Consolamentum

5. fejezet

Az Evans-család a reggelihez készülődött. A két tinédzser-korba érő lány az asztalt terítette, míg anyjuk a szalonnát sütötte. Fél szemét a finoman barnuló pirítóson tartotta, melynek kellemes illata eltekergőzött a nappaliba is. Mr. Evans behozta a ház elől a friss tejet, és az aznapi újságot.

- Ismét semmi. Csak újabb számlák, és egy képeslap Alfie-tól - mondta, majd megfordította a kártyát. - „Szívélyes üdvözlet Koppenhágából”.

- Derék Alfie mindig is imádott a kontinensen utazgatni - mosolyodott el Mrs. Evans.

- Odateszem a többihez - sóhajtotta a férfi, majd csatlakozott hozzájuk.

A kések és villák idegtépően koppantak a tányérokon, miközben ettek. Egyikük sem szólt semmit. A lányok búslakodtak, hiszen nyári szünetük igencsak a végéhez közeledett. Különösen Lilyt rázta meg a szeptember közeledése, hiszen elérkezett az ideje annak, hogy felsőbb iskolába lépjen. Az új közeg pedig meglehetősen taszította: semmi kedve sem volt olyan unalmas dolgokat tanulni, mint nővére, az undok Petunia - aki sose mulasztott el egy alkalmat sem a dicsekvésre. Otthon mindig büszkén mutogatta a kész hímzéseit, és az újabb recepteket, melyeket sikerült elsajátítania. Lily azonban sosem rajongott azért a leányiskoláért, ahova testvére járt. Meg volt róla győződve, hogy az intézmény begyepesedett vénkisasszonyokat nevel ki, és ezen véleményét nem is rejtette véka alá, Petunia nagy bánatára. Folyamatosan csúfolták egymást, szüleik pedig alig tudták szétszedni őket, ha valamiért hajba kaptak. A két teljesen különböző szellemű gyermek bizony megnehezítette Mr. és Mrs. Evans dolgát.

Lily épp a narancslevét kortyolgatta, mikor a nyitott ablakra tévedt a tekintete.

- Te anya, az nem egy…?

Mind a párkány felé pillantottak, majd sikoltva pattantak fel székükről, és hátráltak egészen a hűtőig.

- Egy vad madár! - nyögte Petunia. - Össze fog csípni minket!

- Ez egy bagoly… - állapította meg Mr. Evans, közelebb merészkedve. - Különös, nappal, úgy tudom, ezek alszanak…

- Kezdj el valamit lobogtatni, attól hátha megijed és elrepül! - sürgette hitvese, aki védelmezőn átölelte lányait.

Mr. Evans fogott egy konyharuhát, és meglengette az állat előtt. Az lehunyta a szemeit, mintha félne, hogy a kendővel belekapnak, de tiltakozás nélkül tűrte a legyezést. Tollai itt-ott felborzolódtak ugyan, mégis békésnek tűnt. Megrökönyödésükre, szárnyra kapott, és letelepedett az egyik szék támlájára. A lányok sikoltozva menekültek előle, és Mrs. Evans ereiben is meghűlt a vér.

- Hívd a vadőröket! - suttogta férjének. - El kell vinniük innen!

Az állat azonban békésen huhogott egyet, majd kiejtette a csőréből azt a levélkét, amit eddig szorongatott, majd visszaröppent az ablakba. A boríték Lily pohara mellé pottyant.

- Mi ez? - vette szemügyre a levelet Mr. Evans. - Valaki szórakozik velünk? Ki használ baglyot postásnak?

- Kinek szól a levél? - kérdezte Lily kíváncsian.

- Neked, édesem - motyogta anyja döbbenten.

- Biztos az a hülye fiú a szomszédból! - fakadt ki Petunia. - Csak az csinálna ilyeneket!

- Ne bántsd Perselust, ő jó fiú!

- Igen, jó gonosz!

- Bontsd ki, Lily - nyújtotta át a levelet apja.

- Köszönöm.

Mind izgatottan várták, mi sülhet ki ebből a komédiába illő helyzetből. A lány meglepetten bontogatta a titokzatos borítékot, noha ügyelt arra, hogy a szép viaszpecsét, a különös „Roxfort” felirattal sértetlen maradjon.

Több rétegnyi, címeres pergamen bújt elő belőle, Lily pedig olvasni kezdte őket.

Tisztelt Evans kisasszony!

Örömmel értesítjük, hogy felvételt nyert a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolába. Mellékelten megküldjük a szükséges tankönyvek és felszerelési tárgyak listáját. A tanév szeptember 1.-én kezdődik. Legkésőbb augusztus 10.-éig küldjön baglyot nekünk.

Tisztelettel:

Minerva McGalagony

Igazgatóhelyettes

- Tessék? - nyikkant Petunia.

Lily szép vágású szemei azonban elkerekedtek, és meglepetten tátogott.

- Ez valami vicc? - vonta fel a szemöldökét Mrs. Evans.

- Nem, anya! Nézd, van tovább is! Itt a lista arról, amit venni kel!

- „Három rend egyszerű munkatalár”… „hegyes süveg”! Kicsim! - vette le a szemüvegét apja. - Biztos, hogy nem Perselus szórakozik?

- Dehogyis, apa! - rontott ki a hátsó ajtón Lily, a konyhában hagyva döbbent szüleit.

Odarohant a kerítéshez, és kiabálni kezdett.

- Perselus! Perselus Piton, gyere le a kertbe!

Egy kócos fej bukkant elő az egyik emeleti ablakból. A fiú fintorogva biccentett oda a lánynak.

- Mit akarsz, Riri?

- Levelet kaptam! Nézd! Bagoly hozta!

Perselus feleszmélt, és hevességében beverte a fejét az ablakkeretbe. Lily jóízűen kacagott.

- Mindjárt lent vagyok!

A lánynak szinte örökkévalóságnak tűnt az a pár másodperc, ami alatt a kába kölyök lekászálódott az emeletről. Kivágódott a hátsó ajtó, ő pedig szinte száguldott a palánkok felé. Már nem fért át rajta, mint kiskorukban, Lily azonban átpréselte magát a lyukon.

- Nézd! - nyomta a kezébe a levelet, majd boldogan a nyakába vetette magát. - Én is az vagyok! Én is boszorkány vagyok!

A viháncoló gyerekek hangjára Eileen is felfigyelt, aki a konyhában vasalt. Megtörölte izzadó homlokát, és kikukkantott a kertbe.

- Ti meg mit csináltok? - kérdezte a nevetgélő gyerekek láttán.

- Anya! Lilyt felvették a Roxfortba!

- Ho-hogyan?

A nő érezte, hogy kissé megszédül. Oda az álcája. Most minden ki fog derülni. Ha ez a kislány is…

- Ő is tud varázsolni, ahogy te és én!

- Perselus, fogd be a szád, az istenért! Nem akarod kiplakátolni ezzel a fél utcát? - rivallt rá fiára, akinek régóta nem csillogott ennyire a szeme az örömtől. - Neked egyébként sem lenne még szabad varázsolnod!

- Az nem számít - legyintett Perselus.

Az Evans-szülők félénken követték lányukat a kertbe, és kissé döbbenten nézték, miként ujjong Lily és az elhanyagolt szomszéd kisfiú a levél láttán. Eileen, ahogy megpillantotta őket, sóhajtott egyet.

- Cecile, én…

- Akkor ez… most nem átverés? - kérdezte Mrs. Evans sápadtan.

A két gyermek Mrs. Pitonra pillantott, aki megadta magát.

- Attól tartok, nem - felelte. - Talán… jöjjenek át. Van mit megbeszélnünk - tördelte kezeit.

Lily még egy hangosat sivalkodott, majd megragadta Perselus kezét.

- El kell mesélned nekem mindent!

Leültek a lépcső melletti, nagyobb kövekre, melyek mögött egykor elbújtak, és Perselus sorra mesélni kezdett neki mindarról, amit anyjától hallott, vagy a könyvekben olvasott.

A szülők a konyhából figyelték lelkes beszélgetésüket, és döbbenten értesültek arról, hogy szomszéd asszonyuk végig boszorkány volt, és hogy fia is kicsi korától kezdve képes használni mágikus erejét. Mégis örömtelinek ítélték meg a dolgok alakulását.

Egyvalaki nem rajongott a hírért: az az elkeseredett arcú, dühös kislány, aki az Evans-ház portájának ajtajából, titokban figyelte őket…

- Mama, nem lát-…? - kérdezte volna Perselus, belépve a konyhába.

A kezében szorongatta a megvásárlandó holmik listáját, de McGalagony professzor értesítőjét sehol sem találta. Megdermedt, mikor megpillantotta apját a konyhaasztalnál, amint az az ő levelét olvasgatja. Egy fogpiszkálóval unottan turkált a szájában. Nedves, izzadt, büdös bőre csak úgy csillogott a takarékra állított lámpák halovány fényében. A bal füle mellett volt egy nagy, koszos folt az arcán, de úgy tűnt, nem vette még észre.

- Szóval a kölyök mégiscsak selejtes. Olyan, mint te.

- Ne beszélj így róla - morogta Eileen, ahogy az eldugult lefolyót pumpálta. Ingerülten félrehajította a pumpát, mikor a várt eredmény elmaradt. - Inkább segíts.

- Majd holnap megcsinálom - felelte a férfi, oda sem fordulva. - Na és mit írtak még? Csak ennyi jött? - lobogtatta meg a papírt. - Megfelel nekik? Felveszik?

- Persze, hogy fel. Perselus nagyon tehetséges.

- Tehetséges - köhintett Tobias. Felállt, és az asztalra hajította a meggyűrt pergament. - Inkább csak olyan abnormális, mint amilyen te vagy.

- Nem tűröm, hogy így beszélj róla! Nem hagyom többé, hogy folyton sértegess minket! - fenyegette meg a nő elkeseredetten. - Nem fogsz úgy beszélni rólunk, mintha útszéli mocskok lennénk! Olyanok, mint te!

- Mit mondtál, te utolsó boszorkány kurva?!

Meglendítette a karját, és a kézfejével arcon ütötte a nőt. Eileen felsikoltott, Perselus pedig összerezzent, és ijedtében lekuporodott a földre.

Tobias elkapta a nőt, és az asztalnak lökte. Eileen reszkető kezeivel vérző ajkait törölgette, így szinte észre sem vette a következő pofont. A két bőr újra csattant, ő pedig csak még jobban szédülni kezdett. Hörgő, csuklásszerű sírás tört elő belőle, és halk, nyöszörgő hangon könyörögni kezdett, ahogy a férfi mindkét kezével megragadta a fejét. Őrült tekintetéből csak gyűlöletet tudott kiolvasni. Tobias mellkasa zilált, az izmai megfeszültek, ami annak a jele volt, hogy bármikor újra ütésre emelhette a kezét.

A férfi végül váratlan mozdulatra szánta el magát. Megcsókolta a nőt, és durván, fájdalmasan harapdálni kezdte az ajkait. Erősen szorította magához, lefejtve róla a pulóvert. Megharapta a nyakát is, majd kettejük közé nyúlt, és gombolni kezdte a nadrágját.

- Neh… most ne - nyögte a nő erőtlenül, megkönnyebbülve, hogy nem akarja újból megverni.

Tolta volna el magától, de a férfi nem engedte. Ismét az asztalnak lökte, fejbe vágta, majd felültette a tiltakozó asszonyt.

- Ne! Eressz el! - könyörgött a nő, amikor a férfi cibálni kezdte a szoknyáját. Meztelen lábai össze-vissza kapálóztak: rúgta, marta, harapta férjét, de az erősebb volt.

Perselus könnyes szemmel, remegve figyelte a konyhában zajló, szörnyű eseményeket. Falfehér volt durva apjának láttán, aki letolta magán a nadrágot, és hozzásimult zokogó anyjához. Minden mozdulatukra nyekkent egyet az asztal, de még a recsegés sem nyelte el Eileen sikolyait.

A fiú befogta a füleit, és sírni kezdett. Érezte, hogy a fejét elönti egy szörnyű forróság, a félelem és gyűlölet mélységes keveréke. Menekülni akart. Undorodott a szagoktól, a szavaktól, a rettenetes, cuppanó hangoktól, amiket a két test keltett…

Tobias, miközben vadul lihegett, halkan nyögte a szavakat.

- Szóval elmegy? Elmegy a taknyos kölyök?

Perselus reszketve felnézett apjára, aki szinte örömét lelte mindebben.

Fél kezét a nő száján tartotta, hogy elfojtsa annak kiáltásait.

- Elmegy az a büdös kölyök?

Eileen kétségbeesetten nyüszített.

- EL?

- El - lihegte a nő, amikor elengedte a száját.

- Elmegy, és vissza se jön többé?

- Nem… - nyögte fájdalmában a nő. - Nem… nyár végéig… nem…

Félrebillent a feje, ahogy elvesztette az eszméletét. Arca fakó volt és beesett, ahogy pont fia felé fordult.

- Eltakarodik… - zilálta a férfi elégedetten, miután elélvezett.

Perselus pedig tudta, hogy nagyobb ajándékot nem is kaphatott volna az élettől.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés