Megkésett találkozás

Esős, hideg novemberi este volt. A szél már orkán erejűnek mondható. Ahogy tépte, csavarta a hatalmas fákat, az ember egészen parányinak érezte magát. Megborzongtam, ahogy csontomig hatolt a jeges fuvallat, így még jobban összehúztam köpenyem, de ez sem segített. Meggyorsítottam lépteim, mégis óvatosan haladtam, nehogy elvigyen egy erősebb széllökés. Teljesen besötétedett, csak a csillagok ragyogtak fényes útjelzőként az égen. Bő negyedórás gyaloglás után feltűntek Roxmorts házai. A falu teljesen kihalt volt. Csak az ablakon kiszűrődő fények árulták el, lakói nem tűntek el végérvényesen, csupán visszahúzódtak otthonaikba. Az eső is csepegni kezdett, hangosan kopogva a macskakövön. Határozottan haladtam tovább a kanyargó utcákon. Immár harmadik éve tanítottam Roxfortban csillagászatot. Nagyon érdekelt ez a tudomány már gyerekkoromban is. Még a mugli diplomát is megszereztem öt évnyi tanulás után. Érdekes volt látni, hogy a varázstalan emberek mennyire másképp állnak hozzá az égitestekhez. Ők misztifikálják és meséket szőnek köréjük, amik még a mai, modern világban is fellelhetőek. A varázslóegyetem sokkal inkább a gyakorlati jelentőségeket vettük figyelembe. Mindenesetre hasznos volt a többféle szemléletmód megismerése számomra.

Hirtelen arra lettem figyelmes, egy erős férfikéz fogja karom, és hevesen magához húz. Egy pillanatra megijedtem, mikor tekintetébe néztem, megnyugodtam: kedvesem volt az.

- Ne haragudj Nora, nem akartalak megijeszteni! –suttogta fülembe. Még mindig szorosan ölelt, halottam zaklatott szívverését.

- Semmi baj Lucius, elgondolkodtam, ennyi az egész- feleltem mosolyogva, miközben végigsimítottam arcát. Jólesett teste melegsége, átfagyott, didergő valómnak. Még jobban magához szorított, mikor érezte hideg kezem.

- Nem akarom, hogy megfázz, nem kéne ilyen időben találkoznunk – jelentette ki határozottan. Értetlenül néztem rá.

- Ezt ugye nem gondolod komolyan? – meredtem rá esendőn. Óvatos fejbiccentéséből tudtam, csupán az aggódás beszél belőle. – Menjünk be Madame Rosmertához egy vajsörre, az biztos felmelegít – tanácsoltam.  Láttam rajta egy pillanatig habozott. Nem szerette a nyilvánosságot, noha egy ideje nyílt titok volt kapcsolatunk mindenkinek. Sokat veszekedtem vele az elején, miért rejtegeti a világ elől szerelmünket. Mára megértettem. Csak engem akart óvni „jóakaróimtól”. Mikor kiszivárgott, sokan tanácsolták keressek egy makulátlanabb múlttal bíró, és főleg nőtlen férfit magamnak. Nekem aztán hiába beszélhettek. Az érzelmek nem törődnek olyanokkal, mint társadalmi rang és előélet. Egyszerűen felszínre törnek, s ha megpróbáljuk elfojtani őket, még hevesebben jelentkeznek. Sokáig dacoltunk mindketten a sors ellen, aztán beláttuk, jobb ha megadjuk magunkat. Ennek lassan másfél éve. Egyszer csak forró leheletét éreztem arcomon. Tekintetünk találkozott. Jégszínű szemeiben el tudtam merülni, nem törődve a külvilággal. Ajkát enyémre tapasztotta. Éreztem, hogy a vajsör itt már teljesen fölösleges. Viszonoztam csókját, szerelemmel és szenvedéllyel telve. Ahogy öleltük egymást az eldugott sikátorban, észre sem vettük, az eső kopogását felváltotta a hópelyhek csendes szállingózása.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés