elviselhetetlen volt a számára, mintha belülről minden egyes csontját porrá zúzták volna, de nem akart gyengének tűnni.

- Ha megteszed amit kérünk, meghagyjuk a nyomorult kis életed, meg a családodét is. Hívd vissza azt a fattyút! Írd meg neki, hogy hozza a ládát, és a kulcsot is!

- Ne, Eugene! Meg akarják öni! – Emily soha nem volt ennyire kétségbeesve, mint most.

- Elhallgass, szuka! Crucio! – a csuklyás átka most a nőt találta telibe. Megpróbált nem kiabálni, nem akarta megadni ezeknek a szörnyetegeknek az örömöt, de a fájdalom annál sokkal szörnyűbb volt, mit elbírt volna viselni.

- Szóval, itt egy penna, és egy darab pergamen. Hívd ide, ha meg akarod élni a holnapot.

- Ne! Így is, úgy is meg fognak minket ölni! – zokogta a nő.

-Még mindig nem volt elég? – újra a nőre szegezte a pálcát, de mielőtt kimondta volna a varázsigét, a kislány felé fordította. – Crucio!

A nőnek ez most sokkal fájdalmasabb volt, mint amikor őt kínozták.

- Még mindig nem írod meg? – kérdezte gúnyosan az egyik.

- Nem! Eugene fogja tudni, hogy ez csapda! Nem fog ide jönni!

- De ide fog! Főleg, ha megtudja, ezzel megmenthet titeket!

- Átkozottak! Nem teszem meg!

- Dehogynem! – kacagott fel hidegen a halálfaló – Imperio!

A férfi hirtelen könnyűnek érezte magát. Fogta a tollat, már a papírhoz illesztette, amikor egy üvegcsörömpölés kirángatta ebből az állapotból. A pohár összetört! A férfin határtalan megkönnyebbülés lett úrrá.

- Adava Kedavra! – ez volt az utolsó, amit Eugene Gray hallott, valamint egy zöld fénysugár suhanása.

{{{

Péntek este volt, hét óra. A Giffendél klubhelysége szinte üres volt, csak négy fiatal ült a kandalló előtti fotelekben, ők hamarabb végeztek a vacsorával.

Eugene halkan pengette a gitárt, megpróbált a kottából lejátszani egy új dallamot, közben hol a mellette olvasgató kedvesét nézte, hol az ádáz sakkjátszma aktuális állását figyelte.

- Ez az! Adj neki! Sakk-matt! – kiáltotta boldogan Ron. – Még egy játszma, Harry?

- Nem ér! Ma négy partit játszottunk, és mindig te nyertél!

- Valamikor nekem is kell! – vigyorgott a vörös hajú fiú, miközben újra a helyükre rakta a bábukat.

- Miért? A legutóbbi kviddics meccsen is te voltál a legjobb. 200-10-re vertük meg a Mardekárt!

- Hát igen! – mondta Ron büszkén. – A legjobban mégis Piton arckifejezése tetszett! Az a vén denevér szívhatta a fogát! – majd észbe kapott, és rásandított Eugene-re. A fiú rezzenéstelen arccal játszott tovább, de Hermione nem hagyhatta szó nélkül.

- Ron! Piton professzor sokkal rendesebb volt velünk az utóbbi hetekben! Ne beszélj róla így!

- Pontosabban sokkal rendesebb VELED, Hermione. Főleg amióta azzal a digóval jársz!

- Weasley, tudom hogy téged nem zavar, de én is itt vagyok. Ha még egyszer belém kötsz, komolyan mondom rád borítom azt az asztalt! – a társalgó ez idő alatt megtelt diákokkal, de már fel sem figyeltek az incidensre.

- Hú, most aztán tényleg megijedtem! – szájalt vissza Ron

- Állj! Muszáj nektek minden nap összekapni? Vagy direkt élvezitek? – szólt közbe Harry ingerülten.

- Én egy szót sem szóltam, míg a vöröske belém nem kötött. – vetette oda hanyagul Eugene

- Eugene, légy szíves, te is hagyd abba! – torkolta le barátját Hermione.

- Ahogy óhajtod, szépségem. – azzal újra belemélyedt a kottába. Ron ezt látva visszaült a sakktábla mellé.

- Na, így már jobb. - jelentette ki Harry vidáman, de hirtelen a sebhelyéhez kapott.

- Harry, jól vagy? – kérdezte ijedten Hermione, de a fiú nem tudott válaszolni, mivel megszédült, és el is esett volna, ha Ron nem kapja el.

- Megyek, szólok McGalagonynak. – pattant föl Eugene, és a portrélyuk felé szaladt. Azaz szaladt volna, de mielőtt odaért belépett rajta a tanárnő, és a helységben tartózkodók legnagyobb megrökönyödésére: Piton.

- Professzor… Az imént akartam önt fölkeresni, Potter… - hadarta, de amikor meglátta a tanárnő pillantását, szörnyű rossz érzés fogta el.

- Fiam… - szólalt meg Piton, látszott rajta, hogy keresi a szavakat – Kérlek, ülj le! Maguk meg menjenek a hálótermeikbe. Miss. Granger, maradhat.

A tanulók elindultak a hálótermek felé. Gondolták, hogy nagyon súlyos dolog történhetett, ha Piton is itt van, ráadásul McGalagony sem szól rá, hogy parancsol a diákjainak.

Eugene leült a díványra, Hermione mellé. Piton egy széken foglal helyet, egészen közel a fiához.

- Eugene… ma este halálfalók támadtak a nevelőszüleidre.

- Jó ég! – suttogta Hermione, és megszorította a fiú kezét.

- Apa… ugye nem bántották őket? – kívülről teljesen nyugodtnak látszott, de Hermione érezte a törékeny kéz remegését. McGalagony elfordította a fejét, nem akart a fiú szemébe nézni.

- Mr. Gray meghalt. A házat felgyújtották, a mugli tűzoltók éppen a házban maradtakat mentik ki.

- Nem. – rázta meg a fejét Eugene. Sápadtan nézett maga elé, szaporán vette a levegőt.

- Mrs. Gray, és Susanne most a Szent Mungóban vannak – folytatta Piton – ők nem sérültek meg súlyosan, de sokkos állapotban vannak. Néhány nap múlva kiengedik őket. Beszéltem Mrs. Weasleyvel, felajánlotta, hogy addig náluk lakhatnak, amíg a dolog valahogy rendeződik.

- Nem! Mondd, hogy nem igaz! – nyögte a fiú.

- Sajnos igaz. – szólt McGalagony a könnyeit nyeldesve.

- Hogy ölték meg?

- A halálos átokkal. Kérlek, pakolj össze, mihelyst kiengedik Emilyt és a kislányt, mi is megyünk az Odúba.

Eugene csak bólintott és elindult fölfelé a lépcsőn.

- Miss. Granger! – állította meg Piton a távozni készülő lányt.

- Igen, professzor? – fordult szembe a tanárával.

-Miss. Granger… kérem, ma estére maradjon a fiam mellett! Nem szeretném, ha butaságot csinálna.

- Igen, tanár úr! – mondta Hermione, eleget téve a kérésnek felment ő is a fiúk hálószobájába. A tanár néhány percig tétovázott, majd követte a lányt.

- Átkozott Voldemort! – dühöngött Harry. Nem hallgatóztak, de mire Eugene fölment, már értesültek a dologról, ugyanis Mrs. Weasley megírta Ronnak.

- Anya azt írja, hogy a hatéves kishúgát is megkínozták! – szörnyülködött Ginny, aki a fiúk hálójába ment föl.

- Átkozottak! Hány család megy még tönkre miattuk? – Harry szinte tombolt. Át tudta érezni a fiú helyzetét. Ekkor lépett be Eugene.

- Jaj, Eugene! Anya küldött egy baglyot… írta a levélben! Úgy sajnálom! – mondta Ginny remegő hangon, és megölelte a fiút. Eugene meg sem mozdult, csak sápadtan állt mintha fel sem fogná, mit mondott a lány. Mikor Ginny eleresztette, leült az ágya szélére, előszedte az utazótáskáját, de nem kezdett el pakolni. Csak üres tekintettel bámulta a nyitott ládát. Meg sem rezzent, amikor Hermione gyengéden átkarolta hátulról.

- Szeretlek! –suttogta a lány. Fájt hogy így látja a fiút fájt, mert tudta hogy hiába mondana bármit is, nem segítene.

- Az én hibám! Miért nem hagytak ott az árvaházban? Ha normális gyereket fogadtak volna örökbe, nem történik meg ez a szörnyűség! – mondta elcsukló hangon a fiú.

- Eugene, erről nem tehetsz! – Piton most lépett be a szobába, és még hallotta az utolsó mondatokat.

- De igen. – hallatszott a hangján, hogy már majdnem sír.

- Gyere fiam. – mondta halkan a férfi. Nem akarta, hogy pont Potterék előtt mutatkozzon ilyen gyengének a fia. Eugene fölállt, és követte az apját. - Miss. Granger kérem, pakoljon össze neki, utána várom önt is a dolgozószobámban. – szólt még vissza Piton az ajtóból.

Hermione nagy nehezen leért a pincébe a jól megpakolt csomaggal, majd bekopogott.

- Professzor, én vagyok! – mondta közel hajolva az ajtóhoz. Azt várta, hogy Piton kimegy a táskáért, utána elküldi őt, de nem ez történt. A férfi kilépett a folyosóra, és intett a két fiatalnak, hogy kövessék őt.

- Hová megyünk most? – kérdezte meg a lány félénken.

- Apám szobájába. – felelte Eugene tárgyilagos hangon. Mostanra már sikerült ismét erőt venni magán, de a szeme még piros volt a sírástól. Már csak haragot érzett.

***

Csöndben ültek Piton professzor szobájában. Hermione már a harmadik pohár sütőtöklevet fogyasztotta, csak hogy menjen az idő. Feszengve nézte a professzort, aki látszólag teljesen közömbösen olvasgatott. „Hogy lehet valaki ilyen érzéketlen?” gondolta a lány. Nem is sejtette mekkorát téved. Hiszen nem tudhatta, hogy a rezzenéstelen álarc mögött milyen érzelmek kavarognak.

Perselus pontosan tudta mit jelent valakit elveszíteni, valakit, aki nagyon fontos. Újra fölelevenedtek a szörnyű emlékek felesége halálával kapcsolatban. A törékeny fiatal nőt is kegyetlenül megkínozták. Vérbe fagyva talált rá, már alig élt. A halálfalók túl enyhe büntetésnek találták árulójuknak a halálos átkot, azt akarták, szenvedjen. Most pont ugyan az a fájdalom tükröződik a fia szemében, mint annak idején abban a szörnyű órában a felesége tekintetében.

Hirtelen halk kopogás hallatszott az ablak felől. Egy bagoly volt az egy levéllel. Piton gyorsan átolvasta.

- Mr. Weasley küldte. – mondta szenvtelen hangon a férfi. – Azt írja, holnap már utazhatunk is hozzájuk. Mivel már elmúlt kilenc óra Miss. Granger kénytelen lesz itt maradni éjszakára, ha nem akarja, hogy megbüntessék.

- De én nem hoztam magammal semmit! – próbált meg tiltakozni, bár tudta: nincs esélye.

- Miss. Granger… Remélem tudja, hogy miért kérem, maradjon itt. Eugene önben jobban bízik, mint bennem – mondta Piton a lánynak, mikor Eugene már a hálószobában a lefekvéshez készülődött, így nem hallhatta őket.

***

Hermione az ágyban feküdt, Eugene a vállába fúrta a fejét. A fiú teste remegett a zokogástól, nem tudott megnyugodni. Most hogy végre nem látja apja szigorú tekintetét, nem kellett visszafognia magát. Hermione gyengéden simogatta a fekete tincseket. Bármit megadott volna, hogy elviselhetőbbé tegye kedvese fájdalmát.

Csak hajnalban sikerült elaludniuk.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés