22. fejezet

Várakozva

Eugene nem mert megmozdulni akkor sem, amikor bizonyossá vált, hogy tényleg emberek érkeztek a szürke portölcséren keresztül. Még percekig tombolt a vihar, majd lassan lecsillapodott.

Amikor már lecsendesült minden, szinte síri csönd ereszkedett a kastélyra, amit még félelmetesebbé tett a felül kavargó felhőből érkező halk morajlás.

Az újonnan érkezett személyek érdeklődve nézegettek körbe, szemmel láthatóan tanácstalanul álldogáltak. A fiú végre észbe kapott, és odament a két nőhöz.

- Üdvözlöm önöket a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolában - kezdte a betanult szöveget, amikor az egyik hölgy félbeszakította.

- Jó estét! Gondolom te vagy Eugene, igaz? - kérdezte mosolyogva. A nő arcán látszott, hogy már nem éppen fiatal, de fekete hajában egy ősz hajszálat sem lehetett találni. Alacsony termetű, testes asszonyság volt, bronzbarna bőrrel, és kissé vágott sötét szemekkel.

- Igen... Én lennék... - kicsit zavarba jött a fürkésző pillantásoktól.

- Nagyon örvendek! A nevem Maria del Moreno, a hölgy mellettem Inez García.

- Én a Hachero Varázslóképző küldötte vagyok, Brazíliából, Maria Peruból jött... - Eugene szinte nem is hallotta, hogy mit beszél a fiatal nő, annyira meglepődött a külsején.

Első pillantásra inkább nézte volna modellnek, vagy színésznőnek.

Inezt nem igazán a szépsége tette vonzóvá, hanem a különlegessége. Egészen sötétbarna csokoládészín bőre éles kontrasztot alkotott élénk kék szemekkel. Telt ajkait vörösre festette, és a hosszú bunda szépen rásimult izmos párductestére.

- Kérem, jöjjenek - Eugene kinyitotta előttük a kaput, és előreengedte őket. Most valahogy nem érezte tehernek a kényszerű udvariasságot.

A két vendég annyira udvariasan és kedvesen beszélgetett vele, hogy teljesen el is felejtette, hogy voltaképpen ő csak egy kis alkalmazott az igazgatókkal szemben. Még jó lett volna velük társalogni, de sietnie kellett vissza a kapuhoz, hiszen a következő vendég bármikor megérkezhetett.

Amikor ismét kilépett a szabadba megborzongott. Sokkal hidegebbnek érezte a kinti hőmérsékletet a folyosók kellemes melege után.

Remélte, hogy a két Dél-Amerikai hölgy belépője volt a legfélelmetesebb... Nem szeretett volna még egy ilyen megrázkódtatást átélni.

Sétálgatott egy kicsit a kapu előtt, hátha nem fog annyira fázni, de ebben a zord időben ez nem segített semmit.

Kémlelte a feje fölött baljósan morajló fekete felhőt, és próbálta kitalálni, hogy hogyan lehet egy ilyenen utazni.

A kavargó fekete masszából egyszer csak kivált egy élénk színű alak. Nagyon messze volt, így Eugene hirtelen nem tudta megállapítani, hogy mi is az tulajdonképpen.

Egy kicsit megnyugodott, hogy az újabb látogató kevésbé extrém módját választotta az utazásnak, ám öröme csak addig tartott, amíg a repülő valami olyan közel nem ért, hogy tisztán lehessen látni.

Egy hatalmas bengáli tigris hátán érkezett a következő küldött. Eugene szerencsére most megőrizte lélekjelenlétét, így most viszonylag nyugodtan végig tudta mondani az üdvözlőszöveget.

A vendég türelmesen végighallgatta az üdvözlést, majd leszállt az állat hátáról, és udvariasan meghajolt.

A férfi alig volt magasabb a fiúnál, de kisugárzása tiszteletet parancsolt.

- Atafusz vagyok, a Kaukab asz-Szaháb követe - mutatkozott be ő is. Sötétbarna ívelt szemeivel fürkészően nézett végig a fiún. Szoros nadrágot, és hegyes orrú csizmát viselt. Kék kaftánját gazdagon díszítették az arany hímzések, haját kis turbán takarta. Korát a szakáll miatt Eugene nem tudta megállapítani, de úgy tippelt, nem lehet negyven évesnél idősebb.

A fiú beengedte Atafuszt a kapun, mögötte a hatalmas állat engedelmesen lépkedett. Eugene csak remélni merte, hogy nem neki kell a testes macskát etetnie, mivel nem volt biztos benne, hogy a tigris akkor is ilyen szelíd, ha a gazdája nincs a közelében.

A fiú magyarázta az épület történetét, és a másnapi programot, de a férfi csak bólogatott néha, jelezve, hogy érti amit a fiú mond.

Eugene elégedetten állapította meg az órájára nézve, hogy a következő küldött csak egy óra múlva érkezik, így visszament egy kicsit a klubhelyiségbe felmelegedni.

Csodálkozva állapította meg, hogy többen is lent tartózkodnak még.

- Hát ti meg? - kérdezte meglepődve.

- Megvárunk téged - mondta Ginny mosolyogva.

- Szolidaritásból - tette hozzá Harry nagy komolyan.

- Értem... - csóválta meg a fejét Eugene - Szóval a kíváncsiságot errefelé szolidaritásnak nevezik...

- Jaj, ne legyél már ilyen gonosz! Örülj, hogy virrasztunk veled! - méltatlankodott a lány.

- Amennyiben megkínáltok egy kis teával, nem leszek az, ígérem... Sőt, még mesélni is fogok! - ledobta magát az egyik fotelbe, és kinyújtózkodott.

- Sajnos most nem szolgálhatunk vele... De attól mesélhetnél - kérlelte Ginny.

Eugene szomorúan sóhajtott, és elmondott nekik mindent. Sajnos így túl hamar elment az idő, pedig szeretett volna egy kicsit aludni is az egy órában.

Amikor már harmadszorra ért a kapu elé, igencsak nyűgös hangulatban volt.

Már járkálni sem volt kedve, és folyton csak azon járt az esze, hogy még mennyi embert kell fogadnia az elkövetkezendő három órában. Legkorábban csak reggel hatra tartotta valószínűnek, hogy ágyba fog jutni, pedig most is majd' elaludt.

Nekidőlt a falnak, egy kicsit összébb húzva magán a kabátot.

Érezte, hogy szempillái egyre nehezebbek, a végén behunyt szemmel támaszkodott, küszködve az ébren maradásért.

Hirtelen valami meleget érzett maga előtt... Kinyitotta a szemét, és látta, hogy egy kis részen ég a hó. Közelebb ment, mert nem akart hinni a szemének. Valóban, egy kis tábortűz lobogott a vastag hótakaró tetején, minden éghető anyag nélkül.

Eugene egész közel hajolt, hogy megvizsgálja a furcsa jelenséget.

Egy kicsit közelebb nyújtotta a kezét a lángokhoz, de azonnal vissza is kapta, mert az a kis tűz - noha az alatta lévő hó egy cseppet sem olvadt meg - forró volt, mint amilyennek egy tűznek lennie kell.

Megvonta a vállát, így is túl sokat tapasztalt az itteni furcsa dolgokból. Végülis a kis tábortűz nem tűnt veszélyesnek, sőt elég kellemesnek is érezte hiszen így már nem fázott annyira. Amennyire csak lehetett, közel ment a tűzhöz, vigyázva, hogy ne gyulladjon meg a talárja véletlenül.

Már kezdte magát egy kicsit jobban érezni a bőrében, amikor az eddig csendesen lobogó narancssárga lángokból vörös és bíborszínű szikrák kezdtek pattogni.

Eugene kezdett egy kicsit hátrálni, fogalma sem volt, mi történhet ezután.

A tűz füstje is egyre sűrűbb és feketébb lett, míg Eugene kénytelen volt az arca elé fogni a talárja ujját, hogy ne kezdjen el görcsösen köhögni.

A torkában dobogott a szíve, amikor a lángok egy ember alakját kezdték felölteni.

Csak remélni merte, hogy ez is egy újabb vendég hatásos belépője.

Perceken belül testet öltött a tűzben egy sovány afrikai férfi.

Eugene közelebb ment, és ismét belekezdett mondókájába, közben félve nézte a jövevényt. Az nagyon öregnek tűnt, legalábbis ősz haja és ráncos bőre erre engedett következtetni. Egy percig mereven nézte a fiút majd halk, reszketeg hangon megszólalt:

- Én nevem Ngamo Amate. Én jöttem Afrikából – Eugene csak biccentett. Nem akart udvariatlan lenni, de az öregúr erős akcentusának köszönhetően csak annyit értett az üdvözlésből, hogy az honnan érkezett. Őt is bevezette a kastélyba, közben elég hangosan, és tagoltan magyarázott neki, bár volt egy olyan sejtése, hogy fölöslegesen...

Ekkor nem ment azonnal a kapuhoz, hanem addig maradt a viszonylag kellemes hőmérsékletű folyosón, amíg vészesen közeledett az újabb vendégek érkezésének időpontja.

Ahogy kilépett a szabadba, be kellett csuknia a szemét a hirtelen jött hófúvás miatt. A kastély tornyairól a szél lefújta a lisztfinomságú porhót, a látótávolságot néhány méternyire csökkentve. Eugene az arca elé kapta a talárja ujját, hogy megvédje magát a hideg szemcséktől.

Hátat fordított a szélnek, és várta hogy vége legyen ennek a tortúrának. Magában már sokadszorra is elátkozta Cornelius Caramelt, aki miatt kénytelen most itt állnia. Áldotta az eszét, hogy hallgatott az apjára, a jégeralsót illetően. Még belegondolnia is rossz volt, hogy a vékony talár magában ilyen időben...

Sapkát viszont sajnos nem vett, így a füle csakhamar fájni kezdett a széltől. Már lüktetett a feje, a szél süvítését is szaggatottan hallotta. De ez a szaggatás egy ütemmé állt össze... Patadobogás lenne?

Eugene egyrészt megkönnyebbült, hogy végre ismét legalább néhány percet a kintinél jóval melegebb folyosón tölthet, másrészt előre félt a hatalmas állatoktól.

A hófúvás egyre gyengült, a hatalmas paták hangját tompította a fehér hóréteg.

A fiú csak akkor mert megfordulni, amikor már nagyon közelről hallotta a lovak fújtatását. Az újabb vendég egy óriási. fényes trojkán jött. A három gyönyörű hófehér állat türelmetlenül prüszkölt a szán előtt.

Az új vendég egyáltalán nem tűnt félelmetesnek a fiú számára, hiszen meglehetősen hasonlított Hagridhoz, eltekintve attól a különbségtől, hogy a jövevénynek sötétkék szemei voltak, és az óriással ellentétben az öltözete is igencsak újnak és rendezettnek látszott.

Eugene mosolyogva ment oda hozzá.

- Üdvözlöm Önt a Rox... – de nem tudta tovább mondani, mert a férfi ahogy odament hozzá megölelte, és arcon csókolta.

- Eugene! Örülök, hogy itt lehetek! – mondta a nagytermetű férfi a fiút kedélyesen vállon veregetve, mintha ezer éve ismerné.

- Én is... – nyögte meglepetten a fiú, értelmesebbet nem tudott hirtelenjében mondani.

- Nevem Nyikolaj Szvetlov – mutatkozott be, majd a kastélyt kezdte nézegetni – Szép. Nagyon szép – állapította meg.

- Akkor... kérem jöjjön be – invitálta őt Eugene.

Most nem nagyon tudott mondani semmit, mert az orosz úrember elég beszédesnek bizonyult. Szerencsére elég jól beszélte a nyelvet, így nem kellett annyira odafigyelni, hogy megérthesse beszédét.

Amikor az ajtóhoz értek, Eugene udvariasan biccentett.

- Viszontlátásra Mr Szvetlov – köszönt el, és távozni készült.

- Várj még! Ha jól tudom, még odakint kellene várakoznod. Addig igyál meg velem egy teát – a fiú egy pár pillanatig habozott, majd elfogadta az ajánlatot. Fáradt volt beszélgetni bárkivel is, de egy csésze forró italt bizony jelenlegi helyzetében butaság lett volna visszautasítani.

Az orosz férfi szobájának kellemes melege máris jobbkedvre hangolta a fiút. Ahogy körülnézett, elismerően biccentett, adózva Flitwick professzor tudásának. A terem úgy nézett ki, mint egy barátságos kis faház belseje. Még a deszkák illatát is érezte.

A férfi teljesen otthonosan mozgott a helyiségben. Pár pillanat múlva ott állt az asztal közepén egy hatalmas szamovár.

- Mióta dolgozol itt? – kérdezte Nyikolaj, amikor már a teát kortyolgatták.

- Néhány hónapja – vonta meg a vállát a fiú. Kicsit gyanakodva nézte a csésze tartalmát, hiszen nem tejet kapott az italba a cukor mellé, hanem citromot.

- És miért? – Eugene nem tudta mire vélni a kérdezősködést, de azért válaszolt.

- Mert ha már itt vagyok, csinálnom is kell valamit. Amúgy nem szeretnék sokáig itt lenni.

- Nagyon helyes. Én az iskolámban nem alkalmaznék kvibliket – jelentette ki határozottan a tanár, majd látva Eugene pirulását hozzátette – Az ő érdekében.

- Ezt nem igazán értem... – szólalt meg csendesen a fiú.

- Nem értem, miért erőltetik itt a varázslószülők, hogy a gyermekük is ebben a világban maradjon. Hiszen azon, hogy valaki nem örökli a varázstudományt, nem lehet változtatni. Nem egyszer nekem is jöttek könyörögni, hogy tanítsam mégis a kvibli gyereküket, de ellenálltam neki.

- És a gyerekek később mint mondtak? – érdeklődött Eugene.

- Nem tudom, hogy a legtöbb mit mondott... De az egyik odajött hozzám, és megköszönte, hogy annak idején nem engedtem a szüleinek, mert a mugli világban többre vitte, mint a családjában bárki.

- Jó ezt hallani... – mosolyodott el a fiú. Bár nem nagyon tartotta különösen nagy tragédiának varázstalanságát, azért jólesett tudnia, hogy van egy sorstársa, aki úgy tűnik boldog.

Sajnos a kellemes beszélgetésnek hamar véget kellett, hogy vessen, hiszen még akadt tennivalója az éjszaka folyamán.

Nem túl nagy lelkesedéssel lépett ki a kapun. Rendesen remegett, egyre rosszabbul érezte magát. Összébb húzta a kabátját, nem mintha ez segített volna rajta.

Ismét nekidőlt a falnak, alig tudott lábon maradni.

Halk zúgást hallott közeledni, de már nem törődött vele. Már elege volt a vendégekből, és a járműveikből. Nem akart mást, csak aludni.

Remegő lábakkal támaszkodott, biztos volt benne, hogy képtelen még négyszer fordulni.

A zúgás egyre hangosabb lett, majd Eugene orra elé érkezett egy nagy fekete limuzin.

Kiszállt belőle egy sofőr, és egy elegáns mozdulattal kinyitotta az autó ajtaját.

Eugene ahogy meglátta a kilépőket, nem tudott visszafogni egy grimaszt. A két újabb küldött teljesen különbözött az eddig látott varázslóktól. Sőt, inkább tehetős mugliknak látszottak. A férfi fekete öltönyt viselt, amit a legújabb divat szerint szabtak ki neki, festett fekete haja ápolt és fényes volt. Nem tűnt igazán fiatalnak, de látszott rajta, hogy igencsak ad magára. Bár Eugene is hiú embernek tartotta magát, de ez már neki is sok volt.

A nő első pillantásra fiatalnak tűnt, bár jobban megnézve láthatóvá váltak arca kicsi ráncai a vastag sminkréteg alatt. Rózsaszín rövid műbundája, és ugyan olyan színű miniszoknyája elég bizarr öltözetnek tűnt a nagy hidegben, és a necc harisnya sem látszott túl meleg viseletnek.

- Üdvözlöm önöket... – kezdte Eugene ismét a mondandóját, de a hölgy hamar leintette.

- Te vagy Eugene igaz? – mondta hidegen, de választ sem várt, máris mutatott a bőröndjeire – Akkor vezess be minket. Itt vannak a csomagjaim.

- Engedelmével hölgyem, a csomagok hordása nem az én feladatom – válaszolta a fiú kissé sértődötten.

- Nem az a dolgod, hogy nekünk segíts? – kérdezte egy kis hisztérikus éllel a hangjában.

- Az én dolgom pillanatnyilag az, hogy elvezessem önöket a szobájukba.

- A bőröndök nélkül?

- A bőröndök ott lesznek, mielőtt odaérnénk – annyira fáradt volt, hogy nem tudott igazán ideges lenni. A lüktető fejfájása egyre csak erősödött, a füle miatt szédülni is kezdett.

- Akkor gyerünk – sóhajtotta lemondóan a férfi, lenéző pillantásokat vetve a fiúra. Szótlanul mentek végig a folyosón a fiú szerencséjére, most ugyanis erősen koncentrálnia kellett, hogy ne ájuljon el.

Később visszagondolva már nem is emlékezett rá, hogy hogyan jutott vissza a kapu elé.

A következő két igazgató szinte egy időben jött, de a fiú ekkorra már annyira rosszul érezte magát, hogy a beszéd is nehezére esett.

Azt még felfogta, hogy a japán hölgy egy léggömbön érkezett, de az idős indián férfi megjelenését észre sem vette. Már automatikusan mondta nekik a betanult szöveget, viszont arra már nem tudott figyelni, hogy ők mit mondanak neki.

Elhatározta, hogy nem foglalkozik a többi küldöttel, inkább a gyengélkedőre megy valami bájitalért.

A következő emléke a gyengélkedő fehér falai, és Hermione aggódó tekintete volt.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés