31. fejezet

A kém

Harryék türelmetlenül várták, hogy megjelenjen az igazgató, hogy magyarázatot adjon a talányokra. Eugene azóta sem tért magához, pedig több bűbájjal is megpróbálták feléleszteni.

Piton a fia ágya melletti széken ült, mivel nem mutatott hajlandóságot arra, hogy megvizsgálják, pedig igencsak rossz bőrben volt a kínzások miatt. De nem is a testi fájdalmat érezte a legszörnyűbbnek, hanem a tudat, hogy majdnem elveszítette a fiát. Bár tudta, hogy már biztonságban vannak, még mindig nem nyugodott meg.

Sirius az egyik sarokban ücsörgött, még mindig nem tudta felfogni, hogy egy évig az egész varázsvilág számára halott volt, holott ő semmire nem emlékezett az egészből. Beleborzongott a gondolatba is, hogy esetleg ott maradhatott volna abban a lepelben.

Végtelennek tűnő várakozás után végre kinyílt a gyengélkedő ajtaja, és belépett rajta Dumbledore.

A teremben tartózkodók kíváncsian várták, hogy mit fog mondani. Ezernyi kérdésük volt, amire szerettek volna választ kapni.

Az öreg igazgató először a javasasszonyhoz ment, és valamit halkan beszélt vele. A többiek csak sejtették, hogy Eugene-ről lehet szó, mivel sokszor a fiú ágya felé tekintettek.

Néhány perccel később Dumbledore leült egy székre, hogy mindenki hallja.

- Úgy látom, senki sem sérült meg komolyan - kezdte az idős férfi.

- Hogy nem komolyan? - háborodott fel Harry - Hiszen Eugene egészen mostanáig nem is tért magához!

- Ő hamar rendbe fog jönni. A talizmánja gondoskodik róla. Viszont el kell mondjak néhány dolgot, gondolom sokmindenre kíváncsiak vagytok.

- Valahogy úgy... - morogta Piton rosszkedvűen.

- Sirius hogy jöhetett vissza? - kérdezett rá Harry az őt legjobban foglalkoztató kérdésre.

- Nos, inkább kezdem a legelejéről... A legtöbb részlet egészen idáig előttem is homályos volt. Szerencsére valaki elmondta nekem, mire megy ki az egész, és megadta a Fehér Lepel Csarnokának a pontos helyét is - magyarázta Dumbledore.

- Kicsoda? - kapta fel a fejét Piton, mivel fogalma sem volt, ki lehetett a besúgó, hiszen egészen idáig a Rend egyik tagja sem tudott úgy a halálfalók közelébe férkőzni, mint ő... legalábbis addig, amíg a fiát magához nem vette.

- Azt hiszem, ezt majd később, négyszemközt beszélem meg önnel, Perselus - mondta nyugodtan az igazgató - Szóval kezdjük Eugene ládájával. A benne található ékszerek varázserővel rendelkeznek. Ezek nagy hatalmat adhatnak a viselőjüknek, de a legtöbbnek nem ismert a hatása. A védővarázslatokat ki lehet játszani az egyik ékkő segítségével, ez kellett Voldemortnak.

- A védővarázslatokat? - csodálkozott Harry.

- Igen. A Roxfortot védő bűbájokat akarták kikerülni, de szerencsére nem sikerült nekik. Annak idején Eugene ősei pont ezek miatt védték annyira a láda tartalmát, mert nem akarták, hogy más kezére jusson. Ezt úgy oldották meg, hogy csak egyetlen ember tudja kinyitni a ládát. Sőt, ha testileg, vagy varázslattal kényszerítették volna, akkor sem nyílik fel neki.

- De... Mi van, ha megölik Eugene-t? - kérdezte sápadtan Hermione. Mint mindig, igazából csak most jutott el a tudatáig, milyen nagy veszélyben is voltak.

- Mivel a fiún elég erős védőbűbáj van, nehéz az életét kioltani. Ezért maradt életben a mérgektől, és ezért nem zuhantak rá a téglák.

- És most mi lesz a ládával? - tette fel a kérdést Piton.

- Majd Eugene eldönti - mosolyodott el az igazgató.

- De Sirius... - kezdte ismét Harry, mire Piton megvetően felmordult.

- A Fehér Lepel Csarnokának a pontos helyét nem tudtuk eddig, mivel Voldemort ezt gondosan eltitkolta. Sajnos Perselus sem árulhatta el, mert aki megkapta a sötét jegyet, annak titoktartást kellett fogadnia bizonyos dolgokkal kapcsolatban.

- Szeretném én is tudni, mi történt velem... - mordult fel Sirius türelmetlenül, akinek szinte a hangját sem lehetett hallani, miután megérkezett.

- Nagyon sok lepel létezik a világon. Ezek átjárók egy másik világba, ahol a test különválik a lélektől, és az ember gondolatok, érzések nélkül létezik tovább.

- Ezért nem emlékszem semmire - gondolkodott hangosan a férfi.

- Igen. Eddig nagyon kevesen tudtak csak onnan kiszabadulni, de úgy tűnik Harrynek sikerült... Csak azt én sem tudom, hogyan...

A fiú pár percig törte a fejét, majd eszébe jutott a karkötő, amit Eugene a kezébe nyomott még a menekülése előtt.

- Ez miatt, igaz? – emelte fel a karját, mindenkinek megmutatva az ékszert.

- Tehát a fiamnak köszönheted, hogy itt vagy, Black! - vigyorodott el kárörvendően Piton, amikor bebizonyosodott, hogy a kékesfehér ékkövek segítségével jutottak ki Harryék a lepel fogságából.

- És én is... - bólintott Harry beleegyezően. Egyáltalán nem bánta, hogy lekötelezte magát egy Pitonnak, hiszen az, hogy visszakapta keresztapját, mindennél többet jelentett neki. Viszont Sirius szemmel láthatóan nem igazán örült, hogy egy mardekáros ivadék, egy kis kvibli adósa lett.

***

Eugene egész hamar felépült, bár az első napokban úgy tűnt, hetekig lábra sem tud majd állni.

Akkorra Siriusnak vissza kellett mennie a Grimmauld téri lakásába, Harry legnagyobb sajnálatára.

- Biztos, hogy jól vagy? - aggályoskodott Hermione, amikor a fiú már a rendes ruháit vette magára - Madam Pomfrey szerint még maradnod kellene...

- Semmi bajom - rázta a fejét Eugene - Már jól vagyok, tényleg.

- Akarod, hogy menjek veled apádhoz? - kérdezte óvatosan a lány. Sejtette, hogy a vőlegénye nem éppen dicséretet fog kapni apjától.

- Nyugi... Apuci legfeljebb leüvölti a fejem, de komolyabb bajom nem lesz... - próbált meg fölényeskedni a fiú, de azért látszott rajta, mennyire ideges.

- Nagyon aggódott érted, nem csoda, hogy mérges! Kérlek legalább most ne beszélj vissza neki.

- Jó... ígérem jókisfiú leszek. De inkább indulok is, mert minél tovább várakoztatom, annál idegesebb lesz - sóhajtotta Eugene.

***

- Ki az? - kérdezte erélyesen Piton, amikor meghallotta, hogy kopognak az ajtaján.

- Csak én vagyok - felelte  Eugene félénken.

- Na végre! Gyere csak be! - invitálta be a fiát nem túl kedvesen a férfi.

- Miről szeretnél beszélni? - kérdezte Eugene néhány perc hallgatás után. Ezt viszont meg is bánta.

- Hogy miről? HOGY MIRŐL? - kiabálta Piton - Még van képed megkérdezni? Ezt a szemtelenséget!

- Ne haragudj, én csak... - húzta össze magát Eugene.

- Nekem te ne mentegetőzz! Legyél férfi, és vállald a tetted következményeit! Van fogalmad arról, mi történhetett volna, ha a Rend nem lép közbe? - Piton itt egy kicsit szünetet tartott. Eugene nem tudta eldönteni, hogy csak hatásszünet lenne, vagy az ordítozásban fáradt ki apja.

- Én tényleg sajnálom...

- Sajnálhatod is! Ha a Rend nem ér oda időben, komoly baj is történhetett volna! És azok a birka Potterék meg mentek utánad! Gratulálok!

- Én nem mondtam, hogy jöjjenek velem! Csak... - kezdte ismét a magyarázkodást Eugene, de apja hamar beléfojtotta a szót.

- Csak ők is ugyan olyanok mint te! Mégis, mit gondoltál, a halálfalók tényleg életben hagytak volna bárkit is? Azzal az ékszerrel a te védelmed is megtörhették volna, és akkor mit csinálsz? Láttad velem is mit tettek! Mi van akkor, ha téged kínoznak meg, nem engem? És a kis magánakciótok... Nagyon ügyes volt... - Piton a végére már nem kiabált, inkább halkan, megvetően köpte a szavakat.

- Én tényleg sajnálom! Nem akartam... Meggondolatlanul cselekedtem, de... Csak titeket akartalak menteni... Nem gondoltam volna, hogy bárki is utánam jön!

- Szerinted otthagytunk volna a halálfalók martalékának? - mondta Piton egy kicsit megenyhülve.

- Hát... Nem tudom... - Eugene a padlót fixírozta, nem mert apja szemébe nézni.

Piton lassan felkelt a székéről, és odasétált a fiúhoz.

- Legközelebb nekem szólsz, ha valami ilyesmi történik, világos? - kérdezte szigorúan, de kezét a fia vállára helyezte, és kissé megszorította.

- Igen... megígérem - suttogta a fiú remegő hangon.

- Helyes. Nem szeretem a felesleges hősködést. Mehetsz - mondta közömbösen a férfi, és visszasétált a helyére.

Eugene egy pár pillanatig még tanácstalanul ácsorgott, úgy érezte mondania kellene még valamit...

- Mehetsz, nem hallottad? - mordult fel a férfi.

- Apa... Ne haragudj... - a fiú érezte, hogy elég esetlen a mentegetőzése, de eléggé bántotta a lelkiismerete, és szerette volna biztosan tudni, hogy apja nem neheztel rá.

- Nem haragszom. Csak nem akarom, hogy bajod essen. Most már tényleg menj, fontos dolgom van.

Eugene, amikor kisétált az irodából felsóhajtott. Úgy érezte, az is kellemesebb lett volna, ha apja megpofozza, mint ez a kiabálás. Nem az bántotta, hogy így beszélt vele, hanem mert pontosan tudta: igaza volt.

Merengéséből Harry hangja rángatta ki.

- Eugene! Még nem is köszöntem meg neked... Nagyon köszönöm, hogy... Így akaratlanul is, de... Megmentettél... Nem is tudom, hogy hálálhatnám meg... - mondta akadozva, mert egészen a pincéig futott, amikor megtudta, Eugene már kiszabadult a gyengélkedőről. Eddig ezt nem tehette meg, ugyanis Piton most sem engedett a fiához látogatókat, főleg Harryt nem.

- Azért ne borulj a nyakamba - lépett két lépést hátra, amikor látta, Harry hálából meg akarja őt ölelni - Megteszi egy kézfogás is...

- Rendben... Bocsi, csak elragadtattam magam... De úgy örülök! - mondta a szemüveges fiú mosolyogva.

- Semmi baj... - nyújtotta a kezét a másik felé Eugene.

Mivel ez az utolsó fejezet, szeretnék mindenkinek köszönetet mondani, akik valamiképp szerepet játszottak a történetem alakulásában: Először is uramnak, Zoli bátyának jár a hála, aki nélkül Eugene figurája soha nem született volna meg... Dokinak, aki ugyan nem is tud erről, de róla mintáztam főhősöm „bájos” természetét. Nexavisnak, aki először figyelt fel írásomra, Briginek, aki hosszú fejezeteken keresztül segített, Elenielnek, akitől a legkimerítőbb kritikát kaptam, Khimnek és Isonak, akik nem csak lektoráltak, de segítettek „megedzeni” a karakterem, és még nagyon sok mindent tettek a regényhez.

Moonynak, hogy Meloé megszületett, és életben is maradt, valamint két másik szereplőmet is világra segítette...

De leginkább Reának köszönöm a sok bíztatást, és segítséget, ami nélkül nem biztos, hogy ilyen lenne a regényem, amilyen!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés