15. Fejezet

Kincsek

Eugene felkelt és továbbra is sápadtan meredt a ládára. Harry szintén alig tudott megszólalni.

Amikor kinyílt az ajtó mind a ketten összerezzentek.

- Sziasztok! – mosolygott Hermione, de amint meglátta a fiúk arcát, elkomorodott – Mi a baj? Csak nem… Veszekedtetek?

Eugene és Harry csak tagadóan rázták a fejüket.

- Mi történt itt? – kérdezte Neville is, aki Hermione után érkezett a hálóterembe.

- Pitonka kinyitotta a ládát… - nyögte Harry.

- Hogy? Megtaláltad a kulcsot? – érdeklődött Neville izgatottan.

- Nem tudom… Nem csináltam semmit, de ki tudtam nyitni! – motyogta maga elé.

- Mi van benne, hogy így kiakadtatok? – kíváncsiskodott Hermione, és leült Eugene ágya szélére.

- Ha akarod, megmutathatom! Végül is nem ijesztő, csak meglepődtem… – válaszolta a fiú.

- De, ijesztő! Nagyon is az! – mondta Harry zaklatottan – Olyan, mint az álmomban!

- Micsoda? Milyen álmodban? – csodálkozott Eugene, és lehajolt, hogy újra kinyissa a ládát, titkon remélve ismét sikerülni fog. Harry egy „colloportus”-szal bezárta az ajtót.

- Potter, ha nem bírod, ne nézz ide! – vigyorgott a fiú, és felemelte a láda tetejét.

Az belülről több kis rekeszre volt bontva. Az egyikben gyönyörű arany, ezüst ékszerek voltak hatalmas drágakövekkel díszítve. Eugene egyet-egyet elővett, közelebbről is megvizsgált.

- Hmm… Ezt akarták a halálfalók elvenni tőlem? – gondolkodott hangosan – Igaz most háború van, és a háborúhoz pénz kell…

- Úgy hiszed, hogy ezek kellettek nekik? – kérdezte Harry – Szerintem inkább a képet akarták.

- A képet? – elővett Eugene a ládából egy régi, kopott festményt. Egy fekete, hosszú hajú fiút ábrázolt, rózsaindákkal egy oszlophoz kötve. Odatartotta Harry orra elé, aki iszonyodva tolta el magától.

- Vidd innen, kiráz tőle a hideg! Igen, szerintem ezt keresték!

- Mi bajod van vele? Szegénynek épp elég fájdalmas lehet így, miért kell még bántanod is? – kicsit sajnálkozva nézte a festményalakot, aki szemmel láthatóan szabadulni szeretett volna a tüskés indák fogságából, sikertelenül – Miből gondolod, hogy ez a műkincs többet ér az ékszereknél?

- Mik vannak még benne? – kérdezte Hermione.

- Pergamentekercs… Lássuk, mi van rá írva… nahát! – Eugene belemélyedt az olvasásba.

- Jaj Eugene, ne kínozz minket! Mi áll benne? – kíváncsiskodott a lány.

- Nevek. A legelején az enyém, a legvégén Pietro Rosato. Még egy ilyen családfát! Kész csoda, hogy csak kvibli lettem, nem valami nyomorék! Sőt, az is csoda, hogy nem haltunk még ki! – bosszankodott a fiú.

- Miért mondod ezt? – kérdezte Neville.

- Nézzétek meg! Ilyen beltenyészetet! Mindenki Rosato! Azt meg nem hiszem, hogy kitudja hány generáción keresztül csak fiúgyerekek születtek!

- De biztos volt a családban fiú! Lehet, hogy így örökölték…

- Nem örökölhették így! Apám szerint csak egyenes ági leszármazottak örökölhetik a ládát. Ráadásul itt van több női név is. Biztos az unokatestvérükhöz mentek hozzá, vagy valami más egyéb rokonhoz… undorító!

- Figyelj Eugene, akkoriban a nemesi családokban ez természetes volt – próbálta megnyugtatni Neville.

- Azért volt a legtöbb bolond! – dohogott tovább a fiú.

- Jaj Pitonka, nyugodj már le! Ezen úgysem tudsz változtatni. A következő generációkban meg jön egy kis vérfrissítés… Igaz, Hermione? – vigyorgott Harry.

- Potter, ne célozgass! – küldött Eugene egy vicsorgás szerű mosolyt a szemüveges fiú felé, majd tovább kutatott a ládában.

- Még pergamenek… Miért nem tanultam olaszul? – sóhajtott egyet pont bele-bele nézegetve az írásokba – De jó! Anyámról még egy fénykép!

- Had nézzem! – ült le Harry Eugene mellé a földre – Hú… Ilyen szép felesége volt Pitonnak? Hmm… Rá jobban hasonlítasz.

- Apám is ezt mondta… Pedig szerintem több mindent örököltem apámtól, mint tőle.

- Szó, ami szó, tényleg van amikor teljesen olyan vagy mint ő! – mondta Neville.

- Például? – kérdezte Eugene.

- Mondjuk, amikor veszekszel Ronnal…

- A Vöröske általában ki is provokálja! Haragszik rám, mert Piton vagyok… Pedig néhány év, és Hermione is az lesz… - sóhajtott Eugene.

- Nem is beszélve a kicsi Pitonkákról… Milyen szépek lesznek göndör fekete hajjal, nagy fekete szemekkel … - folytatta hasonló hangnemben Harry.

- …és görbe orral? – fejezte be Eugene – Potter, ez már a második erre a témára irányuló célzásod!

- A harmadik után mi lesz? – kérdezte pimaszul Harry.

- Esetleg valóra váltjuk… - vicsorgott tettetett fenyegetéssel Eugene.

- Hé! Ez nem csak rajtad áll! ! – tiltakozott Hermione.

- Tudom, kicsim! – nevette el magát Eugene – Nocsak! Ez meg mi? – elővett egy szép üvegcsét a láda aljából. Gyönyörű zöld fiola volt arany futtatással, ékkövekkel körben a nyakán kirakva. A fiú óvatosan kihúzta a dugót, de nem volt benne semmi.

- Olyan, mint valami elegáns parfüm üvege… - mondta Neville.

- Parfüm? Lehet…Hmm… Nem igazán érzek illatot, csak nagyon gyengén – mondta Eugene, miután többször is beleszagolt az üvegcsébe.

- Add csak ide! – kapta ki Harry Eugene kezéből az üveget, és ő is az orrához emelte – Ez hihetetlen – nyögte.

- Micsoda? – kérdezte Eugene.

- A kép, a parfüm. Tisztára, mint az álmomban.

- Milyen álom? – értetlenkedett Eugene. Harry rövid gondolkodás után elmesélte a fiúnak az álmát.

- Érdekes. De mivel én csak nemrég ismerem a varázsvilágot, fogalmam sincs, hogy ezek mit jelenthetnek… - mondta elgondolkodva.

- Nem kellene Piton professzort megkérdezni? – vetette fel az ötletet Hermione.

- Nem tudom… Szerintem nem úsznám meg élve.

- Nyugi Potter, nem ölne meg… Egy kis átkot meg csak kibírsz! – gúnyolódott Eugene.

- Most pont olyan voltál, mint apád… – mondta Hermione.

- Tényleg? Nem direkt csinálom – mondta Eugene közömbösen – Ennyi. Mást nem találtam. Esetleg a pergamenek tartalmát lehetne lefordíttatni. El sem hiszem, hogy ezért a rakás vacakért kellett apámnak meghalnia! – fakadt ki elkeseredetten, miután visszacsukta a ládát.

Leült az ágyra, és kezébe temette az arcát. Ha tudta volna, miért is nem hívták őt haza a nevelőszülei… Hiába lehet nagy értéke ennek a sok holminak, semmiségnek érezte ahhoz képest, amit elveszített. Fájt a gondolat, hogy az ember, akit apjaként szeretett és tisztelt, aki gyermekkorától tanította, szerette, még élhetne. Csak ezt a sok - számára - haszontalan dolgot kellett volna feláldoznia.

- Eugene, ne hibáztasd, magad! Szerintem, igenis van oka annak, hogy ezeket keresték a halálfalók. Már többször is végiggondoltam, hogy mi célja lehet a halálfalóknak és Voldemortnak veled… Vagy a ládával. – mondta Harry, és ő is leült Eugene ágyára.

- Te kimondtad… a nevét? – csodálkozott Eugene. Még apja is Nagyúrként, a többi varázsló meg csak „Tudodki”- ként emlegette a sötét varázslót. Ő maga inkább nem is akarta teljes mélységében megismerni a történetet, de azzal tisztában volt: hatalmas erőkkel áll szemben. Most tisztelettel nézett a szemüveges fiúra.

- Igen! De most inkább kanyarodjunk vissza hozzád. Mit tudsz az édesanyádról? – faggatózott Harry.

- Szinte semmit. Láttam őt két fényképen, és apám sem beszélt róla túl sokat – vonta meg a vállát. Hermione és Neville időközben helyet foglaltak a szomszéd ágyon, és onnan hallgatták a beszélgetést.

- Jó, akkor kérdezek néhány dolgot, és meglátjuk, hogy egyezik-e azzal, amit én gondoltam ki. Kezdjük: Édesanyád halálfaló volt?

- Igen, de nem akart az lenni! A szülei kényszeríttették! – kelt anyja védelmére Eugene.

- Hmm… Dédapádról mit tudsz?

- Semmit. Annyit, hogy a nővére kvibli volt. Tudsz róla, hogy apám nem szereti az ilyen kombinálásaid?

- Tudom. Ami furcsa még az örökségeddel kapcsolatban: Hogyhogy nem a nagyszüleid kapták meg az örökséget?

- Hmm… Ez érdekes… ha a nagyapám tényleg a halálfalók pártján állt, miért nem adta ő oda nekik a ládát, ha ő kapta meg? – gondolkodott el Eugene.

Néhány perces hallgatás után Neville törte meg a csöndet:

- Vagy nem álltak tényleg a sötét oldalon, vagy…

- Vagy? – fordult felé érdeklődve Eugene.

- Nem is tudom… Lehetséges, hogy nem a gyerek örökli, hanem az unoka? – kérdezte a fiú bátortalanul.

- Igen… Végülis az unoka is egyenes ági leszármazó… - helyeselt Hermione.

- Hozzád pedig akkor került, amikor idejutottál a Roxfortba – fejezte be a gondolatmenetet Harry – A többi, ami furcsának tűnik: a halálfalók fényes nappal megfenyegették a nevelőanyád, és fényes nappal teljesen – és látványosan – feldúlják a szobád…

- És fenyegető üzentet hagytak nekem – szólt közbe Eugene.

- Igen… Ez gyanús! A halálfalók nem olyan ostobák, hogy egy kviblire vadásszanak csak azért, mert az anyja elárulta őket… Most állt csak össze a kép, amikor a ládáról beszéltél…

- Potter, ezt eddig is tudtam! – türelmetlenkedett Eugene – Tisztában voltam vele, hogy a láda tartalma kell nekik, én meg azért, mert egyedül én tudom kinyitni. A Roxfortba is azért vitettek az apámmal, hogy megkapjam az örökségem. Ennyi!

- Nem ennyi! Van néhány dolog, amit még nem értünk… Például… Mi volt a láda kulcsa? Gondolkozz! Mit csináltál másképp, hogy ki tudtad nyitni…

Eugene hosszan törte a fejét, amikor hirtelen eszébe jutott valami. Levette a láncot a nyakából és Hermione kezébe adta. Megragadta a láda tetejét, de az most meg sem mozdult.

- Ennyi volt a nagy titok… - mondta, mialatt visszavette a kis ékszert – Halljuk a további észrevételeket, Sherlock!

- Ez viszont ismét összevág az álmommal… Arra kértél benne, ne hagyjam, hogy elvegyék a rózsád!

- Érdekes… Majd megkérdezem apám… Ennél többet nem tehetek. Szerintem vagy ő, vagy Dumbledore biztos tud rá választ adni.

- Nem tudnál esetleg utánajárni a könyvtárban? Mondjuk a tiltott könyveknél? Te az iskola alkalmazottja vagy, neked biztos bejárásod van mindenhova!

- Figyelj, Potter, nem szeretnék semmi balhéba bele keveredni! Tudod milyen az apám, nem érdemes vele bajuszt akasztani. Ezt a te érdekedben is mondom. Ha megtudja, hogy engem is bele akarsz rángatni a dolgaidba rosszul járhatsz! Nem, nekem sincs mindenhova bejárásom, a könyvtár tiltott részlegébe is csak felügyelettel tehetem be a lábam, sőt, könyvet kivennem onnan nem is szabad. Természetesen engem is érdekel a dolog, szeretném érteni az összefüggést az álmod és az örökségem között, de nekem sokkal súlyosabb következményei lehetnek a szabályszegésnek! Ami nektek diákcsíny, nekem kihágás.

- Rendben, értettem. Igazad van… De ugye majd elmondod, mit tudtál meg apádtól?

- Természetesen, de csak akkor, ha nem mondjátok meg neki, hogy elmondtam.

Valaki kopogtatott az ajtón.

- Ki az? – kérdezték négyen, kórusban.

- McGalagony professzor vagyok! Eugene itt van? – hallatszott kintről egy szigorú, női hang.

- Itt vagyok! Azonnal megyek! – mialatt Eugene feltápászkodott, Harry ki is nyitotta az ajtót – Ugye nem vagyok késésben? – kérdezte a tanárnőt Eugene mikor kilépett a hálóteremből.

- Nem, még van tíz percünk. Apád mondta, hogy figyelmeztesselek, ne késs el az értekezletről.

- Rendben… sziasztok, majd még találkozunk! – köszönt el a barátaitól, és követte a tanárnőt. Harryék kíváncsian összenéztek: Eugene mióta hivatalos a tanári értekezletekre?

A dologgal nem igazán foglalkoztak tovább, egészen a vacsoráig.

Harryék már jóízűen fogyasztották az eléjük rakott ételeket, amikor Eugene melléjük huppant sápadtan, és szemmel láthatóan feldúltan.

- Te jó ég! Eugene, veled meg mi történt? – nézett Harry csodálkozva a fiúra.

- Te jó ég, már másodszorra szólítottál Eugene-nek! – szörnyülködött az hasonló hangnemben.

- Gonoszkodj csak! De tényleg, mi történt? Ilyen szörnyű hírt kaptatok? – faggatózott tovább Harry.

- Mondhatjuk… Csak nézz végig tanárkollégáim arcán, és megkapod a választ!

Harry odapillantott a tanári asztal felé, és látta hogy még a mindig vidám Bimba professzor is csak rosszkedvűen turkál a tányérjában. Piton a szokásosnál is sápadtabb, McGalagony pedig olyan arcot vág, mintha citromba harapott volna.

- Hűha! Komoly lehet! Majd elmeséled?

- Nem tehetem! Egyrészt, mert Dumbledore fizetésmegvonást ígért, ha eljár a szám. Apám meg megfenyegetett, hogy eltöri a derekam, ha egy szót is szólok nektek a dologról – mondta Eugene kedvetlenül.

- Minket érint? – kapcsolódott be Ron is a társalgásba.

- Érint… De mennyire, hogy érint! Pont ezért nem szabad többet elárulnom, de higgyétek el: addig jó, míg csak ennyit tudtok. Az egész hetem kész tortúra lesz… majd a klubhelységben elmondom, mit fogok holnaptól csinálni.

***

- Nem mondod komolyan? Holnaptól csütörtökig a kastélyt fogod járni üres termek után kutatva? – szörnyülködött Hermione.

- De bizony! A pincétől a padlásig, a szélrózsa minden irányába feltérképezzük az épületet Friccsel és Lupinnal karöltve! Tippelhettek, ki fogja tartani nektek az SVK órákat!

- Kitalálom: apuci? – fintorgott Ron.

- Úgy bizony! Na mindegy, nekünk hármunknak több kilós kulcscsomókkal kell végigkutatni minden egyes zugot, ahol lehet titkos terem… Képzeljétek, kellene találnunk vagy negyven új termet! Már előre tudom, hogy a frász jön majd rám minden egyes ajtónál! A jó ég tudja mi fog onnan előugrani…

- Gondolom, azért megy veletek Lupin professzor, hogy megvédjen titeket az esetleges mumusok, doxik, meg egyéb kellemetlen lények ellen – fűzte hozzá Ginny. Már elég sokan Eugene köré gyűltek, hogy hallják mit mond.

- Utána mit kezdtek az üres termekkel? – kíváncsiskodott Parvati egészen közel ülve a fiúhoz.

- Először is: Egy papíron megjelöljük őket, aztán szépen kitakarítjuk karácsonyig… figyelmeztetlek: Frics még jobban fogja keresni a szabályszegőket, hogy büntetőmunka gyanánt befogja őket segíteni.

- Szemét! – dohogta Harry.

- Nem szemét. Szerintem én is fogok neki segíteni a ’bűnösök’ felkeresésében. Van egy olyan érzésem, ketten nem fogjuk bírni a munkát… Ráadásul varázserő nélkül… Ki fogunk készülni…

- Az is igaz… Mi lenne, ha mi büntetés nélkül is besegítenénk? – ajánlkozott Hermione.

- Nem bánnám! – mosolyodott el halványan Eugene.

- Mi mikor tudjuk meg a pontos részleteket? – faggatóztak tovább.

- Majd valamikor karácsony után… De tényleg ne kívánjátok! Megyek aludni, holnap még lesz egy utam Londonba is! – azzal Eugene felkelt, és otthagyta a társaságot

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés